Ujság, 1941. november (18. évfolyam, 250-274. szám)

1941-11-01 / 250. szám

SZOMBAT, 1841 NOVEMBER | ÚJSÁG TISZA ISTVÁN Irja LUKÁCS GYÖRGY Tisza István! Nem is oly rég 3 legnagyobb élő magyar állam­férfi neve. Ma fogalom. Össze­­foglalója mindannak, ami nagy és nemes van a magyar jellem­ben, szimbóluma az önzetlen­ségnek, apoteózisa a hazasze­retetnek. Jelenti az egyén teljes felolvadását a hazafiban. Mint jellem, Tisza István minden idők legnagyobbjai kö­zül való. Ő az, akire Horatius­­nak szavai betű szerint illenek: Justus ac tanax propositi vir. Ő az, akit „si fractus illabatur ór­iás, impavidum ferient ruinae“. Jellemének kivételes nagysá­gát mutatja a világháborúban tanúsított magatartása is. Tisza István nem akarta a háborút. Álláspontja mellett hatalmas egyéniségének egész súlyát ve­tette latba azokban a tanácsko­zásokban, melyeket Ferenc Jó­zsef királyunk a szerb orgyil­kosság következtében a hadve­zetőséggel, a monarchia közös minisztereivel és a monarchia két államának miniszterelnökei­vel tartott. Tisza István ellene volt annak, hogy Szerbiával szemben olyan fellépést köves­sünk, mely kikerülhetetlenné teszi a háborút. Minthogy azon­ban a király többi tanácsadói­nak ellentétes felfogásán győze­delmeskednie nem sikerült, és így a háborút nem tudta meg­akadályozni, minden erejét megfeszítette a végből, hogy azt, ha már kikerülhetetlen, legalább győzelmesen vívhassuk meg. Arról azonban, hogy ő a há­ború ellen volt, hallgatott, mert nem akarta gyöngíteni hazájá­nak háborús esélyeit. És mikor gigászi küzdelmek után a kö­zépeurópai hatalmak csillaga lehanyatlott és a hazai elégedet­lenek őt tették felelőssé a hábo­rúért, némán tűrte a méltatlan szemrehányások és támadások özönét, pedig csak fel kellett volna lebbentenie a fátyolt, hogy az ódiumot elhárítsa magáról, Így esett áldozatul a legneme­sebb hazafi az igaztalan gyűlö­letnek, s csak jóval később, az ő vértanúhalála után, az osztrá­kok leleplezése alapján nap­fényre került államiratokból de­rült ki az igazság, az, hogy Tisza Istvánnak semmi része nem volt a világháború előidé­zésében. Tisza Istvánban legjellem­zőbb: egyéniségének nagyvona­­lusága. Magyarnak alkotta 3 Teremtő s a magyar glóbusz legnagyobb alakjai sorába emel­kedett. De ha véletlenül angol­nak születik, az angol világ­birodalomnak is első államfér­­fiává fejlődött volna. Politikai egyénisége oly nagy volt, hogy korának politikusai közül, mint óriás emelkedett ki. Egyéniségének nagyvonalúsá­gával, kristálytiszta jellemének szokatlanul nagy kvalitásaival teljes összhangban állott ke­délyéletének nemes egyszerű­sége, tisztasága, majdnem nai­vitása. Nagyra becsülte a ma­gyar földművest és a magyar földműves is megértette, tisz­telte és szerette őt. Mikor nem­zetének sorsát intézte és emésztő nagy gondok nehezedtek állan­dóan teherbíró vállaira, a gyer­mekek körében lelke felenge­dett, szigora felolvadt, jól esett a maga közvetlenségével a gyer­meki lélek szintjére alászálla­­nia. Nőkkel szemben mindenkor udvarias volt Magam láttam, hogy villamoson ülőhelyét egy­szerű varróleánynak engedte át s maga, az ország első államfér­fia, megkapaszkodott az állóhe­lyeseknek szánt fogantyúba. Ba­rátaiért minden áldozatra kész volt, viszont barátai tűzbe men­tek volna érte. Az a melegség, mely barátságát áthatotta, hat­ványozottan nyilatkozott még mintaszerű családi életében. Az egyéni hiúság teljesen hiányzott belőle. Innen