Ujság, 1940. november (16. évfolyam, 250-273. szám)

1940-11-03 / 250. szám

VASÁRNAP, 1940 NOVEMBER 3 ÚJSÁG EM­LÉKBESZÉDEN, AZ AKADÉMIIÁN Írta LE NO­YEL ERNŐ I. ünnepélyes, csend, már az ülés megnyitása előtt. A terem, amelynek márvány mellszobrai annyi nagyságot láttak életükben és em­lékbeszédük halhatatlanságában is felidézve,­ nem zsúfolt, de eléggé telt és látszik, hogy akik itt vannak, mint vendégek is, nagyjában ismerik egymást, ha isme­retlenek is; összefűzi őket az Akadé­mia szeretete. Most bevonul az elnök és nyomá­ban az akadémikusok. Az elnök: József királyi herceg, tábornagy he­­lyet foglal az emelvényen, mellette K­alona Jenő és Voinovich Géza. Az akadémikusok padsorai jófor­mán zsúfoltak. A „genius loci“ teszi-e, de a hallgatóság úgy érzi, hogy itt valóban az időn kívül vagy az idő felett van, ez valóban nem a mindennapi élet éghajlata, itt az ünnepélyesség nem formalizmus, hanem lényeg, ez nem a szálló idő szívverése, hanem a maradandó időé. Hogy az Akadémiát mindig támadják, ez majdnem természetes — annyira ezer és egy okból, hogy felesleges volna egyet vagy kettőt elősorolni. A francia Akadémiáról, Richelieu akadémiájáról jónéhány évtizede azt írta egy magyar író, hogy ..a bölcseség, szépség és ízlés e büszke köztársaságáról a leggono­s­­ sbb érveket mondogatták, aminő-­­­el a szatíra valaha kitalált...“ De ugyanerről az Akadémiáról mondta Kenan székfoglalójában, hogy: „az Önök nagysága az igazság iránt való szeretetü­kban rejlik, a láng­­»­v.bmn, amely azt megtalálja s a­ tu­dományban és művészetben, amely c­sak ábrázolja. Önök nem ezt, vagy azt a véleményt koronázzák meg, hanem az őszinteséget és te­hetséget s megengedik, hogy min­tn iskolában, minden rendszerben, m­lnden pártban van tere a szív ,ékesszólásának és becsületessége­ink: mindaz, ami a nagy embert­­vagy szeretetreméltó embert teszi, ■helyet nyer Önöknél“. A Magyar Tudományos Akadémia terme is az­­ odaírni és tudományos élet vala­mennyi úthálózatának csomópontja. Mindig kritika kíséri működésében, de hol van már az az idő, amikor az irónia nyílzáporai röpdöstek kö­rülötte! Kiadványai évtizedek óta a legkeresettebb művek közé tartoz­nak, ülései felé mindig nagy figye­lem fordul. A francia színpadokról is­ rég eltűnt a „zöld frakk“ s mi­­n­álunk rég nem az Akadémia a gyémántkoszürü, amelyen minden elménckedés csiszolódik. Magától értetődik,­­hogy az Akadémia hűvö­sebb légkörében sok minden meg­fagy, ami lánggal ég, főleg az írók szivében s magától értetődik, hogy minden új nemzedék több radika­lizmust és „élethűséget“ vár az aka­démiáktól, amelyek azonban fiatal­ságukat az intézmény hagyományai­ból, élethűségüket, klasszicitásuk­­nak erejéből, harcképességüket, nyugalmukból merítik. De most nem­ is erről van szó. Nem irodalmi disputára jöttünk, emlékbeszéd van az Akadémián. A padsorok, mon­dom, jóformán teltek. Az akadé­mikusok sorai: tudományosságunk díszei. Feltűnően sok a természet­tudós, nemzedékek nevelői és mes­terei, arcukon a kutatómunka finom nyoma, amelyben egy életen át viaskodtak a természet titkaival. Most megszólal az elnök, József királyi herceg, aki már a világhá­borúban a világtörténelemé lett. Semmi páthosz, semmi retorika. Mindenekelőtt az Akadémia meg­alapítójának, Teleki József gróf­nak születése százötvenéves év­fordulójáról emlékezik meg. „Illő, hogy Akadémiánk első elnökéről, Teleki József grófról, Erdély kor­mányzójáról születésének száz­ötvenedik évfordulóján megem­lékezzünk.