Ujság, 1939. március (15. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-01 / 49. szám

SZERDA­, 1939 MÁRCIUS , ÚJSÁG KÉT BESZÉD Irta ZSOLT BÉLA Makray Lajosnak, a kereszténypárt szónokának és Eckhardt Tibornak, a régi fajvédőpárt pionírjának keddi par­lamenti beszédéből végeredményében ki­derült, hogy úgy az alapelvekben, mint a gyakorlati megoldás módjaiban szem­­benállnak a kormány zsidótörvény­javaslatával. Ezen a tényen nem változ­tat, hogy Makray a javaslat mellett irat­kozott fel s hogy Eckhardt Tibor sem deklarálta magát a zsidótörvény formá­lis ellenzékének. Amiben Makray is és Eckhardt is megegyeznek a kormány­nyal és pártjával, egyesegyedül az a principiális megállapítás, hogy­­Magyar­­országon van zsidókérdés s hogy ezt a zsidókérdést törvényesen meg kell oldani. Minden más szempontból, a keresztény teológiáéból, fajbiológiáiból, a morális humanitáriusból, a közjogiból, a köz­­gazdaságiból és a szociálisból, a két jobboldali vezérpolitikus álláspontja me­redeken ellentétes. Ez az ellentétes állás­pont természetesen még mindig távol van attól, amit egyetemes emberi szem­pontból valóban humánusnak és igazi politikai valóságérzékkel tárgyilagosnak lehet nevezni. A letagadhatatlan tényből, hogy Európában és Amerikában hatal­mas keresztény nemzeti államok élnek, virágoznak és óriási nemzetvédelmi és szociális erőfeszí­tésekre alkalmasak anél­kül, hogy a zsidók, vagy­­más felekezeti kategóriák gazdasági és kulturális tér­­foglalását korlátoznák, nyilvánvaló, hogy a zsidókérdés megoldása nem elengedhe­tetlen feltétele a népek felemelkedésé­rt­ek, a társadalmi igazságtalanságok ki­egyén­ítésének és a néplélek és szellem megtisztulásának. Ahol a reálpolitika erősebb az előítéleteknél és a szenvedé­lyeknél és a környező áramlatoknál, az állampolgárok közterhekkel s katonai és polgári áldozatokkal bebizonyított nevezethűsége s a nemzetgazdaságot és a nemzeti műveltséget gazdagító teljesít­ményes csoportok és egyének értékelé­sének egyedüli mértéke s inkább kurió­zumszámba megy, ha akadnak állam­férfiak, akik olyan szubjektív előítéletet, amilyen a faji, vagy felekezeti megkü­lönböztetés, politikai, gazdasági és szo­ciális mértékként használnak. De mi nem lennénk reálpolitikusok, ha akár Mak­ray Lajostól, vagy Eckhardt Tibortól, akik a magyar államférfi a galéria elit­jéhez tartoznak, elvárnák, hogy a húsz­éves magyar antiszemitizmus, rengeteg hasznos energiát megbénító és a nagy tö­megeket tévútra vezető politikai irány­­zatával most éppen azért szállnának szembe, mert a forradalmak után kelet­kezett kritikátlanul lázas tömeghangu­latból sikerült felnagyítani a mindenre ránehezedő magyar kérdésként a zsidó­kérdést, amely a törvény előadója sze­rint is olyan kiszámíthatatlan felelőssé­get hárít a parlamentre, amilyet tör­vényjavaslat talán még sohasem. Előre tudtuk, hogy sem Makray, sem Eckhardt nem fogják harsányan elkiáltani, hogy végre valahára hasznos és felelős csele­kedet lenne abbahagyni a fanatizmustól, a demagógiától és a dilettantizmustól felzaklatott közhangulat s a guverne­­mentális politika és a közgazdaságtan e kompromisszum­ kísérletét. Az antisze­mitizmusnak nyíltan senki sem volt haj­landó hadat üzenni húsz év alatt a ma­gyar keresztény nacionalista oldalon holott másutt sem a nacionalizmusnak, sem az igazi keresztény szellemnek nem feltétlenül tartalmi eleme a zsidók nem­zeti, emberi és erkölcsi exkommunikálá­­sának negatívuma. De ha Makray Lajos és Eckhardt Tibor most nem is fordultak dacosan szemközt a széllel, mégis kielé­gítették azokat a várakozásokat, ame­lyeket személyükhöz az úgynevezett másik oldal is fűzött. Ezek a várakozá­sok, bevalljuk, nem voltak túlzottan