Ujság, 1940. október (16. évfolyam, 223-249. szám)

1940-10-18 / 238. szám

PÉNTEK, 1840 OKTÓBER 18 ÚJSÁG A REFORMKORSZAK irta JÁNOSSY GÁBOR Magyarország miniszterelnöke, Teleki Pál gróf újabban nyilat­kozott a kormány és pártja ter­veiről, reformprogrammjáról s e m­unkatervben többek között ősi, históriai alkotmányunk meg­reformálásának, a megváltozott idők eszméihez és követelmé­nyeihez való átalakításának a gondolata, szándéka és elhatá­rozása is benne foglaltatik. He­lyesen, találóan írta meg az Újság október 8-i számában azt, hogy a miniszterelnök úr tudja, hogy az alkotmány fogalmába nem fér bele mindenfajta kor­mányzati ideológia és kormány­zati módszer. Az alkotmány köz­ismert ideológiai alapeszméje, hogy megosztja a hatalmat a nemzet és az államhatalom kö­zött a jogok és kötelezettségek arányosítása alapján, módszer­beli alapfeltétele pedig a nem­zeti önrendelkezés­­ intézményes biztosítása! Megdönthetetlen ma­gyar alkotmányos és közjogi igazság, melyet nemcsak a kor­mány, a miniszterelnök úr, de a törvényhozó testület minden tagja, minden közéleti , tényező, minden hazája alkotmányát és a magyar históriát ismerő ember, — aki ember és magyar, oszt, tud, aláírt, vagy legalábbis min­denkinek tudnia kell, kit ma­gyarnak teremtett az Isten, aki lelke mélyéig átérzi a minden magyarnak szóló hivatást, hit­vallást, az örök magyar regulát, azt, hogy „a nagy világon­ e kí­vül nincsen számodra hely“. Ám ha alkotmányreformról írunk és beszélünk, ha a ma­gyar sors felelős és alkotmányos intézőink munkatervében a sok megoldásra váró sürgős feladat között ősi alkotmányunknak a mai kor követelményei szerint való megreformálása is helyet foglal, akkor nem szabad és nem lehet bizonyos nagy, hatalmas birodalmak mai államvezetésére alkotott és alkalmazott elvekre, intézményekre, reformokra gon­dolnunk, nem lehet és nem sza­bad azokat egyszerűen lemásol­nunk, idegen talajból hazai földbe átültetnünk, mert mint a legnagyobb német géniusz, a Faust költője, ki státusférfiúnak is nagy és kivételes egyéniség — mondotta: „A nemzetnek csak az a jó, ami saját lelkéből és saját közszükségletéből támad, más nemzet majmolása nélkül, mert ami egy népnek bizonyos kor­ban jótékony táplálék lehet, egy másiknak talán méreg. Minden kísérlet valamely külföldi újítás bevezetésére, melynek szüksége nem gyökerezik a saját nemze­tünk lelkében, mély magvában, balgaság s mindenféle szándékos forradalom sikertelen, mert nincs vele az Isten, aki elfordul az ilyen kontárkodástól (Goethe Eckermannhoz 1824 január 4). Nem is szuppenálhatjuk az alkotmányos kormánynak és a parlamentnek azt a szándékot, hogy az úgynevezett alkotmány­reform behozatalában letérne a nemzet géniuszában, lelkében, ősi hagyományaiban, ezeréves históriájában gyökerező funda­mentumról, hogy a szabadság, állami függetlenség, az önkor­mányzat, a hamisítatlan népkép­viselet, az államhatalmak ará­nyos és igazságos megosztása, a parlamentarizmus, a negyven­nyolcas eszmék, elvek, hagyo­mányok és intézmények félre­tételével, a nemzet lelkétől ide­gen államvezetési módszerek és intézmények utánzására törekednék. Nem, ilyen terv, ilyen szándék, ilyen gondolat és törekvés távol áll az alkotmányos kormánytól, a ma­gyar törvényhozástól, sőt — a legjobbat kell szándék dolgá­ban imputálnunk még a legszél­sőségesebb jobboldali pártoknak és azok