Ujság, 1940. október (16. évfolyam, 223-249. szám)
1940-10-18 / 238. szám
PÉNTEK, 1840 OKTÓBER 18 ÚJSÁG A REFORMKORSZAK irta JÁNOSSY GÁBOR Magyarország miniszterelnöke, Teleki Pál gróf újabban nyilatkozott a kormány és pártja terveiről, reformprogrammjáról s e munkatervben többek között ősi, históriai alkotmányunk megreformálásának, a megváltozott idők eszméihez és követelményeihez való átalakításának a gondolata, szándéka és elhatározása is benne foglaltatik. Helyesen, találóan írta meg az Újság október 8-i számában azt, hogy a miniszterelnök úr tudja, hogy az alkotmány fogalmába nem fér bele mindenfajta kormányzati ideológia és kormányzati módszer. Az alkotmány közismert ideológiai alapeszméje, hogy megosztja a hatalmat a nemzet és az államhatalom között a jogok és kötelezettségek arányosítása alapján, módszerbeli alapfeltétele pedig a nemzeti önrendelkezés intézményes biztosítása! Megdönthetetlen magyar alkotmányos és közjogi igazság, melyet nemcsak a kormány, a miniszterelnök úr, de a törvényhozó testület minden tagja, minden közéleti , tényező, minden hazája alkotmányát és a magyar históriát ismerő ember, — aki ember és magyar, oszt, tud, aláírt, vagy legalábbis mindenkinek tudnia kell, kit magyarnak teremtett az Isten, aki lelke mélyéig átérzi a minden magyarnak szóló hivatást, hitvallást, az örök magyar regulát, azt, hogy „a nagy világon e kívül nincsen számodra hely“. Ám ha alkotmányreformról írunk és beszélünk, ha a magyar sors felelős és alkotmányos intézőink munkatervében a sok megoldásra váró sürgős feladat között ősi alkotmányunknak a mai kor követelményei szerint való megreformálása is helyet foglal, akkor nem szabad és nem lehet bizonyos nagy, hatalmas birodalmak mai államvezetésére alkotott és alkalmazott elvekre, intézményekre, reformokra gondolnunk, nem lehet és nem szabad azokat egyszerűen lemásolnunk, idegen talajból hazai földbe átültetnünk, mert mint a legnagyobb német géniusz, a Faust költője, ki státusférfiúnak is nagy és kivételes egyéniség — mondotta: „A nemzetnek csak az a jó, ami saját lelkéből és saját közszükségletéből támad, más nemzet majmolása nélkül, mert ami egy népnek bizonyos korban jótékony táplálék lehet, egy másiknak talán méreg. Minden kísérlet valamely külföldi újítás bevezetésére, melynek szüksége nem gyökerezik a saját nemzetünk lelkében, mély magvában, balgaság s mindenféle szándékos forradalom sikertelen, mert nincs vele az Isten, aki elfordul az ilyen kontárkodástól (Goethe Eckermannhoz 1824 január 4). Nem is szuppenálhatjuk az alkotmányos kormánynak és a parlamentnek azt a szándékot, hogy az úgynevezett alkotmányreform behozatalában letérne a nemzet géniuszában, lelkében, ősi hagyományaiban, ezeréves históriájában gyökerező fundamentumról, hogy a szabadság, állami függetlenség, az önkormányzat, a hamisítatlan népképviselet, az államhatalmak arányos és igazságos megosztása, a parlamentarizmus, a negyvennyolcas eszmék, elvek, hagyományok és intézmények félretételével, a nemzet lelkétől idegen államvezetési módszerek és intézmények utánzására törekednék. Nem, ilyen terv, ilyen szándék, ilyen gondolat és törekvés távol áll az alkotmányos kormánytól, a magyar törvényhozástól, sőt — a legjobbat kell szándék dolgában imputálnunk még a legszélsőségesebb jobboldali