Ujság, 1943. március (19. évfolyam, 49-72. szám)
1943-03-10 / 56. szám
Beszélgetések Váradon ). A SZÁMKIVETETT MÚZSA (Hatoljunk beljebb a társadatom dzsungelébe. Amit nem találtunk meg a polgár tanyáján, feltétlenül fell pillantanunk a költőnél. A köttó súlyos örökségeket talál Váradon. Ha hű akar lenni önmagába, nem vetheti szemétre is nem tékozolhatja el tanítómesterei hagyatékát. Még kevésbbé tagadhatja meg azokat a magasztos ideálokat, melyek az Örök Magyar Költészetet őt meg átszövik, amióta csak ezen a földön versbe kényszerítenek szavakat, gondolatokat, rímeket is ritmusokat. Nézzünk bele Várad irodalmi életébe — higyjük, hogy van ilyen — és keressünk rokonlelkeket, akik ki tudják rántani lábukat a magasztaló váradi agyagból és suhanni tudnak a képzelet szárnyán, mint Peer Gynt felhőlovai; keressük meg a költőt, aki izzani tud a szabadságért és az ősi magyar jussért s aki érzékeny idegrendszerrel reagál minden rendellenességre, minden igazságtalanságra és minden gyarló tettre. Mert a költő nemcsak élesztője, serkentője, ébrentartója, de erkölcsbírája is a társadalomnak. Keressük meg e költőt, aki nem elhintik Mint ahogy Végvári-Rescényik Sándor sem alkudott, sem • román Imperium alatt, sem később sem soha, sem olyen időkben, •mikor „repülővel űzték a sast: « ttlkeTJ Kbh*« forduljunk máshoz, mint •x egyetlen nagyváradi irodalmi tömörülés, az ötvenéves Szigligeti Társaság főtitkárához, Daróczi Lajos szerkesztőhöz, aki pozíciójának őrtornyából könnyen átláthatja a váradi irodalom tikját. Először vele beszélgetünk, később odaül hozzánk Tabéry Géza is, aki szintén szívesen szól hozzá témánkhoz. — Megteszünk mindent a holst ml élet fellendítésére — mondja a főtitkár. — A Szigligeti Társaság kéthetenként tart felolvasó-ülést, amelyen igyekszünk a fiatal gárdát kinevelni. — Van egyáltalán fiatal gárda? — Majdnem csak ilyen van. Tabéry Géza mellett elsősorban ezek a fiatalok számítanak. Bélteky László, Horváth Imre, Kiss Tamás, Diósszilágyi Ibolya nevét kell kiemelni közülük. A szintén váradi Vadányi Zoltán és Wessely Iván már az öregebb generációhoz tartozik. (Tényleg, a fiatalok közül jól ismerjük a szelíd, csendes Horváth Imre finom, japánosan kecses, rövidke lepkeszárny-verseit, már az Újságban is jelent meg belőlük néhány; Kiss Tamást, aki már a Magyar Csillagban is helyet kapott — vidéken ez roppant nagy értékmérő — is Bélteky Lászlót, akinek legutóbbi kötetéről nemrégiben írtunk őszinte bírálatot, őket budapesti irodalmi körökben is ismerik és számontartják. De menjünk tovább!) — A baj az, hogy ezen aztán be is fejeztük a felsorolást. Költőink vannak, de prózaírónk egyáltalán nincs. Aztán fáj az a részvétlenség is, ami a közönség köréből tapasztalható. Felolvasó üléseinken alig van néhány ember, azok is nagyobbára rokonok, ismerősök, hozzátartozók. A törzsközönség — a mag, amely köré aztán később kialakulhatna egy kulturált, irodalomszerető és irodalompártoló kör — hiányzik. Tabéry Géza itt közbeszól: — Ne felejtsük el, hogy alig van értelmi ifjúságunk. Nincs egyetemünk, tehát a fiatalság — érettségi után — vagy egyetemi városokba költözik, vagy pedig feladja a tanulást és íróasztal mellé ül. Így éppen a leglelkesebb