Ujság, 1942. augusztus (18. évfolyam, 173-197. szám)

1942-08-01 / 173. szám

SZOMBAT, 1042 AUGUSZT* * ÚJSÁG9 Hit­valló a fórumon írta BARCS SÁNDOR öt esztendővel ezelőtt, a Mű­egyetem mezőgazdasági fakultá­sán, az egyik emeleti tanterem­ben csendes beszélgetés közben vártuk a professzort, vitéz Bit­tern Miklós dr-t, aki akkor tar­totta nálunk első előadását. Sze­mélyesen nem ismertük az új tanárt, csak a nevével találkoz­óink egyre gyakrabban s annyit­­adtunk róla, hogy a magyar­­stári gazdasági akadémián ad le, ott is él. Gyakorlati ember,­­fos, a gyakorlati emberek pedig izmosak, mozgékonyak, napbar­­k­ítottak és egészségesek, hiszen télen-nyáron a szabad levegőn tevékenykednek. Ilyennek kép­zeltük Bittera Miklóst is és — tagadhatatlan — kissé idegen­kedve vártuk, ami nem is szemé­lyének, inkább akadémiai tanár­ságának szólt, hiszen az elméleti pesti egyetem és a gyakorlati vi­déki akadémiák diáksága között folytonos a súrlódás és a vita. Amolyan valódi, diákos dolog ez, majdnem gyerekes. De lassan kinyílt az ajtó és halkan, finoman belépett rajta egy törékeny testű, vézna, rok­kant férfi. Vélkrny botot tartott a kezében és derékból görnyed­tem nehézkes járással indul a katedra felé. Elhúzta a széket, leült, elhelyezkedett, aztán felénk fordította sápadt arcát. Ilyenkor issza az ember az impressziókat — legalább is e sorok írója így volt vele —, minden kis mozdu­latra, rezdülésre élesen figyel, minden szót, minden szájmoz­dulatot kiles és azonnal regisz­trál, hiszen elképzelése szétpuk­kant, mint a buborék s most he­lyébe lépett a valóság, melynek még bizonytalanok a kontúrjai, így, ahogy ültünk egymással szemben, csak dushaju, de gon­dosan fésült fejét láttuk, széles, sárga homlokát és két nagy, mélytüzű, értelmes barna sze­mét; vállát már eltakarta a ka­tedra pereme. S ami szinte szim­bólum szerűen láthatatlan volt, a test, akárha el is veszhetett az új, empirikus után megalkotott keretben. Később még annyit tudtunk meg a testről, hogy hí­ven és magyar nemeshez illő bá­torsággal védelmezte a hazát, végigharcolta az első világhábo­rút, repülő volt. S mikor meg­rokkant, katonai irodában foly­tatta tovább meg nem alkuvó daccal a küzdelmet. Csendesen, rekedtes hangon beszélt, de nagyon tömören, igen kifejezően és abszolút biztos, nagy tudással. Semmi kapkodás, semmi ismétlés, dadogás, szóke­resés nem volt előadásában, csak higgadt, megfontolt, okos szó­­füzés, mozdulatlan, szinte szte­reotip arckifejezéssel. Semmi szenvedély, semmi humor, sem­mi szín. És mégis érdekes amit mond és mégis —­ ősi, magyar motívum — beszédéből kibújik, ki-kibuggyan egy-egy ízes törté­net, mint a mezítlábas marok­­szedőleányok száján a friss, reg­geli ének, így csak magyar em­ber tud előadni s nemhogy az idegen, de még az­ itt született nem-magyar sem. Ennyit tudtam Bittera Miklós­ról; ennyi az egész, amit róla agysejtjeimben elraktároztam és megőriztem és ezek villantak elő, valahányszor nevével találkoz­tam (s ez egyre ritkábban for­dult elő, amióta útjaink olyan éles törésben szétváltak). Akkor diák voltam, most újságíró; ak­kor találkoztam vele először s most — képletesen, inkább csak belülről, ösztönösen, mintegy fur­csa, kiismerhetetlen és felfedez­hetetlen lélek­ rádión keresztül — másodszor. S így lett teljes ben­nem a kép egy emberről, akit eddig csak tiszteltem, de akit most már­ nagyrabecsülök és sze­retek is. A felsőházban ugyanis, a me­zőgazdaság fejlesztéséről szóló törvényjavaslat vitája