“ A megemlékezés után felkéri Angyal Dávidot, hogy tartsa meg emlékbeszédét Andrássy Gyula grófról. A szónok, az ősz hisztérikus, el­foglalja helyét az előadói emelvé­nyen. Kissé féloldalt ül, kezében a kézirat­ olvas, de felolvasása feszte­len előadásként hat. És az adatok­ból és tényekből lefejtve, lassanként kibontakozik a nap hőse: az élő em­lék, akit felidéztek, a kettős mon­archia volt külügyminisztere, Szé­chenyi tanítványa, Kossuth kato­nája, Ferenc József bizalmasa, az idősb Andrássy. Az előadás nagy részét nem h­all­­h­attuk: az előadó ugyanis előadá­sának nagy részét nem mondta el — túl sok lett volna ilyen kis időbe bepréselve. Nem láttuk Andrássy Gyulát, az embert, a nagy roman­tikust, aki életében és pályájában a romantika utolsó kimagasló képviselője volt, aki politikusban, valamennyire az, ami Victor Hugo és Jókai íróban — de csak látszatra, mert ez a roman­tikus, realista is volt és diplomáciai arcvonásaiban épp annyi volt a régi világ diplomáciai nyomaiból, mint Cavouréból, Bismarckéból vagy Sa­­lisburyébó. Amit a kitűnő és érde­kes előadás láttatott, az inkább­ a fontos Andrássy volt, mint az érde­kes Andrássy Nem idézte fel pályá­jának sok fordulópontját, például azt a kettősséget, hogy legnagyobb diplomáciai sikerei keltették ide­haza a legnagyobb ellenzéket vele szemben. De mondom, nem volt idő, a szónok nem egyszer állt meg elő­adásában s egész oldalakat lapozott át. Mikszáth Kálmán egyszer azt írta, hogy „történetírók akkor se mernek elevenek lenni, ha biztos talajon járnak; azt hiszik, minden méltóságukat elvesztenék, ha elmo­solyodnának: szegény kis Klip, a világért se merne olykor egy-egy piros szegfűt tűzni a hajába — egy nyelv képződött e hagyományos fé­lénkségből, egy szürke, sablonos, úgyszólván banális nyelv, egy tör­ténelmi irány, amely hasonlatos az interpellációkra adott miniszteri vá­laszok nyelvéhez“. A mostani elő­adás élénk, eleven és színes; az új történetírás áttörte a régi nyelveze­tet, valósággal epikaian vonzó s egyik-másik képviselőjében szinte festői. Angyal Dávid ugyan a régi nemzedékhez tartozik, előadásának közvetlenségében azonban az újak­­ stílusára emlékeztet. Nehéz politikusról , politika nél­kül beszélni, még akkor is, ha az utókor szólal meg. Ez pedig már az utókor; alig voltak például a te­remben, akik az idősb Andrássy Gyulát személyesen látták, akik be­széltek vele, akik mellette vagy el­lene harcoltak. Angyal Dávid az Akadémia nagy alapítójához, Szé­chenyi Istvánhoz fűzte Andrássy Gyula alakját, s többé-kevésbbé eb­ből a szempontból nézi pályafutá­sát, amely minden tekintetben rend­kívüli, szinte regényes. Hősét nem­csak idézi, de, hogy úgy mondjuk, követi is, úgy értjük, hogy ellen­feleivel szemben minden tekintetben az ő oldalára áll. Amikor ama sza­vait idézi, amelyekkel miniszter­­elnöki korszakának ellenzékéhez fordul, hogy „az Önök politikája tapssal kezdődik és könnyel