Ujság, 1943. február (19. évfolyam, 26-47. szám)
1943-02-26 / 46. szám
FENTEK. 1943 FEBRUÁR 26 ÚJSÁG MÁTYÁS király szellemét és emlékét idézte a Corvin-vacsorán Voinovich Géza. A magyar történelem e rendkívüli alakjának megelevenítése, tetteinek dicsőítése, jellemének vizsgálása, alkotásainak csodálata s mindebből a tanulságok levonása sohasem felesleges a magyar nemzet számára, de talán különösen értéke van enek most. Mátyást méltatni lehet, mint uralkodót, mint hadvezért, mint államférfit, mint a pénzügyek rendezőjét, az igazságszolgáltatás kifejlesztőjét, mint a tudományok barátját és pártfogóját, az irodalom lelkes barátját, de bármilyen részletét adjuk is tevékenységének és munkájának, mindenhol előcsillan az, ami e nagy férfiúra a legjellemzőbb, hogy erős kézzel és tántoríthatatlan lélekkel iparkodott megvalósítani a magyar nemzet jogos igényeit ezen a területen és a magyar nép számára olyan kereteket iparkodott teremteni, amelyen belül a kornak megfelelően a magyar nemzet az élet legmagasabb nívóját érhette el és legtökéletesebben kiélhette nemzeti életének teljességét. Miért teremtett Mátyás állandó hadsereget, miért fektette le biztos alapokra az adózást, miért növelte a jogbiztonságot és követelte az igazságszolgáltatás lehető tökéletességét, miért hozott ide tudósokat és művészeket, miért emeltetett palotákat, miért alapította a pozsonyi egyetemet, a Corvina-könyvtárt? Azért, hogy a magyar államot és a magyar nemzetet olyan tekintéllyel,tudással, hatalommal és erővel ruházza fel, amely előtt tisztelettel kellett meghajolnia az idegennek és amely biztosíthatta a magyar nemzet akkori jelenét és jövőjét. Nem lehet egy újsághasáb keretében még csak megközelítőleg nem méltatni Mátyás király alakját, vagy akár államférfit, akár hadvezéri cselekedeteit, még egyéniségét, színes és sokrétű egyéniségét sem lehet kellőképpen jellemezni. Itt csak jelezni tudjuk, hogy Mátyás király az uralkodó, mennyire bölcs és előrelátó volt, mennyire magyar és csak magyar volt, amikor politikája első céljául kétségtelenül a magyar állam függetlenségét, illetve a függetlenség teljes megvalósítását és maradéktalan fenntartását tűzte ki. Hadvezéri célja pedig, amely szoros összefüggésben állt politikai célkitűzésével, nem volt más, mint az, hogy Magyarországot megvédje az idegen, a török ellen. Nem századokra visszanyúló királyi családból származott, de az uralkodás, a vezetés és az irányítás tehetségét hozta magával a trónra, ő is bizonysága annak, hogy válságos időkben és súlyos órák közepette a magyar nemzet mindig ki tudott termelni magából olyan férfit, akit tehetsége, jelleme, hazaszeretete alkalmassá tett arra, hogy élére álljon ennek a nemzetnek. A történelem azt bizonyítja, hogy ennél nagyobb adományt nemzet a Gondviseléstől nem kaphat. Nép, amely nem élt át veszedelmeket, nem ment keresztül tragikus időkön, aligha van a földön s nem is az a baj, ha időnként elborul az ég, hanem az, ha nincs, aki ilyenkor világosságot gyújtson és elűzze a komor felhőket. Hálásak lehetünk, hogy ebben az évben Voinovich Géza szavai világították meg előttünk Mátyás király alakját. Az „őszirózsa, fehér őszirózsa"* című cikkre legyen szabad egy pár észrevételt tennem. A cikk egyes következtetéseit és megállapításait az u. n. „régi