ró­zsásak,­­ de magától értetődőnek tartot­tuk, hogy sem Makray, sem Eckhardt nem veszi át a kérdés megítélésében és vitatásának hangjában azt a féktelensé­get, amellyel nemcsak a minősített szél­sőségesek, de sokan a kormánypárt tag­jai közül is hatszázezer ember sorsának elintézését s a sorsukkal kapcsolatos kö­vetkezményeket, amelyeket maajd az egész nemzetnek kell vállalnia, a duhaj és kárörvendő demagóg gyűlölet med­rébe terelték. Makray és Eckhardt be­széde a hivatalos bizottsági szónoklatok és az előadói javaslat udán főként azzal hatottak békítően, hogy megszólalt ben­nük a keresztény emberszeretetből és a magyar nobilitásból legalább annyi, amennyi ezen a fórumon, ahol az em­beri méltóság, a tisztesség és a létjogo­sultság minimumát is ellentmondás nél­kül lehetett elvitatni a zsidóságtól, vi­szonylagosan ma sokszorosan számít. Makray Lajos legalább kimondja, hogy a törvény sok tekintetben mai életünk vezető erejévé feltolakodott gyűlölet konzekvenciája s szerkezetét, amely tele van következetlenséggel és abszurdumok­kal, nem tartja szerencsésnek. Makray Lajos legalább kételkedik: szerencsés dolog-e a magyar társadalom egy réte­gét kiemelni a nemzeti közösségből s ha már megcsinálják az őrségváltást, várjon a keresztény magyarság kára nélkül ke­­resztülvihető-e 1943-ig? És Makray La­jos, a pap, felhívja a keresztény nemzeti kormányrendszer figyelmét arra "is, hogy ha valóban keresztény szellemben akar kormányozni, nem kerülhet éles konfliktusba a keresztény hitelvvel, amely szerint minden megkeresztelt em­ber kereszténynek számít. Makray tehát keresztényként tagadja a vér misztériu­mát s azt vallja, hogy a döntő, a lélek, vagyis az akarat, amellyel valaki öntu­datosan nemzetté akar tömörülni s kü­lön magyar kötelezettséget érez azokkal a zsidókkal szemben is, akiknek a nem­zet életét és vérét elfogadta a háborúban. Mindezek után bizonyára meglepő, hogy a kiváló pap-szónok általánosságban mégis megszavazta az előadói javaslatot, amely hitelvi és erkölcsi felfogásához úgy viszonylik, mint az eretnekség. Ez a meglepő döntés azonban nem lesz aka­dálya annak, hogy Makray beszédéből érveket, bizonyítékokat merítsenek azok az államférfiak, akiknek ugyanez a véle­ményük a zsidótörvényről,­­ viszont éppen ezért nem is szavazzák meg. Eckhardt Tibor nagyszabású beszé­dének is legfőbb érdeme, hogy a gyű­lölködő és megbélyegző elvek és metó­dusok helyett olyan megoldás mellett tör pálcát, amely szerinte a zsidósággal sze­mben nem kegyetlen s a magyarság érdekeit is szem előtt tartja. Eckhardt is kiáll a megkereszteltek és a félvérek mellett s élesen tiltakozik a fajbiológiai kutatás, az ősök okmányai között való csotorászás módszere ellen. Megbélyegzi azokat is, akik a fronton létrejött bajtársi szellemet szét akarják robbantani. Számol a közgazdasági realitásokkal, amelyeket — különösen egyes szakmákban — sze­rinte is katasztrofális lenne feláldozni a merev százalékaránynak. A régóta itt élő asszimilált zsidóság felé barátságos, bár platonikus szavai vannak. Közjogi szeparálások tervével már csak azért is szembefordul, mert fél az analógiáktól, amelyek végzetesen atomizálhatják a nemzetet. Beszédének gerince azonban mégis a konkrét tervezet, amellyel a mai törvényjavaslat helyett a zsidókér­dést nyugvópontra akarja juttatni. Eck­hardt is, mint Teleki Pál gróf miniszter­­elnök, a beszivárgás fikciójából indul ki és a zsidók különböző időpontokban való letelepedésétől tenné függővé a ve­lük szemben alkalmazandó bánásmódot. Elgondolása szerint az 1914 óta beköltö­zött zsidókat kivándorlási listára kellene lenni, az 1867 után bevándorolt zsidók itt tartózkodásának jogosultságát pedig aszerint bírálná