Ujság, 1939. március (15. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-05 / 53. szám

vasárnap, Tass március­i ÚJSÁG KÖNYVBELI ISMERŐSÖK írta IGNOTUS Somerset Maughamnak egyik novel­lájában egy bizonyos Mr. Walkerról van szó, kit le is kezd írni: tagbasza­kadt termetét, beretvált képét-tokáját s kopasz fejét... de megunja a felszám­lálást s egyetlen megjelenítő szóval veti oda: „egyszóval olyan volt, mint Mr Pickwick...“ Várjon jő-e majd száz év múlva an­gol mesemondó, ki, ha egy tagba­szakadt, tokás és kopasz hatvanast akar megjelentetni, bővebb leírás helyett azt mondhatja: „egyszóval olyan volt, mint Mr. Walker...“.? Maugham megkoc­káztatta az egyszerűsítést, mert számít­hat rá, hogy valahol öt világrész angol olvasójának e novellája kezébe kerül, mindben felbukkan valami kép a Mr. Pickwick neve olvastára. Nincs róla értesülésem, hogy a mai fiúk és uno­kák mint vannak Dickens-szel, de mi­vel Maugham nekik ír, nyilván felteszi, hogy előttük is, akár magunk s apáink s nagyapáink számára Mr. Pickwick az a fajta kedves ismerős, mint akivel az életben személy szerint is találkoztunk. Sőt m­i a legtöbb személyes ismerősünk, ha sohá nem láttuk, kimustrálódik ta­karékos emlékezetünkből, s ha megint látjuk, már azért sem ismerünk rá, mert közben megvénült s leromlott. Mr. Pickwick változatlan él és úgy él ben­nünk, ahogy, kevéssel az ifjú Viktória királyné trónralépte után, az ő hű Sam­­jével s a csinos kis szobalánnyal vissza­vonul öreg napjaira kerti házacskájá­ba. Végképp bele van építve ismeretsé­günkbe — s minél több felebarátomról veszem észre, hogy ugyanígy van vele, annál kevésbé tudom elhinni, hogy ez az ismeretségünk már azért is egyol­dalú, mert a jó Mr. Pickwick sosem volt a világon. Hiszen szinte számité maradt róla, mintha már magam is be­szélgettem volna vele, nem pedig csakis az a Mr. Winkle­s az a Mr. Snodgras, kikkel Dickens beszélteti! Úgy érzem, Mr. Pickwicknek is tudnia kell énró­lam, mint ahogy én tudok őróla — ha nem így volna. Somerset Maughamnak aligha jut eszébe, hogy az ő Mr. Wal­­kerjét bemutatáskor Mr. Pickwickhez hasonlítsa... Ilyen ismerős, persze, nem sokakkal vagyok, — én személy szerint szintén a Dickens révén talán még a karcsú ifjú David Copperfielddel, s egy pohos szószátyárral, kinek nevetés közben el­súl a lélegzete, neve szerint Falstaff lo­vaggal. Távolabb ismerősöm a Stendhal Rouge et Voir-jabeli Juden Sorés, az első modern regényhős (kit különben Goethe még megért) — továbbá Holo­fernes, de nem a Hebbel drámájabeli, hanem ahogy Nestroy figurázta ki a Z-Sebbelét (i wall doch seg­n, wer stär­ker is: V oder i‘?!). Kárpáthy Zoltán is, a gyermekifjú, ki szépségre Alkibiades­­sal s Nagy Sándorral, bölcsességre Szó- Ionnal, erényre Szokráteszszal, tudo­mányra Pithagorászszal vetekszik, mi­óta Jókainál először találkoztam vele, mindenkorra összenőtt gyermeki vágy­álmaimmal, hogy én is ilyen legyek: véremnek része lett, agyvelőmnek, ma­gam után való honvágyamnak ... s ha a mai fiúk közt egy-eg­y különösen si­kerültre akadok, menten Kárpáthy Zol­tánra emlékeztet, s egyben szivembe is vág, mint egy — s akkor nem vi­­szonzott — gyermeki hajlandóság utána sajgása. Aminthogy boldogtalanabbul s forróbban asszonyemberen később se csüggtem, mint a lőcsei fehér asszo­nyon: fájdalmas és csodáló féltékeny­séggel a déli lovasgenerális Andrássyra, kinek, a Jókai regényében a bűnös szép teremtés odadja magát — tizen­négy éves voltam, mikor a regény füze­­tenkint jelent meg s én megvettem és faltam ... s aztán még hátralevő esz­­tendeimet, okvetetlen elkövetkezendő világhíremmel együtt odadtam volna érte, ha egyszer egy órára ott ülhetek mellette öltözőszobájában, a pamlagon, homlokomat halántékára szorítva, mig ő üstökömet beletúrja homloka egy le­begő fürtjébe, mire oly gyakran mél­tatta délceg gavallérját!... Egy csudaszép szultánlánya is ben­­ne él, a reszkető hozzányúlásig épen, emlékezetemben, kit szeretni számom­ra egy a halállal, úgy hogy csak szóra­kozottság lehet, ha oly, tetemes ideje még mindig életben vagyok — s ki előt­tem nemcsak az Asza-dalból ismerős, hanem még két helyről: megint csak Jókainál Erdély aranykorából, de a Szilágyiról s Hajmásiról szóló balladá­ból is, hol e hős ifjak a szultán fogsá­gába esnek, s a csudaszép szultánlánya szerelmének jóvoltából jutnak megint haza. Török nők, orosz emberek, fran­ciák, angolok, rómaiak — egypár né­met, sőt norvég is, kiket a művészet, mely a hideg tintát meleg vérré válatta bennük, vagy mert természetük vág az enyémhez, éleménnyé tett számomra .. s emlékezetemben elvegyül a valóban éltekével s találtatokéval . . . Holt ba­rátnőm, ki már rég por és hamu, csak szeme néz rám még olykor a fiáéból: testiebben suhant-e vájjon át életemen, mint a lőcsei fehér asszony vagy a cso­daszép szultánylánya? Vájjon a kép, ahogy valakit ismeretlen elképzelünk: nem ugyanúgy valóság-e, mint mikor aztán megismerkedünk vele vagy arc­képét látjuk? Az elképzelt kép néha békésen meg­marad továbbra is a valóságtól korri­gált mellett, mint két különböző éle­­mény külön maradéka. Néha viszont egybeesik: kisfiú koromból, ahogy ka­­ronülő hugocskám dadájának szoknyá­jába fogódzva tipegek a pesti Duna­­soron, és bennem a figurája egy beesett­­képű, megsárgult bajsza, lesoványodott magas öregurnak, ki előregörbülve, de pókhasasan húzza lábát maga után, fekete ruhája lötyög rajta, felöltője karjára van vetve s botja kampója is oda van beakasztva ... s nekem azért tűnik föl, mert mindig egy had ember megy vele, s ő, széleskarimáju puha­kalapja s bajusznyi szemöldöke alól fá­radt szemével mégis mulatva néz en­gem kis embert, ki­szájtátva bámulom a többiekétől elütő hosszú pantallóját mert ennek mindkét szárán bokában kívül egymás fölött három vízszintes kis zsinór-csökevény jelképezi még régebbi magyar viseletét . . . Talán két évre rá, miközben olvasni is megtanul­tam s az akkor nemrég meghalt Deák Ferencről szóló képes nagy emlékköny­vet bújtam és betűztem, Deák lett leg­kedvesebb hősöm, s kedvtelve nézeget­tem a fametszeteken a haza bölcsét mint halottat, kiterítve a ravatalon, mint fiatal követet, ahogy a pozsonyi ligetben labdázik követtársaival, de ki­­vál, s legmeghittebben, ahogy már mint öreg­ember egyik lábát maga alá húz­va ül a pártkörben a nádkanapén, nagy­­hasúan s kényelmesen, szivar az ujjai közt, s bozontos szemöldökét s nevető szemét ugy emelve föl az előtte állókra, mintha éppen most röppentené hozzá­juk valamelyik elmés aranyszavát. Mint két kedves ismerősömét, úgy hordtam magamban még mint ifjú ember is kü­­lön a dunasori öreg ur s külön a párt­­körben anekdotázó Deák Ferenc képét még egy nap rájöttem, hogy a kettő alighanem egy. Megkérdtem apámat, ki mint kezdő publicista, valamikor kö­zelállt volt az öregedő Deákhoz — ahogy ő az öreget leírta, csakugyan igy volt. A bágyadt aggastyán, ki