Ujság, 1943. március (19. évfolyam, 49-72. szám)

1943-03-10 / 56. szám

Beszélgetések Váradon ). A SZÁMKIVETETT MÚZSA (Hatoljunk beljebb a társadat­om dzsungelébe. Amit nem­­ találtunk m­eg a polgár tanyáján, feltétlenül fe­ll pillantanunk a költőnél. A köttó súlyos örökségeket talál Vá­radon. Ha hű akar lenni önmagá­ba, nem vetheti szemétre is nem tékozolhatja el tanítómesterei ha­gyatékát. Még kevésbbé tagadhatja meg azokat a magasztos ideálokat, melyek az Örök Magyar Költészetet őt meg átszövik, amióta csak ezen a földön versbe kényszerítenek sza­vakat, gondolatokat, rímeket is rit­musokat. Nézzünk bele Várad irodalmi éle­tébe — higyjük, hogy van ilyen — és keressünk rokonlelkeket, akik ki tudják rántani lábukat a magasz­taló váradi agyagból és suhanni tudnak a képzelet szárnyán, mint Peer Gynt felhőlovai; keressük meg a költőt, aki izzani tud a szabadsá­gért és az ősi magyar jussért s aki érzékeny idegrendszerrel reagál minden rendellenességre, minden igazságtalanságra és minden gyarló tettre. Mert a költő nemcsak élesz­tője, serkentője, ébrentartója, de er­­kölcsbírája is a társadalomnak. Keressük meg e költőt, aki nem elhintik Mint ahogy Végvári-Re­­scényik Sándor sem alkudott, sem • román Imperium alatt, sem ké­sőbb sem soha, sem olyen időkben, •mikor „repülővel űzték a sast: « ttlkeTJ Kbh*« forduljunk máshoz, mint •x egyetlen nagyváradi irodalmi tömörülés, az ötvenéves Szigligeti­ Társaság főtitkárához, Daróczi Lajos szerkesztőhöz, aki pozíciójá­nak őrtornyából könnyen átlát­hatja a váradi irodalom tikját. Először vele beszélgetünk, később oda­ül hozzánk Tabéry Géza is, aki szintén szívesen szól hozzá témánk­hoz. — Megteszünk mindent a­ ho­lst ml élet fellendítésére — mondja a főtitkár. — A Szigligeti­ Társaság kéthetenként tart felolvasó-ülést, amelyen igyekszünk a fiatal gárdát kinevelni. —­ Van egyáltalán fiatal gárda? — Majdnem csak ilyen van. Ta­­béry Géza mellett elsősorban ezek a fiatalok számítanak. Bélteky László, Horváth Imre, Kiss Tamás, Diósszilágyi Ibolya nevét kell ki­emelni közülük. A szintén váradi Vadányi Zoltán és Wessely Iván már az öregebb generációhoz tar­tozik. (Tényleg, a fiatalok közül jól ismerjük a szelíd, csendes Horváth Imre finom, japánosan kecses, rö­vidke lepkeszárny-verseit, már az Újság­ban is jelent meg belőlük néhány; Kiss Tamást, aki már a Magyar Csillag­ban is helyet kapott — vidéken ez roppant nagy érték­mérő — is Bélteky Lászlót, akinek legutóbbi kötetéről nemrégiben ír­tunk őszinte bírálatot, őket buda­pesti irodalmi körökben is ismerik és számontartják. De menjünk to­vább!) — A baj az, hogy ezen aztán be is fejeztük a felsorolást. Költőink vannak, de prózaírónk egyáltalán nincs. Aztán fáj az a részvétlenség is, ami a közönség köréből tapasz­talható. Felolvasó üléseinken alig van néhány ember, azok is nagyob­­bára rokonok, ismerősök, hozzá­tartozók. A törzsközönség — a mag, amely köré aztán később kialakul­hatna egy kulturált, irodalom­szerető és irodalompártoló kör — hiányzik. Tabéry Géza itt közbeszól: — Ne felejtsük el, hogy alig van értelmi ifjúságunk. Nincs egyete­münk, tehát a fiatalság — érettségi után — vagy egyetemi városokba költözik, vagy pedig feladja a ta­nulást és íróasztal mellé ül. Így ép­pen a