végző­dik“, egy fuvallat száll át a termen, olyasmi, amit a parlamenti tudósító úgy jelöl meg, hogy „mozgás a pad­sorokban“. Az érdekes előadás álta­lában lebilincseli a hallgatóságot; ez világosan látszik. A világ, amely­ről szól, elsüllyedt , ha ugyan van elsüllyedt világ a történelemben, mert hisz’ a történelem nem ismer befejezett korszakokat. A kiegyezés, amely Deák Ferenc inspirációjában Andrássy Gyula legnagyobb műve volt, összeomlott s dátumszerű, hogy az összeomlás pillanatában fia tölti be örökét. Hogy fenntartható lett volna-e műve, ha mindig Andrássy Gyula politikája érvényesül... oly kérdés, amelyre ma még nem lehet felelni. Ma más világproblémákat görget elénk az idő. De hogy Andrássy Gyula alakja nem közömbös az utókor előtt sem, az az akadémiai emlékbeszéd hatá­sában is megmutatkozott. Most nem­rég volt ötven éve, hogy az Akadé­mia oszlopcsarnokából eltemették és ragyogó alakjának árnyéka, vagy emléke mégsem úgy jelent meg az idők összecsapódó hullámai felett, mint, egy régi hisztérikus hasonlat­tal élve, Hannibal a Waterlooi csa­tában, vagy Themistokles Trafal­­garnál. Nem messze az emlékbeszéd he­lyétől egy lovasszobor áll — a szob­rász emlékbeszéde, a Duna partján: Andrássy Gyula gróf szobra. Mikor ezt a szobrot 1906-ban, pazar ün­nepségek ragyogásában, felavatták, egy nagy írónk azt írta: „Okos em­berek sugdosnak köröskörül, hogy miért kellett épp most leleplezni Andrássy Gyula szobrát, mikor nagy műve roskadozik? — de hogy ros­kadozik-e, vagy nem, ez Andrássy nagyságából, érdemeiből, nem von le semmit, hiszen, ha a kerék eltö­rik, nem mindig a kollár az oka, hanem vagy a szilaj lovas, vagy a rossz kocsisok, vagy a rossz utakon való járás ..Erre valahogy az emlékbeszéd is utalt, amikor egy finom suhintásban — egyetlen szó volt az egész — Andrássy utódairól szólt. Az emlékbeszéd rövidesen be is fejeződik. Tapsvihar zúg fel, adva­való, mintha az ember a kutyát kér­dezné ki az ábécéből, hanem be­­lábolt az árokba, kiszedte a csalán­­bokorra hullt kalapját s ment haza­felé. Csendes volt a kisváros, csupán a Barakonyi-sarkon lármáztak a Berta­­gyerekek. Kövekkel dobálták az öreg gesztenyéjét. A nagyobbik Berta-gyerek egyszerre felsikoltott az örömtől: — Eltaláltam! Leesett! Egy kis verebet talált el. A veréb mozdulatlanul állt a por­ban. De egy pillanattal később le­­csuklott a balszárnyára. Csontfehér kis csőre szétnyílt. És a kis csőr redőskés, sárgás szélén kövér vér­­csepp indult lefelé. Peller Kristóf, a maskara, ekkor ért oda. Lehajolt. Keze fejéből hosszú, so­vány ceruzaujjak nyúltak ki. Fel­markolta a vérző madarat, aztán ki­rántotta fehér zsebkendőjét és be­bugyolálta. No lám-e, atádiak, itt a csoda: a maskara másodmagával megy haza. És milyen nagyokat lép. Siet. Viszi a verebet. Köpenyét hátul ráforrasztja a szél, köpenye alja előrerepül, szinte vitor­lázik. Négy perc s már el is eszi nyújtott alakját a Miinz-ház alatti kapusötétség. 