sajtójának is. Mégse felesleges, ha egy halk figyelmeztető szó hangzik el az alkotmányreform kérdésében azokról az örökérvényű és örök értékű regulákról, amelyek a magyar múltból, a negyven­­nyolcból, Kossuth Lajos örök értékű írásaiból és tanításaiból hangzanak felénk. Kossuth La­jos „a hazafiság vallásában az út, az igazság és az élet. Nagy­művének honalapító része túl­élte őt, honvédő része pedig mint örökség és szent kötelesség szállt utódaira, a mai nemzedékre is“, mondja a magyar nép édesapjá­ról az elfogulatlan történelmi kritika. Azt írta 1844-ben és n­­em­ a „mának“ Kossuth Lajos, hogy „a cél szabadság és alkot­mányos jog minden magyarnak, nemzeti jelét, mely a szabadság gyökeréről hajtson; közös teher­viselés különbség nélkül s az al­kotmányos szabadság közös él­vezete, azon organikus formák kifejtése s a népképviselet ide­mitása által, melyeknek köszön­hetjük azt, hogy él magyar, áll Buda még!“ És azt mondotta Kossuth La­jos 1848 április 2-án a képvise­lőházban, hogy „amely percben ez országnak municipális sza­badsága nem lesz, én megszűnök annak polgára lenni. Én Párist ismerni Magyarországon nem akarok s oly státusból, hol cen­tralizáció volna, számkivetném magamat. Én ott akarok élni, ahol a szabadság, ha az egyik szegletben elnyomatik, a másik­ban felemelkedjék.“ Ezt üzeni Kossuth Lajos idvezült lelke a halhatatlanság, az örökélet egé­ből al­mának s ezeket mon­dotta 1848 április 8 án a nem­zetiségek kiküldötteinek: „Azt gondolom, hogy a hivatalok vi­selésére nem szabad annak ha­tározni, hogy ki milyen nyelven beszél házi körében s melyik templomban imádja Istenét. Nem szabad a nepotizmusnak, a pro­tekciónak, a kasztok érdekeinek befolyással lenni — hanem annak, alkalmas-e valaki s meg­­érdemli-e a nemzet bizodalmát. A szabadsággal lehullottak azok a korlátok, melyek eddig ho­mályra kárhoztatták a legdú­­sabb tehetséget is. Most szabad a tér mindenkinek. A sajtó azon eszköz, mely által az ész kivív­hatja magának a legalacsonyabb körből a köz bizodalmát.“ A vallásegyenlőségről is nyilat­kozott Kossuth Lajos 1848 au­gusztus 25-én, mondván ezeket a momentuózus szavakat: „Mint polgár, az egyenlőség embere vagyok, ki senkitől sem kérdem e honban, melyik templomban imádja Istenét, hanem azt óhaj­tom, hogy e honnak minden polgára közösen élvezze mint a jogot, úgy a szabadságot is.“ A nemzetiségi, respektive a román nemzetiségi kérdésről pe­dig ugyanakkor ezeket a mem­en­tuózus szavakat mondotta vala: „Magyarországnak minden nép­fajok érdekében boldogságára csak egy utat ismerek s ez az, hogy senki se gondolkozzék oly lépésről, mely azt foglalja ma­gában, hogy Magyarország nem egy státus s hogy a külön nép­fajok külön státust követelhet­nek maguknak. Ez alapon vagy szertebomlik az ország, vagy a kard éle határoz. A magyarnak a románnal s a románnak a ma­gyarral testvéries egyesülésben van boldog jövője, nem pedig, ha az egyik elhagyja magát ámu­tatni a másiknak elnyomá­sára, mert akkor oly fegyverhez nyúl, mellyel magát is sújtja.