leglelkesebb és leghasználha­tóbb korosztály — a 18 évestől a 35 esztendős korig — kiesik. Ez is nagy baj. — Nem lehetne valahogy segí­teni a részvétlenségen? — vetjük fel a kérdést. Valahogy be kellene csalni a közönséget. Szavalóművé­­szeket kellene hozatni Pestről, hogy a helyiek, ha van bennük tehetség, tanulhassanak. Aztán egy-egy fel­olvasó ülésen a nagy költők ismert verseit is meg kellene szólaltatni. Lehet, hogy a kétségkívül jelentős helyi költőkért nem megy be a ko- Sziné*, de nagy költőkért — ha jó előadótól hallhatja verseiket — feltétlenül lelkesedik. — Gondoltunk erre is — mondja Daróczi Lajos —. De egészen ki­váló előadót nehéz kapni. Kocká­zatos is anyagi szempontból. — És ha olykor egy-egy írót, vagy költőt hívnának meg? — Majdnem egészen reményte­len dolog. Ezzel már kísérleteztünk, de a nevesebb írók és költők men­­tegetődző levelet küldtek és lemond­tak.* (Ebbe nem lehet belenyugodni. Ha lenne valaki, aki emberfeletti munkával, minden sikertelenség, közöny, félreértettség mellett neki­menne ennek a problémának és le­gyűrné, ha összeállnának a fiatal írók és költők és igyekeznének leg­alább havonta egyszer egy folyó­iratot kiadni. Ha lenne egy közös hang, egy egységes erő ...) Erről beszélünk a fiatal költővel, aki csak nemrégiben került Vá­radra, de aki teljesen távoltartja magát minden megmozdulástól. Csendben él, visszahúzódva és talán meghasonulva is, mindenesetre sér­tődötten. Még a viradiak sem isme­rik. — Miért nem? — kérdezek bele a kék cigarettafüstbe, de ő csak Tá­m­­ogat­ja a vállát. — Nem érdemes. A költő legyen költő — semmi egyéb, írja meg a verset és hallgasson. — A költőnek azonban nyilvá­nosság is kell. Ha megírt­a a verset, nyomdafestékre is szüksége van. — Ez igaz. De mi köze mindehhez a tömegnek. A tömeget nem ér­dekli a vers. — Pesten mi épp az ellenkezőjét tapasztaltuk. — Ac mát. — Nem más. Ott i* szükség volt pionírokra, merész kezdeménye­zőkre, akik át tudták rágni magu­kat a közöny páncélfalán. Dolgozni kell a versért. Ha kell, verekedni is. — Nem dolgozom és nem verek­szem. Költő vagyok, legalább is azt szeretném hinni, hogy az vagyok. Szépeket írok — nekem legalább is tetszik, különben nem csinálnám. És esetleg tetszik még annak a negy­­ven-ötven embernek, aki elolvassa. Ezzel elértem célomat. — Engedd meg, hogy arra Petőfi szavaival feleljek: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed. Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fád félre tedd. A lant szent fa, meg kell becsülni. Lépj ki az önkéntes száműzetésből, fogd össze s fiatalokat és merjetek nagyot alkotni! Kinéz a korzó forgatagára és vál­la­tván. — Ezt itt nem lehet csinálni. Si­kere mindenkép csak a divatos di­­zőznek lesz ...★ (Hát ilyenek a szellem emberei. Egyik cinikusan, másik apatikusan, harmadik fölényesen, negyedik szo­morúan beszél, mintha csalódtak és kiábrándultak volna valamiből, ami már sohasem lehet az övék. Az em­ber hátán átfut a hideg, ha velük beszél. „Nincs, nem, lehetetlen“ — mindenre ezt felelik. Dulka Ákos szakállas alakja tű­nik fel egy konflisban. Mutogatja kisfiának a várost. Hja, amikor még ők fiatalok voltak ... Szinte jólesik beszaladni egy pil­lanatra Horváth Imréhez, ehhez a nagyon tehetséges, kedves, végtelen