Ujság, 1942. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)
1942-08-01 / 173. szám
SZOMBAT, 1042 AUGUSZT* * ÚJSÁG9 Hitvalló a fórumon írta BARCS SÁNDOR öt esztendővel ezelőtt, a Műegyetem mezőgazdasági fakultásán, az egyik emeleti tanteremben csendes beszélgetés közben vártuk a professzort, vitéz Bittern Miklós dr-t, aki akkor tartotta nálunk első előadását. Személyesen nem ismertük az új tanárt, csak a nevével találkozóink egyre gyakrabban s annyitadtunk róla, hogy a magyarstári gazdasági akadémián ad le, ott is él. Gyakorlati ember,fos, a gyakorlati emberek pedig izmosak, mozgékonyak, napbarkítottak és egészségesek, hiszen télen-nyáron a szabad levegőn tevékenykednek. Ilyennek képzeltük Bittera Miklóst is és — tagadhatatlan — kissé idegenkedve vártuk, ami nem is személyének, inkább akadémiai tanárságának szólt, hiszen az elméleti pesti egyetem és a gyakorlati vidéki akadémiák diáksága között folytonos a súrlódás és a vita. Amolyan valódi, diákos dolog ez, majdnem gyerekes. De lassan kinyílt az ajtó és halkan, finoman belépett rajta egy törékeny testű, vézna, rokkant férfi. Vélkrny botot tartott a kezében és derékból görnyedtem nehézkes járással indul a katedra felé. Elhúzta a széket, leült, elhelyezkedett, aztán felénk fordította sápadt arcát. Ilyenkor issza az ember az impressziókat — legalább is e sorok írója így volt vele —, minden kis mozdulatra, rezdülésre élesen figyel, minden szót, minden szájmozdulatot kiles és azonnal regisztrál, hiszen elképzelése szétpukkant, mint a buborék s most helyébe lépett a valóság, melynek még bizonytalanok a kontúrjai, így, ahogy ültünk egymással szemben, csak dushaju, de gondosan fésült fejét láttuk, széles, sárga homlokát és két nagy, mélytüzű, értelmes barna szemét; vállát már eltakarta a katedra pereme. S ami szinte szimbólum szerűen láthatatlan volt, a test, akárha el is veszhetett az új, empirikus után megalkotott keretben. Később még annyit tudtunk meg a testről, hogy híven és magyar nemeshez illő bátorsággal védelmezte a hazát, végigharcolta az első világháborút, repülő volt. S mikor megrokkant, katonai irodában folytatta tovább meg nem alkuvó daccal a küzdelmet. Csendesen, rekedtes hangon beszélt, de nagyon tömören, igen kifejezően és abszolút biztos, nagy tudással. Semmi kapkodás, semmi ismétlés, dadogás, szókeresés nem volt előadásában, csak higgadt, megfontolt, okos szófüzés, mozdulatlan, szinte sztereotip arckifejezéssel. Semmi szenvedély, semmi humor, semmi szín. És mégis érdekes amit mond és mégis — ősi, magyar motívum — beszédéből kibújik, ki-kibuggyan egy-egy ízes történet, mint a mezítlábas marokszedőleányok száján a friss, reggeli ének, így csak magyar ember tud előadni s nemhogy az idegen, de még az itt született nem-magyar sem. Ennyit tudtam Bittera Miklósról; ennyi az egész, amit róla agysejtjeimben elraktároztam és megőriztem és ezek villantak elő, valahányszor nevével találkoztam (s ez egyre ritkábban fordult elő, amióta útjaink olyan éles törésben szétváltak). Akkor diák voltam, most újságíró; akkor találkoztam vele először s most — képletesen, inkább csak belülről, ösztönösen, mintegy furcsa, kiismerhetetlen és felfedezhetetlen lélek rádión keresztül — másodszor. S így lett teljes bennem a kép egy emberről, akit eddig csak tiszteltem, de akit most már nagyrabecsülök és szeretek is. A felsőházban ugyanis, a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló törvényjavaslat