Ujság, 1941. augusztus (18. évfolyam, 174-198. szám)
1941-08-01 / 174. szám
PÉNTEK, 1941 AUGUSZTUS , UJSÁG A szabadság oltalmában írta Barcs Sándor Augusztus 1-én sok íróasztal marad árván szerte az országban és sok íróasztal látja viszont napbarnított, megizmosodott és idegileg kipihent robotosát. A törvény intézményesen biztosítja az alkalmazottak szabadságát s ha vannak is még kívánnivalóink ezen a téren , — mert vannak —, bízunk benne, ezeket is felgöngyölíti az egyre gyorsabban nekilendülő szociális eszmék pergő orsója. Most azonban nem erről akarunk szólni. Kilépünk az anyagból és a lélek felé fordulunk. Mert szabadidőnk alatt nemcsak a testi üdülést, de a magányt, a huzamosabb egyedüllétet is keressük s igy gondolatainkat önkéntelenül is kivonjuk köznapi medrükből. Munkaidő alatt azzal foglalkozunk legtöbbet, ami kenyérhez juttat, legfeljebb még apró-cseprő személyi gondok kínoznak, de mindezeken felül alig jut tér átfogóbb, egész magyarságunkat és egész emberiségünket taglaló problémák lelkiismeretes vizsgálatához. Ezeket — éppen a fenti okok miatt — a legtöbben úgy fogadják el, ahogy kapják, tehát minden öncélú és egyéni bírálat nélkül, holott ez formálja ki világnézetüket, mely mihelyt világnézetté válik, máris többeket, egész közösségeket érint: a magánügy helyét a közügy foglalja el. Kell-e vájjon külön hangsúlyoznunk — különös tekintettel a lelkiismeretlen, önös, sokszor megalomániás politikai konkolyhintőkre —, mennyire szükséges alkatrész agyunkban az a bizonyos szellemi szűrő, mely minden kívülről jövő és súlyosabb sorskérdéseinket érintő behatást gondosan átfiltrál? Kell-e hangsúlyoznunk, mennyire fontos az individuális gondolkodás, mely kellő értékre szállítja le a féktelen demagógia tragikomikus túlkapásait? Kell-e hangsúlyoznunk, milyen nagy szükség van öntudatos egyedekre? Aligha! Ezért mindenkihez szólunk: szegényhez és gazdaghoz, szerencséshez és elesetthez, erőshöz és gyengéhez; mindenkihez, aki szabadideje alatt a magányba utazik, mindegy, ténylegesen, vagy csak képletesen s mindenkihez, aki majd kivonja magát a szürke köznap múló történéseinek sodrából. A lelkiismeret ajtaján kopogtatunk.★ Hiszek az emberi szabadságban. Hiszem, mert érzem magamban azt az ősi ösztönt, mely soha ki nem apadó nosztalgiával ragad a szabad természet felé. Mi más célt tűzhettem volna ki magam elé, mint szabadidőm alatt a teljes elrejtőzést? Az összeolvadást a földdel, amelyből vétettem? S képzeletemet túlszárnyalta Erdély csodálatosan szép valósága, a titokzatos hangú erdő, a mély, üvegszemű te s hogy a kép teljes legyen: a menedékes, színpompás lanka oldalába sárral odaragasztott kicsi oláh falu. Mindehhez csend és egyedüllét. Mint zsibbadt testrészbe a vér, úgy ömlött belém a tudat és úgy vált bizonyossággá, hogy erősödünk mi magyarok — mert ezt csak igy lehet érezni, a természet jóvoltából —s ájult, heves árammal borult reám közös sorsunk takarója. Ez, itt lent a lábamnál sor s közben én élek és mozgok még — mondjuk — három évtizeden át, de van valami, ami változatlan már ezer esztendeje s ami felettünk az égbolt bizonyosságával létezik: a magyar eszmeközösség. Ide tartozunk valamennyen. S ebbe ragaszkodjon bele görcsös ujjakkal és konok, hivő fővel a haza minden polgára, mert jaj annak, aki kihull belőle. Belőle, az örökösségből, mely uralkodott és uralkodik múló divatokon. Belőle, mely még soha meg nem törte egyetlen hivő fiát sem. Mert a mi igazi életünk