Ujság, 1941. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-01 / 1. szám
Szerda, 1941 január 1 UJ ESZTENDŐ A régi kalendárium utolsó lapját is letépjük: 1910-nek vége van. Hajdanában vidám vagy keserű dalok szálltak Szilveszter éjszakáján a távozó esztendő után, volt, nincs. De 1910-nel máskép vagyunk. Volt és van. Megy és marad. Mert tovább folytatja életét a földkerekség életében, azoknak a világeseményeknek körforgásában, amelyeknek kelte: 1940 volt. Mikor jött, minden napja hétpecsétes titok volt és szívszorongva várták mindenütt, milyen titok éled a pecsét mögött. Ma már nincs előttünk titka a haldokló 1940-nek, ami rejtély maradt belőle, már a történetíróra tartozik. Most jön trónkövetelője az Idő birodalmában, 1941. Van, aki lelkesedve, pezsgőspohárral kezében fogadja; van, aki tűnődő, borongó lélekkel várja jöttét. Mit hoz nekünk? Parányi futásai, a percek és másodpercek mit kézbesítenek majd ki számunkra? Mennyi a fény és mennyi az árny, amely áthatolhatatlan, sűrű fátyola mögött rejtőzik? Az „esztendő története“, amely most kezdődik, hogyan viszonylik majd az „esztendő történetéhez“, amely most végződik? De az új naptárak nem felelnek erre a kérdésre, hiába forgatjuk a sok falinaptárt, zsebnaptárt, előjegyzési naptárt, amely most mindenünnen jön. Napok, hetek és hónapok — ma még semmitmondó számok, de egyszer majd, ha órájuk üt, megszólalnak: várjon mit fognak mondani, ha megszólalnak? Egy szunnyadó és lepecsételt világtörténelem ez az új naptár, minden lapjával új titok hull majd le előttünk. Lapjai ismeretlen névjegyek: mi mutatkozik be majd velük, mi köszönt be általuk a világ életébe és százmilliók magánéletébe? És milyen szálakkal fűzi még szorosabbra a világ életét a százmilliók magánéletével? Rejtély, titok, ismeretlenség. És mégis ... ,em tudjuk, mit hoz az újév, és mégis reménykedve nézzük bevonulását. És ez a remény nem délibábokban sütkérezik, ez a remény nem ködből táplálkozik, ez a reménység nem illúziók káprázata. Mert, ha a jövőbe nem láthatunk is, de a múltba láthatunk. És itt van ez az 1940, amely kihagyó érvelésével most lesz a múlté, amelynek elapadó vizei most ömlenek le, az idő torkolatában, a história mélytengerébe. Emlékezzünk csak vissza, mennyi veszedelem árnyéka leskelődött benne. Emlékezzünk csak vissza, milyen szívszorongva néztek jötte elé. Most távozik, de lám, a magyar élet békéje túlélte. Most távozik, de lám, egyetlen napjában sem ragadta magával magyar életünk politikai, szellemi, gazdasági kincseit! Magától értetődik persze, hogy ez a békebeliség más volt, mint amely 1914 előtt ragyogott a világban — de hol van az már! Hol? — Seholl A „békebeli béke“, az 1914 előtti béke rózsalugasait szétdúlta a vihar — a világháborúba azóta sem következett világbéke. De ha van ország, amelynek arculata s lelkülete ma is a békés termelőmunkát fejezi ki, a mi országunk az. Ha van ország, amely az európai háborúval óhatatlanul velejáró korlátozások, megszorítások közt is egy békebeli élet nyugodt, komoly munkásságával szolgálja európai hivatását a világtörténelem újabb lavinaomlásában is, a mi országunk az. Véletlen? Nem, a történelemben a véletlen is szükségszerűség. Szerencse? Nem tudjuk, hogy a történelem menynyire ismeri ezt a fogalmat. Ne felejtsük el, hogy ami most történik, az végül is folytatás — és ne felejtsük el, hogy a mi hazánk az új háború kitörése előtt is a rend, munka, konszolidáció méltán irigyelt szigete volt, valóságos hullámtörő a kor akkori harcainak óriás hullámverésében. Mindaz, amit azóta elértünk, a magyarság munkájának és erőfeszítésének eredménye, de a magyarság világtörténelmi önfegyelméé és önmérsékletéé is. Sok új esztendőt vártunk remény és kétség közt, az