veteránok“-kal szemben igazságtalanoknak tartom. Ha nem tévedek, a cikk leértékeli és szinte gyermekes, könnyelmű játéknak minősíti a régi „48-as függetlenségi párt“ politikai tevékenységét. Úgy tünteti fel az akkori szabadelvű párt és ennek utóda, a munkapárt által képviselt reálpolitikával („guvernementális“ politikával) szemben állott ellenzéket, mintha ennek tagjai csupa álmodozó idealisták, utópisták lettek volna és az ő politikai magatartásukkal hozza okozati összefüggésbe a 13 évvel későbben egy négyéves világháború után kitört „őszirózsás“ forradalmat. Ez a vád nagyon sok jó magyar embert fog szívén találni. Én is ezek közé tartozom, ámbár politikával már régóta nem foglalkozom. 1905-ben (mikor a cikkíró, saját beismerése szerint, még gyermekkorát élte) én is ehhez az „obstrukciós“ párthoz tartoztam. Most is előttem van az a kép, amikor Szatmár vármegye megyeházának ülésterméből (Nagykárolyban) az u. n. „darabontkormány“ főispánja karhatalommal vezettette ki az ellenzéki bizottsági tagokat és az alispánnal élünkön átvonultunk a gimnázium tornacsarnokába és ott tartottuk meg a törvényes törvényhatósági közgyűlést. (A nevezetes történelmi eseményt ma is emléktábla hirdeti a tornaterem falán, ha csak a megszállás alatt el nem távolították onnan.) Nagyot komoly mozgalom volt ez az úgynevezett nemzeti ellenállás. A nemzet ősi hagyományos önvédelmi fegyverét vette igénybe, mikor megtagadta, illetve lehetetlenné tette az adó- és újoncjutalék megszavazását, ha mindjárt az egyébként elítélendő obstrukció igénybevételével is. Talán bűn volt-e az, hogy a magyar hazafiak igenigen nagy tömege nem tudta elviselni az „átkos“ közös ügyeket, a ,,dualizmus“-t, a német vezényszót, a Kossuth-kultusz üldözését stb.. • Ez a ciki válaszat érkezett Mikszáth Kálmán legutóbbi cikkére. Szabadelvű álláspontunkból folyó pártatlanságunknál fogva közöljük azt, anélkül, hogy hosszabb vitát akarnánk provokálni ebben a ma már történelminek tekinthető kérdésben, mert nem tartották összeegyeztethetőnek a magyar szabadság és függetlenség eszméjéval és eszményével, melyet Rákóczi, Kossuth, Petőfi hirdetett és melyért „annyi szív hiába onta vért..Ezt az eszményt igyekeztünk a falu népének szivében ébrentartani. A falu független népe ugyanis sem „jobboldali“, sem „baloldali“ nem volt, hanem egyszerűen és röviden: magyar, aki élt-halt az ország szabadságáért és függetlenségéért. Hányszor pirultunk a szégyentől, amikor külföldön járván, a „nationalité“ rovatban a „hongrois“-t „autrichien"-re helyesbítették, mert „a nagy világon e kívül“ sehol sem tudták, hogy magyar állam és magyar nemzet is létezik. Magyarország közjogi önállóságát és függetlenségét csak közjogi tanáraink egyetemi előadásaiból ismertük. Tisztában voltunk azzal, hogy az adott erőviszonyok tekintetbevételével ez nem „reálpolitika“ és nagy földrengésnek kell egyszer elkövetkeznie, hogy az ország a kétfejű sas karmaiból kiszabaduljon. Tudtuk, hogy békés eszközökkel ez sohasem lesz lehetséges. Azzal is tisztában volt mindenki, hogy akkor sincs kilátás lényeges változásra, ha a függetlenségi párt kerülne kormányra. De ha nem lett volna függetlenségi párt, akkor mesterségesen is teremteni kellett volna egy ilyen pártot, mely a szabadság és függetlenség eszményeinek