pártoknak és azok sajtójának is. Mégse felesleges, ha egy halk figyelmeztető szó hangzik el az alkotmányreform kérdésében azokról az örökérvényű és örök értékű regulákról, amelyek a magyar múltból, a negyvennyolcból, Kossuth Lajos örök értékű írásaiból és tanításaiból hangzanak felénk. Kossuth Lajos „a hazafiság vallásában az út, az igazság és az élet. Nagyművének honalapító része túlélte őt, honvédő része pedig mint örökség és szent kötelesség szállt utódaira, a mai nemzedékre is“, mondja a magyar nép édesapjáról az elfogulatlan történelmi kritika. Azt írta 1844-ben és nem a „mának“ Kossuth Lajos, hogy „a cél szabadság és alkotmányos jog minden magyarnak, nemzeti jelét, mely a szabadság gyökeréről hajtson; közös teherviselés különbség nélkül s az alkotmányos szabadság közös élvezete, azon organikus formák kifejtése s a népképviselet idemitása által, melyeknek köszönhetjük azt, hogy él magyar, áll Buda még!“ És azt mondotta Kossuth Lajos 1848 április 2-án a képviselőházban, hogy „amely percben ez országnak municipális szabadsága nem lesz, én megszűnök annak polgára lenni. Én Párist ismerni Magyarországon nem akarok s oly státusból, hol centralizáció volna, számkivetném magamat. Én ott akarok élni, ahol a szabadság, ha az egyik szegletben elnyomatik, a másikban felemelkedjék.“ Ezt üzeni Kossuth Lajos idvezült lelke a halhatatlanság, az örökélet egéből almának s ezeket mondotta 1848 április 8 án a nemzetiségek kiküldötteinek: „Azt gondolom, hogy a hivatalok viselésére nem szabad annak határozni, hogy ki milyen nyelven beszél házi körében s melyik templomban imádja Istenét. Nem szabad a nepotizmusnak, a protekciónak, a kasztok érdekeinek befolyással lenni — hanem annak, alkalmas-e valaki s megérdemli-e a nemzet bizodalmát. A szabadsággal lehullottak azok a korlátok, melyek eddig homályra kárhoztatták a legdúsabb tehetséget is. Most szabad a tér mindenkinek. A sajtó azon eszköz, mely által az ész kivívhatja magának a legalacsonyabb körből a köz bizodalmát.“ A vallásegyenlőségről is nyilatkozott Kossuth Lajos 1848 augusztus 25-én, mondván ezeket a momentuózus szavakat: „Mint polgár, az egyenlőség embere vagyok, ki senkitől sem kérdem e honban, melyik templomban imádja Istenét, hanem azt óhajtom, hogy e honnak minden polgára közösen élvezze mint a jogot, úgy a szabadságot is.“ A nemzetiségi, respektive a román nemzetiségi kérdésről pedig ugyanakkor ezeket a mementuózus szavakat mondotta vala: „Magyarországnak minden népfajok érdekében boldogságára csak egy utat ismerek s ez az, hogy senki se gondolkozzék oly lépésről, mely azt foglalja magában, hogy Magyarország nem egy státus s hogy a külön népfajok külön státust követelhetnek maguknak. Ez alapon vagy szertebomlik az ország, vagy a kard éle határoz. A magyarnak a románnal s a románnak a magyarral testvéries egyesülésben van boldog jövője, nem pedig, ha az egyik elhagyja magát ámutatni a másiknak elnyomására, mert akkor oly fegyverhez nyúl, mellyel magát is sújtja.