Ujság, 1940. április (16. évfolyam, 73-97. szám)

1940-04-07 / 78. szám

VASÁRNAP, 1940 ÁPRILIS 7 ÚJSÁG KÉTSÉGEK KÖZÖTT írta Torök Sándor Ismét ki kellett töltenem egy hivatalos kérdőívet, s mint már többször ezekben a kérdőíves időkben, ismét szégyenkezve álltam meg a rovat előtt: van-e vala­milyen szakképzettsége ? (tanult mestersége.) A rózsaszínű papírról gúnyosan szembe­vigyorognak a betűk... megint be kell vallanom írásban és polgári felelősségem teljes tudatában, hogy : nincs. Hiába, nincs és nincs, nem tudok semmit, csak úgy k­ő vagyok bele a vakvilágba. S mennél inkább bonyolódnak világom dolgai — annál fölöslegesebbnek érzem magamat. Hiszen mindig gyanús volt nekem, hogy az irodalomnak mindjárt önmagában ren­delkezésére áll az az eszköz, amellyel fölfújja magát, hogy jaj, ő milyen fontos. Különösen éreztem ezt, ha írók nyilat­kozatait olvastam műveikről, önmagukról, céljaikról, stb. s amennyire lehetett, pá­lyám eddigi során igyekeztem is elkerülni ezt a szemérmetlen műfajt, a művészi munkának ezt a gusztustalan mellékter­mékét. Gyanús előttem az irodalomtörté­net is, persze Hát érdemes ennyit foglal­kozni költőkkel, írókkal, életük műveik magyarázásával, hát ilyen fontos ez az emberiség életében? Biztos ez? Az az érzé­sem, hogy kell a szabó, aki ruhát varrjon, kell a suszter, hogy cipőt szabjon, az orvos, hogy gyógyítson, a mérnök, hogy építsen, az uszodában kell néhány ember, akik be­zárják a kabinokat és kézbeadják a cipő­­kanalat a sofőr vezeti helyettem a kocsit én meg végiggondolok bizonyos dolgokat a sofőr helyett és közlöm vele az ered­ményt, nézek a csukottszeműek helyett és fülelek a rosszabb hallásúak nevében. Élményeimet a Világgal szemben aztán elmondom nekik, ennyi az egész. S minél alacsonyabb fokú művelője valaki az irodalomnak, annál inkább játssza a ki­váltságosat. Ez mindig gyanús volt nekem mondom de most — amikor életünk egyre bonyo­­lultabb küzdelemmé vá­lt — most egyre égetőbb kétségek fognak el : szükség van-e erre egyáltalán! Kell-e az, amit mi csiná­lunk — amit magamban büszkén hiva­tásnak dédelgetek — s nem gyermekded nagyképüség-e, hogy társaim közül hol ez, hol amaz — tisztelt, nagy nevek — fölvetik az „Írói magatartás’'’ kérdését? Hogy tudniillik mi legyen e forrongó, erjedő, fejtetőre álló állapotok között az író attitűdje. Jórészt két főbb álláspont van : belevesse-e magát az író az átalakulni készülő világrend harcaiba s állást foglalva igyekezzen keresni a káoszból kivezető utakat, vagy előkelő elvonultságban csupán szem­lélője legyen-e a lázas keresésnek? Habozás és fönntartás nélkül az elsőt vállalom — bár elismerem a magányba­­vonulás jogát, ha valakit vérmérséklete, lelki beállítottsága arrafelé vonz — nem is ez itt a kérdés. Hanem az, hogy tud-e az író segíteni valamit ebben az útkere­sésben, igényt tart-e az emberiség a mun­kájára, elfogadja-e egyenrangúnak, pon­tosabban egyenértékűnek azokkal, akik a fent említett rovatba valami tisztességes szakmát tudnak beírni. Erre felelhetek is —­ bár úgy lehet, a pillanatnyi keserűség, a segíteni nem tudás, a tehetetlenség érzése és ennek a tehetetlenségnek fölis­merése