és leghasználhatóbb korosztály — a 18 évestől a 35 esztendős korig — kiesik. Ez is nagy baj. — Nem lehetne valahogy segíteni a részvétlenségen? — vetjük fel a kérdést. Valahogy be kellene csalni a közönséget. Szavalóművészeket kellene hozatni Pestről, hogy a helyiek, ha van bennük tehetség, tanulhassanak. Aztán egy-egy felolvasó ülésen a nagy költők ismert verseit is meg kellene szólaltatni. Lehet, hogy a kétségkívül jelentős helyi költőkért nem megy be a ko- Sziné*, de nagy költőkért — ha jó előadótól hallhatja verseiket — feltétlenül lelkesedik. — Gondoltunk erre is — mondja Daróczi Lajos —. De egészen kiváló előadót nehéz kapni. Kockázatos is anyagi szempontból. — És ha olykor egy-egy írót, vagy költőt hívnának meg? — Majdnem egészen reménytelen dolog. Ezzel már kísérleteztünk, de a nevesebb írók és költők mentegetődző levelet küldtek és lemondtak.* (Ebbe nem lehet belenyugodni. Ha lenne valaki, aki emberfeletti munkával, minden sikertelenség, közöny, félreértettség mellett nekimenne ennek a problémának és legyűrné, ha összeállnának a fiatal írók és költők és igyekeznének legalább havonta egyszer egy folyóiratot kiadni. Ha lenne egy közös hang, egy egységes erő ...) Erről beszélünk a fiatal költővel, aki csak nemrégiben került Váradra, de aki teljesen távoltartja magát minden megmozdulástól. Csendben él, visszahúzódva és talán meghasonulva is, mindenesetre sértődötten. Még a viradiak sem ismerik. — Miért nem? — kérdezek bele a kék cigarettafüstbe, de ő csak Támogatja a vállát. — Nem érdemes. A költő legyen költő — semmi egyéb, írja meg a verset és hallgasson. — A költőnek azonban nyilvánosság is kell. Ha megírta a verset, nyomdafestékre is szüksége van. — Ez igaz. De mi köze mindehhez a tömegnek. A tömeget nem érdekli a vers. — Pesten mi épp az ellenkezőjét tapasztaltuk. — Ac mát. — Nem más. Ott i* szükség volt pionírokra, merész kezdeményezőkre, akik át tudták rágni magukat a közöny páncélfalán. Dolgozni kell a versért. Ha kell, verekedni is. — Nem dolgozom és nem verekszem. Költő vagyok, legalább is azt szeretném hinni, hogy az vagyok. Szépeket írok — nekem legalább is tetszik, különben nem csinálnám. És esetleg tetszik még annak a negyven-ötven embernek, aki elolvassa. Ezzel elértem célomat. — Engedd meg, hogy arra Petőfi szavaival feleljek: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed. Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fád félre tedd. A lant szent fa, meg kell becsülni. Lépj ki az önkéntes száműzetésből, fogd össze s fiatalokat és merjetek nagyot alkotni! Kinéz a korzó forgatagára és vállatván. — Ezt itt nem lehet csinálni. Sikere mindenkép csak a divatos dizőznek lesz ...★ (Hát ilyenek a szellem emberei. Egyik cinikusan, másik apatikusan, harmadik fölényesen, negyedik szomorúan beszél, mintha csalódtak és kiábrándultak volna valamiből, ami már sohasem lehet az övék. Az ember hátán átfut a hideg, ha velük beszél. „Nincs, nem, lehetetlen“ — mindenre ezt felelik. Dulka Ákos szakállas alakja tűnik fel egy konflisban. Mutogatja kisfiának a várost. Hja, amikor még ők fiatalok voltak ... Szinte jólesik beszaladni egy pillanatra Horváth Imréhez, ehhez a nagyon tehetséges, kedves, végtelen