örök Veszta-tüzét ápolja és kialudni ne engedje! Még ha százszor délibáb és utópia volt is a gyakorlati politika szempontjából nézve». Gondoljunk csak a közelmúltra. Trianon ellen minden reálpolitikai eszköz hiábavaló volt, a nemzet igazságát sehol sem méltányolták, vagy meg sem hallgatták, mégis a nemzet legjobbjai tartották ébren Magyarország területi épségéhez való szent jogát és hol hangosan, hol csak suttogva, hol csak némán járt szájról-szájra a történelmi Magyarország területén a bűvös, imádságos jelszó: „Nem, nem, soha!“ Ne bántsuk tehát a „régi veteránodat“, a javíthatatlan idealistákat. A reálpolitikára a mindenkori erőviszonyok között minden időben szükség volt és szükség lesz, de szükség van arra az „idealista“ ellenzékre is, melynek hivatása: a D a Veszta-tűz ébrentartása, a nemzeti eszmények ápolása nemzedékrőlnemzedékre mindaddig, míg egyszer teljesedésbe mennek. Méltóztassék elhinni, az 1905. évi ellenzék sem tudatosan, sem akaratlanul nem idézte elő — az 1918. évi őszirózsás forradalmat. Bizony 1905-ben még senki sem gondolt és nem is gondolhatott arra, hogy kilenc év múlva világháború lesz. A függetlenségi párt nem is vágyott kormányra és az úgynevezett koalíció, mely a „nemzeti ellenállás“ után a kormányt átvette, a függetlenségi párt presztízsét alaposan lejáratta. De nem szüntette meg. A forradalom kizárólag a vesztett háború szomorú mellékterméke volt, nemcsak nálunk, hanem másutt is. Ami „rózsás“ volt a forradalomban, az az évszázadok után, ha szomorú körülmények közt is, visszaszerzett függetlenség tudata volt. Ez tette mámorossá a magyar népet, mely valóságos gyermeki örömmel szürcsölte, élvezte ezt az isteni adományt. Sajnos, hamar bekövetkezett a kijózanodás. De ebben is ártatlanok a veteránok. A cikk némi gúnnyal idézi az „Ugocsa non coronat“ és „ebura fakó“ történelmi közhelyeit. Nézetem szerint ezek a dicsőséges magyar múlt tiszteletreméltó történelmi emlékei, melyek az Intranzigens, gerinces magyar jellem örökérvényű bizonyítékai. Vannak történelmi pillanatok, amikor az ilyen erélyes vétókra életbevágóan szükség van, mert gyakran előfordul, hogy a kényelmes, sima, egyenes után haladó reálpolitika esetleg tt gyengeség látszatát kelti. Kiváló tisztelettel F. J. dr. A „nemzeti ellenállás“ SSm SS Liivál a » ■«rkeszten SS * tStorkC nappdny. /Kia. dUn Géza Szeretem a felhőt Szép arany szegéllyel, Szeretem a lelked Színarany kedéllyel. Ha izzó szemednek Könny az igazgyöngye Nehéz a szivemnek, Mintha nagyon mélyről. .4 szivemből jönne. De ha mosoly villan Két szemed csillagán. Mintha mennyei fény Fentről hullana rám. S ha mosoly fodrozza ívbe metszett szádat. Szivemről is elszáll ,4 búsongó bánat. Forró a te könnyed. Kacajod is meleg, fia valami szépben Te is kedved feled. Csak forróbb lesz szíved, fia kedved nevető, Hidd el, napsütésben Legszebb a temető. Csak fénylő erdőnek Van búgó galambja, Jobb ha örömre szól Szived kis harangja. .. te tavaszodból Kap fény az én nyaram, Csak ragyogj, mosolyogj. Kincs a humor, ha van Keserű kedved is Változzék örömmé. Hisz szeret a szived Ugye már örökké? Jáger Mari, ■* írta Kosztolányi Dezsőné Ne tessék megijedni a nevétől. Tagadhatatlanul igy hívták, de a legtisztesebb Jáger Mari volt a földgolyón. A Szepességből került ide, sok-sok