diktálja — de úgy látom, nem fogadja el, nincs szüksége reánk. Kevésbé nagyképű szakmákra van most szüksége. Falragaszokon olvasom, hogy keresnek lakatost, asztalost, géprevolver­­beállítót, idomesztergályost; angol jelen­tésekből kiderül, hogy pilóta kell, minél több pilóta; német közlések tudatják, hogy mezőgazdasági munkás kell, minél több­­ orvoshiány van és nem elég a mér­nök, de ki hallott olyant, hogy írókat keresnének, plakáton! Valljuk meg: nem váltunk be! Igen, ez így van, amit az egyetemes irodalom mindig föltételez magáról — hogy segíteni tud! — az nem igaz. Az emberiség azonban ezt elhitte az irodalom­nak, sőt széplelkűen bele is magyarázta s több kisebb-nagyobb zökkenőn át most kezd elérkezni odáig, hogy szakít ezzel a babonával. Angliában társadalmi mozgalom indult — olvasom —, hogy a legkiválóbb ötven művészt, írókat, festőket, muzsikusokat, mentsék fel a katonai szolgálat alól. A kezdeményezők abból az elgondolásból indultak ki, hogy ha nagy költséggel védik a műalkotásokat, akkor indokolatlan dolog Istenáldotta tehetségeket a lövészárkokba temettetni. A mozgalom, persze, meg­bukott. Egy hadiözvegy például levelet írt a Daily Telegraph szerkesztőségének, tilta­kozva a terv ellen. Bár nagyon kedvelem ezeket a kedves embereket —■ írta levelében — de ezekben a napokban a közösségnek akább olyanokra van szüksége, akik hajót építenek, fölszántják a földet, vagy fölnevel­nek egy hírót. A tervet a hadvezetőség sem fogadta el. Hozzá kell tennem, hogy meggyőződésem szerint alig akadna olyan író, vagy bármilyen művész, aki akár­milyen sokra is tartja magát, vállalná a háborús veszély alól való mentesítést, azon a címen, hogy ő művész. De be kell vallanom azt is, hogy ha mondjuk, egy lakatlan szigetre kellene költöznöm s tizenöt-húsz emberrel ott egy kis közös­séget alapítanom, írót nem vinnék magam­mal, nem bolondultam meg. Olyanokat vinnék, akikről az angol hadiözvegy ír. Aki föl tud nevelni egy hírót, az jöhet, aki szép verseket farag, az maradjon. Vinnék parasztot, vinnék kőművest, ková­csot, stb. A legfontosabb kérdésem a beso­­rozandókhoz természetesen nem az volna, hogy a zenében eljutott-e Wagnerig, de jó vadász-e.? A XVIII. század végén Kazinczy Ferenc vitatkozott erről, az általa is sokra tartott Vay Miklós báróval, — aki akkor már másodszor tért vissza Londonból, meg­rakodva mérnöki eszközökkel, újfajta eké­vel és egyéb gazdasági gépekkel; — vitat­koztak azon, hogy mi az értékük a szép­mesterségeknek az emberiségre. „Midőn én azt vitatom” — írja naplójában Kazinczy,­­ „hogy az úgynevezett solidus tudomá­­nyoknak is a poesis és társai készítik el az utat : fonák dolognak mondó festésekről és faragásokról gondoskodni, míg felépült házaink nincsenek.” Szeretem Kazinczyt és a szépmesterségeket, de a tapasztalatok alapján kénytelen vagyok Vay báróvá tartani. Nem nézem most a helyi eredményeket — egy egy nagy költőnek egy bizonyos kisebb, vagy nagyobb csoportokra ki­sugárzó s bizonyos ideig tartó hatását — hanem az eddig való eredményt próbálom összegezni : jav­olt-e valamit is az irodalom az emberiségen? A felelet végtelenül szo­morú : az ember a