1*” ■■■ 1........... ECV DOBOZBAN— KETTŐ CSOMAG SHAMPOON ARA 36 FILL CSODÁS FRIZURÁT NYER A ÁLTAL ~ rrr'­pt farma-bowstvt Néger vagyok, a vállam vékony és sza hang üti, mint a nád, megremeg, szemem fehérjét, ha égre fordítom, döbbenten megáttuak e­ szálófellegek. Néger vagyok. Azt mondják, messze­m van, őserdők partjai mentén az otthonom. Megyek, megyek —- mondom s a mellemen fehér kendőm védőn összébbfogom. Néger vagyok (Én már alig tudom). Emberek, ha ruhám vétlen hozzájuk ér, elhúzódnak fintorral arcukon. Eleimben sírva sikong a barna vér. Néger vagyok. Szeretőm átcsúszott, az asszonya hetedikig fehér, fehéreknek táncolt félmeztelen", míg érte nyúlt egy-egy fehér tenyér. Néger vagyok, szeretőm átcsúszott, reszketve rejt­­őt kertek mélyibe, éjszaka is körül sandít előbb, ifiig szól nekem: — nincs veszély,­­jöjj ide! Néger vagyok, fuldokló torkomon visszafelé hullanak a szavak, néma vagyok, szótlan mindörökké. ... . A forma száz, a Lényeg egy [marad. vagyok , foto. Tornai Jóké I. Abban az áldott kisvárosban, amely az én szívem térképe szerint a nyu­galom óceánjának szélén csend­ isn­­ sűrűn jár a szél. A messze kéklő horvát hegyek felett utazik az Adria partjáról, átsiklik a Dráván és fel­­fésü­li a somogyi rétek sötétzöld fa­­haját. Évszázadok óta alig követett el megróni valót ez az atádi szél. Ám tavaly, éppen Kisasszony napján, igy szólott Mikán úr a Novacsek pék előtti utcapadon: — Hát azt a maskarát honnét hozta a szél? Mert ugyan ki más hozhatta volna? Sem vonaton, sem kocsin nem érkezett. Akkor látták volna Gyalog sem jöhetett, hisz a som­ogy­szobi ut mentén kíváncsiskodik Császár szabó ur félrecsuszott tetejű házacskája, ablakai s az ajtója is az útra figyelnek s velük néz és figyel Császár ur is. Ő bizom­osan látta volna, egyrészt, mert iparos­­okulárét visel, másrészt, mert örök­figyelő. Mióta a városi írnok meg­szökött a félévi kosztpénzzel, szaka­datlan lesi az országutat. Hátha visszatér. Minthogy a bűnös mindig elóvakodik, a tett színhelyére ... A maskarát tehát csak a szél hoz hátta be Atádra. Honnét, miért, mely tájról hozta az bizony titok. Itt termett, szobát bérelt a R­ozmán­­ház emeletén és garázdálkodik. Mert nem garázdaság-e, hogy nem áll szóba senkivel? Sem úrral, sem iparos­ úrral, sem­ a jógátokkal. Nem Visszatérés írta Babay József köszön s nem is fogad még aagyon­­istent sem. A maskara a jegenyék családjából származhatott. Nem volt Arádon egyetlen ajtó, amelyen beférhetett volna meghajlás nélkül. Szikár, fel­nyúló testét bő szürke ruha fedte, antilopbetétes, gombos, magasszáru cipőben rakta halomra lépéseit. Leg­inkább az arca miatt lehetett maska­rának nevezni, mert arca, akár egy álarc, sehogy sem illett a kalap s a nyak közé. Álla előreszökkent, akár a sárga s öreg kiszolgáló pult a Böhm-kisasszonyok öreg üzletében. Szája keskeny és veres, akár olcsó, csúcsosan elmetszett szalag. Bajusza nem volt, hisz szemöldöke sem nőtt. Orra okos, éles, horgaska orr. Hom­loka úszott, hosszú pergamentszegély, amelyet a keménykalap széle deko­rál. Azt egyébként mindenki tudta, hogy a maskara Peller Kristóf névre hallgatott. II. Október hetedikén kiveskésebb szelet küldtek a hegyek. A Dráván túlról. Hivesebbet és kevesebbet. Néha oly keveset, hogy a házak fa­zsindelyei felborzolódtak, mint a macska szőre. Peller Kristóf ur az állami dohánybeváltó előtt találko­zott a széllel, a szél lekapta fekete kalapját s bedobta az árokba. Nyil­ván azért, mert