hasonlatos az üvegszemű tóhoz, melybe a lassan permetező eső apró, egymással érintkező karikákat ver. A kicsi hullámok egymás támogatásával, közös egybeolvadással és felszabadulással munkálják fodrosra a felszínt, mely azonban mindjárt nyugtalanná válik, mindjárt kirekeszti az apró karikák tömegét, mihelyt kavicsokat dobok belé; ha pedig hatalmas sziklát hengergetek bele, egyetlen hullámkör lesz az egész tó. De meddig csinálom én ezt? Halandó vagyok. A tó mély bölcsességgel, fenékig ősi titkokkal, türelmesen, nyugalmasan és egykedvűen vár, mert az esőkarika természetes tünemény. Volt már az ismeretlen múltban és lesz a ködbevesző jövőben. Ez az egyetlen bizonyosság. És ezt példázza az örökös magyar eszmeközösség, melynek kemény sziklafaláról leperegnek a hirtelen támadó és hirtelen elhaló zivatarok kövér vízcseppjei. Mivel pedig emberek vagyunk, akik szeretjük gondolatainkat látható formákba önteni s konzerválni az utókor számára, akik szeretjük az őseinktől átvett és általuk generációrólgenerációra jóváhagyott munkát továbbfolytatni s akiket közös sorsunk bizonyos mindnyájunkat átkaroló szükségszerű korlátok közé szorított, nem tagadhatjuk meg a múltat, mely jelenünk alapja. Nem tagadhatjuk meg alkotmányunk hatalmas épületét, melyhez ezer esztendőn át szinte darabonként hordták őseink a téglát s melynek látható szimbóluma az a tüneményes szép dunaparti gótstilü palota, mely egy ország lelkiismerete felett őrködik. Ősi, gyökeréig magyar alkotmányunk mindannyiunk közös tulajdona. S ki volna az a balga ember, aki nem védené meg jogos tulajdonát?★ Vad módjára akartam élni, mint a primitív ember. Kerülni akartam mindent, ami hidat ver hozzám az úgynevezett „civilizált“ világból. Már a második napon kisült, hogy csak ámítottam magam. Kulturember vagyok s azt az utat, melyet az emberiség az ősembertől máig megtett, nem járhatom meg visszafelé; nekem előre kell haladnom, különben eltaposnak. Nincs alku. S nagy sorsközösségünk problémái is lassanlassan előmásztak, megmutatták magukat és nyugtalanítottak. Egyedül hevertem — a völgyben szólt a tehenek kolompja s néha kilőtt aranynyil gyanánt röppent el fejem felett egy sárgarigó —, de kívül ezen a világon nagytakarítást végeztem magamban, kiraktam minden régóta elraktározott elméletet, szemlét tartottam felettük és számadást csináltam, aztán gondosan, egyenként újra viszszaraktam őket. Volt, amely elenyészett az időben, ezt kicseréltem. S volt, melyet büszkén villogtattam meg az erdélyi nap alatt. Ez a számadás az, amire már a cikk elején céloztam. Ezért kopogtatok a lelkiismeret ajtaján. Augusztus elsején sokan mennek szabadságra, de *—■ mint mondtam — sokan menekülnek nyári pihenő nélkül is a jótékony magányba. Ezekhez szólok, ezeknek lelkiismeretéhez. Csináljanak leltárt és csináljanak mérleget világnézetükről. Komoly, felelősségteljes szemmel mérjék le, vájjon nem csúsztak-e át laza, elhamarkodott és a hangos vásári propagandától elfogulttá vált előítéletek hallócsöveiben s nem vertek-e tanyát koponyáikban? Gondoljanak végig minden gondolatsort és irtsák ki azokat, melyek csak aljas indulatokra támaszkodnak. Fogják fel világosan az okokat. Következtessenek és értsék meg az összefüggéseket. Oldják el gondolataik műlábait, kíséreljék meg a járást saját lábukon. Az összehasonlítási alap önmagától adódik. Minden jó, ami egy síkban halad a szentistváni gondolattal; minden jó, ami egy erős, független és szabad Magyarország ideáljáért