el: közérdekű-e, hogy Magyarországon éljenek? Igaz, hogy a statisztika adatai bizonyítják, hogy az 1867-től máig beszivárgott zsidók száma alig haladja meg a magyarországi zsidó­ság n­yolc százalékát. S talán nem lenne felesleges az aránylag kevésszámú be­szivárgottak Magyarországra való költö­zésének körülményeit egyénileg felül­vizsgálni, lévén sok közülük, akik nem Galíciából, hanem éppen ellenkezően, a monarchia nyugati részéből kerültek hozzánk, amikor ipari, gazdasági és hi­telszervezetünk nemcsak fajmagyar, de magyar zsidó szakemberekben is szűköl­ködött. De ha elfogadjuk, hogy a zsidók asszimilációja, magyarsága a bevándor­lás időpontjától függ, ebből a tételből logikusan következnék, hogy akik 1867­ vagy 1848 előtt itt voltak, olyan tökéle­­tesen asszimiláltaknak, olyan vitathatat­lanul magyaroknak tekinthetők, akikkel szemben már nincs szükség és nincs jog­­­dlan semmiféle törvényre, amely gazda­sági, vagy kulturális tér­foglalásukat kor­látozza. Eckhardt Tibor egyébként szen­vedélymentesen előkelő beszédében ezen a ponton válik illogikussá. Tervezete BELVÁROSI BÁRBAN, és mié ZENÉS SZI­BÓ FIVÉREK minden éjjel A harmadik szem írta Nádai Pál Sok díszruha, ragyogó tarka frakk, akadé­mikusok és diplomaták csillogó egyenruhái,­­ így ünnepeltek a közelmúlt napokban a párisi Sorbonne legnagyobb amfiteátrumában. A köz­társaság elnöke és a miniszterek koccintottak. Egy régen halott tudós emlékét idéztek és két poros kis vidéki város emlékszobrait vetítették az egyetemi díszterem falára. Centenárium volt ez az ünnep. Most lett száz éve, hogy Araga, a nagy francia fizikus felajánlotta az államnak: vegye meg párezer frank évjára­­dékért két szerény iparos találmányát, a „fényk­ó“ vasdobozt. Nemcsak a franciáknak, hanem az egész világnak dicsőségére fog válni ez a kezdetleges kis készülék — mondta a csillagvilág és fénysebesség nagy kutatója, Arago . Azt hisszük, ezen a fizikuson kívül senki sem volt tisztában száz év előtt azzal, mit je­lent az emberiség számára egy ilyen fekete kis skatulya, rajta egy kis üveglencsével: a fény­­képező­gép. A két feltaláló pedig legkevébé sej­tette. Ezzel a két „fényíróval“ is az történt, ami eddig még körülbelül minden nagy fel­találóival: nem szobrot jártak nemzetüktől, hanem hal-, illetve négyezer frankos „belépési díjat", hogy a legsürgősebb adósságaikat ki­fizethessék. Két vándorművész Bohemia nagy országi­járól. Az egyik feltaláló, Nicephore Niapce, ezen a száz év előtti akadémiai ülésen már nem jelenhetett meg: öt éve feküdt már is­meretlen hant alatt egy párisi temetőben. Ez a derék litográfus, aki folyton a kőnyomatokat igyekezett fényérzékeny horganylemezeken megrögzíteni és azután sokszorosítani, szentül hitte, hogy ő csak egy új nyomtatóeljárást talált fel. Ha a művészi metszetet levendula­­olajjal vonják be, a horganylemezt pedig gyanta és aszfalt oldatával, akkor a napfény átszűrődik a metszeten, sugarai tévelődnek a lemezre, mint manapság a műszaki rajz a fényérzékeny másolópapírra és már kész is egy nyomódísz, amivel százszámra lehet a metszet­hez hasonló másolatokat készíteni. Az ő ihlete legfeljebb a későbbi fénynyomó eljárást, a heliogravürt sejtette meg. Valamivel öntudatosabbb volt a tőle sokszáz kilométer távolságra dolgozó társa, Daguerre Louis. Ez műveltebb is, művésziesebb is volt a kék munkaköpeny hősénél, Niépcenél. Szép, bodros hajfürtjeivel, kusza bajuszával, fehér — apagyilkos — gallérjával igazi biedermeier művészjelenség volt, fekete selyem mellénye pedig egy viszonylagos életművészt árult el. Festő volt, diorámafestő. Ő viszont folytonosan törte a fejét, hogyan lehetne az általa oly művésziesen megfestett vásári körképeket és egyéb