Ujság, 1940. november (16. évfolyam, 250-273. szám)
1940-11-03 / 250. szám
VASÁRNAP, 1940 NOVEMBER 3 ÚJSÁG EMLÉKBESZÉDEN, AZ AKADÉMIIÁN Írta LE NOYEL ERNŐ I. ünnepélyes, csend, már az ülés megnyitása előtt. A terem, amelynek márvány mellszobrai annyi nagyságot láttak életükben és emlékbeszédük halhatatlanságában is felidézve, nem zsúfolt, de eléggé telt és látszik, hogy akik itt vannak, mint vendégek is, nagyjában ismerik egymást, ha ismeretlenek is; összefűzi őket az Akadémia szeretete. Most bevonul az elnök és nyomában az akadémikusok. Az elnök: József királyi herceg, tábornagy helyet foglal az emelvényen, mellette Kalona Jenő és Voinovich Géza. Az akadémikusok padsorai jóformán zsúfoltak. A „genius loci“ teszi-e, de a hallgatóság úgy érzi, hogy itt valóban az időn kívül vagy az idő felett van, ez valóban nem a mindennapi élet éghajlata, itt az ünnepélyesség nem formalizmus, hanem lényeg, ez nem a szálló idő szívverése, hanem a maradandó időé. Hogy az Akadémiát mindig támadják, ez majdnem természetes — annyira ezer és egy okból, hogy felesleges volna egyet vagy kettőt elősorolni. A francia Akadémiáról, Richelieu akadémiájáról jónéhány évtizede azt írta egy magyar író, hogy ..a bölcseség, szépség és ízlés e büszke köztársaságáról a leggonos sbb érveket mondogatták, aminő-el a szatíra valaha kitalált...“ De ugyanerről az Akadémiáról mondta Kenan székfoglalójában, hogy: „az Önök nagysága az igazság iránt való szeretetükban rejlik, a láng»v.bmn, amely azt megtalálja s a tudományban és művészetben, amely csak ábrázolja. Önök nem ezt, vagy azt a véleményt koronázzák meg, hanem az őszinteséget és tehetséget s megengedik, hogy mintn iskolában, minden rendszerben, mlnden pártban van tere a szív ,ékesszólásának és becsületességeink: mindaz, ami a nagy embertvagy szeretetreméltó embert teszi, ■helyet nyer Önöknél“. A Magyar Tudományos Akadémia terme is az odaírni és tudományos élet valamennyi úthálózatának csomópontja. Mindig kritika kíséri működésében, de hol van már az az idő, amikor az irónia nyílzáporai röpdöstek körülötte! Kiadványai évtizedek óta a legkeresettebb művek közé tartoznak, ülései felé mindig nagy figyelem fordul. A francia színpadokról is rég eltűnt a „zöld frakk“ s minálunk rég nem az Akadémia a gyémántkoszürü, amelyen minden elménckedés csiszolódik. Magától értetődik,hogy az Akadémia hűvösebb légkörében sok minden megfagy, ami lánggal ég, főleg az írók szivében s magától értetődik, hogy minden új nemzedék több radikalizmust és „élethűséget“ vár az akadémiáktól, amelyek azonban fiatalságukat az intézmény hagyományaiból, élethűségüket, klasszicitásuknak erejéből, harcképességüket, nyugalmukból merítik. De most nem is erről van szó. Nem irodalmi disputára jöttünk, emlékbeszéd van az Akadémián. A padsorok, mondom, jóformán teltek. Az akadémikusok sorai: tudományosságunk díszei. Feltűnően sok a természettudós, nemzedékek nevelői és mesterei, arcukon a kutatómunka finom nyoma, amelyben egy életen át viaskodtak a természet titkaival. Most megszólal az elnök, József királyi herceg, aki már a világháborúban a világtörténelemé lett. Semmi páthosz, semmi retorika. Mindenekelőtt az Akadémia megalapítójának, Teleki József grófnak születése százötvenéves évfordulójáról emlékezik meg. „Illő, hogy Akadémiánk első elnökéről, Teleki József grófról, Erdély kormányzójáról születésének százötvenedik évfordulóján megemlékezzünk.