szerény, csendes és bizony-bizony mostoha sorsú költőhöz, aki mint­ha egy egészen anyagiatlan, csakis a szépségekkel és a művészetekkel táplálkozó, magas eszmei szférából pottyant volna Magyarországra, Vá­rad városába, hogy ott költő legyen s hogy mint újságíró keresse ke­lterét. Hozzá még mint­­ törvény­­széki rovatvezető. Igen, ő megvan, nem panaszkod­hat. Össze­ült egy kötetre való vers, de: — Olyan nehéz kiadni. A fővá­rosi lapok szépen leadják a verse­ket, de amikor együtt van egy kö­tetre való, akkor nagyon nehéz ki­adni. — M­égi­s csak kellene valami fo­lyóirat ... — Szó van egy antológia szer-s késeléséről. Kiss Tamás nagyon akarja ■ úgy tudom, a Szigligeti Társaság felkarolná az ötletet. Nagyszerű lenne, ha megvalósulna! Jaj, az anyagi világban nehéz bol­dogulni. Szegény költő számára csupa csapda, csupa nehézség, csupa ravasz, számító fortély, csupa aka­dály és csupa talány. Horváth Imre kikísér s láts­zik rajta, jólesik, hogy nem feledkeztünk meg róla; azt hiszi, az emberekkel szemben is olyan alázatosnak kell lennie, mint ar ő poétikájával szemben. Ahogy át­baktatunk ajtókon, küszöbökön, szo­bákon s ahogy megáll az ajtóban és félszegen meghajlik, rendkívül so­vány, beesett arcával, vékony alak­jával és szelíd, tehetséges sugárzó barna szemével úgy áll a lépcsők felett, mint a szegény, száműzött váradi Múzsa, aki népét keresi... * (És mégsem látjuk reménytelen­nek a helyzetet. Ahol ennyi tehetsé­ges költő­ van, ott majd akad egyszer egy lázadó, aki porondra lép és ma­gával vonja társait. Ady tehetsége-­­ ből még maradtak foszlányok Vára-­­ dan. Higyjük, hogy a mostani köl­tök vénáiban is benne pezseg meg a n ő merészsége, nyílt hitvallása és os­torozó tettvágya. Mert Váradon csak erre van szükség. Csak erre, tettre.) Barcs Sándor ÚJSÁG SZERDA­, 2343 MÁRCIUS TV Sándor Imre megfialt Fájdalmat vesztesége van a ma­gyar Irodalomnak, legértékesebb, legeredetibb felvidéki íróink egyike, Sándor Imre váratlanul meghalt. Sándor Imre a Nyugat első generá­ciójának érdekes, sokkúrú novella­­írója volt. Első novelláskötete, a Boldogság, a Nyugat kiadásában je­lent meg és nagy feltűnést keltett, önálló kötettel Sándor Imre ezután évekig nem jelentkezett, a világ­háború alatt a Pesti Napló munka­társa volt. Közvetlenül a Felvidék elszakítása előtt jelent meg első re­génye, a Lángoló út, amely írói ki­bontakozásának újabb korszakát je­lezte. A Felvidék elcsatolása után Kassára költözött, ahol mindig a magyar ügynek lelkes hitvallója maradt. A Prágai Magyar Hírlap prágai, majd kassai szerkesztője lett és publicisztikai és írói működésé­vel kivételes érdemeket szerzett. Kassai évei alatt jelent meg Asszo­nyok cimü újabb novelláskötete Mint drámaíró is mindig uj utakon haladt, mint bátor kezdeményezőt értékelték és drámai alkotásait a mértékadó kritika nagyon meg­becsülte. Szedjetek szét csillagok cimü mese­játékát 1326 ban játszot­ták Budapesten s ekkor a kritika úgy ünnepelte, mint az új felvidéki stílus reprezentánsát, aki bizonyos mértékben példát mutató hatást gyakorolhat a megmaradt ország drámaírására is. Hasonló elismerő fogadtatásban részesült az Újbor című, 1927-ben előadott drámája. Kassán került színre közvetlenül a visszacsatolás előtt Különös ember című színműve. 