Ujság, 1939. április (15. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-07 / 80. szám

z* AZ ELSŐ LÉPÉS Régi emlékek. Az első keringő. Isten bocsássa meg, de a mi időnkben még nem volt shymmi, nem volt tangó, még kevésbé Lambeth Walk. A régi, korhadt világban quadrille, polka, keringő, mazur és mindenekfölött csár­dás volt az uralkodó heje-huja. Még ma sem tudom megérteni, miért tartozott a „bon ton"-hoz a táncórai kurzus frekventá­­lása De annyi bizonyos, hogy valamennyiünk beiratkozott a tanfolyamra és vagy hat hétig a miskolci óvoda nagytermében ugráltunk, forgolódtunk. Tanárunk Deutsch bácsi volt, aki erősen selypítvén, valamennyiünktől a „Dajc báci" becéző nevet kapta. Mikor arra került a sor, hogy a táncszabályokat megtanultuk, az első keringőhöz női partnert választhattunk. Az én táncosnőm Winternitz Flóra volt. A város egyik legesze­sebb, szellemes leánya. Tíz év múlva férjhez­­ment és édesanyja volt dr. Sik Sándornak, az egyetemi tanárnak, a nagyhírű pap-költő­nek. Sajnos, a terem padozatának egy részét éppen aznap renovál­ták, a parkett még nem volt eléggé leta­posva. Tánc közben egy kiszögelésben meg­botlottam és — mi tűrés-tagadás — mind a ketten végigzuhantunk Tohann Strauss háromnegyed taktusos ütemei mel­lett. Tableaul Táncolni nem tanultam meg. Ellenben a tánciskola nálam határozottan jellemfej­lesztő valami volt. Ezen a napon meg­fogadtam, hogy soha többé nem tán­colok. És ezt a fogadalmat hűségesen megtartottam. Tehettem ezt annál könnyebb szívvel, mert előző napon „Dajc báci" a legnagyobb nyil­vánosság előtt így bókolt nekem: — Maga azt hiszi, hogy maga most csár­dást táncol? Maga most káposztát ta­pos. Kér, hogy nincs itten egy hordó. Az első „főmunkatárs." Abban a korszakban, amelyről itt szó esik, nagyon nehéz volt egy vidéki lapszerkesztő sorsa. A felelős szerkesztő minden fő­ egyéb volt, írnia kellett vezércikket, tárcát, humoreszket, híreket. Adminisztrációs munkát is kellett végeznie. Csak éppen, hogy a lapkihordés művét bízta az alkalmazottjára, aki aztán el­itta, vagy elkártyázta a beinkasszált előfize­tési pénzeket. És mi volt a hála ekkora ideg­ölő munkáért? Ha az ember — helyi érdekű téma hiányában és ilyen hiány állandóan kisértett — vezércikkben törökbarát hango­kat pengetett és szidta az orosz császári kamarilla kegyetlenségeit, a hálás kortárs és nyájas olvasó a kávéházban eme sza­vakkal fejezte ki elragadtatását: Der Zur wird sich kratzen! Persze általános derültség. Végre is le kellett mondanunk a nagy világpolitikai események taglalásáról és meg kellett elégednünk azzal, hogy egyet­len vezércikkünkből sem hiányzott végül a cassandrai óvó figyelmeztetés: Vederemo! Ezeknek előrebocsátásával meg kell emlé­keznem arról, hogy fiatal éveimben szülő­földemen egy hetenként kétszer megjelenő politikai lapot alapítottam, amelynek tulaj­donosa és felelős szerkesztője voltam. A fent tisztelt munkatömeg tehát engem is erős próbára tett. Nem sajnáltam a fáradságot, amely az egész vonalon csak engem terhelt. De abban nem tudtam megnyugodni, hogy én a lap miatt örökre az egyhelyben való tartózkodásra legyek kénysze­rülve és hogy a pátriámból soha ki ne moz­dulhassak. Pedig a vármegyében és a szom­szédos vármegyékben szépszámú „vendég­­szerető" barátom invitálgatott. De a lap miatt nem bújhattam ki a csigaházamból. Ezt nem bírtam ki. Elhatároztam, hogy önmagam mellé egy „főmunkatárs"-i állást szer­vezek. Egy jóképű fiatal úr, helybeli jobb család tagja vállalkozott. Az anyagi feltéte­lekben gyorsan