az, hogy a hízelgéssel szemben bevehetet­len vár volt, egyéniségének ér­céről lepattant minden szép­tevés. Mindig csak a dolgok ér­demét tekintette, ezért a frázis, ha még oly ragyogó volt is, nem imponált neki. Az igazságnak hódolt, de a frazeológia teljesen hidegen hagyta. Tragikuma, hogy értelmi ké­pességeinek csodálatos kifejlett­sége mellett, mondhatnám, en­nek ellenére benne lakott az ős­természetnek ösztönössége is. Ez a benne lakozó sztönösség éreztette meg vele a nemzetére le­selkedő óriási veszedelmet, amely mélyen rejtve volt a tör­ténelem méhében, amelyet ér­telmi okfejtés nem láthatott előre, de amelyet ő előre meg­­érzett. Ez a megérzés érteti meg velünk utólag azt a szinte a két­ségbeesésig menő aggodalmat, mellyel nemzetét az obstrukció veszedelmétől óvta. Az obstruk­ció ellen mondott hatalmas par­lamenti beszédeinek izzásából kizokog a hazafi kétségbeesése a közel­jövő leselkedő katasztró­fája felett. Ezt a kasszandrai kétségbeesést kortársai alig ér­tették meg, de ő már akkor érezte a mindent elvesztésnek azt a rettenetes lelki fájdalmát, mely mi reánk, nem­ ihletett ha­landókra, csak a katasztrófa be­következésekor sújtott le, akkor, amikor ő már vértanúhalált halt volt kétségbeesett rajongással imádott hazájáért. Tősgyökeres magyar nemesi nemzetségből eredt, melynek tagjai századokon keresztül vi­seltek köztisztségeket és töltöt­tek be vezető szerepet a közélet­ben. Atyja, Tisza Kálmán, a nagyhatalmú miniszterelnök, akinek tizenötéves állandó kor­mányzása az 1867-ben új életre kelt Magyarország konszolidá­ciójának korszaka volt. Ebben a korszakban fejlődött férfivá Tisza István. Tehetségre fényes, tudásra nagy. Már ekkor hízel­gők raja vette körül, akiket azonban ő észre sem vett sem akkor, sem később nagy politi­kai pályája során, legkevésbé két ízben is volt miniszterelnök­sége idejében. A hatalom, sem az atyjáé, sem az önmagáé, nem imponált neki. Megvetette azt, aki a hatalmat magáért a hata­lomért szerelte. Neki nem cél volt a hatalom, hanem eszköz és pedig olyan eszköz, mellyel élni csak a haza érdekében tar­totta megengedhetőnek. A hatal­mat csak azért becsülte, mert annak révén hazájának hasz­nálhatott. Puritán volt és nyílegyenes. Szemalatti ránctalanítás Vera Kozmetika Népszínház-n. 22. T. 137-801. Kapható: 522.31.10 liter«» P 7.— 544. tx. 1 literes P 10.— nagyságban 4 napszakon át tartja frissen és forrón vagy hidegen az italt a 48 órás ORION Rádióját becserélem 8 legújabb márkás típusra vagy megjavítom HOLSTEIN VI HAIVÁNY­ UTCA EGY Telefon 18-02-30. Halottak napján ikta "Jánosi Márta. "A temetőkben halk, ében sereg, Levél suhan s a szemből könny pereg... Halottak napja van! Titkok születnek, éjszaka a táj, Régi seb szakad fel és nagyon fáj Az ember nyugtalan. "Az ég a földre küldi lelkeit, Isten ma mindent megelevenít. Csillagtüzek gyúlnak! És mindegyiken egy-egy szív ragyog!... !A tűnő létből vad káprázatok Villannak s lehullnak. Vigyázz! E napon óvatosan menj! Gondold meg, ember: a földön a menny S a csodás túlvilág! Szivet, vagy lelket taposhatsz el ott, Ahol ellépkedsz, bár azt gondolod, Hogy csak hervadt virág ... Maradj otthon. Az éj csendes ölén Eljön hazád a túlvilági lény, Az, akit szerettél! Reád függeszti figyelő szemét, Kezedre teszi hús, kedves kezét És megtudod, hogy él! Oidipus király az autóbuszon írta Földi Mihály Az autóbusz hátsó sarkában, az ablak mellett, egy volt gimnáziumi