“ A megemlékezés után felkéri Angyal Dávidot, hogy tartsa meg emlékbeszédét Andrássy Gyula grófról. A szónok, az ősz hisztérikus, elfoglalja helyét az előadói emelvényen. Kissé féloldalt ül, kezében a kézirat olvas, de felolvasása fesztelen előadásként hat. És az adatokból és tényekből lefejtve, lassanként kibontakozik a nap hőse: az élő emlék, akit felidéztek, a kettős monarchia volt külügyminisztere, Széchenyi tanítványa, Kossuth katonája, Ferenc József bizalmasa, az idősb Andrássy. Az előadás nagy részét nem hallhattuk: az előadó ugyanis előadásának nagy részét nem mondta el — túl sok lett volna ilyen kis időbe bepréselve. Nem láttuk Andrássy Gyulát, az embert, a nagy romantikust, aki életében és pályájában a romantika utolsó kimagasló képviselője volt, aki politikusban, valamennyire az, ami Victor Hugo és Jókai íróban — de csak látszatra, mert ez a romantikus, realista is volt és diplomáciai arcvonásaiban épp annyi volt a régi világ diplomáciai nyomaiból, mint Cavouréból, Bismarckéból vagy Salisburyébó. Amit a kitűnő és érdekes előadás láttatott, az inkább a fontos Andrássy volt, mint az érdekes Andrássy Nem idézte fel pályájának sok fordulópontját, például azt a kettősséget, hogy legnagyobb diplomáciai sikerei keltették idehaza a legnagyobb ellenzéket vele szemben. De mondom, nem volt idő, a szónok nem egyszer állt meg előadásában s egész oldalakat lapozott át. Mikszáth Kálmán egyszer azt írta, hogy „történetírók akkor se mernek elevenek lenni, ha biztos talajon járnak; azt hiszik, minden méltóságukat elvesztenék, ha elmosolyodnának: szegény kis Klip, a világért se merne olykor egy-egy piros szegfűt tűzni a hajába — egy nyelv képződött e hagyományos félénkségből, egy szürke, sablonos, úgyszólván banális nyelv, egy történelmi irány, amely hasonlatos az interpellációkra adott miniszteri válaszok nyelvéhez“. A mostani előadás élénk, eleven és színes; az új történetírás áttörte a régi nyelvezetet, valósággal epikaian vonzó s egyik-másik képviselőjében szinte festői. Angyal Dávid ugyan a régi nemzedékhez tartozik, előadásának közvetlenségében azonban az újak stílusára emlékeztet. Nehéz politikusról , politika nélkül beszélni, még akkor is, ha az utókor szólal meg. Ez pedig már az utókor; alig voltak például a teremben, akik az idősb Andrássy Gyulát személyesen látták, akik beszéltek vele, akik mellette vagy ellene harcoltak. Angyal Dávid az Akadémia nagy alapítójához, Széchenyi Istvánhoz fűzte Andrássy Gyula alakját, s többé-kevésbbé ebből a szempontból nézi pályafutását, amely minden tekintetben rendkívüli, szinte regényes. Hősét nemcsak idézi, de, hogy úgy mondjuk, követi is, úgy értjük, hogy ellenfeleivel szemben minden tekintetben az ő oldalára áll. Amikor ama szavait idézi, amelyekkel miniszterelnöki korszakának ellenzékéhez fordul, hogy „az Önök politikája tapssal kezdődik és könnyel végződik“, egy fuvallat