Ujság, 1942. december (18. évfolyam, 273-296. szám)

1942-12-01 / 273. szám

KEDD, 1942 DECEMBER 1 A polgár­ ­tsgyim szívesen vette volna, ha a lezajlott költségvetési és a most folyó megajánlási vita ke­retében a polgári ellenzék képvi­selői felszólaltak volna a t. Ház­ban. Mert az igaz ugyan, hogy hallotta az ellenzék hangját — a Független Kisgazdapárt részéről Bajcsy-Zsilinszky Endre mon­dott két monumentális beszédet, majd a munkásság nevében a szociáldemokraták szónoka is ki­fejtette véleményét­­, csak a pol­gári szabadelvű képviselők ma­radtak távol a vitától. Lehet, hogy a bizottságok zártkörű és a nyilvánosság kizárásával lezajló tárgyalásain a polgári szabad­elvű ellenzék is leszögezte véle­ményét és körvonalazta nézeteit, de mindez nem a t. Ház plénuma előtt játszódott le s így nem ju­tott túl a tárgyalóterem falain, tehát a felszólalás nem láthatott napvilágot a sajtóban sem. Tudjuk — ha a polgár is tudja ■—, hogy ma a politikusnak (és főleg az ellenzéki, liberális poli­tikusnak) rendkívül nehéz a hely­zete és roppant nagy tárgyi kri­tikával kel rendelkeznie ahhoz, hogy megválogassa szavait, hogy elhallgassa azt, amit a ma­gyar nép szempontjából jobbnak lát elhallgatni és ki ne mondjon olyasmit, ami a nemzet érdeké­vel ellentétben áll. Tudjuk, hogy a felelősségérzet és a bíráló lelkii­smeret soha nem állította még ellenzéki képviselőinket olyan nehéz dilemmák elé mint ma és nagyon jól tudjuk, hogy a mos­tani parlamenti atmoszféra, a nyilasok és szövetségeseik jóvol­tából cseppet sem kecsegtető egy szabadelvű felszólaló számára. A polgár ismeri ezeket a nehéz­ségeket. Mégis: szeretné hallani képviselői hangját. Mert az élet a polgár számára is nehéz. A szürke hétköznapok egyre nagyobb sulival nehezed­nek vállára; egyre sokasodnak gondjai és tennivalói és egyre nagyobb felelősség hárul rá azon az őrhelyen, ahol minden civil polgár áll: a munka őrhelyén. S a polgár mindennapos gondjai között nem egy olyan általános érdekű van, amelynek taglalása országos nyilvánosság elé kíván­kozik. Nemcsak azért, hogy pa­naszként hangozzék el a képvi­selő ajkáról, hanem azért is, hogy — egy-egy jó ötlettel — enyhítsenek a nehézségeken, könnyítsenek a gazdasági élet problémáin és kiküszöböljék a társadalomban jelentkező szociá­lis zökkenőket. A polgárság ösz­­szességének véleménye a képvi­selőben desztillálódik le s a kép­viselőnek nemcsak joga, de kö­telessége is, hogy felemelje sza­vát ennek a rétegnek a nevében. Mert a szabadelvű polgárságnak — ezt biztosan tudjuk — sok mondanivalója lenne az orszá­g nyilvánossága előtt. Ezért is várta a költségvetési vita folyamán a liberális szóno­kot. És ezért várja továbbra is a többi vita folyamán azt, hogy a szabadelvű képviselő illő formá­ban, a lehetőségek és a méltá­nyosság határain belül felsora­koztatja panaszait és elmondja kívánságait, javaslatait, raciona­lizáló gondolatait, talán az egész közösség javára. Higyjék el a képviselő urak, hogy — ha meg­nyilatkozásaikat nem is fogadja a parlament osztatlan tetszéssel — százezrek lesik a szót, amit kimondanak. És higyjék el azt is, hogy ebben a figyelő maga­tartásban a bizalom, a megbecsü­lés és a szeretet szikrái izzanak. Az ötödik világrészen, Ausztrá­lián és Óceánián, tehát az Asztrália körül többezer kilométeres ívekben elterülő csendesóceáni szigetcsopor­tokon jelenleg az angolszászok, Nagy-Britannia és az USA osztoz­nak. Az óceániai