vitája során felállt vitéz Bittera Miklós és mindjárt beszéde elején hitvallást tett a liberalizmus mellett. Liberális gazdasági gondolkodású ember — mondotta — és ezt be is meri vallani. Aztán hozzátette: „Azt hiszem, nem lehet egyhamar olyan nyilvánosságot találni, ahol ezt olyan nyugodtan megmondhatja az ember, mint éppen itt, a felsőházban“. Néhány szóval meg is okolta ma annyira népszerűtlen politikai felfogását és rámutatott arra, amit az Újság hasábjain mi már évek óta hangoztatunk, hogy tudniillik nem lehet a liberális érát a modern kor szemüvegén keresztül vizsgálni és bírálni; a maga idejében azonban haladást jelentett s óriási érdemei voltak az előző korszakokkal szemben. Fejtegetéseit egykori törvények és kormányrendeletek felsorolásával támasztotta alá, olyan intézkedésekkel, melyek a gazdasági szabadság elvének fenntartása mellett biztosították a mezőgazdaság prosperitását. Lehetetlen, hogy ne ragadja meg a lelkeket az a sokak számára érthetetlen látvány, melyben a főszereplő egyszer csak felemelkedik, megáll az áradatban és megindul az áradattal szemben; nem érdemből, nem érdemért, nem dicséretből és nem dicséretért, nem kitüntetésből és nem kitüntetésért, hanem egész egyszerűen csak azért, mert a lelkiismerete így diktálja, mert így lát és így gondolkozik és nem tartaná sem férfiasnak, sem magyarosnak, sem őszintének önmagát, ha mást ejtene ki ajka, mint amit ő gondol. Így ismertem meg egészen Bittera Miklóst, aki vézna, törékeny, rokkant testével, a szó igazi és nemes értelmében hős volt. i. Búcsúzom ettől a nyártól is férfiasan, bátran, keményen. Kihörpintem a végső kortyot, mit poharamba mért a szégyen. Dajkája voltam sok-sok dalnak és betege sok furcsa vágynak Két rossz cipővel a lábamon elindultam a nagyvilágnak. Barátaim sohasem voltak, csak az eszmékkel társalogtam. S ha harcról beszéltek a vének én meghúzódtam a sarokban .. , A rácson túl már bontogatta kék fátylát a tavasz.. . A réten sárga kankalinok bókoltak a nap felé. A levegő tiszta és átlátszó volt, a hegyek körvonalai élesen rajzolódtak ki a halványkék égen. — Repülni lehetne, olyan könynyű az ember ebben a sugárzó tavaszban — gondolta Arany a rács mögött. — Kár, hogy nincs vásznam és festékem, most, most talán megfesthetném azt a képet, amelyet esztendőkön keresztül hiába akartam kivetíteni magamból. Gyönyörű ez a könnyű és áttetsző kékség és a sok sárga, meg lila virág, sülire is emlékeztet? Megvan! A boldog, régi Franciaországra. A Mester aranykertjére. Milyen régen volt! Akkor még Arany Párisban a festőIs. Ó, ifjúság, de messze is vagy! Beteges kín epeszt utánad. Ó csak még egyszer hajtanád le behorpadt mellemre a vállad. Tűnik a nyár, tűnik az élet. Csendes fejjel hallgat a vidék. Csábít az élet mindig messzebb. Ó Pakis és a te messzeség ... Este, hogyha magamat nézem a kékfodrú haragos Dunán, úgy érzem, hogy a Belvárosban „Ave“-ra kongat a Notre Dame ... akadémián tanult. És egyszer jött a Mester, fehér görög peplumban, lobogó, kékesfekete hajjal, melyet arany szalag fogott át és a lábán görög szandált viselt. Különös volt. Valami földöntúli szépség sugárzott az arcán. Praxiteles Hermese kelt új életre benne, gondolta akkor Arany és megkérdezte: lefestheti? Hogynem felelte a Mester —, nálam Saint-Cluudban nagyon kellemesen érezné magát. Hát kiment. Egy békés sziget a rohanó világ árjában. Görög liget nimfákkal és faunokkal Páris közelében, ahova