megegyeztünk. Tudniillik egy fillér fizetést sem kívánt és csupán öntuda­tában akarta legszebb jutalmát megtalálni. Ebben nem akadályoztam és átadván neki a szerkesztői pecsétnyomót, nyugodtan elutaz­tam kétheti szabadságra. De már öt nap múlva hazasiettem. A „főmunkatárs" rettene­tes kisvárosi kellemetlenséget okozott. Min­dent készen adtam át neki. Csupán két helyi hírt kellett megfogalmaznia. És mind a két hirben igen súlyos meggyanúsítást követett el, amelyért nekem kellett felelnem. Kádas vizsgálóbíró ugyanis a csalásokért letartóz­tatott Gomolya Miksa magánzó szabadlábra helyezését rendelte el és a szabadlábra­­helyezés óvadékát ezer forintban ál­lapította meg. Ezt ifjú írótársam e szavakkal publikálta becses lapunkban: — Kádas vizsgálóbíró a csalások gyanúja miatt letartóztatott Gomolya Miksát ezer forintért szabadlábra helyezte. A másik fogalmazási remekmű még ennél is súlyosabb kellemetlenséget okozott. Ez egy színházi kritika volt a színházi rovatban és — sajnos — így hangzott: — Érdekes vendégszereplés volt vasárnap színházunkban. Csuka Zsuzsi, a kitűnő vidéki szubrett, aki minden esztendőben hálás ra­gaszkodással felkeres bennünket, a „Szép Heléna" címszerepében remekelt. És mi­ként minden esztendőben, úgy ezúttal is nagy hatást­­ szült. Igazán botrány egy mondatot így fogal­mazni, amikor nemcsak egy művésznőről, hanem egy kisasszonyról referá­lunk. Aranyi Lipót. ÚJSÁG VASÁRNAP, 1939 ÁPRILIS 3 Peti Mit csinál Sándor Párisban Volt felesége, Fehér Lili beszél a párisi nyomorgásról, klórtalicskázásról és a kóstolásról Az elmúlt napokban gazdátlanul maradt egy vidám kis szerep a Vígszínházban: Peti Sándor nem lépett fel. Más ült öltözői asztala elé, más mondta el szerepének néhány szavát, más aratta ls a szerepért kijáró nevetést és tapsokat. Peti Sándor ezalőtt egy harmadosztályú gyorsvonat­­fülkében robogott Pak­s felé. Peti Sándor nem volt sohase gazdag ember, 1400 pengőnyi gázsiját mégis a Vígszínházban hagyta. A szezon hátralévő részéért szerződése szerint még ennyi járt volna neki, de erről ön­ként lemondott. Itthagyta a gázsiját, futó szer­ződését, kamarai tagságát, állandó nyíltszini­­tapsos népszerűségét és elutazott Párisba. Zse­bében a Nemzeti Bank által engedélyezett né­hány pengő és frank, kofferjében néhány ruha és cipő, fejében bűvészi ambíciók, kezében annyi ügyesség, hogy egy cigarettát el tudott tüntetni a kabátujjában, szemében néhány könny: így vágott neki az ismeretlen Párizsnak. Igaz ugyan, hogy Páris nem volt teljesen is­meretlen a számára. Tizenöt évvel ezelőtt, 1921 nyarán már volt Párisban és eltöltött ott hat felejthetetlenül Szép hetet. Talán ez az emlék vonzotta ki most újra, mert senki sem tudja, hogy miért utazott volna el másért... „A Peti a legokosabb ember" Ha a párisi szép hetekről beszélünk, meg kell emlékeznünk Peti Sándor most már elvált fe­leségéről, Fehér Liliről is. Szegényke nem olyan régen még élénken foglalkoztatta a színházi közvéleményt, amikor nyomora miatt öngyil­kos lett. Azóta kicsit jobbra fordult a sora, mamájával együtt hetvenöt hold földet örökölt s most valahogy meg tud élni a termésből. Most más baja van: nem vették fel a Kama­rába. Pedig színház nélkül nem tud élni. A kö­zelmúltban kapott három fellépésre szóló szer­ződést a Jókai Színkörben. Három fellépéséért összesen negyven pengőt kapott volna. Felment a Kamarába engedélyért, de a Kamara ragasz­kodott a paragrafusokhoz. Az eredmény: a da­rabot nem adták elő. Fehér Lili most el sze­retné adni a földet és ki akar