történelmi idők során az irodalom hatása alatt semmivel nem lett j jobbá. Az ember lényegében ma is ugyan­olyan, amilyen volt két-háromezer, sőt tízezer esztendővel ezelőtt. Az irodalom elszórakoztatta az emberiséget, de hatni csak önmagára halott. Szeretnék objektiv maradni és önmar­­cangolás során s két példát hozok fel a helyi eredményre, a részlethatásra. Az egyik Petőfi. Igaz, hogy középosztályunk­nak az a része, melyről legutóbb Szekfü Gyula oly kegyetlen igazsággal cikkezett — ez borzasztó, de igy van — nem ismeri őt. A kép, ami Petőfiről bennük él: silány népszinműdíszletek között egy iszákos vagabund kószál s hazafias és szerelmes rigmusokat mond. Ami azután a paraszt és Petőfi viszonyát illeti, itt mindkettőnek — a parasztnak és Petőfinek is — talán leghivatottabb ismerőjére, Illyés Gyulára kell hivatkoznom. Egy magyar faluban — mint Lélek és Kenyér című új könyvé­ben elmondja — faluvizsgáló körútja során az egyik családnál fölvetette Petőfi nevét. A gazda egy versikét tudott róla, mindössze ezt: Petőfi Sándor — Gatyá­ban táncol. Semmi többet. A lánya kijaví­totta, nem úgy van, hanem így: Petőfi Pál — Gatyában áll. Viszont ugyanebben a könyvében megírja Illyés, hogy bár a magyar paraszt nagy általánosságban alig tud valamit Petőfi személyéről — de érzés­világában, gondolkodásmódjában ott él a költő, a lelkek mélyén személytelenül el­keveredve dolgozik és hal. Van­ erről egy személyes emlékem is — bár külsőségesebb, mint az Illyés tapasztalatai — a horto­bágyi csárda előtt egy gulyásbojtárral beszélgettem évekkel ezelőtt. Nótát dú­dolt, a nóta szövege a Petőfié. Kérdeztem tőle a költőről, semmit nem tudott róla, a nevét sem hallotta. Holott tíz lépéssel odébb a csárda falában ott a Petőfi­­emléktábla. Elfogadom Illyés Gyulát föltétlen hite­lességűnek : a költő szelleme fölszívódott a népbe, így igaz, de jobb lett ettől a nép, sorsa? Nem. Egy akkora fény, mint Petőfi, föllobban — egy ilyen kis közösségben — s aztán... itt-ott marad a melegéből valami. Hatása hol észlelhető egészen bizo­nyosan? Csak az irodalomban. A másik példa a magamé. Hányt-vetett gyermekkoromból meglehetősen hiányzott a könyv. Az iskolai kötelező olvasmányok robotján túl Zigomár, egy-két Nick Carter­­füzet s Lupi bácsi kalandjai. Önként választott szellemi táplálékom ez volt. Még egyszerre csak elérkeztem az első nagy élményhez : Madách. És bennem maradt. A szónak iskolás értelmében hatott rám, jobbá tett s ma is állandóan visszanyúlok érte. Utána következett Petőfi, őt követték a nagy oroszok, azután Ady, aztán a Biblia és végül Shakespeare. Reám, személy szerint, hatottak — s még sokakra, persze — de jobbá tették-e az emberiséget valamivel? Nem tették jobbá Változott-e valamit a művektől ember és ember, nemzet és nemzet, ha úgy tetszik, fajta és fajta egymáshoz való viszonya? Nem változott. Az emberiségről nyomta­lanul lepergett Homerostól Ady Endréig minden és mindenki, holott Homeros előtt is voltak költők és Ady után is jöttek. Az emberiség meghallgatta a költő­ket, meghallgatta a filozófusokat is s odébb ment a maga utján. Egy kocsmai verekedés ugyanúgy zajlott le kétezer évvel