“ És végül, mint a magyarságnak szóló örök testamentum, hangzik felénk legendás idők legendás héroszának figyelmeztető szava: „Az én nevem óramutató, mely jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha tartottak fenn a végzetek e nemzet számára jövendőt. Ennek a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, s ennek a jövőnek neve: állami ! * Jósolni... Irta Lengyel Ernő Jósolni könnyű, ha az ember nem fél a blamázstól, írja Pólya professzor az Újság- beli pompás Nostradamus-tanulmányában. Minden író jellemzi korát — de Nostradamus nem annyira saját korát jellemzi, mint utókorát. Mert a jóslatban, legalább kulturhistóriailag, nemcsak a jóson van a hangsúly, hanem a jósoltatan is. Közel négyszáz esztendeje, hogy Nostradamus, mint valami fantasztikus varázslat árnyéka, újból és újból a világ elé lép, hogy szétlebbentse a jövő függönyét. Ami igazán érték volt benne, az elmerült sírjában — ami csak kuriózumszerű, az évszázadokkal tul élte. Mint orvos egész országrészeket szabadit fel a pestis fekete ostroma alól, de míg ebbeli módszereinek rég nyoma veszett, jóslatait minden század újra és újra kiragadja az enyészet birodalmából. Jó kétezer esztendőre jósolt előre, a bekövetkezendő dolgoknak olyan hihetetlenül zsúfolt konfúzus varációjával, hogy jóformán minden korban adódik esemény, helyzet, véletlen, amelyre a jóslat „ráillik“, vagy „vonatkozik“. Megmondta, hirdetik ilyenkor. „Pontosan bejósolta“. És így száll tovább, szájról-szájra Nostradamus jóslatainak híre, főleg a történelemnek olyan nagy nyíltszíni változásai, viharai, átalakulásai közt, amikor az álom sem űzi el emberek, népek, világok szeméről a kérdést, hogy: miként is lesz, hogyan is lesz, hogyan is lehet? A modern ember csak úgy lekuporodik a jövő kapuja elé, mint a rég telnt világok embere Az ősember elment a varázslóhoz; a régi görögök a delphi jósdába vonultak, ahol Apollo papnője, Pythia mormolta sokszor kommentátor ült, akik annál rejtélyesebben, bizonytalanabbul, ellentmondóbban magyarázták a jósnő válaszát, mentül kényesebb, vagy súlyosabb volt a feltett kérdés. Az augurok és haruspexek jövendő mondásai ismertek; az antik hitregében szerepel Trophonius barlangja, amelybe, aki bepillantott, megláthatta jövőjét — és voltak, akik attól kezdve nem mosolyogtak többé; a későbbi századokban a horoszkóp játszott óriási szerepet — még a modern csillagászat megalapítói közül is nem egy volt, aki kénytelen volt erre adni fejét. Tycho Brahe is hódolt az asztrológiának és Kepler hiába szabadkozott váltig, amikor Wallenstein a horoszkópiumot követelt tőle. De az asztronómia végül legyőzi az asztrológiát, a vegytan legyőzi az alchimiát, az orvos legyőzi a kuruzslót — a Cagitostrok típusa lassanként kihalt a sarlatánság világtörténetéből, ám a jósoltatás kedve, vagy szenvedélye, szórakozása, időtöltése, komédiája, vagy tragédiája, ha formát, alakot, színvonalat változtatva is, megmaradt Nemcsak a különböző Mme Thébek mutatnak erre; erre mutat Nostradamus pályafutása is, a halála óta eltelt évszázadokban. A spanyol örökösödési háborúban csakúgy felidézik alakját, mint a francia forradalmi háborúkban, vagy a tizenkilencedik század nagy sorsfordulataiban — hires strófáit, a ...,enturies“-t, már a világháború alatt is szárnyra kapta a divat s azóta is az elsüllyedt világ mágusának rejtjeles üzeneteiként elemzik ezeket a sorokat, mint ame- lyekben ’Men és jövő minden vivődő titka „világos“ lesz. Két ezer évre jósolt és ennyi idő alatt minden és mindennek az ellenkeösszefüggéstelen válaszait a hozzá idője is bekövetkezhetik: jósláintézett