szerény, csendes és bizony-bizony mostoha sorsú költőhöz, aki mintha egy egészen anyagiatlan, csakis a szépségekkel és a művészetekkel táplálkozó, magas eszmei szférából pottyant volna Magyarországra, Várad városába, hogy ott költő legyen s hogy mint újságíró keresse kelterét. Hozzá még mint törvényszéki rovatvezető. Igen, ő megvan, nem panaszkodhat. Összeült egy kötetre való vers, de: — Olyan nehéz kiadni. A fővárosi lapok szépen leadják a verseket, de amikor együtt van egy kötetre való, akkor nagyon nehéz kiadni. — Mégis csak kellene valami folyóirat ... — Szó van egy antológia szer-s késeléséről. Kiss Tamás nagyon akarja ■ úgy tudom, a Szigligeti Társaság felkarolná az ötletet. Nagyszerű lenne, ha megvalósulna! Jaj, az anyagi világban nehéz boldogulni. Szegény költő számára csupa csapda, csupa nehézség, csupa ravasz, számító fortély, csupa akadály és csupa talány. Horváth Imre kikísér s látszik rajta, jólesik, hogy nem feledkeztünk meg róla; azt hiszi, az emberekkel szemben is olyan alázatosnak kell lennie, mint ar ő poétikájával szemben. Ahogy átbaktatunk ajtókon, küszöbökön, szobákon s ahogy megáll az ajtóban és félszegen meghajlik, rendkívül sovány, beesett arcával, vékony alakjával és szelíd, tehetséges sugárzó barna szemével úgy áll a lépcsők felett, mint a szegény, száműzött váradi Múzsa, aki népét keresi... * (És mégsem látjuk reménytelennek a helyzetet. Ahol ennyi tehetséges költő van, ott majd akad egyszer egy lázadó, aki porondra lép és magával vonja társait. Ady tehetsége- ből még maradtak foszlányok Vára- dan. Higyjük, hogy a mostani költök vénáiban is benne pezseg meg a n ő merészsége, nyílt hitvallása és ostorozó tettvágya. Mert Váradon csak erre van szükség. Csak erre, tettre.) Barcs Sándor ÚJSÁG SZERDA, 2343 MÁRCIUS TV Sándor Imre megfialt Fájdalmat vesztesége van a magyar Irodalomnak, legértékesebb, legeredetibb felvidéki íróink egyike, Sándor Imre váratlanul meghalt. Sándor Imre a Nyugat első generációjának érdekes, sokkúrú novellaírója volt. Első novelláskötete, a Boldogság, a Nyugat kiadásában jelent meg és nagy feltűnést keltett, önálló kötettel Sándor Imre ezután évekig nem jelentkezett, a világháború alatt a Pesti Napló munkatársa volt. Közvetlenül a Felvidék elszakítása előtt jelent meg első regénye, a Lángoló út, amely írói kibontakozásának újabb korszakát jelezte. A Felvidék elcsatolása után Kassára költözött, ahol mindig a magyar ügynek lelkes hitvallója maradt. A Prágai Magyar Hírlap prágai, majd kassai szerkesztője lett és publicisztikai és írói működésével kivételes érdemeket szerzett. Kassai évei alatt jelent meg Asszonyok cimü újabb novelláskötete Mint drámaíró is mindig uj utakon haladt, mint bátor kezdeményezőt értékelték és drámai alkotásait a mértékadó kritika nagyon megbecsülte. Szedjetek szét csillagok cimü mesejátékát 1326 ban játszották Budapesten s ekkor a kritika úgy ünnepelte, mint az új felvidéki stílus reprezentánsát, aki bizonyos mértékben példát mutató hatást gyakorolhat a megmaradt ország drámaírására is. Hasonló elismerő fogadtatásban részesült az Újbor című, 1927-ben előadott drámája. Kassán került színre közvetlenül a visszacsatolás előtt Különös ember című színműve. 