száll át a termen, olyasmi, amit a parlamenti tudósító úgy jelöl meg, hogy „mozgás a padsorokban“. Az érdekes előadás általában lebilincseli a hallgatóságot; ez világosan látszik. A világ, amelyről szól, elsüllyedt , ha ugyan van elsüllyedt világ a történelemben, mert hisz’ a történelem nem ismer befejezett korszakokat. A kiegyezés, amely Deák Ferenc inspirációjában Andrássy Gyula legnagyobb műve volt, összeomlott s dátumszerű, hogy az összeomlás pillanatában fia tölti be örökét. Hogy fenntartható lett volna-e műve, ha mindig Andrássy Gyula politikája érvényesül... oly kérdés, amelyre ma még nem lehet felelni. Ma más világproblémákat görget elénk az idő. De hogy Andrássy Gyula alakja nem közömbös az utókor előtt sem, az az akadémiai emlékbeszéd hatásában is megmutatkozott. Most nemrég volt ötven éve, hogy az Akadémia oszlopcsarnokából eltemették és ragyogó alakjának árnyéka, vagy emléke mégsem úgy jelent meg az idők összecsapódó hullámai felett, mint, egy régi hisztérikus hasonlattal élve, Hannibal a Waterlooi csatában, vagy Themistokles Trafalgarnál. Nem messze az emlékbeszéd helyétől egy lovasszobor áll — a szobrász emlékbeszéde, a Duna partján: Andrássy Gyula gróf szobra. Mikor ezt a szobrot 1906-ban, pazar ünnepségek ragyogásában, felavatták, egy nagy írónk azt írta: „Okos emberek sugdosnak köröskörül, hogy miért kellett épp most leleplezni Andrássy Gyula szobrát, mikor nagy műve roskadozik? — de hogy roskadozik-e, vagy nem, ez Andrássy nagyságából, érdemeiből, nem von le semmit, hiszen, ha a kerék eltörik, nem mindig a kollár az oka, hanem vagy a szilaj lovas, vagy a rossz kocsisok, vagy a rossz utakon való járás ..Erre valahogy az emlékbeszéd is utalt, amikor egy finom suhintásban — egyetlen szó volt az egész — Andrássy utódairól szólt. Az emlékbeszéd rövidesen be is fejeződik. Tapsvihar zúg fel, advavaló, mintha az ember a kutyát kérdezné ki az ábécéből, hanem belábolt az árokba, kiszedte a csalánbokorra hullt kalapját s ment hazafelé. Csendes volt a kisváros, csupán a Barakonyi-sarkon lármáztak a Bertagyerekek. Kövekkel dobálták az öreg gesztenyéjét. A nagyobbik Berta-gyerek egyszerre felsikoltott az örömtől: — Eltaláltam! Leesett! Egy kis verebet talált el. A veréb mozdulatlanul állt a porban. De egy pillanattal később lecsuklott a balszárnyára. Csontfehér kis csőre szétnyílt. És a kis csőr redőskés, sárgás szélén kövér vércsepp indult lefelé. Peller Kristóf, a maskara, ekkor ért oda. Lehajolt. Keze fejéből hosszú, sovány ceruzaujjak nyúltak ki. Felmarkolta a vérző madarat, aztán kirántotta fehér zsebkendőjét és bebugyolálta. No lám-e, atádiak, itt a csoda: a maskara másodmagával megy haza. És milyen nagyokat lép. Siet. Viszi a verebet. Köpenyét hátul ráforrasztja a szél, köpenye alja előrerepül, szinte vitorlázik. Négy perc s már el is eszi nyújtott alakját a Miinz-ház alatti kapusötétség. 