Ujság, 1939. augusztus (15. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-26 / 194. szám

VASÁRNAP, 1959 3TGPSZTCS­H ÚJSÁG Méltóztassanak elhinni: csak olyan jól érzem, mint Önök valamennyien, hogy ez nem a kellő pillanat a tréfálkozásra. Más­részt a legmegátalkodottabb politikai lény sem veheti rossznéven, ha a világrengető események kétségbeejtően viharzó tenge­rén, jelentéktelen sajkámmal néhány percre egy nyugodtabb szigeten próbálok köteles­­ségszerűen kikötni... A héten a párisi Laboratoire D' Anatomie Comparée egy jeles orvosa siet segítsé­gemre. — Elképzelem — ííja kedves levelében — milyen nehéz lehet, pláne a mai viszo­nyok között, az otthoni kánikulában ki­izzadni a heti adagot rovatja számára. Hát, ha megengedi, mint régi hűséges olvasója, szállíthatnék egy kis történetet, amit a szerkesztő úr, jobb híján, meg­fésülhet és felhasználhat esetleg. És már szállítja is: — Azt méltóztatik tudni, hogy a világ­­viszonylatban egyike a leghíresebbnek, ha ugyan nem a leghíresebb, az amerikai Mayo sebészeti klinika, melyet a két Mayo professzor, édestestvérek, létesítettek, vezettek. Nemrégiben az egyik Mayo tanár meg­halt, mély gyászba döntve családját és különösen négyéves kis unokáját, aki imá­dott kedvence volt. Minden kevés szabad­idejét vele töltötte, neki szentelte, nem­csak a nagyapja volt a kis amerikai fiúcs­kának, de meghitt jóbarátja, az egyetlen játszótársa. Megható viszony fejlődött ki az idők folyamán nagyapa és unoka között, mindkét részről boldog, gondtalan évek, egy rózsaszínű felhő az égen, mely mögül a nap örökké derűsen mosolyog. Viszont ez a négyéves fiúcska, korát jóval felülmúló intelligenciájával sohasem sértette meg a nagyapjával kötött fesz­telen és tiszteletteljes barátság határait. Mindig tudta, mit lehet és mit szabad neki! Tisztában volt vele, hogy a nagy­apja, a kiváló orvos, mint jóbarát, mint játszótárs, csak dolga végeztével állhat rendelkezésére, nem zavarhatja, csak epe­­kedhetik utána, amikor betegeivel foglal­kozik és nem mehet el együtt vele hazul­ról, mikor a betegek meglátogatására siet. Ilyenkor a nörsz gondos felügyelete mellett türelmesen várakozott rá otthon, a klini­kához legközelebb eső utcasarkon, vagy meglepetésszerűen helyet foglalt a tanár úrnak a klinika előtt várakozó autójában, hogy azt a néhány percet is együtt tölt­hessék, amíg hazaér. Röviden, a gyermek­nek a nagyapa volt mindene a világon, aki a maga részéről rengeteg munkája közben felüdült az unokája puszta meg­pillantására. Fájdalom, ez a megkapó idill, amely kétségkívül az egész életre szólt, keserves véget ért a nagyapa, a híres Mayo tanár váratlan bekövetkezett halálával. És ekkor keserves helyzet állott elő. Nem akadt a családban senki, aki vállalni merte volna, hogy megmondja a gyereknek a szomorú igazságot, hogy felvilágosítsa róla, hogy nagyapa nincs többé, az ő szeretett barátja, imádott játszótársa, örökre itthagyta! Attól tartottak, hogy a fogékony gyermeklélek nem tudja elviselni ezt a borzalmas csapást, amelybe a felnőttek természet­szerűleg kénytelenek voltak belenyugodni. Az örök reklamációk után, a régi reci­péhez folyamodtak tehát. Akinél a fiúcska nagyapja iránt érdeklődött, tudakozódott, azt felelte neki, hogy nagyapa elutazott. — Elutazott? Hová? — kíváncsiskodott egyre türelmetlenebbül. — Nagyon messzire! Európába!! — És tőlem el se búcsúzott? — panasz­kodott teli könnyekkel a szemében. A napok múltával a gyerek egyre idege­sebb lett a nagyapa utáni várakozásban. És keservesen zokogott, amikor a vasárnapi ebédasztalnál nagyapa helyét üresen ta­lálta. — Nagyon beteg lehet az az öreg Európa — sóhajtotta —, ha nagyapa ilyen sokáig van nála­ az őszibarack, kék szeme felett vastag feketekeretű pápaszemet visel. — A dédapámat William Shakespeare­­nek hívták, — mondotta a szemfüles párisi újságíróknak — William Shakespeare a neve nagyapámnak, édesapámnak és szí­ves engedelmükkel William Shakespeare vagyok magam is! Aztán elbeszélte, hogy a maga módja szerint is tiszteletet szerzett e névnek, ha csak a futballpályán is, mint az amerikai Knute Roockney-nek, a világ leghíre­sebb labdarúgó trénerének kedvenc tanít­ványa. — Sőt — így folytatta — nemcsak a futballpályán, hanem a filmvásznon is nem minden siker nélkül szerepeltem. Odaát, Amerikában, két sportfilmet is készítettek, melyeknek csekélységem a fő­szereplője. The big Game az egyiknek, Grand Jeu a másiknak a címe. De ami ennél is érdekesebb, Reinhardt is fel­figyelt a nevemre és rá akart venni, hogy játsszam el a Mid summer night dream­­ben, (Szentivánéji álom) egy általa rende­zett film változatában, valamelyik fősze­repet. De ezt éppen nagy névrokonomra való tekintettel tisztelettel megtagadtam. A legtávolabb áll tőlem, hogy az irodalom és művészet terén előnyt kovácsoljak a nevemből. William Shakespeare egyébként dús­gazdag család gyermeke, aki minden irigylésreméltó ifjúsága ellenére máris igen nagy állást tölt be Amerikában. Vezető mérnöke a UIndependent pneumatic tool company-nek, egy szerszám- és kaucsukcső­­gyárnak és jelenleg európai körutat tesz O'Connor hollywoodi gégeorvos társasá­gában, akinek többek között Greta Garbo, Rody Vallée, Bing Crosby, John Mac­Cormack, Alice Faye és nem utolsó sorban Gaál Franciska is előkelő klientúrájához tartozik. Párisból Angliába repül, néhány napot fog tölteni Stratford-Sur-Avon-ban, nagy névrokona szülőhelyén, onnan el­megy a Riviérára és útba fogja ejteni többek között Budapestet is. — Azt is hallottam, — folytatta a kér­­dezősködésekre, — hogy egyik ősöm, aki Amerikában telepedett le a XVI. század­ban, a nagy Shakespeare egyik testvérének leszármazottja volt. De ami engem illet, én nem hiszek ebben a megtisztelő rokon­ságban. Mindezt igen szerényen mondja William Shakespeare, aki boldog az ifjúságtól és sokat mulat az ártallan véletleneken, melybe a ritka név négy generáción keresz­tül sodorta családját. — És ha ön megnősül — faggatták a párisi kollégák — és felesége egy fiúgyer­mekkel ajándékozza meg? — Természetesen azt is William Shakes­­pearenek fogják hívni, hogy amennyire tőlem telik, a magam részéről is hozzá­járuljak a név örök fennmaradásához. *. VA W V % Nem csoda, ha a mai világban mindenki bosszús, ideges, szórakozott, még a leg­­jámborabb, legbékésebb polgár is. Csak a címeket kell elolvasni az újságokban, a tartalom már nem is fontos, hogy égnek meredjen az embernek minden egyes haja­­szála. Megbocsátható tehát annak a hosszú őszszakállas, n. osztályú utasnak a téve­dése, aki akarva, nem akarva, egy női szakaszba szállt be a budapesti,debreceni gyorsvonaton. Kényelmesen elhelyezkedve a bőrülésen, elővett egy detektívregényt és idegeit lecsillapítandó, elkezdte olvasni. A negyedik orgyilkosságnál tartott Wal­lace izgalmas történetében, amikor a gyors befutott Szolnokra. Hirtelen felpillantott a könyvből, kinézett­ a pályaudvarra, ahol egész tömeg várt a kellő pillanatra, hogy megrohamozza a vonatot. — No, gondolta, befellegzett a kényel­mes utazásnak és már szedte is le a lábait a szemben levő ülésről. De nagy meglepetésére és őszinte örö­mére a vasúti tiszt már jelt adott az indulásra és az ő kupéjának ajtajában még nem jelentkezett senki. Megelégedetten ismét felrakta lábait az ülésre, kinyitotta a könyvet