Ujság, 1940. december (16. évfolyam, 274-297. szám)

1940-12-01 / 274. szám

VASÁRNAP, 1940 DECEMBERI ÚJSÁG % iyi hészek csatcskái idta. ZszmáiSáh. Néger vagyok. Az erdő sűrű és indák hálóján át les rám a tarka vad, feszül az ijj — ügyetlen ujjaim! — a nyíl repül, repül és — félrecsap. Néger vagyok. Bőröm halvány arany , a szám vékony és szürke a szemem, mozdulataimat csitítóan lefogja kiszolgáltatottság és félelem. Néger vagyok. Kidobtak magukból ősi erdők s nyírott, sima kertek. Kést mártottak trópusi szivembe, italomba mérgeket kevertek. Néger vagyok. Szeretőm karjai tehervadnak rólam, mikor eszébe jut. Segítség! Hisz értem is szenvedett Az, Ki az Igazság, az Élet és az út. Amikor született, ott járt a néger is, elvitte adóját a szerecsenkirály: tömjént, mirrhát, almapiros szívét. Egy leheltet népének is kijár. A REFORMOK ÚTJA Nem tudjuk, hogy közelebbi, vagy távolabbi időpontja szerint mennyiben aktuális az országgyűlés reformkérdése, de hogy a probléma a közvéleményt élénken foglalkoztatja, az kétségtelen. A publicisztikában a legutóbbi hetek során, egyre szélesebb medret ás a kérdés disputája. A legutóbbi napok parlamenti tárgyalásain, a megajánlási vitában több szónok is foglalkozott a kérdéssel — ha részben épp azt fejtegetve is, hogy jelenleg nem időszerű. Hol az országgyűlés reformjáról, hol alkotmányreformról, hol parlamenti reformról hallunk; legkevésbé talán az „alkotmányreform“ kifejezés felel meg a célnak, amelyről szó lehet, hiszen a reform nem az alkotmányra vonatkozik és semmiesetre sem az alkotmány az, ami reformálandó, legfeljebb a parlamentáris élet egyik-másik jelensége. A magyar alkotmány a magyar történelemből nő ki, ezer esztendő formálja és alakítja — ezer esztendőt formált és alakított; örök életképessége, örök élethűségében van. Nem kövesedik meg soha — hozzá tud simulni a változó időkhöz, legfőképp azonban magához formálja a változó időket is. Nem változik a világtörténelem minden változásával. Nem ismer ugrást — csak a fejlődést, nem ismer, rögtönzést — csak a fejlődést. Nem nyit — de megújul, önnön erejéből. Fölötte áll időknek és áramlatoknak s hagyományaiban is, sőt épp hagyományaiban a haladás históriai eszköze, ténye. Vitás lehet talán, amit a megajánlási vita egyik szónoka mondott, hogy az országgyűlés mai rendszere korrekciókra szorul, de vitathatatlan, amit ehhez hozzáfűz: „azonban, amikor mi készséggel hozzájárulunk ehhez, figyelmeztetni aka r runk mindenkit, hogy a mosdóvízzel együtt ne öntsék ki a gyereket is. A magyar nemzetnek gyakorolnia kell a maga szuverenitását a modern igények szerint átalakuló országgyűlésben is.“ A magyar alkotmányos élet: a magyar történelem lelke. Épp az alkotmányos élet szelleme, tradicionális hatalma, rendje óvta meg a magyarságot a nagy megrázkódtatások egész sorától a megrázkódtatásoktól, amelyek Európa nagy részében annyiszor bekövetkeztek a világtörténelem nagy fordulópontjain, vagy útkereszteződésein. Hogy mást ne mondjunk, a negyvennyolccal lezáruló, illetve beteljesedő reformkorszak világraszóló dicsősége épp az, hogy alkotmányos után, az alkotmány roppant életerejéből s nagyrészt az alkotmányért vívott küzdelmek útján alakult át egy régi társadalom modern polgári társadalommá. Amikor az abszolutizmus éjszakája után az újjáépítés kora megkezdődött, magától értetődő volt a visszatérés a régi alkotmányos élethez — a múlthoz tért vissza az ország, hogy jövendőjét munkálja s az alkotmány volt megint az, amelynek szerves egysége összefoglalt múltat, jelent és jövőt. Ez nem a fejlődés mozdulatlanságát jelentette, ellenkezőleg, a haladást jelentette. S amikor a világháborút követő katasztrófák mélységeiből felemelkedik az