német kolóniákat­­a világháborúban szerezte meg a brit impérium és Japán, amely az új csendes óceáni háború kitörése óta folytatja előretörését az angol, amerikai és francia birtokban levő szigetek felé. A franciák óceániai birtokairól általában meg szoktak feledkezni, annyira elenyészőknek tűnnek ezek az angol és amerikai birtokokhoz képest. Holott gazda­sági vonatkozásban az óceániai francia birtokok a Csendes-óceán szigetvilágának legértékesebb föld­területei közé tartoznak és ma stra­tégiailag is nagy fontosságuk van. Óceánia felfedezése és gyarmatosí­tása korában a franciák itt is, akár csak Indiában és Észak-Ameriká­­ban, komoly vetélytársai voltak az angoloknak. A francia Laperouse és Dumont d’Urville Óceánia leg­kiválóbb felfedezői közé tartoznak. Csakhogy a francia államhatalom gyarmatosító dinamikája a Csen­des-óceán világában is erőtlenebb volt, mint az angoloké. Az angol Cook felfedezéseit előbb-utóbb min­dig nyomon követte a brit birtokba­vétel. A franciák viszont csak hosszú idővel a felfedezések után, amikor már az imperialista hatal­mak gyarmati versenye átfogta az egész világot, kezdtek érdeklődni e szigetek iránt. Pedig érdekes, hogy a francia szellem történetében an­nál nagyobb jelentősége van Óceá­nia kis szigetcsoportainak. A sziget­csoportok felfedező utazóinak szí­nes, regényes elbeszélései nyomán alkotta meg Rousseau és a felvilágo­sodás azt a történetbölcseleti és po­litikai álláspontot, amely a primitív benszülöttekben látta a tökéletes, boldog, ártatlan és minden erény­ben bővelkedő, paradicsomi gya­­nútlanságban és tisztaságban élő embert és az emberiség minden romlását, elfajzását a civilizáció­nak tulajdonította. Rousseau rom­latlan ősemberének a mintaképei az óceániai benszülöttek voltak, már ahogy tudniillik a felfedező utazók látták és leírták ezeket az állítólag tökéletes békében, boldog­ságban, egyenlőségben, testvériség­ben és szabadságban élő szigetlakó­kat. Főleg Tahiti szigetének ben­­szülötteire­ alkotott a felvilágoso­dás ilyen paradicsomi képzeteket.­­ Holott valójában ezek a polinéziai­­ benszülöttek távol­osottak a para­dicsomi egyszerűségtől, az egyenlő­ségtől és a testvériségtől, társadalmi tagozódásuk bonyolultabb és raffi­­náltabb, mint bármely európai ál­lamé, a nemesek kiváltságait a leg­különösebb vallási hagyományok bástyázzák körül és tartós békeálla­potról még kevésbé lehet szó az óceániai szigetvilágban, mint a fe­hérek világában. Bármennyire is töredékek jutottak Óceániából a francia gyarmatbirodalomnak, ez mégis értékes gazdasági és világpo­litikai pozíciót jelentett Francia­­ország számára. Múlt időben beszé­­lünk, mert az összes óceániai fran­cia kolóniákat a de gaulleisták ra­gadták magukhoz, a nyár folyamán pedig a két legfontosabb szigetcso­porton, Új-Kaledóniában és az Uj-Hebridákon, amerikai csapatok is szálltak partra, hogy biztosítani igyekezzenek ezeket a japán előre­töréssel szemben. Ausztrália védelmi övezetének nagyon lényeges alkotórészei az amerikai csapatok által megszállt Új-Kaledónia és az Uj-Hebridák, mert az ausztráliai partoktól nem messze, az ötödik világrésztől észak­keletre terülnek el és így Új-Guineá­­val, a Salamon-szigetekkel és a Fidzsi-szigetekkel együtt az ötödik világrész északi és keleti védelmi vonalát alkotják. Új-Kaledónia a hozzátartozó Loub­y-szigetekkel és még néhány apróbb szigetcsoporttal együtt 18.500 négyzetkilométernyi