Ujság, 1943. szeptember (41. évfolyam, 197-221. szám)

1943-09-05 / 201. szám

9 fB&Bihnikal Repülj fecském ... Írta SZERB ZSIGMOND Szeptember 8 Kisasszony napja. Már korábban esteledik. Ökörnyál úszik a levegőben. Egyre rövidülnek a napok. Hiába mondja a kalendárium, hogy még tart a nyár, a város peremén már gyülekeznek a vándormadarak, esténként fontos megbeszéléseket folytatnak egymással a távíródrótokon. Most tárgyalják meg a nagy utazás részleteit, mert itt az ősz, az indulás órája közeleg. Igazatok van, drága barátaink, beköszöntői a tavasznak, hirdetői a nyárnak. Ezentúl nagyon gondosan kell felkészülnötök az útra, mert a levegő, melynek évezredeken át ti voltatok egyedüli urai, már nem zavartalanul a ti elemetek. Látjátok ezeket a szegény kis galambokat: eddig minden külső szerkezet nélkül oly határozottsággal tájékozódtak a levegőben, hogy még postát is tudtak velük küldeni egymásnak az emberek, s még ezeknek is megnehezítette mesterségét a rádió. Kiderült, hogy ha bizonyos rádióhullámok érik a galambot útjaiban, elveszti tájékozóképességét és néha meg sem találja többé a célpontjához vezető irányt. Még csúnyább emberi gonoszság példáit láthattuk a Délvidéken, amikor egyes élelmiszerüzletek kirakatai előtt ácsorgó nép apró madarak nyársra fűzött testecskéiben gyönyörködött. Hajók fedélzetére kifeszített, villamossággal telitett dróthálók ölték meg ezerszámra az ott pihenést kereső légi vándorokat. Axel Munthenak, a kitűnő írónak és orvosnak érdeme, hogy e barbárság megszűnt. De hogy a mai puskaporos, harci ni ők, vagy hogy őket eszik meg a ragadozó madarak. Nem félnek villartól és kimerüléstől; amint alkonyodik a nyár, elindul a raj. Rajokban mennek, mert így biztonságosabb. De vannak magányos légi utasok is, például az ebben is különcködő kakukmadár. Azonban az öregebb rigók és cinegék nagy része télen is nálunk marad. Ezek már nyilván megszokták időjárási viszonyainkat és okan ügyesek a táplálékuk megszerzésében, hogy a rideg évszakban sem éheznek. Okos emberek hozzá is járulnak adományaikkal, hogy számukra a telet is elviselhetővé tegyék, amit azután a madarak, gyümölcsöseink legmegbízhatóbb csőszei százszorosán is meghálálnak. Miután már tudjuk, hogy a kirepülők járta atmoszférában a légi utazások őszi törzsközönségének is kerülő utat kell választania, ha épségben akar eljutni téli stációjára, az bizonyos. Hogy ők ezzel tisztában is vannak, az is bizonyos. ♦ Az ember kiül az őszi dombtetőre és nézdegeti az elvonuló vándormadarakat, amint jellegzetes alakú csoportokban dél felé húznak és elgondolkozik. Mert gondolkodni való, megfejteni való rejtély akad itt bőven. Kezdjük mindjárt azon, hogy egyáltalán miért hagynak el bennünket ősszel, miért tesznek meg 15.000 kilométeres utakat, holott úgy szeretnek bennünket, hogy tavasszal újabb 15.000 kilométernyi út árán visszafáradnak hozzánk, hogy régi fészküket felkeressék. A harmadkorban — akkor keletkezett a madárvilág — a meleg égöv felterjedt a magas északig, sisak a jégkorszak hozta meg az évszakok váltakozását és csak a hideg idő beálltával menekülnek melegebb klíma alá madaraink. Menekülnek a hideg és az éhség elől, mert hisz télen nincs nálunk mit enniök így kezdődött, azután nemzedékről-nemzedékre vérükbe ment át a vándorlási ösztön. Hatalmas ösztön, mely ellen hiába küzdünk. Ha még oly jól tartjuk is, még annyira otthonunkhoz és családunkhoz szoktatjuk is őket, amint a nyár vége felé jár, olyan nyugtalanság lepi meg őket, hogy nem lehet velük bírni. Különösen érdekes, hogy ez az elszabadulási vágy nemcsak az öregeken mutatkozik, hanem a tavasszal nálunk, az eresz