ország, ismét visszatér az ősi alkotmányhoz. Amióta új reformpolitikát hirdettek, egyetlen reformmű nem volt, amely a parlamentarizmusban gátat talált volna —és ha maga a parlamentarizmus szorulna reformra, — ezt is az alkotmány történelmi ereje biztosítja leghatásosabban. A publicisztikai disputákból alapjában nem bontakozik ki az, hogy konkréten mi az parlamenti életünkben, ami miatt a parlamentarizmus reformja aktuális volna, vagy lehetne. Olvastunk hibákról, amelyek a népképviseleti rendszer ellen szólnak, de ezek a hibák nem e rendszer alkati hibái és orvoslásuk egyáltalában nem követeli a népképviseleti elvvel való szakítást. Lehetnek lehangoló jelenségek, lehetnek visszásságok. A parlamentarizmus világtörténetét végigkísérik a parlamentarizmus betegségei. Gróf Tisza István belpolitikai életműve épp az volt, hogy a parlamentarizmus betegségét meggyógyítsa ... de mindig magában a parlamentben. Ma már kései és hiábavaló volna a múlt árnyait felidézni — a húszesztendős harcot az obstrukció sárkányával s hiábavaló volna azt a kérdést bolygatni, hogy a parlamentarizmus akkori betegsége egyszerűen parlamentáris válság volt-e, avagy részlettelenség a monarchia válságában s nem volt-e arra visszavezethető, hogy az akkori parlamentáris élet problémái elszakadtak az ország valódi életének strukturális problémáitól. Két ponton zajlott le akkoriban a parlamentáris élet válsága; egyfelől a házszabályrevíziós harcokban, másfelől a választójogi harcokban s ma már tudjuk, hogy a két harc sokkal mélyebb gyökerekben fonódott össze, amint az akkoriban látható volt. A választójogi harcok az utolsó húsz esztendőben is folytatódtak, — a titkos választói jog törvénybe iktatásáig. Ezek a harcok sok erőt fogyasztottak, — de végeredményben sok erőt termeltek is. Mindenesetre a magyar alkotmány világtörténelmi életerejére mutat, hogy olyan időkben, amikor a világ nagy részében valóban lehanyatlik a régi parlamentarizmus, a magyar történelmi élet nemcsak hogy nem enged parlamentarizmusából, de ellenkezőleg, továbbfejleszti azt. Ez az alkotmányos továbbfejlődés lehet a parlamentáris reform egyetlen tendenciája, ha az a reform valóban szükséges és aktuális lesz. Milyen irányú legyen az? Erre nézve még nem alakult ki semelyik fronton sem — a reform szükségességét hirdető fronton sem — valami egységes álláspont, vagy irányzat, de hiszen ez természetes is, az csak folyamatszerűen, a közvélemény automa ----------------------------- Remekek PHILIP szűcs NUTRIA BUNDÁI Szent István-körút 26. I. A próba írta Szitnyai Zoltán A kocsi már ott állt a ház előtt, a vadgesztenye lehullott leveleinek rozsdabarna szőnyegén. — Mindjárt jövünk, István — kiáltotta ki a feleségem a ball ablakán. Sietve bezárta azt s megborzongott a késői ősz nyirkos lehelletétől. Az imént készítette ki a kosarat, amit bevásárlási körútjára visz magával a faluba. Még át is kell öltöznie. — Csak pár perc szivecském — nyugtatott engem, aki kabátban, kalappal a fejemen, türelmetlenkedve álltam a kijáratnál. — Csak pár perc — dohogtam befelé, aztán elunva a várakozást, kiléptem a kapun. A levegő telítve volt a huzamos esőzés előtti párázattal. A leveleiket későn hullató akácok ágai is izomzatuktól fosztott csontrázkfírokként tárultak az ólomszürke ég felé. A vadgesztenyefasor az egymáshoz érő ágak kopár bordázatával olyan volt, mint egy óriás léghajó váza. Egy út végén, ahol még nem is rég, egymásra mosolygó dáliák alkottak kettős sorfalat, a lombok elhamvasztott máglyarakása alól sötétvörösen fel-fellobbant az elalvó láng. Ezüstös füstgomolyagok emelkedtek tömötten a magasba és csípősen karcoló, nehéz illatuk betöltötte a légkört. A lovak bús mozdulatlansággal