területű, tehát nem egészen más­félszer akkora, mint Pest megye. Mindössze 65 ezer lakosa van, holott a rendkívül termékeny és páratlan ásványi kincsekben bő­velkedő nagy sziget egymagában legalább négyszer annyi kolonistát el tudna tartani. Benszü­lött népes­sége keveréke az Óceánia őslakos­sága három alkotóelemének, a törpe pigmeusoknak, akik a sziget hozzá­férhetetlen őserdőborította belse­jébe vonultak vissza az erősebb törzsek elől, a sötétbarna borii, ja­varészt emberevő, rendkívül har­cias, erős melanéziaiaknak és a világosbarna borii, az európai szép­ségideáinak rendkívül megfelelő, gracilis testalkatú, fejlett művelt­ségű polinéziaiaknak. A sziget visszamaradottságának egyik oka, hogy a franciák évtizedeken át fe­­gyenctelepet létesítettek itt és ezért szabad fehér kolonisták nem­igen kívánkoztak a szigetre. A fe­­gyenceknek, akik javarésze politi- A francia gyarmatbirodalom sorsa IV. Óceánia Kartll tenge. Tiszt Franciaország óceániai gyarmatai ÚJSÁG P&StC fia éneke VdkkOAlli éCáSziá Talpam alatt ég az aszfalt, füst és korom csapja arcom, villanyfénynél vacsorázok, szabad mezőn sohsem alszom. Botorkálok tűzfalak közt, a ruhám testemre olvad, csúnya-veszett hátereszek alól lesem ki a Holdat, így élek én. Itt születtem ebben a kő­rengetegben, nem vágytam el innét mindig, gyermekszívvel csak szerettem. Szerettem itt lámpát, tornyot, omnibuszt és kirakatot, de kamaszi kalandvágyam innét messze kiragadott. Hajó, motor, kocsi, vonat, minden szekér, ami halad, erdőt-mezőt csal szemembe, fel-felszítja a vágyamat, sátor alatt hálni, Napot mohón inni és a vizet átölelni vadul, mohón, hiszen gyönyörökkel fizet. Pesti fiú: Így éneklem járdaszélen a nótámat, ajkam füttyre csücsörödik, majd lebiggyed és lebágyad. Falak mentén ődöngök csak, mint a szárazon a halak, mikor leszek vízi pajtás, kósza lény az egek alatt­s Koldusok írta Asztalos Tibor Hajnaltájt már olyan meleg volt, mintha az elmúlt nap és a reggel kö­zött nem is lett volna éjszaka. A Nap olyan fehéren izzott, hogy bele­fájdult a szem. Az öreg Ábrist, alighogy elindult, alaposan meg­izzasztotta a hősség és sánta baltába. A kőkereszt mellett megpihent, ki­főzte a bakancsot, hátára akasz­­­totta és mezítláb indult tovább, ne­hézkesen, lassan sántítva a porban. A falu végén, a kis hídnál ide­gen ember jött vele szemben. Ábris jól megnézte az idegent s mintha csak önmagát látta volna. Szakasz­tott olyan rongyos, koldusforma ember volt, mint ő, csak hosszú szakállt viselt és ép volt a lába. Az idegen tisztességtudóan köszönt, de Ábris gyorsan átlátta hányadán áll vele és nem fogadta a köszöntést. Mikor túlhaladt rajta, megfordult és látta, amint a lúd mellett leült az árnyékba. Már azon tanakodott magában, hogy visszafordul. Amúgy­­sem akaródzott az út a nagy meleg­ben, hiszen ilyentájt majdnem h­iába jár, a nép mind odakinn van a földön, alig kap valamit. Inkább csak azért jár, hogy láttassa a nyo­morúságát. Mert még azt hiszik, ha nem látják, örökölt és már nem koldul. Az idegen szeget ütött a fejébe. Ta­lán megkívánta az ő három falu­ját? Elfogta a harag. Elég ide egy koldus is. Még majd tanakodjanak talán az emberek, melyiküknek ad­janak? Nohát itt nem lesz osztozás. Nem jut olyan zsíros falat, hogy még kétfelé vágják. Megállt, gondolkodott egy dara­big, azután mégis elindult. Úgy számította, ráér hazafelé útban is elkergetni az idegent. Megtalálja az emberét estére is, ha meg