Ujság, 1941. január (18. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-01 / 1. szám

Szerda, 1941 január 1 UJ ESZTENDŐ A régi kalendárium utolsó lap­ját is letépjük: 1910-nek vége van. Hajdanában vidám vagy keserű dalok szálltak Szilveszter éjszaká­ján a távozó esztendő után, volt, nincs. De 1910-nel máskép va­gyunk. Volt és van. Megy és ma­rad. Mert tovább folytatja életét a földkerekség életében, azoknak a világeseményeknek körforgásában, amelyeknek kelte: 1940 volt. Mikor jött, minden napja hétpe­csétes titok volt és szívszorongva várták mindenütt, milyen titok éled a pecsét mögött. Ma már nincs előttünk titka a haldokló 1940-nek, ami rejtély maradt belőle, már a történetíróra tartozik. Most jön trónkövetelője az Idő birodalmá­ban, 1941. Van, aki lelkesedve, pezsgőspohárral kezében fogadja; van, aki tűnődő, borongó lélekkel várja jöttét. Mit hoz nekünk? Pa­rányi futásai, a percek és másod­percek mit kézbesítenek majd ki számunkra? Mennyi a fény és mennyi az árny, amely áthatolha­tatlan, sűrű fátyola mögött rejtő­zik? Az „esztendő története“, amely most kezdődik, hogyan viszonylik majd az „esztendő történetéhez“, amely most végződik? De az új naptárak nem felelnek erre a kér­désre, hiába forgatjuk a sok fali­naptárt, zsebnaptárt, előjegyzési naptárt, amely most mindenünnen jön. Napok, hetek és hónapok — ma még semmitmondó számok, de egyszer majd, ha órájuk üt, meg­szólalnak: várjon mit fognak mon­dani, ha megszólalnak? Egy szunnyadó és lepecsételt világtörténelem ez az új naptár, minden lapjával új titok hull majd le előttünk. Lapjai ismeretlen név­jegyek: mi mutatkozik be majd velük, mi köszönt be általuk a világ életébe és százmilliók magánéletébe? É­s milyen szálakkal fűzi még szorosabbra a világ életét a száz­milliók magánéletével? Rejtély, titok, ismeretlenség. És mégis ... ,­em tudjuk, mit hoz­ az­ újév, és­ mégis reménykedve nézzük bevonu­lását. És ez a remény nem déli­bábokban­­ sütkérezik, ez a remény nem ködből táplálkozik, ez a re­ménység nem illúziók káprázata. Mert, ha a jövőbe nem láthatunk is, de a múltba láthatunk. És itt van ez az 1940, amely kihagyó érvelé­sével most lesz a múlté, amelynek elapadó vizei most ömlenek le, az idő torkolatában, a história mély­tengerébe. Emlékezzünk csak vissza, mennyi veszedelem árnyéka leske­­lődött benne. Emlékezzünk csak v­issza, milyen szívszorongva néztek jötte elé. Most távozik, de lám, a magyar élet békéje túlélte. Most távozik, de lám, egyetlen napjában sem ragadta magával magyar éle­tünk politikai, szellemi, gazdasági kincseit! Magától értetődik persze, hogy ez a békebeliség más volt, mint amely 1914 előtt ragyogott a világ­ban — de hol van az már! Hol? — Seholl A „békebeli béke“, az 1914 előtti béke rózsalugasait szét­dúlta a vihar — a világháborúba azóta sem következett világbéke. De ha van ország, amelynek ar­culata s lelkülete ma is a békés termelőmunkát fejezi ki, a mi or­szágunk az. Ha van ország, amely az európai háborúval óhatatlanul velejáró korlátozások, megszorítá­sok közt is egy békebeli élet nyu­godt, komoly munkásságával szol­gálja európai hivatását a világtör­ténelem újabb lavinaomlásában is, a mi országunk az. Véletlen? Nem, a történelemben a véletlen is szükségszerűség. Szerencse? Nem tudjuk, hogy a történelem meny­nyire ismeri ezt a fogalmat. Ne fe­lejtsük el, hogy ami most történik, az végül is folytatás — és ne felejt­sük el, hogy a mi hazánk az új háború kitörése előtt is a rend, munka, konszolidáció méltán iri­gyelt szigete volt, valóságos hullám­törő a kor akkori harcainak óriás hullámverésében. Mindaz, amit az­óta elértünk, a magyarság munká­jának és erőfeszítésének eredménye, de a magyarság világtörténelmi ön­fegyelméé és önmérsékletéé is. Sok új esztendőt vártunk remény és kétség