“ És végül, mint a magyarságnak szóló örök testamentum, hang­zik felénk legendás idők legen­dás héroszának figyelmeztető szava: „Az én nevem óramutató, mely jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha tar­tottak fenn a végzetek e nemzet számára jövendőt. Ennek a jö­vőnek neve: szabad haza Ma­gyarország szabad polgárainak, s ennek a jövőnek neve: állami ! * Jósolni... Irta Lengyel Ernő Jósolni könnyű, ha az ember nem fél a blamázstól, írja Pólya professzor az Újság- beli pompás Nostradamus-tanulmányában. Min­den író jellemzi korát — de Nostradamus nem annyira saját korát jellemzi, mint utókorát. Mert a jóslatban, legalább kulturh­istó­­riailag, nemcsak a jóson van a hangsúly, hanem a jósoltatan is. Közel négyszáz esztendeje, hogy Nostradamus, mint valami fan­tasztikus varázslat árnyéka, újból és újból a világ elé lép, hogy szét­­lebbentse a jövő függönyét. Ami igazán érték volt benne, az el­merült sírjában — ami csak ku­­riózumszerű, az évszázadokkal tul élte. Mint orvos egész országrésze­ket szabadit fel a pestis fekete ostroma alól, de míg ebbeli mód­szereinek rég nyoma veszett, jós­latait minden század újra és újra kiragadja az enyészet birodalmá­ból. Jó kétezer esztendőre jósolt előre, a bekövetkezendő dolgoknak olyan hihetetlenül zsúfolt konfúzus varációjával, hogy jóformán min­den korban adódik esemény, hely­zet, véletlen, amelyre a jóslat „rá­illik“, vagy „vonatkozik“. Meg­mondta, hirdetik ilyenkor. „Pon­tosan bejósolta“. És így száll to­vább, szájról-szájra Nostradamus jóslatainak híre, főleg a történe­lemnek olyan nagy nyíltszíni vál­tozásai, viharai, átalakulásai közt, amikor az álom sem ű­zi el embe­rek, népek, világok szeméről a kérdést, hogy: mikén­t is lesz, ho­gyan is lesz, hogyan is lehet? A modern ember csak úgy lekuporo­dik a jövő kapuja elé, mint a rég tel­­nt világok embere Az ősember elment a varázsló­hoz; a régi görögök a d­elphi jós­dába vonultak, ahol Apollo pap­nője, Pythia mormolta sokszor kommentátor ült, akik annál rejté­lyesebben, bizonytalanabbul, ellent­­mondóbban magyarázták a jósnő válaszát,­ mentül kényesebb, vagy súlyosabb volt a feltett kérdés. Az augurok és haruspexek jövendő mondásai ismertek; az antik hitre­gében szerepel Trophonius bar­langja, amelybe, aki bepillantott, megláthatta jövőjét — és voltak, akik attól kezdve nem mosolyog­tak többé; a későbbi századokban a horoszkóp játszott óriási szere­pet — még a modern csillagászat megalapítói közül is nem egy volt, aki kénytelen volt erre adni fejét. Tycho Brahe is hódolt az asztroló­giának és Kepler hiába szabadko­zott váltig, amikor Wallenstein a ho­­roszkópiumot követelt tőle. De az asztronómia végül legyőzi az asztrológiát, a vegytan legyőzi az alchimiát, az orvos legyőzi a ku­­ruzslót — a Cagitostrok típusa las­sanként kihalt a sarlatánság világ­történetéből, ám a jósoltatás kedve, vagy szenvedélye, szórakozása, idő­töltése, komédiája, vagy tragédiája, ha formát, alakot, színvonalat vál­toztatva is, megmaradt Nemcsak a különböző Mme Thébek mutatnak erre; erre mutat Nostradamus pá­lyafutása is, a halála óta eltelt év­századokban. A spanyol örökösödési háború­ban csakúgy felidézik alakját, mint a francia forradalmi háborúkban, vagy a tizenkilencedik század nagy sorsfordulataiban — hires strófáit, a ...