1*” ■■■ 1........... ECV DOBOZBAN— KETTŐ CSOMAG SHAMPOON ARA 36 FILL CSODÁS FRIZURÁT NYER A ÁLTAL ~ rrr'pt farma-bowstvt Néger vagyok, a vállam vékony és sza hang üti, mint a nád, megremeg, szemem fehérjét, ha égre fordítom, döbbenten megáttuak e szálófellegek. Néger vagyok. Azt mondják, messzem van, őserdők partjai mentén az otthonom. Megyek, megyek —- mondom s a mellemen fehér kendőm védőn összébbfogom. Néger vagyok (Én már alig tudom). Emberek, ha ruhám vétlen hozzájuk ér, elhúzódnak fintorral arcukon. Eleimben sírva sikong a barna vér. Néger vagyok. Szeretőm átcsúszott, az asszonya hetedikig fehér, fehéreknek táncolt félmeztelen", míg érte nyúlt egy-egy fehér tenyér. Néger vagyok, szeretőm átcsúszott, reszketve rejtőt kertek mélyibe, éjszaka is körül sandít előbb, ifiig szól nekem: — nincs veszély,jöjj ide! Néger vagyok, fuldokló torkomon visszafelé hullanak a szavak, néma vagyok, szótlan mindörökké. ... . A forma száz, a Lényeg egy [marad. vagyok , foto. Tornai Jóké I. Abban az áldott kisvárosban, amely az én szívem térképe szerint a nyugalom óceánjának szélén csend isn sűrűn jár a szél. A messze kéklő horvát hegyek felett utazik az Adria partjáról, átsiklik a Dráván és felfésüli a somogyi rétek sötétzöld fahaját. Évszázadok óta alig követett el megróni valót ez az atádi szél. Ám tavaly, éppen Kisasszony napján, igy szólott Mikán úr a Novacsek pék előtti utcapadon: — Hát azt a maskarát honnét hozta a szél? Mert ugyan ki más hozhatta volna? Sem vonaton, sem kocsin nem érkezett. Akkor látták volna Gyalog sem jöhetett, hisz a somogyszobi ut mentén kíváncsiskodik Császár szabó ur félrecsuszott tetejű házacskája, ablakai s az ajtója is az útra figyelnek s velük néz és figyel Császár ur is. Ő bizomosan látta volna, egyrészt, mert iparosokulárét visel, másrészt, mert örökfigyelő. Mióta a városi írnok megszökött a félévi kosztpénzzel, szakadatlan lesi az országutat. Hátha visszatér. Minthogy a bűnös mindig elóvakodik, a tett színhelyére ... A maskarát tehát csak a szél hoz hátta be Atádra. Honnét, miért, mely tájról hozta az bizony titok. Itt termett, szobát bérelt a Rozmánház emeletén és garázdálkodik. Mert nem garázdaság-e, hogy nem áll szóba senkivel? Sem úrral, sem iparos úrral, sem a jógátokkal. Nem Visszatérés írta Babay József köszön s nem is fogad még aagyonistent sem. A maskara a jegenyék családjából származhatott. Nem volt Arádon egyetlen ajtó, amelyen beférhetett volna meghajlás nélkül. Szikár, felnyúló testét bő szürke ruha fedte, antilopbetétes, gombos, magasszáru cipőben rakta halomra lépéseit. Leginkább az arca miatt lehetett maskarának nevezni, mert arca, akár egy álarc, sehogy sem illett a kalap s a nyak közé. Álla előreszökkent, akár a sárga s öreg kiszolgáló pult a Böhm-kisasszonyok öreg üzletében. Szája keskeny és veres, akár olcsó, csúcsosan elmetszett szalag. Bajusza nem volt, hisz szemöldöke sem nőtt. Orra okos, éles, horgaska orr. Homloka úszott, hosszú pergamentszegély, amelyet a keménykalap széle dekorál. Azt egyébként mindenki tudta, hogy a maskara Peller Kristóf névre hallgatott. II. Október hetedikén kiveskésebb szelet küldtek a hegyek. A Dráván túlról. Hivesebbet és kevesebbet. Néha oly keveset, hogy a házak fazsindelyei felborzolódtak, mint a macska szőre. Peller Kristóf ur az állami dohánybeváltó előtt találkozott a széllel, a szél lekapta fekete kalapját s bedobta az árokba. Nyilván azért, mert