küzd; minden jó, ami szigorú bíró gyanánt maga felett viseli az örök magyar sorsközösség érzését és minden jó, ami Krisztus valóságos tanítása szerint — de ettől egy jottányit sem eltérve — történik. S végül mindez együttvéve jó, mert az én hitem erőt ad a csüggedőnek is. Ezt az élményt hoztam magammal megnagyobbodott ha-szám legbüszkébb vidékéről, az örök magyar Erdélyből s ezt az élményt adom át mindazoknak, akik viharok között is azt az utat szeretnék járni, melyet lelkiismeretük lámpása világit meg előttük. Ezt az élményt adom át azoknak, akik gondolkodni szeretnének a szabadság oltalmában. HÍVE* % Az új német követ beszéde és a Kormányzó válasza Bemutató kihallgatáson fogadta a Kormányzó Jagow német köövetet A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Kormányzó Ur ő főméltósága csütörtökön délután egy órakor ünnepélyes bemutató kihallgatáson fogadta Dietrich von Jagow német rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter urat, aki ez alkalommal megbízólevelét nyújtotta át. Jagow német követ beszéde Dietrich von Jagow német követ a következő beszéd kíséretében nyújtotta át megbízólevelét a Kormányzó Ur ő főméltóságának: Főméltósága Uram! Van szerencsém átnyújtani Főméltóságodnak azt a levelet, amellyel a Führer és birodalmi kancellár Főméltóságod mellé engem mint rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert kinevezett. Hivatalbalépésem abba az időbe esik, amikor Magyarország, akár a világháborúban, Németország oldalán harcban áll a közös ellenség ellen. Németország és Magyarország barátságos kapcsolatai a világháborús fegyverbarátsággal megingathatatlan alapot kaptak a két ország bizalomteljes együttműködése számára; a jobb jövő érdekében a győzelemért folyó harcban ismét megállják a próbát és meg fognak acélozódni. Legfőbb feladatom, hogy ezeknek a kapcsolatoknak elmélyítésén közreműködjem s ennek fogom szentelni minden erőmet. Legyen szabad kifejezést adnom annak a reményemnek, hogy Főméltóságod és a magyar királyi kormány magas megbízatásom teljesítésében teljes bizalmával megajándékoz és támogatásában részesíteni fog. Egyúttal arra kérem Föméltóságodat, fogadja a birodalmi kormány legőszintébb kívánságait saját kívánságaimmal együtt Föméltóságod személyes jólétére és a magyar nemzet boldogságára és virágzására. A Kormányzó válasza A Kormányzó Ur főméltósága a német követ beszédére a következőképpen válaszolt: Követ Úr! Különös örömmel vettem át Nagyméltóságod kezéből azt a levelet, amellyel a Nagynémet Birodalom Vezére és Kancellárja Excellenciádat rendkívüli követi és meghatalmazott Üssön meg, édesapám!... Írta: Mátrai-Rusznyák Sándor A nyár izzása alig gyöngült, ahogy napszállta felé a hordásra kijavított, vendégoldalas szekeret rakta össze az udvaron a két testvér: Gazsi és Imre. Közben beszélgettek. — Engemet ugyan többet meg ne üssön ! — mondta elkeseredetten Imre a bátyjának. A feleségem, meg etted is, Gazsi, valóságval kinevetnek mán, hogy még most is máj’ mindennap megpofoz minket, akár kicsikorunkba ... Mán hogy kinyöttünk a gyereksoron, a pofozkodásba — meggondolhatná ... — Aggyig jó, öcsém, mesmég édesapánk kézit érezzük ... — alázatoskodott Gazsi. — Dejszen, a mindenségit, engemet messe üssön meg többet! — indulatoskodott Imre. Meg ne üssön, mer’... mer’ nem tem micsinálok ... vi... vissza ... — Ne beszé’, ne beszé’ — intette le most halkan Gazsi az öccsét, — nem ládd, ott áll édesapám az istállóajtóba ... meghallhattya ... — O... ott áll?... — esett le az Imre hangja és riadtan az istálló felé pillantott, majd szemrehányóan folytatta: Mér’ nem szólá, hogy ott van... — Jaj, ha meghallotta... — aggodalmaskodott Gazsi. — Nem láttam, nem is láttam, hogy ott van — mentegetődzött Imre. — Gazsi lel — hallatszott most az öreg parancsoló hangja, végigdördülve az udvaron. Briggy a lovakval a kovácsho! Uj patkót mind a kettővel... — Menek, édesapám ... — igyekezett Gazsi nyomban az istállóba, kivezette a Sármányt, meg a Rigót és ment velük a kovácshoz. Imrén most átborzongott a gyanú, hogy az öreg mindent hallhatott. Gyorsan villát ragadott és besompolygott apja után az istállóba. — Segíthetnék, édesapám — mondta Imre alázatosan az öregnek, aki álmozáshoz kezdett. Az öreg — vasvillával a kezében — megállt a munkájában, kiegyenesedett, aztán rávillantotta kemény tekintetét a fiára és addig nézte szúrón, szótlanul, mig az mellre kókadt fővel ki nem somfordált az istállóból, mint egy megvert kutya... De az udvaron hirtelen felélénkült Imre és rohant a kovácshoz. — Gazsi, — mondta a kovácsnál bátyjának haszonta édesapám, eliggy te haza, valahova el akar küdeni, — én majd megpatkoltatok ... Gazsi engedelmeskedőn hazament. — Hát a lovakat hunyattad? — csodálkozón kérdezte otthon Gazsitól az öreg. — Nem édesapám kütte értem Imrét? — álmélkodott Gazsi. — Még hogy én küllem vóna?! — fortyant fel az öreg —, hát szólok én többet ahhoz elvetemedetthe?! . .. Mégy mingyán visszal Gazsin átvillant a gondolat: No, a gyerek megengesztelni tpróbálja most apját evvel a patkolásval... — E ... édesapám — szólt bátortalanul apjához —, hogy Imre patkoltassa meg a lovakat... Hahaszen ő is ... ő is csak olyan fija édesapámnak, akár én . .. — Nem olyan! — roppantott az öreg. Még hogy ő engemet visszaülne?! hördült fel egy indulatban. — Édesapám...— könyörgött Gazsi — ne haraguggyon rá ... Imre nem úgy gondolta, ahogy monta. Hiszen most is a kovácsnálaszonta, hogy verje pofon, vagy akár üsse is agyon édesapám, — de ő gyün haza a lovakval... Az öregnek tetszett a beszéd, de még keménykedett: — Az én lovamho neki semmi közt többet! Egyikbe se!... Megértetted?... Imre most lovagolt be a kapun a Sármány hátán, mellette kocogott köteléken a Rigó. Imre leszállt a lóról és bátortalanul jelentette az öregnek: — É... édesapám... me ... megpatkoltattam a lo ... lovakat... A La ... Sármánynak mind a négy lábára verettem patkót, a Ri. . . Rigónak csak az első két lábára, — a hátsó kettő me ... még kitart ke ... két helyig is ... Az öreg Gazsira förmedt: — Nem memmontam neked, hogy a Rigónak is mind a négy lábára veressé’ patkót? Ebadta külykit — emelte ütésre a kezét. Imre most védőleg ugrott a bátyja elé: — Gazsi nem hibás, édesapám, — ő memmonta, hogy négyet veressek a Rigóra is, — de én ... i-izé ... elfelejtenem. Én ... én vagyok a hibás, édesapám ... e. .. engemet üssön meg, édesapám ... engemet... — esedezett alázattal. Az öreg ajka szélén valami parányi gúny villant meg, majd enyhe mosoly derengett át az arcán, aztán elfordult. — Ü ... üssön meg, édesapám ... üssön meg ... — könyörgött valósággal Imre, egészen közelébe lépve az öregnek. Forró, nagy csend ölelte körül az egész udvart... Az öreg most visszafordult Imre felé, a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de nem szólt, gondolkozni látszott. Aztán hirtelen élénken, nagyon melegen csattant a hangja: — No, gyerekek, rakjuk össze a szekeret!... 3