évvel ezelőtt. Tizenegyen voltunk akkor gyerekek s a nagyanyánk küldte hozzánk dajkának Jáger Marit, vasúton, Pestre, óvatosságból mindössze négyet vallott be neki. Gyakran emlegette később, hogy kapkodta a fejét első nap, dél felé, amikor hazaszállingóztak az iskolából a kölykök, egy egész határra való, de estére kelve, miután sorra megfürdetett bennünket, fiút-lányt vegyest, a még párolgó, puha gyerektesteket karján meg a hátán behordta a túlfűtött gyerekszobába és ágyba ritkta, már azt érezte, hogy öröktől fogva köztünk élt és itt is fog maratni örökké. Mi is ezt éreztük. Imádtuk Jäger Marit. Senki a világon nem tudott olyan gyönyörűen ijeszteni és olyan édesen megnyugtatni, mint ő. Felejthetetlen bűvös boldogság volt ütni szétteregetett, bő, kék perbálszoknyáján s hallgatni, hogy mesél. A mi szüleink túlontúl vigyáztak az akkoriban polgárinak értelmezett illendőségre. Hogy egyebet ne említsek, például azt isigen szerették, ha mi gyerekek, papát-mamát játszottunk, vagy túlságosan sokat törődtünk babáinkkal. Mindez valami gyanús, szemérmetlen testiséget feltételezett s ettől igyekeztek elterelni bennünket. Egyúttal azonban a lelkiség s az érzelmi magánügy is elhárítandó volt. Valamiféle steril racionalizmus határai közt lebegtünk, arról, ami a földi és arról, ami földöntúli hallgatni kellett. Itt volt azonban Jáger Mari s az ő révén titkos kapcsolatba kerültünk a lényegessel s a tilossal. A természettel s a művészettel is. Olvasni, mi gyerekeik tanítottuk meg őt, ennek ellenében ő megtanított bennünket arra, milyen szép lehet az, amit olvashatunk. Minden kezébe került könyvet s minden dirib-darab nyomtatott papirost elolvasott, azután elmesélte azt, amit olvasott, így ismerkedtem meg a remekművekke s a ponyvairodalommal. Együtt sirtani vele Karenin Anna, Szőke Panni s a „Kitagadott grófnő" szomorú sorsán. Az évek során Jáger Mari lassacskán elvárosiasodott. Vasárnaponként strucctollas kalapot tett a fejére, szürke vállfűzőbe szorította hízásnak induló derekát és színházba ment a barnabajuszkás, magas, kereskedősegéddel, a Vilivel. Ez a Vili olyan volt szememben, mint amilyen Wronszkyj gróf lehelett. De hétköznapokon még mindig bő, kék perkálszoknyát öltött Maris mesélt nekünk a színházról meg a saját bánatáról, így kerültem vágyakozó kapcsolatba a színházzal meg a bánattal is. Sok év múlt el azóta. Asszonykoromban már, ha fel-felkerestem, csibemájat tett a tányéromra mellémkuporodott és mesélt. Utoljára a kórházi ágyon láttam. Már zavarodott volt, a nyelve is nehezen forgott. — Ó, — mondta, amikor meglátott* — alig vártam, hogy lássam és elmeséljem, mi történt velem. Lehalkította a hangját, súgva, mint régen, amikor valami, titokzatos történetet mondott el. — Képzelje, — folytatta, — a* éjjel egy ópium-barlangba kerültem. Erőszakkal cipeltek oda. Ki hinné, hogy a város kettős közepén ilyesmi lehetséges — méltatlankodott. Majd németre fordította a szót, nehogy a körülötte fekvők megértsék. — Vigyázzon magára — mondta németül nekem, mert borzalmas dolgok történhetnek az emberrel, ha nem vigyáz. — Megint magyarul folytatta. —» Én még sohase láttam ilyesmit, esküszöm, soha az életben, de olvastam a Vengerkákban. Áradt belől a szó. Még akadozó nyelve se hátráltatta. — Az ópium füstje betöltötte