iskolatársamat fedezem fel. Üres a kocsi, most indulunk a végállomás­ról, barátom elmerülten olvas, örülünk a viszontlátásnak, de lá­tom a barátomon, hogy nem szíve­sen hagyja abba az olvasást. Ér­­deklődve nézem meg a könyvet, melyet sajnálkozva csúsztatott az az itattáskájára: Sophokles: Oidi­­pus király — Oidipus kolonosban. Csodálkozva pillantok rá. Nem­ is azon csodálkozom, hogy Sophoklest olvassa, hanem azon, hogy milyen kiadásban: a Parthenon új kétnyelvű klasszikusainak egyik kötetét szorongatja. — Érdekel? — kérdem. Többször bólint és jólesen mo­solyog. — Az eredeti szöveget is olvasod? — Azt is összehasonlítom. Visszaemlékeztem latin és görög líráinkra, boldogult Nyusztay Antal tanár úrra, akinek elég bosszúsá­got okozott a barátom, mert bi­zony akkor nem nagyon szívelte a klasszikus nyelveket és a kötelező klasszikus remekírókat. A nyelvet sem, a nyelvtant sem szerette; Hora­tiusban és Platonban és Vergilius­­ban és Aischilosban csak nyo­masztó vizsgaanyagot látott, am­ely­­lyel meg kell birkózni valahogyan, hogy érettségi bizonyítványt kap­hasson az ember. Szidta is az el­maradt hatalmasokat, akik rákény­szerítik szegény diákokra ezeket a holt nyelveket és ezeket a fakó ókori költőket és történetírókat . . . mert mi közük van még ezeknek az élethez, a modern élethez, amely­nek feladatai egyáltalán nem old­hatók meg egy-egy görög vagy la­tin vers hideg szépségével, bonyo­lult mondatával, bölcs mondásával. A mi ifjúságunk idejére esik a ter­mészettudományok hatalmas fel­lendülése, a technikai kultúra min­den jóval biztató lázas kibontako­zása. Az országhatárok elmosódtak az akkori rohanó fiatalok szemé­ben, a népek hihetetlen közel ju­tottak egymáshoz, a régi esemé­nyekre vastag porréteget hullatott a lelkesedő haladás, egy vegytani képletben több hitet, egy német, francia vagy angol fordulatban több költészetet és hasznot érzett az ifjúság, mint az ókori auktorok összes fennmaradt és elkallódott műveiben. A barátom is, aki most itt ül velem szemben az autóbu­szon, a modern kultúra harcos hí­vei közé tartozott. Harci kedve különösen akkor buzgott, mikor a feledhetetlen Nyusztay tanár úrnak valamelyik hosszabb magyarázata untatta vagy éppen nem sikerült, sehogy sem sikerült nála a felelete és osztályzata messze elkanyarodott a jelestől. Miért gyötrik az embert, fakadt ki ő is a szünetben, ezzel az ostoba ablativus absolutusszal s miért kell tudnom, hogy az a „dok­tor“ Cicero miért veszekedett annyit azzal a Catilinával? És Sokratesz! Mit akarnak még ezzel az Aristote­­lesszel? Jobb ügyvéd vagy mérnök leszek, ha ismerem Arisztofanészt­ és Liviust? Ahelyett, hogy angolra franciára tanítanák az embert és megismertetnék a mai életteli Nyolc évig járunk középiskolába, fogal­munk sincs, például, a közgazda­ságról és amikor elénk teszik az első váltót, azt sem tudjuk, hogy mi a jelentősége, mit kell kezdeni vele. így duzzogott akkor a barátom, most pedig, amikor már sokkal közelebb van az ötvenedik évéhez, mint a negyvenedikhez és valaha csillogó szurokfekete haját belepte a hó, úgy olvassa két nyelven Oidipus királyt, omnibuszon, olyan érdeklődéssel és gyönyörűséggel, mint egynémely utas a kedvére szerkesztett újságot vagy a gusztu­sára fordulatoskodó kalandre­gényt. Igen, barátom, megváltoztál. Ami akkor vonzó, biztató, lelkesítő volt, az ma nagyrészt füstölgő romhalmaz, ami pedig akkor teher vagy éppen gyűlöletes volt, az