1940-ben a felvidéki vígjátékpályázaton, ahol a pályamunkák felett a Nemzeti Színház zsűrije Ítélt, Mesebeli herceg című vígjátéka első díjat nyert. Sándor Imre kitűnő fordító is volt, a nálunk annyira népszerűvé vált holland írónőnek. Ammers Küllernek minden regényét ő fordította magyarra Éppen a hetekben készült el Ammers Kuller Madame X című regényének fordításával, amely a francia forradalom és Napóleon korának legérdekesebb nőalakjáról szól. Fordítása korrektúrája közben érte a halálos roham, komoly gyászára a magyar irodalomnak és különösképpen a felvidéki magyarságnak. Megalakul a Szentaleky irodalmi Társaság Vasárnap alakul meg Zomborban a Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság, amely a délvidéki írókat gyűjti maga köré. A zombori megalakulás országos jellegű ünnepség keretében zajlik majd le, amelyre sok előkelőséget várnak Budapestről is. Többek között megígérte részvételét az alakuláson H Herczeg Ferenc. A közgyűlésen Herczeg János, a Kalangya főszerkesztője és Krámer Gyula felsőházi tag mond beszédet. Délután irodalmi estet rendeznek, amelyet Herczeg Ferenc köszöntő szavai vezetnek be. Beszádet mond az ünnepségen Deák Leó és Rock Andor főispán, valamint Bisztray Gyula miniszteri tanácsos. Akinek nem Inge... R‘lajrdts Ferencnek, aztdnt Magyar Páter fában írja. Igám fáj, hogy számoson vannak, akik ,/i zsidótörvények következtében a magyar élet napos oldalára kerültek, életkörülményeiket bámulatraméltóan megjavították, álláshoz, kalácskeresethez, szép vagyonhoz jutottak.14 Nem értjük, miért fáj ez éppen a Magyar Futárnak? Miért kesereg ezen Rajniss Ferenc? Nézzen a tükörbe és látni fogja, hogy nagyrabecsült személyével pontosan ez történt. Emlékezzék vissza a kihallgatási jegyzőkönyvre, amelyben ő maga tett tanúvallomást nem csekély havi jövedelméről. Vagy talán úgy gondolja, hogy csak R. F.-nek kellett volna „a magyar élet napos oldalára“ kerülnie. A hivatkozott törvény a „társadalmi egyensúly helyreállításáról”* beszél, nem pedig R. F. financiális egyensúlyának helyreállításáról. Ezt még a Magyar Futárnak is tudnia kell! A múlt politikusainak legnagyobb hibája az, hogy nagyon kevésnek volt közülük társadalomtudományi műveltsége — állapította meg Mester Miklós dr. képviselő, a M Magyar Megújulás Pártja ideológiai előadássorozatában. Talán igaz a megállapítás. De vitán felül áll, hogy annak a „kevés“ politikusnak legalább tizannyi társadalomtudományi műveltsége volt, mint igen sok mai szociálpolitikusnak. Viszont annál nagyobb és megbocsáthatatlanabb bűnük, hogy nem voltak tagjai a M. M. P.-nak. Szolgáljon azonban mentségükül, hogy ezt a korszakos jelentőségű pártot akkor még nem hívták életre. A Sztor Tanul*, a Nemet Színház kitűnő murist* ti megkapta * ' • megáét, mivelhogy ** UJlág esUznerflea Btréworl írni róla. A Nemzetőr névtelen glosszaírója leleplezi a nórayi maffiát és dobra veti, hogy a kitűnő színművész azért kap demrrl sorokat, mert „politizál, de — helyesen politizál.“ Valóban igaz. Major Tamás „helyesen politizál“, mert igazi költőket, valós.