nem hatolt be az autók és gépek szörnyű zaja. A fehér, karcsú ión-oszlopokkal díszített tágas házban víg élet folyt. A mester táncolni tanított. Régi, görög táncokat. A tanítványok szinte istenként imádták és a hajnali tánc — meztelen lábbal a harmattól fénylő, selymes füvön — olyan volt, mint a régi, görög istentiszteletek, a szentelt berkekben. Eleinte mosolygott rajtuk. Micsoda varázs árad ebből az emberből, hogy így magához láncolja a táncolókat? Nem volt őrület, hogy elhagyták érte családjukat, régi életüket? Elfelejtették örömüket, bánatukat és csak vele és általa éltek. Peplumban és szandálban jártak, ezüst holdfényben és piros hajnalban táncoltak a kertben, ahol világító szökőkutak virágillatot lehelitek szét. A fehér házból halk zene szűrődött ki és egy aranyhaju leány kitárt karral verseket szavalt. Eleinte mosolygott és festette tovább a képet a Mesterről. Múltak a hetek s már nem mosolygott gúnyosan. Lassan, észrevétlenül körülfogta és behálózta a Mester titokzatos ereje. ... És egy este felvette a fehér peplumot, lábára szijazta a szandált, haját kibontotta és a tisztás közepére állt kitárt karral. Az égen a holdnak csak egy karéja uiszoldt és halkan szavalni kezdett. ... Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban Léthe mellett, hol a szél alszik a sphodenos ágyban ... Leejtette a karját. A Mester állt mellette. Tökék szeme fénylett. — Aurelie . . . Aurelie ... a hangod égi muzsika ... milyen szép vagy aranyos mimózám ... jer! A karját dereka köré fonta és vitte magával. A pagonyban ölelkezve táncoltak a párok. A szökőkút szivárvány sziliben ragyogott, messziről a Hold-szonáta édes akkordjai csendültek. Megálltak. A mester fehér ruháján kékesen csillant meg a holdsugár. A szeme villogott, félig nyilt ajka pirosan fénylett és a fényesség folyton közelebb jött. Végigkúszott az arcán, nyakán, vállán, lesiklott a keblén, fehéren csillogó lábán. Letérdelt a fűbe Hermes — a legszebb isten —, átfonta a lábát és elragadtatástól fojtott hangon suttogta: — Milyen szép vagy Aurelie, arany vagy, igazi arany, te vagy a habokból kikelő Vénusz, arany Afrodite, te vagy! Felkelt, karját a nyaka köré kulcsolta. Arany súlyos szemhéja lecsukódott. Valami köd ereszkedett az agyára. A tér tágult, a homály nőtt. Hangokat hallott! — Meg akar ölni! Vigyázz ! Először egy hang hallatszott, azután kettő, tíz, egy nagy zenekar. Félelmetesen kapcsolódtak egymásba a hangok, előbb halkan, azután egyre erősödve. Kezek imbolyogtak az égen, kiterjesztett ujja, nagy, fehér kezek. — Vigyázz! — zengte a kórus. Felnézett. Hermes karcsú ujjai a nyakát simogatták. — Vigyázz!!! — üvöltötte a kórus. Arany szeme kitágult. Hermes az életére tör. Megfojtja. — Segítségü! Gyilkos!!! Hermes szelíd hangja suttog: — Tais tói ma chéri, tais toi! De nem, nem hagyja magát, élni akar. Nem akar meghalni. Meg akart fojtani! — sikoltja és begörbült ujjai piros barázdát vonnak Hermes karján. Nimfák és faunok riadt arccal állnak körülötte. Arany sikoltozik és leszaggatja testéről peplumát, az is szorítja, fojtogatja. Körülnéz. Kik ezek itten? A rabszolgáim! És cseppet sem csodálkozik, hogy egyetlen kézmozdulatára a táncos csapat eltűnik. Végigsimítja a homlokát. — Nem akarok erre gondolni. Most egészséges akarok lenni. Nem akarok tovább ittmaradni. A rácson túl, ott vár az Élet. Élni akarok! Behozzák az ebédet. Leül. Lassan, meggondoltan enni kezd. — Mióta is van itten? Nemsokára