ezelőtt, mint most, egy háború szintén, csak az eszközök változtak, az ember maga nem. A jobbításunkat célzó idáig való legnagyobb mű, mely után nem való­színű, hogy nagyobbszerv jöhetne — nem kitűnő regény, megrázó vers, vagy költői dráma — hanem az Evangélium, javított-e rajtunk valamit? Nem, nem, csupa nem. Közel kétezer esztendeje hat reánk a könyv, példányszáma a legnagyobb, ma­gyarázói a legtöbben s a legkiválóbbak és hol az evangéliumi értelemben vett keresztény világrend ? Sehol. Az angliai Long Beach-ben egy nyugal­mazott ezredes fantasztikus találmányo­kon dolgozik, hogy „elrettentse az emberi­séget a háborúktól”. Mások altatógázon törik a fejüket — „békegáz”, így hívják, el lehet altatni vele az ellenséget s vér nélkül győzni — a németek Messer­­schmitt-je meg új, még gyorsabb repülő­gépet konstruált. Ezeknek igen, ezeknek van értelmük. A háborúktól persze nem fogják elrettenteni az emberiséget, de az öreg ezredes készülékeit két háború között talán a Szahara öntözésére használják majd, a békegázt idővel a sebészet veszi kölcsön és így tovább és tovább ; a hábo­rús erőfeszítéseken keresztül szédületes iramban fejlődik a technika és eléri min­dig a kitűzött célnak egy-egy újabb és újabb állomását: fizikailag jobban élni és tovább élni. Jobban élni! — ez „a solidus-tudomá­­nyok” célja ; jobbá lenni! — ez „a poézis és társai”-é. Az első sikerül: az ember sokkal jobban él, kényelmesebben lakik, gyorsabban utazik, jobban szórakozik, jobbat eszik, mint tízezer évvel ezelőtt. A másik : nem sikerül. Az ember semmivel nem jobb, mint volt tízezer évvel ezelőtt. Durvábban szólva : egy Edison, egy Mar­coni segítettek rajtunk valamit — Goethe vagy Shakespeare semmit. S akkor itt a kérdés — míg a rovatot szégyenkezve kitöltöm — miért írsz? Ha minden előtted jártak, kicsik és oly na­gyok, mind hiába csinálták? A töméntelen betűnek, amit eddig leirtál, volt-e valami haszna azonkívül, hogy téged jól, rosszul eltartottak? Ha nem, akkor nem hivatás ez, hanem mesterség, de fölösleges és egyre fölöslegesebbé váló mesterség, inter arma, stb. Hogy itt-ott némelyekben megrezzen valami attól, amit leírt, egy-egy rokon­­hang megszólal, egy-egy útjavesztett lélek belédkapaszkodik a sötétségben — elég ez? Eredmény ez? Nem hiúságodnak jól­eső kis legyezgetés csupán? Injekció, mely erőt ad, hogy na még holnap is csináljuk tovább? A cél­­terelés bizonyos harmóniák felé. S a diszharmónia egyre nő. A sikernek látható jelei hol vannak? Nincsenek. A kudarc viszont nyilvánvaló. Miért Írsz tehát? — kérdezem a kérdőív fölött — te fölösleges bohóc, miért Írsz? Vigasz­talásul? Vagy sirató asszony vagy? Mulat­tatni akarsz csupán, szórakoztatni? Akkor ponyva vagy, legfeljebb tisztességesebb eszközeidet mentheted át abból a szép múltból, amikor még hited is volt! — Mi? Mit beszélsz? Hiszen még most is hiszel! Össze-vissza keveredsz az elszólásokba? — Az elszólásokba, igen... hiszen ez az... ez a kétségbeejtő és ez a vigasztaló benne, hogy nem mered, nem tudod elhinni magad­nak mindazt, amit most végiggondoltál! Az érveken túl van még valami, ami — nem tudod, mi... nem megnevezhető... — valami, aminek