belépőidíjas látképeket valami alkalmas eszközzel az utókor számára is megrögzíteni. Végre is, sok pepecselés után sikerült neki a már akkor háromszáz éve ismert „sötét kam­­rá“-ban a beeső tárgyak képét egy ezüst lapon higanygőzök segítségével megörökíteni,­­ a Niépce-féle elgondolások segítségével. A dolog tehát nem készen pattant ki a két feltaláló agyából. Vagy huszonöt évig dolgoztak külön-külön és pár esztendeig együtt, míg olyan halványfényű képeket kaptak a horgany­­lemezen, mint aki a kút vizében pillantja meg az arcát. Sebaj. Azért tovább dolgoztak a ta­lálmányon. A baj csak az volt, hogy a két fá­radhatatlan kutató csak valóban napfényes időben gondolhatott a képkészítésre s akkor is csak délelőtt tizenegytől tizenkettőig remél­hette, hogy a sors különös kegye folytán kép fog megjelenni a cinkbádog-lemezen. És mégis. Ha az ember megnézi ezeket a száz év előtti félénk és viaszsárga képmásokat, valami különös meghatódottság fogja el. Íme a nagypapa, íme a dédanya azokon a zseb­­tükör nagyságú nehézkes bádogfényképeken, amelyeket csak árnyalati különbségek választa­nak el az ötvenöt év előtti városligeti ,,gyors­fényképektől". Zsibvásárokon és ócska keres­kedőknél alkalmasint még ma is lehet fillé­rekért vásárolni ezekből az együgyű és mégis annyira kedves „daguerretypiákból“. Most ki­állítás készül belőlük Parisban, s jövőre az első fényképészeti múzeum ősbölényei lesznek. Egy elsötétített teremnek a falán reflektorok fénycsóváiban fognak megdicsőülni. Ennek a vásári művészetnek csokoládébarna hősei mu­­zumi nagyságok lesznek. A széles, tum­ürös szoknyákban ülő nagymamák és a nagypapák, amint a pötyögős pepita nadrágban édesen pi­pálnak egy antik oszlopnak támaszkodva. Az ember mosolyoghat rajtuk, az ember könnyezhet e boldog idők múlásán, kiki vér­­mérséklete szerint. Egyet azonban nem lehet megtagadni a sötétkamra vándor-apostolaitól, a múlt század közepének fotográfusaitól, hogy sok művészi érzékkel dolgoztak. Ami nem is csoda. Hiszen mikor Arago lelkes beszédében a francia akadémia és a kormány kegyeibe ajánlotta a potom pénzért megvehető talál­mányt, ő még csupán a tudomány gazdagodá­sára gondolt. Ugy­e milyen hasznos dolog lesz, mondotta, hogy ha az egyiptomi ásatások ősi kincseit száz és talán kétszáz példányban is az érdeklődő világ szemei elé vihetjük hű máso­latban? De a művészek, azok már többet tud­tak. Látták az első daguerretypiákat és­­ megijedtek attól, milyen tökéletes az ízlésük. A világ legrégibb daguerretypiája 1837-ből való és jelenleg a francia fényképész-szövetség tu­lajdonában van; ott látható a párisi jubileumi kiállításon. Alig van témája. Egy pár faragott angyalfej egy asztalon; néhány keretes kép a falon; egy kosárfonatú üveg egy zsinóron,­­ tökéletes csendélet. Fény és árnyék, halk akkordokban száll a képen lágyan és zsongi­­tóan röpülve a tárgyak fölött. Ez a vándorló komédiás, Daguerre, nagy bűvész volt az Úr színe előtt. Az első felvételek már a flamand csendéletek biztonságával készültek, az első dámákat már úgy ültették oda a rozoga dobo­gókon lévő magasított székekre, mintha Velazquez királynői és Gainsborough rózsás istennői lettek volna. Csupa kecsesség, finom elegancia a fényképezés első harminc évének a története. A francia arcképfestészet aprószentjei meg­ijed­tek. A kis országok festői, közük néhány magyar biedermeier művész is gyorsan „át­képezte“ magát az új mesterségre. Innen a művészek ijedelme. Innen az a nagyszerű len­dület is, mely e gyermekcipőben járó talál­mányt mindjárt kezdetben a grafikus művé­szetek első sorába állította Festők voltak a formakeresők, a fényképezés első technikusai is közülük kerültek ki. Le Gray találta fel a 3

Next