során fel­állt vitéz Bittera Miklós és mind­járt beszéde elején hitvallást tett a liberalizmus mellett. Liberális gazdasági gondolkodású ember — mondotta — és ezt be is meri vallani. Aztán hozzátette: „Azt hiszem, nem lehet egyhamar olyan nyilvánosságot találni, ahol ezt olyan nyugodtan megmond­hatja az ember, mint éppen itt, a felsőházban“. Néhány szóval meg is okolta ma annyira nép­szerűtlen politikai felfogását és rámutatott arra, amit az Újság hasábjain mi már évek óta han­goztatunk, hogy tudniillik nem lehet a liberális érát a modern kor szemüvegén keresztül vizs­gálni és bírálni; a maga idejében azonban haladást jelentett s óriási érdemei voltak az előző korszakokkal szemben. Fejtege­téseit egykori törvények és kor­mányrendeletek felsorolásával támasztotta alá, olyan intézkedé­sekkel, melyek a gazdasági sza­badság elvének fenntartása mel­lett biztosították a mezőgazdaság prosperitását. Lehetetlen, hogy ne ragadja meg a lelkeket az a sokak szá­mára érthetetlen látvány, melyben a főszereplő egyszer csak felemelkedik, megáll az ára­datban és megindul az áradat­tal szemben; nem érdemből, nem érdemért, nem dicséretből és nem dicséretért, nem kitün­tetésből és nem kitüntetésért, hanem egész egyszerűen csak azért, mert a lelkiismerete így diktálja, mert így lát és így gon­dolkozik és nem tartaná sem férfiasnak, sem magyarosnak, sem őszintének önmagát, ha mást ejtene ki ajka, mint amit ő gondol. Így ismertem meg egészen Bittera Miklóst, aki vézna, tö­­rékeny, rokkant testével, a szó igazi és nemes értelmében hős volt. i. Búcsúzom ettől a nyártól is férfiasan, bátran, keményen. Kihörpintem a végső kortyot, mit poharamba mért a szégyen. Dajkája voltam sok-sok dalnak és betege sok furcsa vágynak Két rossz cipővel a lábamon elindultam a nagyvilágnak. Barátaim sohasem voltak, csak az eszmékkel társalogtam. S ha harcról beszéltek a vének én meghúzódtam a sarokban .. , A rácson túl már bontogatta kék fátylát a tavasz.. . A réten sárga kankalinok bókol­­tak a nap felé. A levegő tiszta és átlátszó volt, a hegyek körvonalai élesen rajzolódtak ki a halványkék égen. — Repülni lehetne, olyan köny­­nyű az ember ebben a sugárzó ta­vaszban — gondolta Arany a rács mögött. — Kár, hogy nincs vász­nam és festékem, most, most talán megfesthetném azt a képet, ame­lyet esztendőkön keresztül hiába akartam kivetíteni magamból. Gyö­nyörű ez a könnyű és áttetsző kék­ség és a sok sárga, meg lila virág, sülire is emlékeztet? Megvan! A bol­dog, régi Franciaországra. A Mes­ter aranykertjére. Milyen régen volt! Akkor még Arany Párisban a festő­Is. Ó, ifjúság, de messze is vagy! Beteges kín epeszt utánad. Ó csak még egyszer hajtanád le behorpadt mellemre a vállad. Tűnik a nyár, tűnik az élet. Csendes fejjel hallgat a vidék. Csábít az élet mindig messzebb. Ó Pakis és a te messzeség ... Este, hogyha magamat nézem a kékfodrú haragos Dunán, úgy érzem, hogy a Belvárosban „Ave“-ra kongat a Notre Dame ... akadémián tanult. És egyszer jött a Mester, fehér görög peplumban, lobogó, kékesfekete hajjal, melyet arany szalag fogott át és a lábán görög szandált viselt. Különös volt. Valami földöntúli szépség sugár­zott az arcán. Praxiteles Hermese kelt új életre benne, gondolta ak­kor Arany és megkérdezte: lefest­heti? Hogyne­m felelte a Mester —, nálam Saint-Cluudban nagyon kellemesen érezné magát. Hát kiment. Egy békés sziget a rohanó világ árjában. Görög liget nimfákkal és faunokkal Páris kö­zelében, ahova nem hatolt be az autók