utazni Angliába cselédnek. Első szava a beszélgetés folyamán: — Az emberek az öngyilkosságom után azt hitték, hogy én utálom a Petit. Pedig én mindig és most is nagyon szeretem. Tes­sék meginti, hogy a Peti a legrendesebb és legokosabb ember a világon. (Egy kis színházi történet: Az egyik leg­utóbbi premieren feltűnt, hogy a nagyszámú szereplő között nem volt ott Peti Sándor. Egy szerep pedig különösen alkalmas lett volna a számára. Valaki azt mondta a Fehér Lilinek: — Te, ez a szerep éppen olyan, mint te vagy, sir a Peti után . . .) Parisban Amikor Parisról kerül szó, felragyog Fehér Lili szeme és már mesél is: — Akkor házasok voltunk és a Petinek (mindig így mondja: a Peti) legnagyobb vágya volt Párisba menni. Minden téli hol­minkat zálogba tettük, amit lehetett, elad­tunk és nagynehezen sikerült összehozni az útiköltséget. Megvettük a jegyeket és valami ici-pici pénzünk még maradt is. Borzasztó izgatottak voltunk mindketten és csak a vonat indulása előtt két perccel vet­tük észre, hogy a Peti kalapja otthon ma­radt. Nyár volt, itthon mindenki kalap nél­kül járt, de hallottuk, hogy Párisban nem lehet fedetlen fejjel járni. A Peti haza akart küldeni engem a kalapjáért, de ad­digra elindult már a vonat. — Amikor Párisba érkeztünk, nem volt már egy krajcár pénzünk sem. Ami volt, azt az után feléltük. A Hotel Moderne-ben szálltunk meg. Rozoga kis szálloda, de ne­künk nagyon tetszett, mert kandalló volt a szobában. Még az sem csökkentette az örö­münket, hogy nyár volt és a kandallóban nem lehetett fűteni. „Színészetből meg lehet élni.. . Másnap azt mondta a Peti, hogy va­lami után néz, amiből meg lehet élni. El­ment reggel, délben hazajött és elmesélte mit végzett. Napszámos lett egy vegyi gyár­ban és egész nap klórmeszet talicskázott. — Nagyon jó foglalkozás — mondta —, könnyen bele lehet betegedni! — Nem értem — csodálkoztam. — Ne kérdezz semmit, de akármi törté­nik holnap, ne ijedj meg — Ez egy hétfői napon történt. Kedden délelőtt óriási riadalmat hallok a szálloda halljában, hát a Petit hozzák ájultan haza. Talicskázás közben elájult a klór gőzétől. Felhozzák a szobába, elmagyarázzák, hogy kell ápolni, aztán otthagytak bennünket. Amint becsukták az ajtót, a Peti felül az ágyban és azt mondja: •— Azonnal vedd a kabátodat és menj el a betegpénzért! — Hát ezért volt az egész. Hat hétig, amíg ott voltunk, kaptuk a betegpénzt, csak hetenként egyszer kellett a Petinek megvizsgáltatnia magát. Akkor szédelgett egy kicsit, mutogatott a fejére (mert egyi­künk sem beszélt egy szót se franciául) és már kapta is az újabb utalvány­t. Mondta is: „színészetből mindenhol meg lehet élni!“ — A betegpénz éppen elég volt lakásra. De enni is kellett. Ezt „kóstolással oldottuk meg. Az áruházakban mindenből adnak kóstolót és mi mindent meg is kóstoltunk. Húskivonat-levessel kezdődött a menü, az­tán tengeri halat ettünk és fagyasztott marhahúst, végül feketét. Ez így nagyon szépen hangzik, csak az az baj, hogy min­denből pontosan egy falatot kaptunk csak. Ha nagyon éhesek maradtunk, akkor át­mentünk egy másik áruházba és végiget­tünk egy hasonló menüt. Pontosan emlék­szem: egyszer majdnem jóllaktunk. Pedig ez igazán nagy szó, mert csak egyszer na­ponta „étkeztünk“. A kóstolásnak csak az a kellemetlen tulajdonsága van, hogy illik közben kifejezni, mennyire ízlik az étel, így ezt a keveset is állandóan elismerőleg bólo­gatva kellett ennünk. De ezt megszoktuk annyira, hogy néha még Pesten is bólogat­tunk. — A nagyobbik baj az volt, hogy a Peti kalapja