idő útkereszteződéseiben sok új esztendő kifürkészhetetlen arcába néztünk vívódó és mindig bizakodó lélekkel: mit hoz? Mikor az új háború kitört, mindenki tudja, hogy mitőlünk is áldozatokat követelnek a változó idők, hisz nincs az a kis tengeröböl, mely a maga nyugodt, önfeledt életét élheti a világ roppant tengerrengésében. Hát még a mi hazánk, amely geográfiai elhelyezkedése által, de szellemi pozícióinak súlypontjai szerint és európai hivatása szerint is a földrész szívében él. Ezt a hivatását ma is odaadóan teljesíti, ez fejeződik ki a nemzet politikájában is, amely európai közérdeket jelentő törekvéseit a béke eszközeivel szolgálta mindig, békés uton érte el a múlt esztendőnek világtörténelmien hatalmas, nagyszerű magyar eredményét: Erdély nagy részének visszatérését, felszabadulását. Ma még természetesen hiányzik a történelmi távlat, az elmúlt év aranymérlegének felállításához. De minden okunk megvan a bizalomra, ha látjuk, mi az, amit eredményben kivívni sikerült és mi az, ami veszedelmet elkerülni sikerült. De a világküzdelem folyik tovább és ez fokozott éberséget, fokozott munkát, fokozott felelősségérzetet, fokozott áldozatkészséget követel mindenkitől. Ha a múlt esztendőben is annyit tudtunk megóvni békebeliségünkből; ha tűzhelyünk köré nem telepedtek le a véres világválság árnyékai; ha munkánk egyenletessége csak alig sínylette meg a katasztrófát, ami a világ nagy részére rászakadt; ha erőkifejtésünk még impozánsabb lett; ha közszellemünkben az egység és bizalom szelleme az uralkodó; ha a rendkívüli időkkel járó lemondások semmi energiát nem fogyasztanak el; ha a nemzet fejlődése alkotmányos életének ősi útján halad tovább: mindebben hatalmas része van annak, hogy az egységnek és összefogásnak erői mérhetetlenül nagyobbak voltak a gyűlölet erőinél. A magyar egység hatalma mindig csodákat tett. Ez az egység a maga vonzási körébe hív minden jószándékot, minden alkotó energiát — ez az egység a maga históriai építkezésében fel is használ minden értéket. Számára nincs vesztegettethető érték. A magyar egység mindenha lehízhatatlan lendítőereje volt nemzeti törekvéseinknek. Bízunk a magyar egység hatalmának további érvényesülésében, bízunk abban, hogy az új esztendő jó esztendő lesz. Hogy igazságának diadala diszíti majd fel a magyarság hajlékát, hogy boldog újéve lesz az ország minden fiának. És reméljük, hogy a háromszázhatvanöt nap sorában, amely ma még üresen, titokzatosan, mozdulatlanul, némán néz reánk az ujesztendő naptárából, hogy a háromszázhatvanöt nap sorában ott lesz a nap, amelyen „elfárad a vész harangja s a viszály elvérzik csatákon“ Hullatja levelét az idő vén fája. Szánnak falevelek, amelyeket — mint az egyes ember életében is — nyomtalanul sodor magával a szél, de vannak az idők táján falevelek, amelyekből a történelem hervadhatatlan koszorút fon annak az esztendőnek. Bizva bízunk benne s erősen hisszük, hogy, a most bevonuló 1941 is ilyen esztendő lesz, mint a béke eljövetelének, az igazság diadalának, emberek és világok megértésének ünnepi esztendeje. Boldog újévet kívánunk! ivrahdupon Jta Váhadu iilamandnn Az ó évre ráfordítom a kulcsot, egy esztendő lakását becsukom, visszalesek-e, úgy mint szoktam régen, az emlékezés falán maradt résen, bizony, megmondani nem tudom. A gyorskezű, a meg nem álló élet, már elkezdi lerakni új falát az eljövendő évnek szánt szobáknak, nyílást hagyva sok apró ablakának, amely a titkok tág terére lát. Friss kárpittal be tudom-e még vonni virágosan, a meszelt zeg-zugot s megrakni kedves, meghitt butorokkal s dalolni, kissé már rekedt torokkal a dalt, mely velem együtt megkopott Lesz-e még fénye, árnya a kis háznak s elég nagyra szabták-e kapuját, ha végzetem egy napon úgy akarja, hogy álmom csipkés szemfedő takarja, majd kivihessék Szent Mihály lovát. S az Uj Év skófiumos diszmagyarban, eldobja-e a tépett bekecset, hirdetve minden hivő lélek vágyát, Jézus Királyunk legszebb imádságát Legyen a földön béke, szeretet. 