és gépek szörnyű zaja. A fe­hér, karcsú ión-oszlopokkal díszí­tett tágas házban víg élet folyt. A mester táncolni tanított. Régi, gö­rög táncokat. A tanítványok szinte istenként imádták és a hajnali tánc — meztelen lábbal a harmat­tól fénylő, selymes fü­vön — olyan volt, mint a régi, görög istentiszte­letek, a szentelt berkekben. Eleinte mosolygott rajtuk. Mi­csoda varázs árad ebből az ember­ből, hogy így magához láncolja a táncolókat? Nem volt őrület, hogy elhagyták érte családjukat, régi éle­tüket? Elfelejtették örömüket, bá­natukat és csak vele és általa éltek. Peplumban és szandálban jártak, ezüst holdfényben és piros hajnal­ban táncoltak a kertben,­­ ahol világító szökőkutak virágillatot le­helitek szét. A fehér házból halk zene szűrődött ki és egy aranyhaju leány kitárt karral verseket sza­valt. Eleinte mosolygott és festette to­vább a képet a Mesterről. Múltak a hetek s már nem mosolygott gú­nyosan. Lassan, észrevétlenül kö­rülfogta és behálózta a Mester ti­tokzatos ereje. ... És egy este felvette a fehér peplumot, lábára szijazta a szan­dált, haját kibontotta és a tisztás közepére állt kitárt karral. Az égen a holdnak csak egy karéja uiszoldt és halkan szavalni kezdett. ... Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban Léthe mellett, hol a szél alszik a sphodenos ágyban ... Leejtette a karját. A Mester állt mellette. Tökék szeme fénylett. — Aurelie . . . Aurelie ... a han­god égi muzsika ... milyen szép vagy aranyos mimózám­ ... jer! A karját dereka köré fonta és vitte magával. A pagonyban ölel­kezve táncoltak a párok. A szökő­kút szivárvány sziliben ragyogott, messziről a Hold-szonáta édes ak­kordjai csendültek. Megálltak. A mester fehér ruhá­ján kékesen csillant meg a holdsu­gár. A szeme villogott, félig nyilt ajka pirosan fénylett és a fényesség folyton közelebb jött. Végigkúszott az arcán, nyakán, vállán, lesiklott a keblén, fehéren csillogó lábán. Letérdelt a fűbe Hermes — a leg­szebb isten —, átfonta a lábát és elragadtatástól fojtott hangon sut­togta: — Milyen szép vagy Aurelie, arany vagy, igazi arany, te vagy a habokból kikelő Vénusz, arany Af­­rodite, te vagy! Felkelt, karját a nyaka köré kulcsolta. Arany súlyos szemhéja lecsukó­dott. Valami köd ereszkedett az agyára. A tér tágult, a homály nőtt. Hangokat hallott! — Meg akar ölni! Vigyázz ! Először egy hang hallatszott, az­után kettő, tíz, egy nagy zenekar. Félelmetesen kapcsolódtak egymás­ba a hangok, előbb halkan, azután egyre erősödve. Kezek imbolyogtak az égen, kiterjesztett ujja, nagy, fe­hér kezek. — Vigyázz! — zengte a kórus. Felnézett. Hermes karcsú ujjai a nyakát simogatták. — Vigyázz!!! — üvöltötte a kó­rus. Arany szeme kitágult. Hermes az életére tör. Megfojtja. — Segítségü! Gyilkos!!! Hermes szelíd hangja suttog: — Tais tói ma chéri, tais toi! De nem, nem hagyja magát, élni akar. Nem akar meghalni. Meg akart fojtani! — sikoltja és begör­bült ujjai piros barázdát vonnak Hermes karján. Nimfák és faunok riadt arccal állnak körülötte. Arany sikoltozik és leszaggatja testéről peplumát, az is szorítja, fojtogatja. Körülnéz. Kik ezek itten? A rab­szolgáim! És cseppet sem csodál­kozik, hogy egyetlen kézmozdula­tára a táncos csapat eltűnik. Végigsimítja a homlokát. — Nem akarok erre gondolni. Most egészséges akarok lenni. Nem akarok tovább ittmaradni. A rá­cson túl, ott vár az Élet. Élni aka­rok! Behozzák az ebédet. Leül. Las­san, meggondoltan enni kezd. — Mióta is van itten? Nemso­kára egy esztendeje. Talán