1940-ben a felvidéki vígjátékpályázaton, ahol a pálya­munkák felett a Nemzeti Színház zsűrije Ítélt, Mesebeli herceg című vígjátéka első díjat nyert. Sándor Imre kitűnő fordító is volt, a nálunk annyira népszerűvé vált holland írónőnek. Ammers Kül­lernek minden regényét ő fordította magyarra Éppen a hetekben készült el Ammers Ku­ller Madame X című regényének fordításával, amely a francia forradalom és Napóleon ko­rának legérdekesebb nőalakjáról szól. Fordítása korrektúrája közben érte a halálos roham, komoly gyá­szára a magyar irodalomnak és kü­lönösképpen a felvidéki magyarság­nak. Megalakul a Szentaleky irodalm­i Társaság Vasárnap alakul meg Zom­borban a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság, amely a délvidéki írókat gyűjti maga köré. A zombori megalakulás orszá­gos jellegű ünnepség keretében zaj­lik majd le, amelyre sok előkelőséget várnak­ Budapestről is. Többek között megígérte részvételét az alakuláson H Herczeg Ferenc. A közgyűlésen Her­czeg János, a Kalangya főszerkesz­tője és Krámer Gyula felsőházi tag mond beszédet. Délután irodalmi es­tet rendeznek, amelyet Herczeg Fe­renc köszöntő szavai vezetnek be. Be­szádet mond az ünnepségen Deák Leó és Rock Andor főispán, valamint Bisztray Gyula miniszteri tanácsos. Akinek nem Inge... R‘­l­ajrdts Ferencnek, aztdnt Magyar P­át­e­r­ fában írja. Igám fáj, hogy számoson vannak, akik ,/i zsidótörvények követ­kez­­tében a magyar élet napos oldalára kerültek, életkörülményeiket bámulatraméltóan megjavították, álláshoz, kalácskeresethez, szép vagyonhoz jutottak.14 Nem értjük, miért fáj ez éppen a Magyar Futár­nak? Miért kesereg ezen Rajniss Ferenc? Nézzen a tükörbe és látni fogja, hogy nagyrabecsült személyével pontosan e­z történt. Emlékezzék vissza a kihallgatási jegyzőkönyvre, amelyben ő maga tett tanúvallomást nem csekély havi jövedelméről. Vagy talán úgy gondolja, hogy csak R. F.-nek kellett volna „a magyar élet napos oldalára“ kerülnie. A hivatkozott törvény a „társadalmi egyensúly helyreállításáról”* beszél, nem pedig R. F. financiális egyensúlyának helyreállításáról. Ezt még a Magyar F­ut­á­r­nak is tudnia kell!­ ­ A múlt politikusainak legnagyobb hibája az, hogy nagyon kevés­nek volt közülük társadalomtudományi műveltsége — állapí­totta meg Mester Miklós dr. képviselő, a M Magyar Megújulás Pártja ideológiai előadássorozatában. Talán igaz a megállapítás. De vitán felül áll, hogy annak a „kevés“ politikusnak legalább tizannyi társadalomtudományi műveltsége volt, mint igen sok mai szociál­politikusnak. Viszont annál nagyobb és megbocsáthatatlanabb bűnük, hogy nem voltak tagjai a M. M. P.-nak. Szolgáljon azonban mentségükül, hogy ezt a korszakos jelentőségű pártot akkor még nem hívták életre. A Sztor Tanul*, a Nem­et­ Színház kitűnő murist* ti megkapta * ' • megáét, mivelhogy ** UJlág esUznerflea Btréworl írni róla. A Nemzetőr névtelen glosszaírója leleplezi a nórayi maffiát és dobra veti, hogy a kitűnő színművész azért kap demrrl sorokat, mert „politizál, de — helyesen politizál.“ Valóban igaz. Major Tamás „helyesen politizál“, mert igazi költőket, valós.