ágos magyar költőket tolmácsol a zavalóestjein. Nem olyanokat, akik — politizálnak, hanem a magyar irodalom valóságos értékeit. Színesz részéről ez az egyetlen „helyes“ politizálás: nem hódolni be a politika divatjának, hanem — divatossá tenni az örök, halhatatlan magyar értékeket ni ért válság, népi Magyarország: egy vezércikksorozat rímes, amelynek immár Vili. folytatását élvezhettük. Ennek a folytatásnak költői alcímet is adott az Uj Magyarság népszerű vezérpublicistája. Hogy azt mondja: „A kastély és kunyhó pere* A költőinek vélt alcím mögött megdöbbentő megállapítások olvashatók» Például, hogy az a költő, akinek fehérre mosdatása ez a folytatás „a Nyugat című irodalmi szemle ,intim pacifista és félig szocialista, félig kommunista írói összejövetelein szembeszállt a bolsevizmus, a zsidó szellem, a nemzetközi íróság leghíresebb, vagy leghirhedtebb képviselőivel.“ Két kérdés: 1. miért ment a költő úr Ilyen „hírhedt“ és „Intim“ — ezt ugyan nem értjük — társaságba? — is 2. melyik évben történt ez a neki tulajdonított „szembeszállás?“ Mert mi nem emlékszünk rá. Ellenkezőleg__Szegény jó Babits Mihály, nem is sejtette, hogy milyen bűnös „irodalmi szemlé“-t szerkesztett. Szerencse, hogy idejében eltávozott az élők sorából, mert az ügyészség vádiratot adhatna ki ellene — a folytatásos vezércikk tényállításai alapján. Jezép, hogy kellő ée nélkülözhetetlen oktatásban részesit bennünk két déli lapkedvencünk: a Pesti Újság. Legutóbb is ki-* tanít, hogy „az ősjogász, az elaggott diákvezér szomorú alakja abban a lidércnyomásos világban kelt szárnyra, amikor éppen a hazai baloldal ünnepelte a maga megújulását.“ Helyes. Abba még belemegyünk, hogy a diákvezér „szárnyra kelt.“ Az ellen sem tiltakozhatunk, hogy „lidércnyomás“-ról írnak. Ha ők úgy érzik, úgy is van. Csak azt nem értjük: ehhez a figurához mi köze van és mi köze volt a „házai baloldalinak? Soha nem vállaltuk és nem is vállaljuk ezt a rokoni kapcsolatot. A diákvezérek pedig alaposat rúgtak rajtunk, valahányszor „szárnyra keltek.“ Egészen átengedjük őket a Pesti Ujságnak. Toll Péter dr. A Nép hasábjain a Nevelés-ről értekezik» ’ Elképzelt katedrájáról szinte apodiktikus igazságként és kikerülhetetlen követelményként közli illetékesekkel, főleg azonban illetéktelenekkel, hogy „a nevelés tartalmában feltétlenül helyet kell kapjanak azok a politikai eszmék is, amelyeknek követését és megvalósítását a nemzetvezetők a közösség érdekében helyesnek tartják.“ Tollunk hazabeszél, illetve haza ir. Miféle „nemzetvezetők“-re céloz? Minthogy a cikk másik passzusában Szálasi „Út és Cél“ 1937 című munkájából idéz, arra kell gondolnunk, hogy „nemzetvezető“ néven őt és társait érti. De akkor miért nem ír világosan? Miért nem beszél a nemzeti élre vezetőkről? A laboskendős zsidólányokról közöl verset, Sértő Kálmárt hagyatékából, a Pesti Ujság. A vers irodalmi méltatásától el kell tekintenünk. Nem elegendő és főként: nem egyetlen kelléke a versnek, hogy rövid sorokból álljon és a sorok végét rím ékesítse. Abban viszont igaza van az elhunyt költőnek, hogy a baboskendő „nem való bajuszkás, idegen virágnak.“ De hát ki látott már virágon — baboskendőt? És főként „bajuszkás“ virágon! Be kell ismernünk —* szégyen ide, szégyen oda —, hogy a verset nem értjük. Lehet, hogy bennünk van a hiba. De az is lehet, hogy — a versben. lÁNQSFI*