nem, an­nál jobb. Okosabban is teszi, ha estig arrébb áll. Immel-ámmal bejárta a szomszéd falut, kapott vagy két kiló kenyeret, négy tojást, meg egy kis kalácsot. Hat óra tájt ért haza. Már messzi­ről meglátta az idegent, csak ott ült a híd mellett. Megállt előtte. Az fel­nézett rá, aztán megbökte a kalapja szélét. Ábris megfontolta az után a dolgot s úgy határozott, hogy nem ront ajtóstól a házba. Előbb kitudja az idegen szándékát, kivallatja ap­róra, azután megmondja a magáét. — Meleg van — kezdte nyájasan és letelepedett az idegen mellé. — Meleg. — Honnan? — Messziről. — Azután hová? — Valamerre, tovább. Csak ez a két csikó kifulladt egy kissé — mondta nevetve az idegen és rá­mutatott a két lábára. Ábrisban megenyhült a méreg. Ha nem akar ittragadni az ember, nincs baj. — Üres a tarisznya — mondta és rábökött az ujjával.­­— Üres. Szívtelen nép lakik erre­felé. Nem adnak itt semmit. — Nem szívtelen az, csak éppen úgy van, hogy én volnék itt a kol­dus — mondta Ábris, nehezen tit­kolt fölénnyel.­­— Éhes? — Olyanformán. Ábris körüljárta szemével az em­bert. Nagy fáradtság jitt le róla, de két szeme vidáman, élénken csillo­gott. —­ Tartson velem. Eszünk, azután meg is alhatik nálam. Keresztül mentek a falun, mert Ábris vacka a másik végén volt. Az idegen nagy szemekkel mére­gette Ábris kényelmét, mintha még sohase látott volna ilyesmit. Volt ott minden, ami csak kellett. Edény, lámpa, tűzhely, ócska volt minden, de csak­ használható. Ábrisban da­gadt a büszkeség. Nagy készséggel mutogatta a holmiját, jólesett, hogy ő is urhatnámkodott. Vacsora köz­ben az idegen a hegyekről mesélt, Ábris még sohasem látott hegyet." s Mától kezdve a legjobb konyha, a legkitűnőbb ételek, a legfigye­njenebb kiszolgálás remek muzsika a LUKÁCS FÜRDŐ­­SZÁLLÓ ÉTTERMÉBEN (VOLT TARJÁN) amelyet a mai napon ÁTVETTEM LENHARDT PÉTER a Kék Duna étterem volt üzletvezetője kar deportált volt, itt sokkal jobb dolguk volt, mint a hírhedt Ördög­szigeten, szabadon mozoghattak és összeházasodhattak a benszülöttek asszonyaival. Ezek a deportáltak kihalóban vannak és a sziget gaz­dagsága ellenére nagyon kevés fran­cia kísérli meg a szigeten a jósze­rencsét. Miután a benszülött munka­erő többnyire nem megfelelő, fehér munkás pedig úgyszólván egyáltalán nincsen, kínai kulikat kellett hozni a bányákba és a gyapotültetvé­nyekre. Új-Kaledónia gazdagsága olyan ásványi kincseken alapszik, ame­lyek ma a szó szoros értelmében az aranynál is értékesebbek, hiszen miattuk állítják le az USA-ban, Ka­nadában és a Dél-Afrikai Unióban az aranybányák üzemét. Új-Kaledó­­niának nikkele, krómja és kobaltja van, három, a hadianyagtermelés számára kivételesen értékes tarka­fémje. Mind a három azok közé a tarkafémek közé tartozik, amelyek­ből Európa nagyon csekély készle­tekkel rendelkezik. A világ nikkelé­nek átlag 85—87 százalékát Kanada termeli, 2 százalékát a Szovjet, 3—4 százalékát Európa egyéb területei, főként az északi államok és 6—7 százalékát Új-Kaledónia. Latin-Ame­­rika nikkelelőfordulásait csak most kezdik kiaknázni. Miután nikkel ki­­bányászásra érdemes állapotban csak ilyen kevés helyen található, Új-Kaledónia nikkelbányái nagy értéket képviselnek. Ugyanaz a helyzet egy másik, nagyon keresett tarkafém, a króm bányászata terén. Utalásra legszebb ajándék az ERDőS-nyakkendő Rákóczi-út 8. Teréz-körút 20. Erzsébet-kisrút 15. Király-utca 40. (Saját nyakkendő selyem-szövőgyár)

Next