egy-két hét múlva kikerül ebből a börtön­ből. Ó, még egyszer szabadnak lenni! Utazni Olaszországba, a sárga mi­mózák hazájába és Parisba, az isteni városba. Még egyszer eljutni az aranykertbe, ahol Praxiteles Hermese várja. Még egyszer végig­élni egy szép éjszakát Hermessel, anélkül, hogy a fojtogató köd béní­­tólag feküdne az agyára. A tavaszi — sóhajtja és kitáruló karja leso­dorja az asztalról a poharat, mely panaszos csengéssel ezer darabra törik. Rémülten kap a pohár után. Fel­szedni. Eltüntetni, — ez a gondo­lat motoszkál az agyában. Azután legyint. Mária bejön, keresi a po­harat, hova tette? Félnek, hogy egy óvatlan pillanatban felvágja az ereit. Hát inkább a földön hagyja a cserepeket. Más is eltört már egy poharat. Nem nagy do­log, ott kint a rácson túl! De itt, itt óriássá­ nő ez az eltört pohár. Jelkép lesz ez a pohár, az ő eltört élete, mely után most hiába kapott, vége .. . Eltörte a poharat és kezd­heti elölről. Lekerül ismét a többi közé a rácsos ágyba, ahová az ápolók be­dobják az ételt, félve, mint a vad­állatoknak, hátha valamelyik bom­lottagyú emberpárja fojtogató kéz­zel nekiesik. Mária bejön. Figyelő szeme első villanásra mepillantja az eltört poharat. — Véletlenül leesett — mor­mogja kétségbeesett, halk hangon Arany és nem mer az ápolónőre nézni. — Igen. Mind­ezt szokták mon­dani — feleli Mária kurtán, ösz­­szeszedi az edényt és kimegy. Vésztjóslóan csapódik be az ajtó utána. — A Lé the­rét — gondolja­ Arany —, Hades birodalma, ahol J£o­ aC tucsuteó* J\ta Xapká "Jó­zseyt Búcsúzom ettől a nyártól is férfiasan, bátran, keményen. Kihörpintem a végső kortyot, mit poharamba mért a szégyen. A pohár Irta Monostory Ada KINGSKÖNYVTÁRRA? Lépjen be az Újság kölcsön­­könyvtárának tagjai közé, 100.000 kötetes kölcsön­­könyvtár áll rendelkezésére■ ■BBM n­ V., Gróf Tisza István­ utca ! Bizonytalan idő­re elnapolták­ a Házat A képviselőház elfogadta a milliárdos mezőgazdasági javaslat felsőttázi módosításait Pénteken, legutóbbi határozata értelmében, két ülést tartott a képviselőház. Az első ülést néhány perccel déli 12 óra után nyitotta meg Tasnádi Nagy András elnök és szavazásra bocsátotta Mezey La­josnak arra irányuló indítványát, hogy a képviselőház a mezőgazda­ság fejlesztéséről szóló törvény­javaslaton eszközölt felsőházi mó­dosítások sürgős letárgyalása céljá­ból két ülést tartson. Az indítványt egyhangúlag elfogadták. Fricke Valér előadó beterjesz­tette az együttes bizottság jelenté­sét a mezőgazdasági javaslat felső­házi módosításairól s a Ház ki­mondta a sürgősséget a jelentés tárgyalására. Tasnádi Nagy András elnök ja­vaslatára a Ház úgy határozott, hogy délután egy órakor ismét ülésre ül össze s ennek az ülésnek napirendjére az együttes bizottság jelentését tűzi. A déli ülés alig öt percig tartott. A második ülés ismertette a bizottság jelentését a felsőházi módosításokkal kapcso­latban. Annak megállapításával, hogy a módosítások lényeges vál­toztatásokat nem tartalmaznak s a törvényjavaslat szellemét nem érin­tik, a bizottság javasolta az ösz­­szes módosítások elfogadását. Ki­emelte az előadó, hogy a kény­szerrendszabályok ugyan tíz évre szólnak, de remélhető, hogy a me­­­­zőgazdaság örvendetes fejlődésnek indul és így mód adódik arra, hogy a kényszergazdálkodást még a tíz­éves határidő lejárta előti meg le­ Délután egy óra egy perckor nyitotta meg Tasnádi Nagy András elnök a képviselőház második pén­teki ülését. Fricke Valér előadó két majd szüntetni.

Next