kérdésekre; mellette két fsainak valószínűségi skálája nem nagyobb tehát, mint a kártyavető cigányasszonyé, aki a kislánynak azt jósolta, hogy barna fiatalember alakjában érkezik hozzá a jövendő. (Amire végül épp annyi valószínűség van, mint arra, hogy az ifjú szőke lesz.) Mindig újra feltörő divat volt a Nostradamusversek citálása — egy újabb divathullámmal mindig le is tűnik. Nem tűnik azonban le soha a jövendő kifürkészésének, megismerésének, felderítésének, sejtelmének vágya — valamennyire talán a lélek szükséglete az, amely mindig ki akar törni a jelen idő kalendáriumi kereteiből. Ezt a szükségletet azonban nem a mágus elégiti ki, hanem a tudós. Nem a vajákos, hanem a látnok: a költő. És nem az okkultista, hanem az államférfi. A jóslás, amely az okkultizmus világában élt, ma is csak ott tart, ahol kétezer esztendő előtt tartott: a jóslás azonban, amelyben a jövendő a tudomány vonzási körébe lép, a mindennapi élet alkatrésze lesz.* Várjon nem mondják-e és teljes joggal, hogy „gouverner c’est prévoir“ — vagyis hogy a politika valójában az előrelátás művészetét jelenti. Kossuth Lajos íratait olvasva, szinte megrázóan — és felemelően — hat, hogy messzi magányában milyen csodálatos éleslátással és precizitással jósolt meg a turini remete a hetvenes és nyolcvanas esztendőkben nem egy eseményt, amely századunk első ■vtizedeiben bekövetkezett. Ezek nem a „jövendő mondó" jóslatai, hanem az államférfim géniusz ihletései — az államférfié, akit hit, ösztön, meggyőződés, valóságérzék, írálpoltikai erőmérlegelés, kombinatív és analitikus zsenialitás épp úgy vezetnek, mint a történelmi fejlődés tényezőinek számmal, szóval, adattal ki sem fejezhető intuitív ismerete. De nézzük csak tovább. Nem véletlen, hogy a világháború nyomán felviharzó memoár-irodalomban minduntalan visszatérő motívum a „megmondtam“. Itt nemcsak arról van szó, hogy épp a politikában rendkívül rátartiak az emberek arra, hogy „előre megmondták“, hogy „tehát igazolva vannak“, hogy rájuk „kellett volna“ hallgatni — nem, ez nem emberi hiúság csupán és nem a politikusok kisebb-nagyobb sorának önigazolási kísérlete, e mögött végeredményben az a mélyebb felismerés nyilvánul meg, hogy a politikában igenis elvárható bizonyos fajta előrelátás, hisz a történetírás, a statisztika, a társadalomtudomány, a tömeglélektan és a sajtó állandóan új és egyre fejlettebb műszereket bocsát a politikus rendelkezésére. Magától értetődik, hogy a politikus is elfordulhat műszereitől, mint Faust: „Ti is gúnyoltok instrumentumok, Van rajtatok rúd, korong, henger. De noha cifrább kulcsot nem tudok, Ti véletek se nyit bezárt kaput az ember.“ Magától értetődik az is, hogy a legbölcsebb politikai számítás is halomra dőlhet egy véletlenen. A Fejérvári-kormány bukása és aekerle-kormány kinevezése után sok szó esett a politika természettudományi módszereiről, az eseményekben ugyanis bizonyos része volt egy szociológusnak, akit barátai lelkesen és viharosan ünnepeltek, külön banketten is kifejtve, hogy intervenciójában exakt, tudományos úton biztosították a választójogi reform megvalósulását; később, mikor a koalíciós kormány megbukott, anélkül, hogy a választójogi reform megvalósult volna s valaki feltetetlen kérdést, hogy miként is állunk itt a politika természettudományi módszereivel és