Ujság, 1939. március (15. évfolyam, 49-74. szám)
1939-03-01 / 49. szám
SZERDA, 1939 MÁRCIUS , ÚJSÁG KÉT BESZÉD Irta ZSOLT BÉLA Makray Lajosnak, a kereszténypárt szónokának és Eckhardt Tibornak, a régi fajvédőpárt pionírjának keddi parlamenti beszédéből végeredményében kiderült, hogy úgy az alapelvekben, mint a gyakorlati megoldás módjaiban szembenállnak a kormány zsidótörvényjavaslatával. Ezen a tényen nem változtat, hogy Makray a javaslat mellett iratkozott fel s hogy Eckhardt Tibor sem deklarálta magát a zsidótörvény formális ellenzékének. Amiben Makray is és Eckhardt is megegyeznek a kormánynyal és pártjával, egyesegyedül az a principiális megállapítás, hogyMagyarországon van zsidókérdés s hogy ezt a zsidókérdést törvényesen meg kell oldani. Minden más szempontból, a keresztény teológiáéból, fajbiológiáiból, a morális humanitáriusból, a közjogiból, a közgazdaságiból és a szociálisból, a két jobboldali vezérpolitikus álláspontja meredeken ellentétes. Ez az ellentétes álláspont természetesen még mindig távol van attól, amit egyetemes emberi szempontból valóban humánusnak és igazi politikai valóságérzékkel tárgyilagosnak lehet nevezni. A letagadhatatlan tényből, hogy Európában és Amerikában hatalmas keresztény nemzeti államok élnek, virágoznak és óriási nemzetvédelmi és szociális erőfeszítésekre alkalmasak anélkül, hogy a zsidók, vagymás felekezeti kategóriák gazdasági és kulturális térfoglalását korlátoznák, nyilvánvaló, hogy a zsidókérdés megoldása nem elengedhetetlen feltétele a népek felemelkedésértek, a társadalmi igazságtalanságok kiegyénítésének és a néplélek és szellem megtisztulásának. Ahol a reálpolitika erősebb az előítéleteknél és a szenvedélyeknél és a környező áramlatoknál, az állampolgárok közterhekkel s katonai és polgári áldozatokkal bebizonyított nevezethűsége s a nemzetgazdaságot és a nemzeti műveltséget gazdagító teljesítményes csoportok és egyének értékelésének egyedüli mértéke s inkább kuriózumszámba megy, ha akadnak államférfiak, akik olyan szubjektív előítéletet, amilyen a faji, vagy felekezeti megkülönböztetés, politikai, gazdasági és szociális mértékként használnak. De mi nem lennénk reálpolitikusok, ha akár Makray Lajostól, vagy Eckhardt Tibortól, akik a magyar államférfi a galéria elitjéhez tartoznak, elvárnák, hogy a húszéves magyar antiszemitizmus, rengeteg hasznos energiát megbénító és a nagy tömegeket tévútra vezető politikai irányzatával most éppen azért szállnának szembe, mert a forradalmak után keletkezett kritikátlanul lázas tömeghangulatból sikerült felnagyítani a mindenre ránehezedő magyar kérdésként a zsidókérdést, amely a törvény előadója szerint is olyan kiszámíthatatlan felelősséget hárít a parlamentre, amilyet törvényjavaslat talán még sohasem. Előre tudtuk, hogy sem Makray, sem Eckhardt nem fogják harsányan elkiáltani, hogy végre valahára hasznos és felelős cselekedet lenne abbahagyni a fanatizmustól, a demagógiától és a dilettantizmustól felzaklatott közhangulat s a guvernementális politika és a közgazdaságtan e kompromisszum kísérletét. Az antiszemitizmusnak nyíltan senki sem volt hajlandó hadat üzenni húsz év alatt a magyar keresztény nacionalista oldalon holott másutt sem a nacionalizmusnak, sem az igazi keresztény szellemnek nem feltétlenül tartalmi eleme a zsidók nemzeti, emberi és erkölcsi exkommunikálásának negatívuma. De ha Makray Lajos és Eckhardt Tibor most nem is fordultak dacosan szemközt a széllel, mégis kielégítették azokat a várakozásokat, amelyeket személyükhöz az úgynevezett másik oldal is fűzött. Ezek a várakozások, bevalljuk, nem voltak túlzottan rózsásak, de magától értetődőnek