lógatták fejüket, csak a patájuk dobbantott olykor, tompa, puha nesszel kongatva meg a lombszőnyeggel borított földet. István, a mozdíthatatlan nyugalom egykedvűségével ült a bakon. Törzse, a vállaknál kissé meghajolt és lazán nyugodott keni közt egyepló vége. Öregedőt kissé vizenyős szeme a számtalanszor látott tájat nézte. Ép oly hallgatagon, mint őz a táj, mintha a növényi világ végtelen türelmű rendjéhez tartozna, mely megszokta, hogy semmit sem kezdeményezhet önmagától és életének minden történését az évszakok külvilágának történése indítja el. Kocsis a bakon, aki ásványi nyugalommal vár, míg utasa a hintóba száll, aztán csettint a lovaknak, magányos gondolatait szövi bele a kocsi robajának ütemébe, mögötte fecsegnek a hintóban, ő hallgat, újból megáll, vár, majd célhoz ér ... Egy „adjon Isten“ itt, egy „adjon Isten“ ott. Ritkán szól ennél többet. A hallgatások hosszú órái alatt, míg a kapukon belül a zene szól és állt a vigalom, sokszor megforgatja magában, amit hall, lát és tud. Ezért olyan érdekes, ha megszólal néha. Az élmény a hallgatások mélységében válik nyersanyagból drágakővé. Kissé felém fordította az arcát, kissé megemelte a kalapját és rámköszöntötte a szokásos „adjonistent“. — Adjon Isten — feleltem én is és beszálltam a kocsiba. Körülcsavartam lábamon a takarót és fázós borzongással húzódtam az ülés mélyébe. „Pár perc“, mondta a feleségem és az asszonyok percei néha negyedórákat jelentenek. Cigarettára gyújtottam és felnyújtottam az Istvánnak is egyet. — Ezt még ráérünk elszívni, meséljen addig valamit, István. Keskeny arcán vékony mosoly jelent meg, mintha maga is erre várt volna. Kissé felnézett, megnézte az alkonyodó eget, mintha végtelen tárlatai rejtenék magukba mindazt, ami volt, az élményeknek és hallomásoknak múlttá vált világát, melyekből mesét merít és mesét ad innom. Nehéz munkához szokott ujjai közt szinte súllyá váltanmozgott a cigaretta. Én félig behunytam a szememet és vártam a mesét. Lassú széldugás zümmögött körülöttünk, halkan induló szonáta. Egy vadgesztenye akkorát durrant a lombrakás parazsában, mint a mozsár a népünnepélyek kezdetén. — Az szégi Kos Pétert tetszett e ismerni? — kérdezte István, a bakról felém hajlón és láttam, hogy a szemébenmár kigyuladt a mesefény, mint kedves lámpás, régvolt otthonok békességes, kerek asztalai fölött. — Már, hogy ismertem volna, István? hiszen soha, még a hevét sem hallottam. — Pedig unos-untig lehetett hallani, mert igen verekedés, duhaj legény vót, még akkortájt, a nagy háború előtt — és füstölgő cigarettájával , a messzibe mutogatott, mely régesrég elnyelte már azt az időt, a nagy háborút és Szégi Kos Pétert is. — Valami érdekes dolog esett meg vele? — Mondom, hogy minden rosszba benne vót, míg nem akadt az útjába a Macska Rozi.Ez az egy, aki bánni tudott vele és olyan szelíddé tette, mint a kezesbárány. Nem sokkal a nagy háború előtt keltek egybe. Mikor aztán gyűlt a mozgósítás, úgy rött ez a Péter, mint egy gyerek, maga az asszony sem jobban. Nem mintha amúgy nem lett vóna benne elég virtus, hanem mert fájt a szive elhagyni a Rozit. Mink csak neveltük, amint az állomáson egyre azt kérdezte: — Na teszel-é? Nem csalsz-é meg? Kivárod-é, míg visszavezérel az Isten? A Rozi meg szerelmesen fogadkozol, hogy még ha holla hirét venné, akkor sem tudná felcserélni mással. Az István csendesen elmosolyodott, mélyen maga elé nézett és talán arra gondolt, hogy az asszonyok szoktak mondani ilyet. Aztán folytatta a történetet: — Úgy vélem, ez igen szeget üthetett a Péter fejébe. Mert az ember szereti tudni is azt, amit hisz. Ő Galíciába került ki mindjárt és rögvest az első csatában egy löveg vágta a földhöz. De csak a szele