­,enturies“-t, már a világháború alatt is szárnyra kapta a divat s azóta is az elsüllyedt világ mágu­sának rejtjeles üzeneteiként elem­zik ezeket a sorokat, mint ame- lyekben ’Men és jövő minden vivődő titka „világos“ lesz. Két ezer évre jósolt és ennyi idő alatt minden és mindennek az ellenke­összefü­­ggéstelen válaszait a hozzá i­dője is bekövetkezhetik: jóslá­­intézett kérdésekre; mellette két f­sainak valószínűségi skálája nem nagyobb tehát, mint a kártyavető cigányasszonyé, aki a kislánynak azt jósolta, hogy barna fiatalember alakjában érkezik hozzá a jö­vendő. (Amire végül épp annyi valószínűség van, mint arra, hogy az ifjú szőke lesz.) Mindig újra feltörő divat volt a Nostradamus­­versek citálása — egy újabb divat­hullámmal mindig le is tűnik. Nem tű­nik azonban le soha a jövendő kifü­rkészésének, megismerésének, felderí­tésének, sejtelmének vágya — valamennyire talán a lélek szükséglete az, amely mindig ki akar törni a jelen idő kalendá­­riumi kereteiből. Ezt a szükségle­tet azonban nem a mágus elégiti ki, hanem a tudós. Nem a vajákos, hanem a látnok: a költő. És nem az okkultista, hanem az állam­férfi. A jóslás, amely az okkultizmus világában élt, ma is csak ott tart, ahol kétezer esztendő előtt tartott: a jóslás azonban, amelyben a jö­vendő a tudomány vonzási körébe lép, a mindennapi élet alkatrésze lesz.* Várjon nem mondják-e és teljes joggal, hogy „gouverner c’est pré­­voir“ — vagyis hogy a politika valójában az előrelátás művészetét jelenti. Kossuth Lajos íratait ol­vasva, szinte megrázóan — és fel­­emelően — hat, hogy messzi ma­­gányában milyen csodálatos éles­látással és precizitással jósolt meg a turini remete a hetvenes és nyolcvanas esztendőkben nem egy eseményt, amely századunk első ■vtizedeiben bekövetkezett. Ezek nem a „jövendő mondó"­ jóslatai, hanem az államférfim géniusz ihletései — az államférfié, akit hit, ösztön, meggyőződés, valóságérzék, írálpoltikai erőmérlegelés, kombi­­natív és analitikus zsenialitás épp úgy vezetnek, mint a történelmi fejlődés tényezőinek s­zámmal, szó­val, adattal ki sem fejezhető intui­tív ismerete. De nézzük csak tovább. Nem vé­letlen, hogy a világháború nyomán felviharzó memoár-irodalomban minduntalan visszatérő motívum a „megmondtam“. Itt nemcsak arról van szó, hogy épp a politikában rendkívül rátartiak az emberek arra, hogy „előre megmondták“, hogy „tehát igazolva vannak“, hogy rájuk „kellett volna“ hall­gatni — nem, ez nem emberi hiú­ság csupán és nem a politikusok kisebb-nagyobb­ sorának önigazolási kísérlete, e mögött végeredményben az a mélyebb felismerés nyilvánul meg, hogy a politikában igenis el­várható bizonyos fajta előrelátás, h­isz a történetírás, a statisztika, a társadalomtudomány, a tömeglélek­tan és a sajtó állandóan új és egyre fejlettebb műszereket bocsát a po­litikus rendelkezésére. Magától ér­tetődik, hogy a politikus is elfor­dulhat műszereitől, mint Faust: „Ti is gúnyoltok instrumentu­mok, Van rajtatok rúd, korong, henger. De noha cifrább kulcsot nem tudok, Ti véletek se nyit be­zárt kaput az ember.“ Magától értetődik az is, hogy a legbölcsebb politikai számítás is halomra dőlhet egy véletlenen. A Fejérvári-kormány bukása és a­­­e­­kerle-kormány kinevezése után sok szó esett a politika természettudo­mányi módszereiről, az események­ben ugyanis bizonyos része volt egy szociológusnak, akit barátai lelke­sen és viharosan ünnepeltek, külön banketten is kifejtve, hogy inter­venciójában exakt, tudományos úton biztosították a választójogi re­form megvalósulását; később, mi­kor a koalíciós kormány megbu­kott, anélkül, hogy a választójogi reform megvalósult volna s valaki feltetetle­n kérdést, hogy miként is állunk it­t a politika természet­tudományi módszereivel és a bejó­solt