halálosan fáradt szemével még mindig jóságosan ránevetett a rábámészkodó kisfiúra, csakugyan Deák Ferenc volt — ugyan­az, kit az emlékkönyvi fametszetnek egy kedves helyzetében sikerült meg­­örökítenie. Utolsó májusa volt a nagy, nemes, a bölcs férfinak, utolsó sétái voltak a pesti Dunaparton — télire már harmadik képet mutatta: Deák Fe­renc a ravatalon ... S nemcsak a költött figurák közt vannak ismerőseim, de költőik közt is. Ebben, szinte hihetetlen előttem, hogy teszem Cervantes Saavedra Mihály urammal már spanyol anyanyelve miatt sem beszélgethettem az életben, úgy él, mint igazában Jókai Mórral, mikor asztalánál kenyeréből ettem, vagy Ady Endrével, mikor asztalomnál boromból ittunk. Nem mintha túlságosan kedvel­ném a költőembereket. Jókai ugyan a legmegejtőbb férfiember volt, ki valaha e földön járt, de már Adyval volt némi baj, hűtlensége és, alapjában humorta­­lansága miatt. A csupa ideg­enóm, Kiss József, ha mégugy szerettem s megugy bámultam lebegő magas művé­szetét, kiváló hangjával s ahogy egyre résen állt, nehogy még siron túl is meg­rövidüljön hírnevében, egy kicsit kime­rítette még hódolóját is, — Vajda Já­nos pedig, a genie, az ő összecsiptetett oroszlánszemével s megfelelő illatkerti szagával egyenest lélegzetét vette el. Ám a költők, még ha élve nem is talál­koztunk velük, módot adnak rá, hogy összeismerkedjünk velük. Belelátunk lelkükbe, úgy mint műhelyükbe, — amit kimódolunk, nemcsak teremtmé­nyeiket, de magukat is megkedvelteti Amit kétlábra állítanak, az mind csak kivetített vallomás ... valójában nem tudunk másról beszélni, mint magunk­ról, s minden figuráról, ki a költészet­ből az olvasó szívébe záródik, annak személye is megnyilatkozik előtte, ki e figura megalkotásában élte volt ki ma­gát. Zene iránt süket, kép iránt vak le­hetek, de könyvet nem tehetek le ke­zemből, hogy képem ne maradjon ar­ról, aki írta. Hát még ha a képet egye­nes közlés is kiteljesíti: naplók, levelek, vallomások, kortársak tanúskodása! S kivált, ha oly önmaguktól megszállt lelkek, mint Byron és Stendhal, ezt az ő énjüket száz külön figura áttételében csillogtatják, vagy oly megállapítják és talpraállitóak, mint Hebbel, önmaguk­ról vesznek föl látleletet s önmagukat vonultatják föl! Lehet-e Goethét és By­ront, Stendhalt és Heinét, Schopen­hauert és Hebbelt úgy olvasni, hogy holtunkig ne emlékezzünk rájuk, em­beri figurájukra.? S jó, hogy így, emlékezetünk gyéké­nyén, békésen megférnek egymással — mikor elevenen találkoztak, nem min­dig ment ily simán. Stendhal teszem keservesen megbántódott, miután By­ront fölkereste: a lord a nagyszájú is­meretlent lordi hűvösen kezelte. Scho­penhauer pedig Velencében, hová Goethe ajánlólevelet adott vele Byron­hoz, a lordnál le sem adta a kártyát, mert az olasz fiúcskával, kit a piazzán szedett volt föl, együtt látták a Lidó fö­vényén lóháton vágtatni a költőt, s a kislány úgy rajtafelejtette a szemét a „poéta inglesén“, hogy a bölcs bölcsebb­­nek látta, nem ismerkedni meg s nem szerettetni el vele a babáját. Stennéban is sokáig tovább sajgott, ahogy Goethe kegyelmes urnál járt, mikor Weimar­­ban tiszteletét tette nála: őexcellenciája, ki a távoli énekes lordot alázatosan csodálta, a hirtelen beállító düsseldorfi diákra és boltosra, bár daloskönyvét nyilván már ismerte, nem sok ügyet ve­tett. Megkérdezte tervei felől, s amikor az ifjú a megzavarodottak szemtelensé­gével azt felelte, hogy egy Juristát ké­szül írni, a miniszter azzal a kétértel­­műséggel forrázta le, hogy: „egyéb ke­resni valója nincs itt?"