is egész termet, fölfelé gomolygott, mennyezet felé és mindent opátos homályba borított. A lányok a földön fetrengtek és hörögtek a kéjtől, hajnal felé pedig úgy 'hordták ki őket anyaszűz meztelenül, mint a dögöket. Mint a dögöket — ismételte, meggyőző pátosszal. Tetszhetett neki ez az erőteljes kép. —Olyanok voltak mind, mint, mint — kereste a hasonlatot — Ubrik Borbála, vagy, mint a duza . .. medúza — javította ki önmagát. Rettenetes látvány volt. Reggelre aztán valamennyien itt feküdtek a kórházban súlyos betegen. Alig vártam már, hogy elmondhassam magának — fejezte be tompán és kimerülten hátradőlt a csikoshuzatú, kemény párnán. — Égvén egy kis beföttet, ott van az éjjeliszekrényen — motyogta gégiesen. — Egy szó se igaz az egészből, nincs magánál félrebeszél — sugdosta nekem fölényeskedő mosolylyal a szomszédos ágyból egy va** tag, fekete iparosné külsejű aszszony. Mérgesen leintettem az ostobát Nem értette, hogy Jáger Mari mert mesél nekem a halálos ágyán. s Kállay miniszterelnök beszéde a háború magyar céljairól A Baross Szövetség közgyűlésének záró ülésén, amelyen a kormány több tagja is megjelent, Kállay Miklós miniszterelnök is résztvett és hosszabb beszédet mondott. Ilovszky János képviselő, a szövetség elnökének megnyitó beszéde után emelkedett szólásra Kállay Miklós miniszterelnök, aki így kezdte beszédét: — Hosszabb idő óta nem szólaltam fel a nyilvánosság előtt — mondotta a miniszterelnök. — Ez alatt az idő alatt nehéz hetek és hónapok múltak el felettünk. Az orosz fronton küzdő hadseregünk erős megpróbáltatásokon, nagy küzdelmeken, véres harcokon ment keresztül. Hadseregünk e súlyos harcok során emberben, fegyverben veszteséget szenvedett, de erkölcsben, hitben és a magyar vitézségben töretlenül, ma már túl van a harcok súlyosságán, s felkészül arra, hogy erőit összeszedve, mindig ott legyen, ahol küzdeni kell az egyedüli, az egyetemes, a mindig előtérben maradó célért, a magyar érdekekért! — Magyar célok vitték katonáinkat a messzi orosz hómezőkre — fejtegette a miniszterelnök —, a magyar célok teszik számunkra kötelezővé, hogy idehaza az eddiginél is nagyobb erővel fejlesszük és fegyverezzük fel hadseregünket, mint mondottam az előbb, mindig az egyetemes magyar célért, a magyar érdekekért. S most, amikor hosszú idő után először szólalok fel ismét a nyilvánosság előtt, engedjétek meg, hogy mély meghatottsággal, ha ugyanilyen tisztelettel s meg nem tört magyar hittel és lelkesedéssel, a magam és mindnyájatok nevében is egy fejfát helyezzek el a mai közgyűlésen. Veszteségeinknek, hősi halottatoknak fejfáját, amely legyen szimbóluma a tiszteletadásnak, a könnynek, annak a könnynek, mely a tiszteletadás után, az eddiginél is bátrabban, hívőbben, vitézebben s elszántabban csillog a magyar szemekben! (A közgyűlés közönsége a miniszterelnök e szavainál felállt helyéről s néma áhítattal hódolt az elesett magyar hősök emlékének.) — Ennek a háborúnak — folytatta beszédét a miniszterelnök —, ránk nézve pregnánsan kifejezett kettős célja van: megmenteni a bolsevizmustól ezt az országot, ezt a nemzetet s vele együtt a kultúrának, a kereszténységnek, a civilizációnak, az emberiességnek azt a keletre előretolt őrhelyét is, amelyen mi itt állunk. Mert ha áttöri ezt a bástyát a keleti rém, akkor