Pesten maradt. Ott senki se járt kalap nélkül és ő mindenhol óriási feltű­nést keltett. Pláne, nullás géppel lenyirták még Pesten. Egyszer láttunk egy „Pompes funébres“ üzletet, a kirakatban ült négy csinos lány és gyászruhát varrtak. A Peti előreküldött engem, mert ki akart kezdeni a lányokkal. De amint megjelent a kirakat előtt, a lányok olyan nevetésbe törtek ki, hogy pillanatok alatt hatalmas nevető tö­meg gyűlt össze. Szegény Peti alig tudott elmenekülni. Botrány a Comédie Française-ban — De aztán megszoktak bennünket. En­gem négernek nézett egész Páris, Petit pe­dig őrültnek. És nagyszerűen éreztük ma­gunkat. Mindent megnéztünk, amit ingyen látni lehet. Csak az fájt, hogy színházba nem mehetünk. A Petinek végre sikerült kölcsönkérni valami pénzt és elmentünk Comédie Frangaise-be. A „Sasfiók“-ot ad­ták, a címszerepben egy borzasztó öreg és kövér nővel. Ha az a nő nálunk térdnad­rágban a színpadra mer lépni, akkor nagy botrány van. Ott is volt botrány, de csak azért, mert mi nevettünk. Hát ilyen pechünk volt. — A Petinek sikerült jegyet szereznie a krematóriumba és meg akartuk nézni a ha­lottégetést. Közben azonban levelet kapott a színháztól és hazahívták. Persze nem volt pénzünk vasútra: a Pretschild-alap zsuppolt haza bennünket. A Petinek nagyon fájt, hogy nem láthatta a halottégetést. Na, most majd talán megnézi, így élt Peti Sándor Párisban tizenöt évvel ezelőtt és talán így él most is. Klórmeszet ta­licskázva, nyomorogva. ..kóstolva“ és jóked­vűen. És most kalapot is vitt magával. — Mielőtt elutazott volna — folytatja Fehér Lili — az utolsó nap meglátogatott engem. Egész este együtt voltunk egyik budai kávéházban. És tizennyolc év alatt először­ vett nekem egy csokor ibolyát! VALÉR SÁNDOR Szerdán a PÓDIUM új műsort ad a Terézkörúti Színpadon Békeffi új konferanszokkal Tel. 120-817 Kétszázkilenc éve,1730 április ............. ... elején szü­letett Zürichben Salamon Gessner, a híres, s korában Magyarországon is annyira mél­tányolt költő és drámairó. Polgári foglal­kozására könyvkereskedő volt, de a festé­szetet és a rézmetszést is megtanulta és ezen a művészi területen is sok sikerrel műkö­dött. Idős korában visszatért a könyvkeres­kedéshez és a zürichi tanács tagjaként, mint köztiszteletben álló polgár fejezte be életét. A magyar irodalomban főként Kazinczy be­csülte nagyra. „Az első hajós“ című művét — amelyet Kónyi strázsamester fordított — Vida László átírásában és Pacha Gáspár zenéjével a múlt század elején több magyar színpadon előadták. A szombati színházi est A tetovált nő Éri-Halász Imre vígjátéka a Vígszínházban Ha férfi és nő együtt élt egymással, nyo­­muk mozdulataikon, beszédükön, magatartá­sukon később is megmarad. Rátetoválódnak egymásra. Ilyen tetovált nő Éri-Halász Imre hősnője is, ötletes, mulatságos, helyenkint szellemes csevegések közben lepleződ­nek le a házasságát megelőző férfiak s alakul ki az a nem­­ulgusztusos morál, hogy minden férj legyen hálás az elődöknek, akik költséget és fáradságot nem kímélve, feleségét nagy­világi hölggyé csiszolták. Éri-Halász Imre szimbolikussá teszi a címet, de magyarázgatja is, mert a darabban szereplő féltékeny férj egyúttal a darabban szereplő A tetovált nő című szinmű szerzője is. Az ilyen keret mindig teher, ha az író vele valamit nem demonstrál. Éri-Halász vígjátékán is terhesen lötyög s talán a darab tempójának gyakori megtorpanását is okozza. Különben nagyon kedves és alapötletében új is ez a vígjáték. A Vígszínház előadásának gyöngyszeme Muráti