közt, az idő útkereszteződései­ben sok új esztendő kifürkészhetetlen arcába néztünk vívódó és mindig bizakodó lélekkel: mit hoz? Mikor az új háború kitört, min­denki tudja, hogy mitőlü­nk is áldo­zatokat követelnek a változó idők, hisz nincs az a kis tengeröböl, mely a maga nyugodt, önfeledt életét él­heti a világ roppant tengerrengésé­ben. Hát még a mi hazánk, amely geográfiai elhelyezkedése által, de szellemi pozícióinak súlypontjai sze­rint és európai hivatása szerint is a földrész szívében él. Ezt a hivatását ma is odaadóan teljesíti, ez fejező­dik ki a nemzet politikájában is, amely európai közérdeket jelentő törekvéseit a béke eszközeivel szol­gálta mindig, békés uton érte el a múlt esztendőnek világtörténelmien hatalmas, nagyszerű magyar ered­ményét: Erdély nagy részének visszatérését, felszabadulását. Ma még természetesen hiányzik a történelmi távlat, az elmúlt év aranymérlegének felállításához. De minden okunk megvan a bizalomra, ha látjuk, mi az, amit eredmény­ben kivívni sikerült és mi az, ami veszedelmet elkerülni sikerült. De a világküzdelem folyik tovább és ez fokozott éberséget, fokozott mun­kát, fokozott felelősségérzetet, foko­zott áldozatkészséget követel min­denkitől. Ha a múlt esztendőben is annyit tudtunk megóvni békebeliségünk­­ből; ha tűzhelyünk köré nem te­lepedtek le a véres világválság ár­­nyékai; ha munkánk egyenletes­sége csak alig sínylette meg a ka­tasztrófát, ami a világ nagy ré­szére rászakadt; ha erőkifejtésünk még impozánsabb lett; ha közszel­lemünkben az egység és bizalom szelleme az uralkodó; ha a rend­kívüli időkkel járó lemondások semmi energiát nem fogyasztanak el; ha a nemzet fejlődése alkotmá­nyos életének ősi útján halad to­vább: mindebben hatalmas része van annak, hogy az egységnek és összefogásnak erői mérhetetlenül nagyobbak voltak a gyűlölet erői­nél. A magyar egység hatalma min­dig csodákat tett. Ez az egység a maga vonzási körébe hív minden jószándékot, minden alkotó energiát — ez az egység a maga históriai építkezésé­ben fel is használ minden értéket. Számára nincs vesztegettethető ér­ték. A magyar egység mindenha le­­hízhatatlan lendítőereje volt nem­zeti törekvéseinknek. Bízunk a magyar egység hatal­mának további érvényesülésében, bízunk abban, hogy az új esztendő­ jó esztendő lesz. Hogy igazságának diadala diszíti majd fel a magyar­ság hajlékát, hogy boldog újéve lesz az ország minden fiának. És reméljük, hogy a háromszázhatvanöt nap sorában, amely ma még üresen, titokzatosan, mozdulatlanul, némán néz reánk az ujesztendő naptárá­ból, hogy a háromszázhatvanöt nap sorában ott lesz a nap, amelyen „el­fárad a vész harangja s a viszály elvérzik csatákon“ Hullatja levelét az idő vén fája. Szánnak falevelek, amelyeket — mint az egyes ember életében is — nyomtalanul sodor magával a szél, de vannak az idők táján falevelek, amelyekből a történelem hervadha­tatlan koszorút fon annak az esz­tendőnek. Bizva bízunk benne s erősen hisszük, hogy, a most bevonuló 1941 is ilyen esztendő lesz, mint a béke el­jövetelének, az igazság dia­dalának, emberek és világok meg­értésének ünnepi esztendeje. Bol­dog újévet kívánunk! ivrahdupon J­ta Váhadu iilam­andnn Az ó évre ráfordítom a kulcsot, egy esztendő lakását becsukom, visszalesek-e, úgy mint szoktam régen, az emlékezés falán maradt résen, bizony, megmondani nem tudom. A gyorskezű­, a meg nem álló élet, már elkezdi lerakni új falát az eljövendő évnek szánt szobáknak, nyílást hagyva sok apró ablakának, amely a titkok tág terére lát. Friss kárpittal be tudom-e még vonni virágosan, a meszelt zeg-zugot s megrakni kedves, meghitt butorokkal s dalolni, kissé már rekedt torokkal a dalt, mely velem együtt megkopott Lesz-e még fénye, árnya a kis háznak s elég nagyra szabták-e kapuját, ha végzetem egy napon úgy akarja, hogy álmom csipkés szemfedő takarja, majd kivihessék Szent Mihály lovát. S az Uj Év skófiumos diszmagyarban, eldobja-e a tépett bekecset, hirdetve minden hivő lélek vágyát, Jézus Királyunk legszebb imádságát Legyen a földön béke, szeretet. 