választójogi reformmal — az illető tudós egyik barátja azt mondta hogy: nem számoltunk Polonyival, amire valaki megje­gyezte, hogy márpedig a politika ott kezdődik, hogy számolni kell Polónyival. Minden politika a jövendőnek szól s a jövendőért dolgozik,­­­­al­apszámításai közé tartozik tehát azoknak a történelmi erőknek sza­kadatlan figyelése, mérése, formá­lása, befolyásolása­ vagy felhasz­nálása, amelyek a jövendőt köze­lebb hozzák. Enélkül az államférfi csak olyan bizonytalanul tájékozó­dik útján, mint a régi hajós, aki mágnestű, sextáns, chronometer nélkül bolyongott az Óceánon. Az időjóslás mindennapi, tudo­mányos pozitívum — a következő huszonnégy órára várható időjá­rást minden rádió leadja. A született látnok, a költő, de az igazi nagy költő. Petőfi idegeiben már 1845-ben végigborzong a 48—49-es vihar előszele. Akkor írja versét: „Háborúval álmo­­dám . . .“ később — „Egy gondolat bánt engem el“ — tudatossá válik előérzete, h­ogy ott esik el a harc mezején s ott folyik ki az ifjúi vér szivéből... Költői zsenije még nem is bontakozott ki, amikor megjósolta, hogy: Dicső neve költő fiadnak. Anyám, soká, örökkön él. .. Ady Endre nem ok nélkül mondja magát „pacsin­aárcás si­rályának. Stendhal csodálatraméltó pon­tossággal megírta, hogy majd csak 1880-ban fogják felfedezni és mél­tatni. Mindez természetesen más, mint a Nostradamus-féle jóslás, amely (mint Nostrademusnak egész alakja) érdekes, de éppen csak ér­dekes. A furcsaságok divatkirá- lyainak számára évszázadok óta volt egy nagy előnye: az, hogy mindenki azt m­agyarázhatja stró­­táiba, amit akar és ugyanakkor volt egy nagy hátránya: hogy mindenki azt magyarázhatja stro­­tóiba, amit akar. Ami a jövendő­­öl a véges em­ber erejéből c'öre­­látható, a ... politika, a term­'~es­­'u­domány és az igazi poézis. b'-o­­dalmába tar'ozik Az o'-'d't jn­­­vendőmondó macára min.-d nagyszámú híveivel, akik nem őt követik, hanem a divatot. ­% Receptkönyvet kívánságra ingyen küld: Dr. Oetker­­gyár, Budapest, VIII., Conti­ utca 25.. függetlenség.“ Ezeket az eszméket, ezeket a gondolatokat, ezeket az örök magyar regulákat tartsa szem előtt, tekintse irányadónak az alkotmány reformjának megva­lósításában a kormány és par­lament, a magyar hivatás öntu­datát átérzi egész nemzet s akkor a magyar igazság a maga egészében beteljesedik, akkor: boldog lesz a nemzet s örökké él a haza! Victor Hugo, a szabadság sze­relmese, a nagy gall romantikus lángelme, mondotta 1849-ről, hogy „Magyarország nem halt, nem halhatott meg, mert a nem­zetek halhatatlanok, addig, amig a függetlenségi szellem, az erény, a hősiesség, a dicsőség és a sza­badságvágy élni fognak, Ma­gyarország is élni fog!“ A kormányzó kinevezte a szociális felügyelőket A kormányzó a belügyminiszter elő­terjesztésére Cser János dr. testneve­lési főiskolai előadót, Hollós István dr. miniszteri segédtitkárt,­­Németh Ferenc dr.-t, a Magyar Vöröskereszt , Egylet szociális titkárát, Somogyi Fe­renc dr. egyetemi magántanár, volt országgyűlési képviselőt, Steller Mária dr.-t, a Nemzetek Szövetsége szociális osztályának volt tagját, Tegzes László dr. volt országgyűlési képviselőt, Valkó László dr.-t, az Országos Köz­ponti Hitelszövetkezet ellenőrét és­­ Kerék Mihály budapesti lakost ez Országos Szociális Felügyelőséghez szociális felügyelőkké a VI. fizetési osztályba kinevezte.

Next