Kristóf elfelejtett köszönni a közeli kőkeresztnek, amit még Politzer Dávid is megsüve­­gel. Pedig Politzer olyan hitet hord, amelyből hiányzik a kereszt. De ezt a kőkeresztet tisztelik az­­atádiak, mert réges-régen — ahogy azt minden somogyi tudja — itt törte ki a nyakát az az elvetemült tiltász, aki elárulta Szulejmán császárnak a szigeti vár patakalji, titkos be­járatát ... Peller Kristóf nem vonta kérdőre a szelet, ez éppen olyan hiába­ III. Hosszú esztendő telt el. Bánatos esztendő. A verébmentő októberi nap évfordulója. S megjött megint a szél is. De ezen a napon nem bolyongott Peller Kristóf az állami dohány­beváltó előtt, ült otthon, a Münz ház emeletén, zárt ajtó és zárt ab­lak mögött, sötétpettyes divánon, amelyet nemrég javított újjá Hoff­mann kárpitos úr iparoskeze. Ha most bekukucskál bárki az ab­lakon, sápadt szájjal szalad tova s kiabálja, bizonyosan kiabálja: — Jaj, gyű­jjenek gyorsan, mert a maskara szeme vörösre vart sírva, az asztalán asszonykéz levele, s a levél mellett fekete revolver! Összekulcsolt kezét ölébe ejtve, nyitott elejű­ ingben ült a maskara. Kezében kép. Fekete, vékony keret­ben egy döbbenetesen szép asszony­­arc .. . — Hát most már" mindenki el­hagyott . .. " is ... — szakadtak ki e nehéz szavak a melléből és fel­emelte a revolvert. — Még ott bolyongtak a zord szavak a szobacsendben, kis rést keresve, ajtón, ablakon, hogy elszáll­hassanak — hisz megfullad itt min­den ebben a keserű halálérzésben —, amikor egyszerre ismerős madár­beszéd csattant fel:­­— Csirip! Csirip! A tavaly megmentett verebecske kalitkája állt a sarokban, barna, háromlábú kisasztalon. Régen meg­gyógyult már a verebecske, szárnya is, szive is, kedélye is. Csőrén nyoma sincs már a tavalyi foltnak, amely vérből sajtolódott. — Csirip! Csirip! — beszél a veréb. Maskara Peller Kristóf egyszerire felugrik. Miért lenne tanúja ez a szegény, szürke jószág annak az út­nak, amelyet a golyó tesz meg az ő életét gyűlölő szivéig. Halálra ré­mülve a dörrenéstől. Nem, nem. Éietke — mert igy becézte a verebet —, a halál nem tűr barátokat. Ki­nyitom az ablakot, eredj. Isten veled! Gyorsan nyúlt fel szikár alakja, le­emelte a nagy kalitkát s az ablak­hoz lépett Aztán kinyitotta az ablakot is, a kalitkaajtót is és azt mondta: — Repülj, Életke, szereltelek. Életke kirebben­ a kar’f -val és körülröpdöste a szobát. A nyitott, örök szabadulást jelentő ablakra rá se nézett. S egyszerre csak odarepült a kar. 3 Orion-rédiót azoknak ajánlja a kereskedő, akik komoly nagyteljesítményű készüléket keresnek, súlyt helyeznek arra, hogy a külföldvétel kényel­mes és egyszerű legyen. Egyenáramhoz, ugyanez Orion 155,0 jelzéssel univerzális kivitelben is kapható. Minden Orion rádioNev­eokedőnél kapható KIRÁLYI UDVARI HANGSZERGYÁR Legjobb választék. Csere. Javítás, vtgy Kedvező fizetési feltételek. Szolid belvárosi kiszolgálás összes típusok, csere, részlet, bemutatás K­­­v- irány’i-u- 13-gr * Telefon: 387-158 Szakszerűen bemutatja HOFFMANN RÁDIÓ V., Szent István­ körút 19. T.: 120-531, h­asan, de egyben lelkesen is; az előadás valóban lebilincselte a hall­gatóság figyelmét. S most egy történelmi dokumen­­tum következik: József királyi ker­

Next