Lili. Fölényes, pompás, elegáns és tel­jesen valószínűvé teszi, hogy tétoválói bősé­gesen akadtak. Mint macska az egérrel ját­szik az aranyosan együgyű Ráday Imrével. Ajtay, Greguss, Dénes előd-trió pompás és jó, ugyancsak az ez alkalommal komikus­ szerep­ben remek kőműves is. Tarnay Ernő higgad­tan illesztette jó keretek közé az előadást. Ne bántsd a másét Bemutató a Pesti Színházban Szombaton este a Pesti Színház bemu­tatta Lonsdale „Ne bántsd a másét“ címen magyarra fordított vígjátékát. A darab me­séje angol főúri miliőben játszódik. A höl­gyeknek és az uraknak elegendő ráérő ide­jük van, hogy kellő figyelmet fordítsanak arra a kényes helyzetre, amely két baráti házaspár között alakult ki. Nancy megtudja, hogy a férje titkos találkozókra jár leg­jobb barátjának feleségével, Liz-zel. Nancy megkísérli, hogy a férjét kimentse a ravasz, hízelkedő, társadalmi előlépésre vágyó asz­­szony hálójából — s ez a szándéka nem csekély erőfeszítés révén és sok válságos pillanat után sikerrel is jár. Az egyszerű történet kedves, finom és többnyire vidám felvonásokra tagozódik, amelyek közül csak az első vontatott egy kevéssé. Bulla Elma alakítása ismét egy miniatűr­ festő precizi­tásával készült kitűnő alkotás. Sennyey Vera, Somló István, Vértess Lajos, Erdélyi Erzsébet, Ladomerszky Margit, Márkus Mar­git, Mátray József, Neigyajd­my György, Berky József és mások szereplése egészí­tette ki az együttes kellemes játékát. Hege­dűs Tibor rendezése igen gondos és sikerült munka, Bókay János fordítása hasonló­képpen. Orfeusz a pokolban A Városi Színház reprize Offenbach örökké friss operettje, Orfeusz a pokolban nagyszombat este igen kedves, mulatságos előadásban került felújításra a Tisza Kálmán-téri színházban. Ez a zseniá­lis muzsika és a szellemes librettó sohasem veszít közvetlen hatásából és Tihanyi Vil­mos rendező rendkívül ötletes színpadi be­állítása bőven kihasznál minden alkalmat a siker biztosítására. Márkus Dezső főzene­igazgató kipróbált, gondos zenei betanítása és vezénylése alatt kitűnő együttes állott a színház rendelkezésére.A külföldről hazatért széphangú és művészien éneklő primadonna Harmath Hilda adja Euridikét, Ged­e Sán­dor gazdag színészi eszközeivel figurázza Jupitert, Sziklai Szeréna pompás komikai vénával alakítja Junót, de a többi főszereplő közül is hasonlóan meleg dicsérettel kell ki­emelni: Solthy Györgyöt, Fodor Arthurt, Barabás Sárit, Verő Erzsit, Rácz Valit, Pa­letta Ferencet, Angyal Nagy Gyulát, Szondy Birit, Deity Ferencet, Horti Sándort, Paulay Etelkát, Révész Vilmát, Várnai Máriát és Csepregi Annit. A közönség nagy tetszéssel fogadta a felújítást és rengeteg tapssal, ová­cióval ünnepelte a szereplőket. Bemutató a Komédiában „Tanuljunk nyelveket“ címen mutatta be új műsorát a Komédia, amely ismét kitűnő aktuális tréfákat, bohózatokat gyűjtött össze. Az egyik bohózat szellemidézésről szól, ennek során megjelennek a nemkívánatos ősök, egy másik tréfa a lázas angol nyelv­­tanulást karikírozza ki. Kőváry Gyula, Ná­­dassy László, Görög László és Kellér Dezső írták a műsor színejavát. A szereplők közül az ismét együtt játszó Rott Sándor,Sala­mon Béla-duó tesz ki magáért elsősorban. A két ragyogó komikus ellenállhatatlanul kacagtatja meg a közönséget. Először szere­pel a Komédiában Pártos Gusztáv, aki régi kuplékat ad elő, a megszokott gárda élén pedig Szilágyi Marosa, Barna And, Kőváry Gyula, aki egyúttal a rendező is, emelked­nek ki. Az előjelekből ítélve a Komédia ügyesen összeállított műsorának kiadós si­kere lesz.

Next