19ál jav.t. Emlékeim között írta Kassák Lajos Mielőtt aludni tértünk volna, magunkra vettük felsőkabátunkat és kimentünk az éjszakába. Ezen az estén vagy ötödször készülődtünk fel így, végigtopogtunk az udvaron, le egészen a félholdnyi kert alá. Ott állítottuk fel a nyúlcsapdát, de már nem volt szerencsénk az áldozathoz. Végtelen fehérség csillogott körülöttünk, arcunkba vert a decemberi szél, talpaink alatt ropogott és beszakadozott a fagyott hóréteg s a fejünk felett, mint egy kifeszített kékvászon lepedőn ragyogtak a csillagok. Négyen voltunk, barátom a házigazda, a lánya, én és egy rokon kisgyerek, aki tuskómódra ott állt meg az udvar végében, a kerítésnél. Libasorban közeledtünk a megjelölt hely felé, lefojtott izgalommal lélekzettünk, mintha különös, sorsdöntő meglepetést várnánk ezektől a pillanatoktól. A barátom suttogó hangon már jelezte is az eredményt. A csapda úgy volt megszerkesztve, hogy egy mély gödör fölé, amit kukoricaszár takart, káposztafejet tettünk, körül vékonyan beszórtuk hóval, hogy a kiéhezett állat, ha talán gyanakodva is, odamerészkedjen a tátongó üreg fölé. Mire mi odaértünk, barátom már bent hasalt a hóban és két karjával lenyúlt a gödörbe. -- No, te ördögi — mondta. — No nézd, milyen átkozott fajzati — Még mélyebbre hajolt s most már dühösen káromkodott. Aztán térdre emelkedett s ahogyan egészen felállt, két fülénél fogva egy hatalmas kannyulat emelt fel a levegőbe. A kétségbeesett állat úgy kiáltozott, mint a beteg kisgyerekek és mindenáron ki akart szabadulni a szorító marokból. Mint akik a csatában könnyűszerrel győztek, a zsákmánnyal hahotázva szaladtunk vissza a házba. De nem sokáig éreztük magunkat ilyen diadalmasan boldogoknak. Mikor barátom a lámpafény alatt nyaktövön verte az nyulat, a lány tenyereivel eltakarta az arcát, a kiváncsi gyerek, aki az előbb még csupa vidámság volt, hangosan, riadt fuldoklással elsírta magát és én is pirító szégyenkezéssel álltam a helyemen. Naphosszat vártunk erre a pillanatra s most egyszerre torkig megelégeltük az egészet. A házigazda még bajlódott kicsit a döglődő nyúllak aztán hátsó lábainál fogva felakasztotta a konyhaajtóra s mint, aki bevégezte szerepét, félreállt, hogy helyet engedjen a feleségének, aki köszörükövön fente már a kést s aztán előlépett, hogy megnyúzza az áldozatot. Mi többiek asztal körül ültünk a szobában s bárha nyitva volt az ajtó, arccal nem fordultunk a véres művelet felé. A gyerek még mindig szepegve mellém húzódott s én átfogtam, a nyakát, hogy magamhoz szoríthassam, mint igazi kistestvéremet. Ha "testben különböztünk is egymástól, úgy éreztem, lélekben most nagyon egyek vagyunk s voltak pillanatok, mikor az ő sírása mellett csak erőszakkal tudtam magamban elnyomni a könnyeket. Határozottan rosszul sikerült ez az esténk. Nem tudom, a nyúl halála, vagy pedig a kisgyerek sírása hatott-e meg ennyire? Hirtelen fáradtság vett rajtam erőt, alig vártam, hogy eloltsuk a lámpát és aludni mehessek. De hiába kívántam a csendes, mindent elfelejtető álmot, ahogy elszenderedtem, a sötétség megelevenedett körülöttem s most, mintha én magam lettem volna az a kisgyerek, aki előbb ott sirdogált az asztalnál. Visszafelé pergett velem az idő, a tér elváltoztatta arculatát és álmodtam, hogy úgy, ahogyan gyermekkoromban néhányszor megtörtént, nagy bunkósbottal a kezemben egy körvadászat részese vagyok. A végtelen, havas mezőben ott topogok én is az öreg parasztok, hajrázó sihederek és a