tartottuk, hogy sem Makray, sem Eckhardt nem veszi át a kérdés megítélésében és vitatásának hangjában azt a féktelenséget, amellyel nemcsak a minősített szélsőségesek, de sokan a kormánypárt tagjai közül is hatszázezer ember sorsának elintézését s a sorsukkal kapcsolatos következményeket, amelyeket maajd az egész nemzetnek kell vállalnia, a duhaj és kárörvendő demagóg gyűlölet medrébe terelték. Makray és Eckhardt beszéde a hivatalos bizottsági szónoklatok és az előadói javaslat udán főként azzal hatottak békítően, hogy megszólalt bennük a keresztény emberszeretetből és a magyar nobilitásból legalább annyi, amennyi ezen a fórumon, ahol az emberi méltóság, a tisztesség és a létjogosultság minimumát is ellentmondás nélkül lehetett elvitatni a zsidóságtól, viszonylagosan ma sokszorosan számít. Makray Lajos legalább kimondja, hogy a törvény sok tekintetben mai életünk vezető erejévé feltolakodott gyűlölet konzekvenciája s szerkezetét, amely tele van következetlenséggel és abszurdumokkal, nem tartja szerencsésnek. Makray Lajos legalább kételkedik: szerencsés dolog-e a magyar társadalom egy rétegét kiemelni a nemzeti közösségből s ha már megcsinálják az őrségváltást, várjon a keresztény magyarság kára nélkül keresztülvihető-e 1943-ig? És Makray Lajos, a pap, felhívja a keresztény nemzeti kormányrendszer figyelmét arra "is, hogy ha valóban keresztény szellemben akar kormányozni, nem kerülhet éles konfliktusba a keresztény hitelvvel, amely szerint minden megkeresztelt ember kereszténynek számít. Makray tehát keresztényként tagadja a vér misztériumát s azt vallja, hogy a döntő, a lélek, vagyis az akarat, amellyel valaki öntudatosan nemzetté akar tömörülni s külön magyar kötelezettséget érez azokkal a zsidókkal szemben is, akiknek a nemzet életét és vérét elfogadta a háborúban. Mindezek után bizonyára meglepő, hogy a kiváló pap-szónok általánosságban mégis megszavazta az előadói javaslatot, amely hitelvi és erkölcsi felfogásához úgy viszonylik, mint az eretnekség. Ez a meglepő döntés azonban nem lesz akadálya annak, hogy Makray beszédéből érveket, bizonyítékokat merítsenek azok az államférfiak, akiknek ugyanez a véleményük a zsidótörvényről, viszont éppen ezért nem is szavazzák meg. Eckhardt Tibor nagyszabású beszédének is legfőbb érdeme, hogy a gyűlölködő és megbélyegző elvek és metódusok helyett olyan megoldás mellett tör pálcát, amely szerinte a zsidósággal szemben nem kegyetlen s a magyarság érdekeit is szem előtt tartja. Eckhardt is kiáll a megkereszteltek és a félvérek mellett s élesen tiltakozik a fajbiológiai kutatás, az ősök okmányai között való csotorászás módszere ellen. Megbélyegzi azokat is, akik a fronton létrejött bajtársi szellemet szét akarják robbantani. Számol a közgazdasági realitásokkal, amelyeket — különösen egyes szakmákban — szerinte is katasztrofális lenne feláldozni a merev százalékaránynak. A régóta itt élő asszimilált zsidóság felé barátságos, bár platonikus szavai vannak. Közjogi szeparálások tervével már csak azért is szembefordul, mert fél az analógiáktól, amelyek végzetesen atomizálhatják a nemzetet. Beszédének gerince azonban mégis a konkrét tervezet, amellyel a mai törvényjavaslat helyett a zsidókérdést nyugvópontra akarja juttatni. Eckhardt is, mint Teleki Pál gróf miniszterelnök, a beszivárgás fikciójából indul ki és a zsidók különböző időpontokban való letelepedésétől tenné függővé a velük szemben alkalmazandó bánásmódot. Elgondolása szerint az 1914 óta beköltözött zsidókat kivándorlási listára kellene lenni, az 1867 után bevándorolt zsidók itt tartózkodásának jogosultságát pedig aszerint bírálná el: közérdekű-e, hogy