kényszerítő parancsa alatt azt kell mondanod magadnak : azért csak csináld tovább! „Magatartásod” nem lehet más : minden kétségek között őrizni a hitedet, hogy mindez mégsem hiábavaló. őrizni a hitedet, hogy nemcsak azért írsz, mert más tisztességes szakképzettséged (tanult mesterséged) nincsen. Biztosan egy szép ez... mi lenne sze­gény Sisyphossa ha a kő nem gurulna mindig vissza ismét és ismét... ha egyszer csakugyan megállna a hegyen! Akkor aztán igazán fölöslegessé válna. Mig igy? övé a reménytelen munka minden kínja és minden szépsége. Vörös salak leérti kavics, murva, fekete salak legjobb is minőségben, vidékre is. Salakkereskedelmi vállalat, Budapest, VII., Dohány­ utca 60. Telefon: 142-864. Balatoni előkelő líirdóhelyen Sa penzió 40.000­ ért eladó iparengedély nélkül is, csak szobák kiadásával úri meg­élhetést biztosit. „29.000-REL ÁTVEHETŐ“ jeligés ér­deklődést a kiadóhivatal továbbit. Keresünk megyélésre használt vagy uj, stencil nélküli sokszorosítógépet amellyel kevesebb szöveg, de nagy betük­kel sokszorosítható. Ajánlatok „300 példányig“ jelige alatt kiadóba Tengerentúlra kő­tűztetést, csomagolást, vámkezelést, butorberaktár­o­zást legjobban eszközöl. RINfiWALD butorszállító, Te­r­éz-kőrut l­a. Alapítva: 1X92 HL DARFST SZÉKESFŐVÁROS ELEKTROMOS MŰ­VEI É KELME AZ ÉPÍTKEZŐKHÖZ A folyó évi május hst­­­én beköltözhető bér­házak építtetőinek és az Elektromos Műveknek egyaránt érdekük hogy az új bérház­akba beköltöző lakóknak az áramszolgálta­tás már a beköltözés ■ napján rendelkezésre állj­on Az Elektromo­s Művek ennek a követelménynek csak akkor tud eleget tenni, ha az érdekelt háztulajdono­sok és építészek az uj bér­házak áramellátására vo­natkozó 'g«'nyűket «/ uj ber ház lényeges adatá­nak­­közlésével az Elektromo­s Művek Ajánlati Osztályé­nál (V . Vá­­nt 74 Tele'« n. 2*11400 « idejekorán be­jelentik, illetve, ha a bejelentésük alapján kapott megrendelési lap aláírásával és visszaküldésével a kábelc­satlakozás elkészítését kellő időben megrende­lik Egyúttal általánosságban is szíves figyelmébe ajánljuk az érdekelt háztulajdonosoknak és építé­szeknek hogy az Elektromos Művek hálózatához való csatlakozás műszaki és gazd­asági feltételeire nézve már az építkezés megkezdésekor kérjenek ajánlatot, mert előfodulhat hogy a csatlakozás lé­tesítéséhez­­ily előzetes hálózati átalakítások züksé­gesek, amelyek a csatlakozás elkészítését a bek­öl­tözés időn­yyljáig lehetetlenné teszik ilyen esetek­ben az áramsz­olgáltatás késedelmes megkezdéséért az Elektromos Művek természetesen felelősséget nem vállal. Tisiti gyapjú Ilii? pengi­­ért istOntM és Testvére 8/fel C**Sízfla angol uriszabóság IV, Váci­ u. 33. Piarista-palota A M II nem mártírja a lázasan dolgozó, rohanó életnek, mert módjában van erejét megacélozni, ellen­­állók­épességét megkétszerezni a reggelire és uzsonnára fogyasztott 1—2 csésze OVOMALTINE erősítő tápszerrel. Az Ovomaltine tápértéke­­i tartalma fokozza az izomerőt, megnyugtatja ide­geit, képessé teszi a mai, nehéz idők gondjainak elviselésére. Ara a doboz nagysága­­szerint P 1.25, P 2.50, Dobozonként S-10% visszatérítési szelvény.

Next