és folytatni akarta a 187. olda­lon, ahol abbahagyta. Pont ebben a percben, egy megkésett utas, kezében kis sárga utazóbőrönddel, félrehúzza a fülke ajtaját és belép a ku­péba. — Van itt kérem még egy hely? — kérdi bátortalanul a hosszúszakállas utas­tól. — Hát nem látja az úr, hogy ez női szakasz? — Bocsánat — dadogja ijedten a másik és sietve odébbáll. Sorry A legutóbbi napokban, mint francia lapok­ban olvasom, egy fiatalember kötött ki Párisban, akit egész röviden William Shakespeare-nek hívnak: — csekélység! Mindössze huszonhat éves, atléta termetű, az arca leányosan finom és hamvas, mint 1­1 „Csak a mama hiányzik..." Öt leány útja Budapesttől Rio de Janeiróig öt fiatal leány indult el 4 hónappal ez­előtt Budapestről Délamerika meghódítá­sára. öt fiatal, jókedvű leány vágott neki az ismeretlennek, hogy „hátha sikerül...“ Kornis Kató, a Belvárosi Színház tagja volt. Kisebb drámai szerepekben komoly feltűnést keltett. Aztán jött a nagy változás, nem vették fel a Színészkamarába és­­ Kornis Katóról kiderült, hogy énekelni is tud. Nagy Lili növendék volt a Zeneakadémia ének-tanszakán. Bedecka Guszti is zeneakadémista volt, de ő zongorázni tanult. Takács Aranka koloratúr-énekesnőnek ké­szült a Zeneművészeti főiskolán. Várkonyi Magda dizőz volt. A három zeneakadémista leány találta ki a vokál-kvartett eszméjét, összekerültek a másik két lánnyal és szorgalmasan elkezd­ték a munkát. Hónapokig tartó gyakorlás és tanulás után már a nyilvánosság elé mertek lépni. De ekkor már nem hívták őket Kornis Katónak, Várkonyi Magdának, vagy másnak, közös nevet vettek fel, a szé­­pen hangzó „Harmonies Queens" nevet. A „Harmonies Queens“ együttes Buda­pesten is bemutatkozott. Az egyik előkelő tánchelyiségben szerepelt egy hónapig igen nagy sikerrel az öt lány. Itt hallotta őket egyik nemzetközi artistaügynök, aki azon­nal délamerikai szerződést kínált fel. A lá­nyok — fiatalok és jókedvűek — azonnal elvállalták a sok érdekességet ígérő szerző­dést. Tengeribetegség a vonaton Megkezdődött a látás-futás az útlevelek kiterjesztéséért, vízumért. Fiatal artistanők­nek nem nagyon könnyű ilyen útlevelet kapni, különböző engedélyek, szülői bele­egyezés és még Isten tudja micsoda kell hozzá. (Ekkor még senki se tudta, hogy Délamerikában mennyire vigyáznak a fiatal leányokra.) A különböző utánjárások annyi időt foglaltak el, hogy egyszerre itt volt az elutazás napja. De itt adjuk át a szót annak a levélnek, amelyet a leányok legutóbb egy pesti barát­nőjüknek írtak. — Március 18-án indult el velünk a vo­nat és hátunk mögött hagytunk mindent és mindenkit, akit szerettünk. A jugoszláv ha­tárig olyan vörösre sírtuk a szemünket és orrunkat, hogy nincs a világon az az artista­ügynök, aki azzal a külsővel leszerződtetett volna bennünket. De nem volt elég a sok sírás, a szokatlanul hosszú vonatutazástól valamennyien tengeribetegek lettünk. Ez azonban különös szerencse volt, mert nem volt egy krajcárunk se és csak örülhettünk, hogy nem is lehetne ennivalóra költeni. Pesten ugyanis már nem volt időnk valutát igényelni s igy egy fillér pénz nélkül száll­tunk vonatra. Két napi tengeribetegség (vagy ha néha „jól“ éreztük magunkat: éhe­zés) után Marseille-ben felszálltunk a „Cam­­pane“ nevű kis francia hajóra! Miután a tengeribetegséget már a vonaton kiáltottuk, itt már úgy látszik immunisakká váltunk és ellentétben a kabinokban „haldokló“ uta­sokkal, éltünk és virultunk. Az Egyenlítőn — Egyik nap kínos meglepetésre ébred­tünk. Hajnali hatkor mindenkit kirángattak az ágyból, felhurcoltak bennünket a fedél­zetre és csaknem valamennyi utast egymás­hoz kötöztek. Aztán szappanos