Magyarországon éljenek? Igaz, hogy a statisztika adatai bizonyítják, hogy az 1867-től máig beszivárgott zsidók száma alig haladja meg a magyarországi zsidóság nyolc százalékát. S talán nem lenne felesleges az aránylag kevésszámú beszivárgottak Magyarországra való költözésének körülményeit egyénileg felülvizsgálni, lévén sok közülük, akik nem Galíciából, hanem éppen ellenkezően, a monarchia nyugati részéből kerültek hozzánk, amikor ipari, gazdasági és hitelszervezetünk nemcsak fajmagyar, de magyar zsidó szakemberekben is szűkölködött. De ha elfogadjuk, hogy a zsidók asszimilációja, magyarsága a bevándorlás időpontjától függ, ebből a tételből logikusan következnék, hogy akik 1867 vagy 1848 előtt itt voltak, olyan tökéletesen asszimiláltaknak, olyan vitathatatlanul magyaroknak tekinthetők, akikkel szemben már nincs szükség és nincs jogdlan semmiféle törvényre, amely gazdasági, vagy kulturális térfoglalásukat korlátozza. Eckhardt Tibor egyébként szenvedélymentesen előkelő beszédében ezen a ponton válik illogikussá. Tervezete BELVÁROSI BÁRBAN, és mié ZENÉS SZIBÓ FIVÉREK minden éjjel A harmadik szem írta Nádai Pál Sok díszruha, ragyogó tarka frakk, akadémikusok és diplomaták csillogó egyenruhái, így ünnepeltek a közelmúlt napokban a párisi Sorbonne legnagyobb amfiteátrumában. A köztársaság elnöke és a miniszterek koccintottak. Egy régen halott tudós emlékét idéztek és két poros kis vidéki város emlékszobrait vetítették az egyetemi díszterem falára. Centenárium volt ez az ünnep. Most lett száz éve, hogy Araga, a nagy francia fizikus felajánlotta az államnak: vegye meg párezer frank évjáradékért két szerény iparos találmányát, a „fénykó“ vasdobozt. Nemcsak a franciáknak, hanem az egész világnak dicsőségére fog válni ez a kezdetleges kis készülék — mondta a csillagvilág és fénysebesség nagy kutatója, Arago . Azt hisszük, ezen a fizikuson kívül senki sem volt tisztában száz év előtt azzal, mit jelent az emberiség számára egy ilyen fekete kis skatulya, rajta egy kis üveglencsével: a fényképezőgép. A két feltaláló pedig legkevébé sejtette. Ezzel a két „fényíróval“ is az történt, ami eddig még körülbelül minden nagy feltalálóival: nem szobrot jártak nemzetüktől, hanem hal-, illetve négyezer frankos „belépési díjat", hogy a legsürgősebb adósságaikat kifizethessék. Két vándorművész Bohemia nagy országijáról. Az egyik feltaláló, Nicephore Niapce, ezen a száz év előtti akadémiai ülésen már nem jelenhetett meg: öt éve feküdt már ismeretlen hant alatt egy párisi temetőben. Ez a derék litográfus, aki folyton a kőnyomatokat igyekezett fényérzékeny horganylemezeken megrögzíteni és azután sokszorosítani, szentül hitte, hogy ő csak egy új nyomtatóeljárást talált fel. Ha a művészi metszetet levendulaolajjal vonják be, a horganylemezt pedig gyanta és aszfalt oldatával, akkor a napfény átszűrődik a metszeten, sugarai tévelődnek a lemezre, mint manapság a műszaki rajz a fényérzékeny másolópapírra és már kész is egy nyomódísz, amivel százszámra lehet a metszethez hasonló másolatokat készíteni. Az ő ihlete legfeljebb a későbbi fénynyomó eljárást, a heliogravürt sejtette meg. Valamivel öntudatosabbb volt a tőle sokszáz kilométer távolságra dolgozó társa, Daguerre Louis. Ez műveltebb is, művésziesebb is volt a kék munkaköpeny hősénél, Niépcenél. Szép, bodros hajfürtjeivel, kusza bajuszával, fehér — apagyilkos — gallérjával igazi biedermeier művészjelenség volt, fekete selyem mellénye pedig egy viszonylagos életművészt árult el. Festő volt, diorámafestő. Ő viszont folytonosan törte a fejét, hogyan lehetne az általa oly művésziesen megfestett vásári körképeket és egyéb belépőidíjas