ma jóleső öröm, kellemes megnyugvás és enyhítő vigasz. A hit, melyet a század elején már-már kultúrtörté­neti emlékké zsugorított a fiatalos hévvel hódító tudomány, ma hívo­gató nyugalommal kínálja az érett férfit, a klasszikus kultúra, amely akkor idejét múltnak látszott, ma szilárd szigetnek tűnik fel, amely felé menekülve úszik a zaklatott, már-már kifosztott lélek. Zeusz és Jupiter, Pallas Athéné és Minerva, az összes istenek és istennők, akik­ről azt hitte az akkori modern diák, hogy elköltöztek az életből és kihűltek az oltáraik, olimposzi magányukból sorra visszatérnek és m­eggyújtják áldozati tüzeiket a szilárd támasztó­pontokra áhítozó mai emberben. — Mondd, mi érdekel benne? — faggatom. Két szó, két fogalom bontakozik ki a megjegyzéseiből: alap és érték. Ez a mai ember, aki megjárta a modernség útjait és megfürdette idegeit a XX. századi irodalom és bölcselet minden tengerében s né­hány év óta borzongva érzi a kul­túra düledezését vagy mély átala­kulását, azokból a felhőkarcolók­ból vagy légvárakból, melyeket a közelmúlt évtizedei emeltek, lesiet a földszintre, sőt el is hagyja az ingadozó házat és kisurran a sza­bad ég alá, hogy szilárd földet érezzen a lába alatt. Földrengések idején ember és állat ösztönösen menekül palotáiból és istállóiból, ki a szabadba ... A lenni vagy nem lenni nyomasztó helyzetében felbukkan a kérdés: Mik vagyunk, miből lettünk, h­onnét jövünk? Az alapot keressük, az alapot, ahon­­nét elindultunk, az alapot, amelyet nyilván elhagytunk. Mi a mi ala­punk,­ mire épült a kultúránk, mi­lyen gyökerekből szívta éltető ned­veit a lelkünk? Két gyökerünk van: egyik a görög-római klasszi­kus kultúra, másik az isteneszme, mely az ó- és újtestamentomban foglaltatik. Mily nagyszerű és mégis mily különös két világ! Fő­ként akkor látszik különösnek, ha nem feledjük el, hogy ebből a két világból egy lélek öntvénye készült: az európai ember, a fehér ember lelke, amely az utolsó 100—150 év alatt még egy újszerű zománcot is kapott, a modern racionális, pozi­tív természettudományos gondolko­dás vékony kérgét. Mily különös egység! Mennyi ellentét és ellent­mondás! Görög-római klasszikus humanizmus, egy-isten-hit. Krisz­tus, pozitív tudomány... S mégis mily csodálatos egység! A válság, amelyben évtizedek óta élünk, bi­zonyos repedéseket idézett elő a tündöklő szobron; az alkotó részek kizökkentek nyugalmi helyzetükből s önállóságra törekszenek; a bom­lás már-már ijesztő... A zűrzavar­ban az alapokat, a gyökereket ke­resi a megriadt lélek s visszavá­gyódik az ősi forrásokhoz. A klasz­­szikusokhoz. A humanistákhoz. A bibliához. A hithez. Az alapfogal­makhoz, a tiszta gondolatokhoz, az egységes érzésekhez, a töretlen szemlélethez. Véletlen-e, hogy a matematikai olvasmányok ugyan­ekkor szinte divatosak lettek s egyes matematikai és geometriai könyvek tiz- és húszezres példá­nyokban fogynak el? Mintha ho­mályba borult volna az ősi és ere­dendő egyszeregy, mintha valamely természetellenes és megállapodott hagyományokat felforgató, erősza­kos számoló rendszert kényszerítet­­tek volna az emberekre, a lélek visszasiet az ábécéhez, a világos számokhoz és vonalakhoz, a szá­mok elvont és végtelen világába, hogy megkapaszkodhassék az örök realitásokban, az örök irrealitások­ban, amelyek eddigi életét is fenn­tartották. Egyszer egy az egy. A egyenlő a-val. Differenciál, integrál, végte­len. Limes. Kör, ellipszis, parabola. 3

Next