Kristóf elfelejtett köszönni a közeli kőkeresztnek, amit még Politzer Dávid is megsüvegel. Pedig Politzer olyan hitet hord, amelyből hiányzik a kereszt. De ezt a kőkeresztet tisztelik azatádiak, mert réges-régen — ahogy azt minden somogyi tudja — itt törte ki a nyakát az az elvetemült tiltász, aki elárulta Szulejmán császárnak a szigeti vár patakalji, titkos bejáratát ... Peller Kristóf nem vonta kérdőre a szelet, ez éppen olyan hiába III. Hosszú esztendő telt el. Bánatos esztendő. A verébmentő októberi nap évfordulója. S megjött megint a szél is. De ezen a napon nem bolyongott Peller Kristóf az állami dohánybeváltó előtt, ült otthon, a Münz ház emeletén, zárt ajtó és zárt ablak mögött, sötétpettyes divánon, amelyet nemrég javított újjá Hoffmann kárpitos úr iparoskeze. Ha most bekukucskál bárki az ablakon, sápadt szájjal szalad tova s kiabálja, bizonyosan kiabálja: — Jaj, gyűjjenek gyorsan, mert a maskara szeme vörösre vart sírva, az asztalán asszonykéz levele, s a levél mellett fekete revolver! Összekulcsolt kezét ölébe ejtve, nyitott elejű ingben ült a maskara. Kezében kép. Fekete, vékony keretben egy döbbenetesen szép asszonyarc .. . — Hát most már" mindenki elhagyott . .. " is ... — szakadtak ki e nehéz szavak a melléből és felemelte a revolvert. — Még ott bolyongtak a zord szavak a szobacsendben, kis rést keresve, ajtón, ablakon, hogy elszállhassanak — hisz megfullad itt minden ebben a keserű halálérzésben —, amikor egyszerre ismerős madárbeszéd csattant fel:— Csirip! Csirip! A tavaly megmentett verebecske kalitkája állt a sarokban, barna, háromlábú kisasztalon. Régen meggyógyult már a verebecske, szárnya is, szive is, kedélye is. Csőrén nyoma sincs már a tavalyi foltnak, amely vérből sajtolódott. — Csirip! Csirip! — beszél a veréb. Maskara Peller Kristóf egyszerire felugrik. Miért lenne tanúja ez a szegény, szürke jószág annak az útnak, amelyet a golyó tesz meg az ő életét gyűlölő szivéig. Halálra rémülve a dörrenéstől. Nem, nem. Éietke — mert igy becézte a verebet —, a halál nem tűr barátokat. Kinyitom az ablakot, eredj. Isten veled! Gyorsan nyúlt fel szikár alakja, leemelte a nagy kalitkát s az ablakhoz lépett Aztán kinyitotta az ablakot is, a kalitkaajtót is és azt mondta: — Repülj, Életke, szereltelek. Életke kirebben a kar’f -val és körülröpdöste a szobát. A nyitott, örök szabadulást jelentő ablakra rá se nézett. S egyszerre csak odarepült a kar. 3 Orion-rédiót azoknak ajánlja a kereskedő, akik komoly nagyteljesítményű készüléket keresnek, súlyt helyeznek arra, hogy a külföldvétel kényelmes és egyszerű legyen. Egyenáramhoz, ugyanez Orion 155,0 jelzéssel univerzális kivitelben is kapható. Minden Orion rádioNeveokedőnél kapható KIRÁLYI UDVARI HANGSZERGYÁR Legjobb választék. Csere. Javítás, vtgy Kedvező fizetési feltételek. Szolid belvárosi kiszolgálás összes típusok, csere, részlet, bemutatás Kv- irány’i-u- 13-gr * Telefon: 387-158 Szakszerűen bemutatja HOFFMANN RÁDIÓ V., Szent István körút 19. T.: 120-531, hasan, de egyben lelkesen is; az előadás valóban lebilincselte a hallgatóság figyelmét. S most egy történelmi dokumentum következik: József királyi ker