a bejósolt választójogi reformmal — az illető tudós egyik barátja azt mondta hogy: nem számoltunk Polonyival, amire valaki megjegyezte, hogy márpedig a politika ott kezdődik, hogy számolni kell Polónyival. Minden politika a jövendőnek szól s a jövendőért dolgozik,alapszámításai közé tartozik tehát azoknak a történelmi erőknek szakadatlan figyelése, mérése, formálása, befolyásolása vagy felhasználása, amelyek a jövendőt közelebb hozzák. Enélkül az államférfi csak olyan bizonytalanul tájékozódik útján, mint a régi hajós, aki mágnestű, sextáns, chronometer nélkül bolyongott az Óceánon. Az időjóslás mindennapi, tudományos pozitívum — a következő huszonnégy órára várható időjárást minden rádió leadja. A született látnok, a költő, de az igazi nagy költő. Petőfi idegeiben már 1845-ben végigborzong a 48—49-es vihar előszele. Akkor írja versét: „Háborúval álmodám . . .“ később — „Egy gondolat bánt engem el“ — tudatossá válik előérzete, hogy ott esik el a harc mezején s ott folyik ki az ifjúi vér szivéből... Költői zsenije még nem is bontakozott ki, amikor megjósolta, hogy: Dicső neve költő fiadnak. Anyám, soká, örökkön él. .. Ady Endre nem ok nélkül mondja magát „pacsinaárcás sirályának. Stendhal csodálatraméltó pontossággal megírta, hogy majd csak 1880-ban fogják felfedezni és méltatni. Mindez természetesen más, mint a Nostradamus-féle jóslás, amely (mint Nostrademusnak egész alakja) érdekes, de éppen csak érdekes. A furcsaságok divatkirá- lyainak számára évszázadok óta volt egy nagy előnye: az, hogy mindenki azt magyarázhatja strótáiba, amit akar és ugyanakkor volt egy nagy hátránya: hogy mindenki azt magyarázhatja strotóiba, amit akar. Ami a jövendőöl a véges ember erejéből c'örelátható, a ... politika, a term'~es'udomány és az igazi poézis. b'-odalmába tar'ozik Az o'-'d't jnvendőmondó macára min.-d nagyszámú híveivel, akik nem őt követik, hanem a divatot. % Receptkönyvet kívánságra ingyen küld: Dr. Oetkergyár, Budapest, VIII., Conti utca 25.. függetlenség.“ Ezeket az eszméket, ezeket a gondolatokat, ezeket az örök magyar regulákat tartsa szem előtt, tekintse irányadónak az alkotmány reformjának megvalósításában a kormány és parlament, a magyar hivatás öntudatát átérzi egész nemzet s akkor a magyar igazság a maga egészében beteljesedik, akkor: boldog lesz a nemzet s örökké él a haza! Victor Hugo, a szabadság szerelmese, a nagy gall romantikus lángelme, mondotta 1849-ről, hogy „Magyarország nem halt, nem halhatott meg, mert a nemzetek halhatatlanok, addig, amig a függetlenségi szellem, az erény, a hősiesség, a dicsőség és a szabadságvágy élni fognak, Magyarország is élni fog!“ A kormányzó kinevezte a szociális felügyelőket A kormányzó a belügyminiszter előterjesztésére Cser János dr. testnevelési főiskolai előadót, Hollós István dr. miniszteri segédtitkárt,Németh Ferenc dr.-t, a Magyar Vöröskereszt , Egylet szociális titkárát, Somogyi Ferenc dr. egyetemi magántanár, volt országgyűlési képviselőt, Steller Mária dr.-t, a Nemzetek Szövetsége szociális osztályának volt tagját, Tegzes László dr. volt országgyűlési képviselőt, Valkó László dr.-t, az Országos Központi Hitelszövetkezet ellenőrét és Kerék Mihály budapesti lakost ez Országos Szociális Felügyelőséghez szociális felügyelőkké a VI. fizetési osztályba kinevezte.