látképeket valami alkalmas eszközzel az utókor számára is megrögzíteni. Végre is, sok pepecselés után sikerült neki a már akkor háromszáz éve ismert „sötét kamrá“-ban a beeső tárgyak képét egy ezüst lapon higanygőzök segítségével megörökíteni, a Niépce-féle elgondolások segítségével. A dolog tehát nem készen pattant ki a két feltaláló agyából. Vagy huszonöt évig dolgoztak külön-külön és pár esztendeig együtt, míg olyan halványfényű képeket kaptak a horganylemezen, mint aki a kút vizében pillantja meg az arcát. Sebaj. Azért tovább dolgoztak a találmányon. A baj csak az volt, hogy a két fáradhatatlan kutató csak valóban napfényes időben gondolhatott a képkészítésre s akkor is csak délelőtt tizenegytől tizenkettőig remélhette, hogy a sors különös kegye folytán kép fog megjelenni a cinkbádog-lemezen. És mégis. Ha az ember megnézi ezeket a száz év előtti félénk és viaszsárga képmásokat, valami különös meghatódottság fogja el. Íme a nagypapa, íme a dédanya azokon a zsebtükör nagyságú nehézkes bádogfényképeken, amelyeket csak árnyalati különbségek választanak el az ötvenöt év előtti városligeti ,,gyorsfényképektől". Zsibvásárokon és ócska kereskedőknél alkalmasint még ma is lehet fillérekért vásárolni ezekből az együgyű és mégis annyira kedves „daguerretypiákból“. Most kiállítás készül belőlük Parisban, s jövőre az első fényképészeti múzeum ősbölényei lesznek. Egy elsötétített teremnek a falán reflektorok fénycsóváiban fognak megdicsőülni. Ennek a vásári művészetnek csokoládébarna hősei muzumi nagyságok lesznek. A széles, tumürös szoknyákban ülő nagymamák és a nagypapák, amint a pötyögős pepita nadrágban édesen pipálnak egy antik oszlopnak támaszkodva. Az ember mosolyoghat rajtuk, az ember könnyezhet e boldog idők múlásán, kiki vérmérséklete szerint. Egyet azonban nem lehet megtagadni a sötétkamra vándor-apostolaitól, a múlt század közepének fotográfusaitól, hogy sok művészi érzékkel dolgoztak. Ami nem is csoda. Hiszen mikor Arago lelkes beszédében a francia akadémia és a kormány kegyeibe ajánlotta a potom pénzért megvehető találmányt, ő még csupán a tudomány gazdagodására gondolt. Ugye milyen hasznos dolog lesz, mondotta, hogy ha az egyiptomi ásatások ősi kincseit száz és talán kétszáz példányban is az érdeklődő világ szemei elé vihetjük hű másolatban? De a művészek, azok már többet tudtak. Látták az első daguerretypiákat és megijedtek attól, milyen tökéletes az ízlésük. A világ legrégibb daguerretypiája 1837-ből való és jelenleg a francia fényképész-szövetség tulajdonában van; ott látható a párisi jubileumi kiállításon. Alig van témája. Egy pár faragott angyalfej egy asztalon; néhány keretes kép a falon; egy kosárfonatú üveg egy zsinóron, tökéletes csendélet. Fény és árnyék, halk akkordokban száll a képen lágyan és zsongitóan röpülve a tárgyak fölött. Ez a vándorló komédiás, Daguerre, nagy bűvész volt az Úr színe előtt. Az első felvételek már a flamand csendéletek biztonságával készültek, az első dámákat már úgy ültették oda a rozoga dobogókon lévő magasított székekre, mintha Velazquez királynői és Gainsborough rózsás istennői lettek volna. Csupa kecsesség, finom elegancia a fényképezés első harminc évének a története. A francia arcképfestészet aprószentjei megijedtek. A kis országok festői, közük néhány magyar biedermeier művész is gyorsan „átképezte“ magát az új mesterségre. Innen a művészek ijedelme. Innen az a nagyszerű lendület is, mely e gyermekcipőben járó találmányt mindjárt kezdetben a grafikus művészetek első sorába állította Festők voltak a formakeresők, a fényképezés első technikusai is közülük kerültek ki. Le Gray találta fel a 3