egy esztendeje. Talán egy-két hét múlva kikerül ebből a börtönből. Ó, még egyszer szabadnak lenni! Utazni Olaszországba, a sárga mimózák hazájába és Parisba, az isteni városba. Még egyszer eljutni az aranykertbe, ahol Praxiteles Hermese várja. Még egyszer végigélni egy szép éjszakát Hermessel, anélkül, hogy a fojtogató köd bénítólag feküdne az agyára. A tavaszi — sóhajtja és kitáruló karja lesodorja az asztalról a poharat, mely panaszos csengéssel ezer darabra törik. Rémülten kap a pohár után. Felszedni. Eltüntetni, — ez a gondolat motoszkál az agyában. Azután legyint. Mária bejön, keresi a poharat, hova tette? Félnek, hogy egy óvatlan pillanatban felvágja az ereit. Hát inkább a földön hagyja a cserepeket. Más is eltört már egy poharat. Nem nagy dolog, ott kint a rácson túl! De itt, itt óriássá nő ez az eltört pohár. Jelkép lesz ez a pohár, az ő eltört élete, mely után most hiába kapott, vége .. . Eltörte a poharat és kezdheti elölről. Lekerül ismét a többi közé a rácsos ágyba, ahová az ápolók bedobják az ételt, félve, mint a vadállatoknak, hátha valamelyik bomlottagyú emberpárja fojtogató kézzel nekiesik. Mária bejön. Figyelő szeme első villanásra mepillantja az eltört poharat. — Véletlenül leesett — mormogja kétségbeesett, halk hangon Arany és nem mer az ápolónőre nézni. — Igen. Mindezt szokták mondani — feleli Mária kurtán, öszszeszedi az edényt és kimegy. Vésztjóslóan csapódik be az ajtó utána. — A Lé therét — gondolja Arany —, Hades birodalma, ahol J£o aC tucsuteó* J\ta Xapká "Józseyt Búcsúzom ettől a nyártól is férfiasan, bátran, keményen. Kihörpintem a végső kortyot, mit poharamba mért a szégyen. A pohár Irta Monostory Ada KINGSKÖNYVTÁRRA? Lépjen be az Újság kölcsönkönyvtárának tagjai közé, 100.000 kötetes kölcsönkönyvtár áll rendelkezésére■ ■BBM n V., Gróf Tisza István utca ! Bizonytalan időre elnapolták a Házat A képviselőház elfogadta a milliárdos mezőgazdasági javaslat felsőttázi módosításait Pénteken, legutóbbi határozata értelmében, két ülést tartott a képviselőház. Az első ülést néhány perccel déli 12 óra után nyitotta meg Tasnádi Nagy András elnök és szavazásra bocsátotta Mezey Lajosnak arra irányuló indítványát, hogy a képviselőház a mezőgazdaság fejlesztéséről szóló törvényjavaslaton eszközölt felsőházi módosítások sürgős letárgyalása céljából két ülést tartson. Az indítványt egyhangúlag elfogadták. Fricke Valér előadó beterjesztette az együttes bizottság jelentését a mezőgazdasági javaslat felsőházi módosításairól s a Ház kimondta a sürgősséget a jelentés tárgyalására. Tasnádi Nagy András elnök javaslatára a Ház úgy határozott, hogy délután egy órakor ismét ülésre ül össze s ennek az ülésnek napirendjére az együttes bizottság jelentését tűzi. A déli ülés alig öt percig tartott. A második ülés ismertette a bizottság jelentését a felsőházi módosításokkal kapcsolatban. Annak megállapításával, hogy a módosítások lényeges változtatásokat nem tartalmaznak s a törvényjavaslat szellemét nem érintik, a bizottság javasolta az öszszes módosítások elfogadását. Kiemelte az előadó, hogy a kényszerrendszabályok ugyan tíz évre szólnak, de remélhető, hogy a mezőgazdaság örvendetes fejlődésnek indul és így mód adódik arra, hogy a kényszergazdálkodást még a tízéves határidő lejárta előti meg le Délután egy óra egy perckor nyitotta meg Tasnádi Nagy András elnök a képviselőház második pénteki ülését. Fricke Valér előadó két majd szüntetni.