szedett-vedett gyereknépség között. Bekerítettünk néhány kilométeres területet s a távolból most egyre közelednek az emberek egymás felé, a kör szűkül ,s az elkerített síkon riadtan, hol elbukva, hol meg szinte égbekészülő ugrásokkal rohangásznak a nyulak A vadászok a kör közepén állnak és eszeveszettül puffogtatják fegyvereiket. A menekülő nyulak nekiszaladnak a hajtóknak, ,a topogó lábak között rést keresnek, hogy világgá iramodhassanak, de ilyenkor lesújtanak rájuk a görcsös bunkósbotok s a szürke, sovány állatok visitva elvágódnak. S egyre gyakrabban hallatszanak ezek a végső sikoltások s már nem is úgy hallatszanak, mintha a halálra ítélt nyulak búcsúznának a világtól, hanem megint, mintha didergő, szegény gyerekek simának a hóban, amit gőzölgő vérfoltok díszítenek. Nyöszöröghettem, vagy talán sírhattam is egy félálomban, mert felkeltettek. Egy erős, súlyos kész érintését éreztem a vállamon s éreztem azt is, hogy hosszú, kitartó munkával cihálnak vissza a való életbe. Persze mindez csak pillanatokig tartott s én mégis kábultan és holtra fáradtan ébredtem. ----Kelj fel!— hallottam a barátom hangját s ahogyan felnyitottam a szemeimet, láttam, hogy előttem áll felöltözve s hogy kint talán már dél felé járhat az idő. — Aki enynyit alszik, nem csoda, hogy roszszat álmodik. — Nem vagyok véres? — kérdeztem még mindig majdnem félájulatban. — Nem látsz rajtam semmi különösebbet? Most a háziasszony jött be a szobába, akit legutóbb kezében villogó késsel láttam s íme, fehér porcellám tányéron egy pohárka sötét diópálinkát nyújt felém. Elhúzódtam tőle, mint a nyúlnál okosabb állat, aki idejében észreveszi, hogy csapdába akarják ejteni. Tudtam, hogy a barátaim között vagyok, s mégis ellenséget szimatoltam magam körül. Tudtam, hogy itt mindenki javamat akarja s mégis a közeli halálomat éreztem. Innen, az Isten háta mögül délután indult a legközelebbi vonat s addig nem érintettem sem az ételt, sent az italt. Dideregve ültem a vonatban s amig a vaskerekek zakatoltak alattam, úgy éreztem, egy süllyedő világból repülök most vissza az élő és nyüzsgő városba, ahonnan, emlékeimen át, vágyódva gondolok majd a lányra, aki olyan ártatlanul fiatal volt s tán örökre belém vetette kék tekintetét. ■ ÚJSÁG 3 CSERÉLJE KI ŐKET TUNGSRAM MINPIFTO. Bánffy Dániel báró letette a miniszteri esküt A kormányzó az eskütétel után kihallgatáson fogadta az új földmivelésügyi minisztert December 31-én, kedden déli egy órakor tette le a királyi várpalotában a Kormányzó Úr efőméltósága kezébe a miniszteri esküt Losonczi Bánffy Dániel báró orsz. képviselő, az újonnan kinevezett földmivelésügyi miniszter. Az eskütételnél közreműködött: Teleki Pál gróf m. kir. titkos tanácsos, magyar királyi miniszterelnök, Perényi Zsigmond báró k. t. t., a szent korona őre, mint zászlósurhelyettes. Az eskümintát Bárcziházi Bárczy István m. kir. titkos tanácsos, miniszterelnökségi államtitkár olvasta fel. Az eskütétel után a Kormányzó Úr őfőméltósága az uj földmivelésügyi minisztert kihallgatáson fogadta. Bánffy Dániel báró, az uj földmivelésügyi miniszter unokája Bánffy Dezső bárónak, Magyarország egykori miniszterelnökének. Érdekes, hogy az eskütételnél ugyanaz a diszmagyar volt rajta, amelyet nagyapja miniszterelnöki eskütételekor viselt. Ugyanebben a diszmagyarban ábrázolja Bánffy bárót Deák Ebner Lajosnak, a miniszterelnökség fogadótermében lévő festménye. Vitéz Teleki Mihály gróftól, a lemondott földmivelésügyi minisztertől a földmivelésügyi minisztérium tisztviselőkara kedden délelőtt vett búcsút. A tisztviselők nevében Bicsey-Uhlarik Béla miniszteriosztályfőnök beszélt, akinek szavaira Teleki Mihály gróf meghatottan válaszolt. Túlterhelte gyomrát ? Vegyen be Hunyadi forrázssót!