19ál jav.­t. Emlékeim között írta Kassák Lajos Mielőtt aludni tértünk volna, ma­gunkra vettü­k felsőkabátunkat és kimentünk az éjszakába. Ezen az estén vagy ötödször készülődtünk fel így, végigtopogtunk az udvaron, le egészen a félholdnyi kert alá. Ott állítottuk fel a nyúlcsapdát, de már nem volt szerencsénk az áldo­zathoz. Végtelen fehérség csillogott körülöttünk, arcunkba vert a de­cemberi szél, talpaink alatt ropogott és beszakadozott a fagyott hóréteg s a fejünk felett, mint egy kifeszí­­tett kékvászon lepedőn ragyogtak a csillagok. Négyen voltunk, barátom a házigazda, a lánya, én és egy ro­kon kisgyerek, aki tuskómódra ott állt meg az udvar végében, a kerí­tésnél. Libasorban közeledtünk a meg­jelölt hely felé, lefojtott izgalom­mal lélekzettünk, mintha különös, sorsdöntő meglepetést várnánk ezektől a pillanatoktól. A barátom suttogó hangon már jelezte is az eredményt. A csapda úgy volt meg­szerkesztve, hogy egy mély gödör fölé, amit kukoricaszár takart, ká­posztafejet tettünk, körül vékonyan beszórtuk hóval, hogy a kiéhezett állat, ha talán gyanakodva is, oda­merészkedjen a tátongó üreg fölé. Mire mi odaértünk, barátom már bent hasalt a hóban és két karjával lenyúlt a gödörbe. -- No, te ördögi — mondta. — No nézd, milyen átkozott fajzati — Még mélyebbre hajolt s most már dühösen káromkodott. Aztán térdre emelkedett s aho­­gyan egészen felállt, két fülénél fogva egy hatalmas kannyulat emelt fel a levegőbe. A kétségbeesett állat úgy kiáltozott, mint a beteg kis­gyerekek és mindenáron ki akart szabadulni a szorító marokból. Mint akik a csatában könnyűszerrel győz­tek, a zsákmánnyal hahotázva sza­ladtunk vissza a házba. De nem sokáig éreztük m­agunkat ilyen dia­dalmasan boldogoknak. Mikor ba­rátom a lámpafény alatt nyaktövön verte az nyulat, a lány tenyereivel eltakarta az arcát, a kiváncsi gye­rek, aki az előbb még csupa vidám­ság volt, hangosan, riadt fuldoklás­­sal elsírta magát és én is pirító szégyenkezéssel álltam a helyemen. Naphosszat vártunk erre a pilla­natra s most egyszerre torkig meg­elégeltük az egészet. A házigazda még bajlódott kicsit a döglődő nyúl­lak aztán hátsó lábainál fogva fel­akasztotta a konyhaajtóra s mint, aki bevégezte szerepét, félreállt, hogy helyet engedjen a feleségé­nek, aki köszörükövön fente már a kést s aztán előlépett, hogy meg­­nyúzza az áldozatot. Mi többiek asztal körül ültünk a szobában s bárha nyitva volt az ajtó, arccal nem fordultunk a vé­res művelet felé. A gyerek m­ég min­dig szepegve mellém húzódott s én átfogtam, a nyakát, hogy magamhoz szoríthassam, mint igazi kistestvére­met. Ha "testben különböztünk is egymástól, úgy éreztem, lélekben most nagyon egyek vagyunk s vol­tak pillanatok, mikor az ő sírása mellett csak erőszakkal tudtam ma­gamban elnyomni a könnyeket. Határozottan rosszul sikerült ez az esténk. Nem tudom, a nyúl ha­lála, vagy pedig a kisgyerek sírása hatott-e meg ennyire? Hirtelen fá­radtság vett rajtam erőt, alig vár­tam, hogy eloltsuk a lámpát és aludni mehessek. De hiába kíván­tam a csendes, mindent elfelejtető álmot, ahogy elszenderedtem, a sö­tétség megelevenedett körülöttem s most, mintha én magam lettem volna az a kisgyerek, aki előbb ott sirdo­­gált az asztalnál. Visszafelé pergett velem az idő, a tér el­változtatta ar­culatát és álmodtam, hogy úgy, aho­gyan gyermekkoromban néhányszor megtörtént, nagy bunkósbottal a ke­zemben egy körvadászat részese vagyok. A végtelen, havas mezőben ott to­pogok én is az öreg parasztok, haj­rázó sihederek és a szedett-vedett