pamacsok­kal estek nekünk és telemázolták az arcun­kat. Hatalmas borotva jött ezután, nőket, férfiakat egyformán „kicsinosítottak“. Aztán a matrózok az egész társaságot belelökték az úszómedencébe. Itt tudtuk csak meg, hogy mindez azért történt, mert átkerül­tünk a föld déli féltekéjére, áthaladtunk az Egyenlítőn. Ezzel azonban még nem volt vége a szertartásnak, egész nap vödör vi­zekkel, különböző tussokkal locsoltak be,­ pedig van rá orvossága. Ve­gyen ma este egy Szent Rókus lábsós fürdőt és egy csapásra megszűnik az égető fájás, el­múlik a láb duzzadása, a fel­törések, fel­állások eltűnnek, mintha újjá született volna olyan lesz az érzése. Egy próbacsomag 28 fillér, nagyobb 80*140 vagy 220 Mindenütt kapható!­ nünket. Este ünnepély volt, amelyen mi is felléptünk. Ennek a napnak emlékéül gyö­nyörű oklevelet és egy-egy üveg finom fran­cia kölnit kaptunk. Afrikában, Dakarban láttunk kétméteres hatalmas négereket, fe­hér burnuszban. Mind az öten megegyeztünk abban, hogy gyerekkorunkban így képzelj­­ük el a mumust. Rio, Santos, Montevideo és végül háromheti hajóút után megérkez­tünk épen és egészségesen Buenos Airesbe. — Három hónapig maradtunk az argentin fővárosban és igazán szép sikerünk volt. Meg is hosszabbították volna a szerződésün­ket, de annyi kellemetlenségünk volt, hogy örültünk, amikor végre elhagyhattuk Ar­gentínát. Gyám és guvernént — Rengeteg pénzt kereshettünk és spó­rolhattunk volna Buenos Airesben, de ezt kiskorúságunk megakadályozta. Az argentin bíróság annyira vigyázott ránk, hogy egy gyámot és egy guvernántot rendeltek mel­lénk. Ez persze nem ment ingyen. A legdrá­gább szállodákban kellett laknunk, mert „nem lett volna erkölcsös“, ha fiatal lányok rosszabb szállodában laknak. Ami a leggyö­nyörűbb volt: alá kellett írnunk egy terje­delmes okiratot, amelyben megfogadjuk, hogy erkölcsösek leszünk. Különben a ható­ság nagy összegeket von le a fizetésünkből. A gázsinkat ugyanis nem esténként, nem is havonként kaptuk, hanem elutazásunkkor egy összegben. Addig csak 50 peso zseb­pénzt kaptunk hetenként. — Július 6-án indultunk el a kedves és erkölcseinkre annyira vigyázó Argentínából. Most Rio de Janeiroban vagyunk, amely hi­vatalosan a világ legszebb városa. Négy hete vagyunk itt és itt is nagy sikerünk van. Előző műsorunkban együtt léptünk fel Mistinguette-tel. Meg kell vallani, hogy ő csúnyán megbukott, nekünk azonban nagy sikerünk volt. A következő műsor szenzá­ciója Josephine Baker, még most is vele együtt játszunk. Mellette is nagy sikerünk van, főképpen magyar egyvelegünket fogad­ta a közönség nagyon szívesen. — Nagyszerűen élünk itt, egész nap stradolunk és csak estefelé jut eszünkbe, hogy tulajdonképpen nem nyaralni jöttünk. Várkonyi Magdának kérője is akadt, de a házasságnak komoly akadálya van: a fiú keresztneve. A portugált ugyanis Ademar­­nak hívják és Magda nem akar ilyen nevű ember felesége lenni. — A brazil fiúk különben sokkal szim­­patikusabbak, mint az argentinek, meg aztán bajuszuk sincs. És mi megegyeztünk abban, hogy nem szeretjük a bajuszt. — Rio után Sao Paoloba megyünk, az­után valószínűleg visszatérünk az erköl­csös Buenos Airesbe, ahol hosszabb rádió­szerződés vár ránk. Elégedettek vagyunk és boldogok, csak néha nagyon hiányzik a ma­mánk ... Kompot sajttal — U. J.: Még küldünk egy receptet is. Otthon egész biztos nem ismerik. Egy esté­lyen vendégszerepeltünk és utána desszert­nek hatalmas tál bő szirupos barackkom­­pótot hoztak be, amelynek közepén kerekre vágott ementháli sajt diszlelt. Képzelhető milyen itt a koszt, ha ez volt az első étel, ami négy hónap óta valamennyire ízlett. 17

Next