terítette le. Mikor feleszmélt, egy bajtársa holtan feküdt mellette. Ő meg gondolt egyet és elvette annak a névlapját és a helyébe tette az üvét. Szóval a kettőt felcserélte. Mintha a halott lenne ü és ü meg amaz. Csak arra nem gondolt, hogy mind, akik nbboa a szárnyon voltak, az oroszok fogságába estek és itt a másiknak a neve alatt viszik Szibériába. Csalódást éreztem, ez a történet már majdnem sablon, nem egy hasonlót örökített meg a háború utáni irodalom. Nem ezt vártam Istvántól, aki engem semmi máshoz sem hasonlítható mesékhez szoktatott. István azonban mit sem érzett az én csalódottságomból és zavartalanul folytatta: — A Rozi keservesen sírt, amikor megtudta, hogy az ura ott pusztult a háborúban. — És végül is férjhez ment, — mondtam éli unalommal, amit már alig tudtam leplezni. — Az már jóval a háború után történt és ippeg azon a napon, amikor Szögi Kos Péter meggyűlt a fogságból. ()t már senki meg nem ismerte és sem árulta el magját. így tudakolta az emberektől, hogy él-e még a faluban az a Macska Rozi, aki az Szégi Kos Péternek vót a felesége? Azok meg mondták, hogy ippog most ment férjhez másodszor is, hosszú özvegység után. Erre Péter elment a lakodalmas házhoz és beszént, hogy a mennyasszonnyal szeretne beszélni. De hogy a ki, azt nem árulta el. Az meg már a lakodalmas asztalnál ült és azt üzente vissza, hogy gyűljön beljebb. Péter 3 A rövidhullámú állomások beállítása eddig lassú, óvatos hangolást kívánt. Az NLI nyújtó az állomásokat annyira széthúzza a skálán, hogy a beállítás ugyanolyan könnyű, mint akár középhullámon. A fenti kép a 177-es ORION csúcsszuper skálájának egy részét, a 20 és 30 m-es, nyújtott sávokat ábrázolja. A be-.* hangolás helyének állandóságát temperaturakompenzáció biztosítja. ui&g idie KIRÁLYI UDVARI HANGSZERGYÁR RAkóovIm Legjobb választék. Csere. ..vitás. at|$u Kedvező fizetési feltételek e tikus gépezetének működéséből, vélemények és ellenvélemények komoly, tárgyilagos, felelősségteljes küzdelméből alakul ki. Hallottuk — igaz, hogy izolált hangot, a felsőház eltörlése mellett, de a kétkamarás rendszer megbolygatása bizonyára semmiféle reformtervben nem szerepel. Volt idő, a régi világban, amikor a felsőházat — akkor főrendiházat —, „reakciósnak“ mondták. Bizonyos suggestiók kétségtelenül éreztették hatásukat e téren akkor is, amikor a világháború után először szóba került a felsőház megszervezése. Úgy látszott, hogy ellensúlynak szánják sokan, a választójogi reformmal szemben; úgy látszott, hogy a felsőház a haladás fékje lesz. Micsoda tévedés volt ez! Hamar kiderült, hogy a felsőházat az élet eleven áramlatai járják át; hogy dignitásában is hatalmas és alkotóan kritikai erőt is jelent; hogy a szociális haladásnak nem kerékkötője, hanem lendítőereje. Az érdekképviseleti elv is érvényesül a felsőházban. De épp ezért felvetődik a kérdés, hogy várjon, ha — mint sokan kívánják — a megreformálandó képviselőház új szerkezetébe is utat törne ez az elv: nem áll-e elő az a helyzet, hogy az országgyűlés két felsőházból áll? Az érdekképviseleti elvnek kétségtelenül sok híve van. De kétségtelen az is, hogy az érdekképviselet alapjában jelenleg is érvényesül — a népképviselet mellett, mégpedig a választások útján, ha sokszor láthatatlanul is. Nagy kérdés, nem hullana-e szét partikuláris erőkre a törvényhozás az érdekképviseleti elv túlsúlya mellett s nem szolgálja-e hatásosabban a hivatáshoz fűződő közérdekeket, ha azok zárt érdekképviseleti keret helyett egy egyetemesebb politikai ideálhoz, vagy kerethez tapadnak? Szóbakerült, a kérdés körül támadt polémiák során, olyan megoldás is, amelynek előterében a vármegye állna, mint az új képviselőház összetételének főalapja.