gyereknépség között. Bekerítettünk néhány kilométeres területet s a tá­volból most egyre közelednek az emberek egymás felé, a kör szűkü­l ,s az elkerített síkon riadtan, hol el­bukva, hol meg szinte égbekészü­lő ugrásokkal rohangásznak a nyulak A vadászok a kör közepén állnak és eszeveszettül puffogtatják fegy­vereiket. A menekülő nyulak neki­szaladnak a hajtóknak, ,a topogó lábak között rést keresnek, hogy vi­lággá iramodhassanak, de ilyenkor lesújtanak rájuk a görcsös bunkós­botok s a szürke, sovány állatok visitva elvágódnak. S egyre gyak­rabban hallatszanak ezek a végső sikoltások s már nem is úgy hal­latszanak, mintha a halálra ítélt nyulak búcsúznának a világtól, ha­nem megint, mintha didergő, sze­gény gyerekek simának a hóban, amit gőzölgő vérfoltok díszítenek. Nyöszöröghettem, vagy talán sír­hattam is egy félálomban, mert fel­keltettek. Egy erős, súlyos kész érin­tését éreztem a vállamon s éreztem azt is, hogy hosszú, kitartó munká­val cihálnak vissza a való életbe. Persze mindez csak pillanatokig tartott s én mégis kábultan és holtra fáradtan ébredtem. ----Kelj fel!— hallottam a bará­tom hangját s ahogyan felnyitottam a szemeimet, láttam, hogy előttem áll felöltözve s hogy kint talán már dél felé járhat az idő. — Aki eny­­nyit alszik, nem csoda, hogy rosz­­szat álmodik. — Nem vagyok véres? — kérdez­tem még mindig majdnem féláju­­latban. — Nem látsz rajtam semmi különösebbet? Most a háziasszony jött be a szo­bába, akit legutóbb kezében villogó késsel láttam s íme, fehér porcellám­ tányéron egy pohárka sötét dió­pálinkát nyújt felém­. Elhúzódtam tőle, mint a nyúlnál okosabb állat, aki idejében észreveszi, hogy csap­dába akarják ejteni. Tudtam, hogy a barátaim között vagyok, s mégis ellenséget szimatoltam magam kö­rül. Tudtam, hogy itt mindenki ja­vamat akarja s mégis a közeli halá­lomat éreztem. Innen, az Isten háta mögül dél­után indult a legközelebbi vonat s addig nem érintettem sem­ az ételt, sent az italt. Dideregve ültem a vonatban s amig a vaskerekek zakatoltak alat­tam, úgy éreztem, egy süllyedő vi­lágból repülök most vissza az élő és nyüzsgő városba, ahonnan, em­lékeimen át, vágyódva gondolok majd a lányra, aki olyan ártatlanul fiatal volt s tán örökre belém ve­tette kék tekintetét. ■ ÚJSÁG 3 CSERÉLJE KI ŐKET TUNGSRAM MINPIFTO. Bánffy Dániel báró letette a miniszteri esküt A kormányzó az eskütétel után kihallgatáson fogadta az új földmivelésügyi minisztert December 31-én, kedden déli egy órakor tette le a királyi várpalotá­ban a Kormányzó Úr efőméltósága kezébe a miniszteri esküt Losonczi Bánffy Dániel báró orsz. képvi­selő, az újonnan kinevezett földmi­velésügyi miniszter. Az eskütételnél közreműködött: Teleki Pál gróf m. kir. titkos tanácsos, magyar királyi miniszterelnök, Perényi Zsigmond báró k. t. t., a szent korona őre, mint zászlósurhelyettes. Az eskü­mintát Bárcziházi Bárczy István m. kir. titkos tanácsos, miniszter­­elnökségi államtitkár olvasta fel. Az eskütétel után a Kormányzó Úr őfőméltósága az uj földmivelés­ügyi minisztert kihallgatáson fo­gadta. Bánffy Dániel báró, az uj föld­mivelésügyi miniszter unokája Bánffy Dezső bárónak, Magyar­­ország egykori miniszterelnökének. Érdekes, hogy az eskütételnél ugyanaz a diszmagyar volt rajta, amelyet nagyapja miniszterelnöki eskütételekor viselt. Ugyanebben a diszmagyarban ábrázolja Bánffy bárót Deák Ebner Lajosnak, a mi­niszterelnökség fogadótermében lévő festménye. Vitéz Teleki Mihály gróftól, a lemondott földmivelésügyi minisz­tertől a földmivelésügyi miniszté­rium tisztviselőkara kedden dél­előtt vett búcsút. A tisztviselők ne­vében Bicsey-Uhlarik Béla minisz­teri­­osztályfőnök beszélt, akinek szavaira Teleki Mihály gróf meg­­hatottan válaszolt. Túlterhelte gyomrát ? Vegyen be Hunyadi forrázssót!

Next