­ Pedig ez ugyan­az a Heine volt, kiről később Hebbel azt írta naplójába, hogy „Heinéval a lgmélyebbeket meg lehet beszélni.“ Én biztos vagyok benne, hogy Ileinénál biztosra mennék, sőt a kis kobold Gottfried Kellerről is az az érzésem, hogy ha valahogy útban találnám, ahogy éjjel a kocsmából borosan megy laza, előbb, ahogy szokta, mérgesen nekem esne, hogy elverjen, de ha, mint Temisztoklesz az athénieknek, azt mondanám neki: „üss, csak hallgass meg!“ leeresztené karját és zürichiül dörmögve, befűzné az idegenébe ... De nem is kéne, ha valamely mágiá­nál fogva még lehetséges is volna, ily feligézés a találkozásokhoz. Csak ma­gammal kell elbeszélgetnem, hogy valójában s tudtomon kívül azokkal beszélgessek, kik, nevelőim: apa, tanító, idősebb barát és könyvek, könyvek, könyvek s akik e könyveket írták, amint lelkiismeretem s világnézetem telepedtek a lelkem aljára. A magunk­fajta ember soha sincs maga, minden gondolatával s minden emlékében is­merősök lebegik körül: könyvbeli is­merősök. Háztartási cikkek - Ilyen olcsón - még a Corvinban is ritkán kapható k.­­Zománcedények fekete, belül szürke, gázfőzésre különösen alkalmasak.: Vs */* 1 l*/a literes P—.68, —.98.1.12, 1.38 2 3 4 5 61. P 1.66,1.98, 2.42, 2.96,3.18 Pecsenyesütő 32 34 36 38 40cm P3.78,4.18, 4.58,4.88,5.28 üveg- és porcellán­­áruk Lemez- és sodronyáruk Faáruk Fémáruk iiii­­ii iiii CORVIN­AJO MINŐSÉGEK ÁRUHÁZA Göring olaszországi látogatása Róma, március 4. Az olasz sajtó örömmel üdvözli Göring vezértábornagy római útját. A Lavoro Fascista szerint Göring tábornagy né­hány napig San Remóban időzik, ahol idejét teljesen pihenésnek szenteli, majd pedig Ró­mába utazik. Innen Szicíliába, majd pedig minden valószínűség szerint Tripoliszba megy, hogy visszaadja Balbo tábornagy múlt évi ber­lini látogatását. A lap berlini tudósítója szerint Göring többhetes távolmaradása egyúttal azt is muatja, hogy Németország és Olaszország nyu­godtan ítéli meg a nemzetközi helyzetet. Göring rácáfolt egyes külföldi lapoknak azokra a hí­reire, amelyek szerint Németország Ukrajna irányában vagy bármely más ponton hadműve­letekre készülne. Franco új offenzívát kezd Páris, március 3. Franco tábornok, a párisi lapok értesülése szerint, úgy döntött, hogy ha­ladéktalanul megkezdi az utolsó támadást Mad­rid ellen s a lehető leggyorsabban végez a köz­­társasági hadsereg utolsó maradványaival. A tábornok meggyőződése szerint a hábor most már a legrövidebb időn belül véget ér. A nem­­zeti hadsereg legjobb csapattesteit vonták össze Madrid kőül. A köztársasági milícia fegyelme felbomlott s az alvezérek között fennálló sú­lyos néz­eteitérések lehetetlenné teszik az ellen­állás egységes irányítását. Miaja tábornok, aki több mint két éven át védelmezte Madridot, már nincs a helyén s a spanyol fővárosnak ez­­időszerint három parancsnoka van: Cassado, Modesto és Lister tábornokok. Most, hogy a francia kormány kinevezte első burgosi nagykövetét a nyolcvankét éves Pétain tábornagy — Franciaország egyetlen élő mar­­sallja — személyében, a spanyol nemzeti kor­mány is kijelölte első párisi nagykövetét. Franco tábornok választása Bilbao ötvenéves polgár­­mesterre, Felix Lequerica-ra esett. London és Budapest szövetújdonságai megérkeztek Blum és Testvére « IV. Váci­ utca 33. Piarista palota. »szabóság

Next