ágos magyar költőket tolmácsol a zavalóestjein. Nem olyanokat, akik — politizálnak, hanem a magyar irodalom valóságos értékeit. Színesz részéről ez az egyetlen „helyes“ politizálás: nem hódolni be a politika divatjának, hanem — divatossá tenni az örök, halhatatlan magyar értékeket ni ért válság, népi Magyarország: egy vezér­cikksorozat rímes, amelynek immár Vili. folytatását élvezhettük. Ennek a folyta­tásnak költői alcímet is adott az U­j Magyarság népszerű vezér­publicistája. Hogy azt mondja: „A kastély és kunyhó pere* A költőinek vélt alcím mögött megdöbbentő megállapítások olvashatók» Például, hogy az a költő, akinek fehérre mosdatása ez a folytatás „a Nyugat című irodalmi szemle ,intim­ pacifista és félig szocialista­, félig kommunista írói összejövetelein szembeszállt a bolsevizmus, a zsidó szellem, a nemzetközi íróság leghíresebb, vagy leghirhedtebb képviselőivel.“ Két kérdés: 1. miért ment a költő úr Ilyen „hírhedt“ és „Intim“ — ezt ugyan nem értjük — társaságba? — is 2. melyik év­ben történt ez a neki tulajdonított „szembeszállás?“ Mert mi nem em­lékszünk rá. Ellenkezőleg__Szegény jó Babits Mihály, nem is sejtette, hogy milyen bűnös „irodalmi szemlé“-t szerkesztett. Szerencse, hogy idejében eltávozott az élők sorából, mert az ügyészség vádiratot adhatna ki ellene — a folytatásos vezércikk tényállításai alapján. Jezép, hogy kellő ée nélkülözhetetlen oktatásban részesit bennünk két déli lapkedvencünk: a Pesti Újság. Legutóbb is ki-* tanít, hogy „az ősjogász, az elaggott diákvezér szomorú alakja abban a lidércnyomásos világban kelt szárnyra, amikor éppen a hazai bal­oldal ünnepelte a maga megújulását.“ Helyes. Abba még belemegyünk, hogy a diákvezér „szárnyra kelt.“ Az ellen sem tiltakozhatunk, hogy „lidércnyomás“-ról írnak. Ha ők úgy érzik, úgy is van. Csak azt nem értjük: ehhez a figurához mi köze van és mi köze volt a „házai bal­oldalinak? Soha nem vállaltuk és nem is vállaljuk ezt­ a rokoni kap­csolatot. A diákvezérek pedig alaposat rúgtak rajtunk, valahányszor „szárnyra keltek.“ Egészen átengedjük őket a Pesti Ujsá­g­nak. Toll Péter dr. A Nép hasábjain a Nevelés-ről értekezik» ’ Elképzelt katedrájáról szinte apodiktikus igazságként és ki­kerülhetetlen követelményként közli illetékesekkel, főleg azonban­ illetéktelenekkel, hogy „a nevelés tartalmában feltétlenül helyet kell kapjanak azok a politikai eszmék is, amelyeknek követését és megvaló­sítását a nemzetvezetők a közösség érdekében helyesnek tartják.“ Toll­unk hazabeszél, illetve haza­ ir. Miféle „nemzetvezetők“-re céloz? Minthogy a cikk másik passzusában S­z­á­l­a­s­i „Ú­t és C­é­l“ 1937 című munkájából idéz, arra kell gondolnunk, hogy „nemzetvezető“ néven őt és társait érti. De akkor miért nem ír világosan? Miért nem beszél a nemzeti élre vezető­k­ről? A laboskendős zsidólányokról közöl verset, Sért­ő K­ál­márt hagyatékából, a Pesti U­j­s­á­g. A vers irodalmi méltatásá­tól el kell tekintenünk. Nem elegendő és főként: nem egyetlen kelléke a versnek, hogy rövid sorokból álljon és a sorok végét rím ékesítse. Abban viszont igaza van az elhunyt költőnek, hogy a baboskendő „nem való bajuszkás, idegen virágnak.“ De hát ki látott már virágon — baboskendőt? És főként „bajuszkás“ virágon! Be kell ismernünk —* szégyen ide, szégyen oda —, hogy a verset nem értjük. Lehet, hogy bennünk van a hiba. De az is lehet, hogy — a versben. lÁNQSFI*

Next