alatti fészekben vagy éppen a vandárházikóban kiköltött fiatal nemzedéket is egyaránt megszállja. Egy napon aztán eltűnik az egész társaság, elsősorban a fiatalja, mely még nem is ismeri az új hazát, ahová készül. Hogy hová mennek, aziránt ma már nem merülhet fel kétség. Amióta a dán Mortensen ajánlatára a madarak lábait könnyű gyűrűkkel látják el, pontosan meg lehetett állapítani középtengeri téli tartózkodási helyeiket Dél-Franciaországban, az ibériai félszigeten és Egyiptomban, sőt az útirányok is kideríthetők voltak. Már azt is tudjuk, hogy miért oly sietős az indulás éppen az új generációnak. Egyszerűen azért, mert ők még nem olyan gyakorlott repülők, mint szüleik, így azután hosszabb repülési időtartamra van szükségük, hogy az öregekkel együtt érkezhessenek meg. Hogy mily hatalmas ereje van ennek a városorösztönnek, mutatja, hogy a legfélénkebbek is vállalkoznak az útra. Nem tartanak tőle, hogy útközben nem lesz mitendeg és az éhség elől menekülnek tőlünk, azt is szeretnénk kideríteni, mi a madarak tavaszi visszatérésének mozgató rugója. Mert annyi bizonyos, hogy a tavasz első sugarai meghozzák őket is s nagy csipogással foglalják el ismét régi fészkeiket, avagy raknak új fészket a régi közelében. Hogy mi vezeti őket vissza? Egy, még az éhségnél is hatalmasabb ösztön: a szerelem. Alighogy rendben van a fészek, máris tojásokat raknak belé és nemsokára ott tátogatja már apró száját az a pihés ÁGYTOLLAKAT Tarka, jobb — * — 2.50, 1.50, l.~pi'.Hrkfc vegyes — — — — 4.—, 3.— FpMrfcs. fosztott------ 8.81), 7.—, 6.—■ Fehér fosztott — — — 15.—. 14.-% k.— PHythos. dunnába 20.—. 17.—. 19.-% 15 — fehély, mttvlantoa ~ — 35.—. 33.—. 30.— Pehely, szürke — — 5 kg-o* bruttó reHMr7sAkokbáti. 4 pengőn felfik tollakat ha?m tívfe #»Aíl4t: RÁCZ JÓZSEFIOfel üzleté, AJoMrafeAb*, aio«ílft. ÚJSÁG VASÁRNAP, 11:43 SZEPTEMBER . lifti-face panzió Siófokon kis valami: a fióka. A természetrendelte legmagasabb életfunkciójának, a fajfenntartásnak, a szaporodásnak a vándormadár is csak régi hazájában tudja magát szívvel-lélekkel szolgálatába állítani. Egyáltalában nem áll ebben egyedül az állatok gazdag világában. Gondoljunk csak a lazacra, mely a tengerben él, de amikor az ivás ideje elérkezik, felfelé úszik a Szent Lőrinc folyamán, a Rajnán, a Loire-on, átveti magát a zsilipeken, sziki a tollaszókon, míg elér a mellékfolyókba és patakokba, melyek kristálytiszta vizébe tudja csak ikráit lerakni. Avagy az angolna, mely átszeli *az Atlantióceánt, hogy a Szargassza-tengerben és csakis ott ülje meg nászát. * Az állatok nagyjában — legalább szerelem dolgában — válogatósabbak, mint a magát oly magasra tartó ember. Repülj fecském, vidd el ezt a levesecském! De majd ha tavasszal visszajössz, hozd magaddal ezt az üzenetecskémet is. Akad itt is, akinek leadhatod a tavasz ébredésekor ... A nagy ünnepek utánig nyitvs* Érdeklődés: Fränkel vagy Rosenbaum. Siófok tel. 105 és 80. Németh László író arcképe felbukkant immár a színházi hetilapban is színésznői pizsamák és már hasonló irodalmi rekvizitumok szomszédságában. (Eddig csak a könyvei címlapján láthattuk „érdekes arcélét“, egyik legutóbbi könyvének fedelén egyszerre kétféle beállításban is.) A „kortársak“ról nyilatkozik egy interjú kapcsán. Megtudhatjuk, hogy „nagy tanulmányiró“-nak tartja Féja Gézát, Fodor Józsefnek az Újságban,, Kolozsvári Grandpierre Emilnek a Magyar Csillagban, Gáspár Zoltánnak a Népszavában, a legutóbbi hetekben, Féja új könyvével kapcsolatosan megjelent és a legalaposabban megakadátott lesújtó véleményei ellenére is — valószínűleg a „csak azért is“ alapon, (ő — persze — ezeket az írókat nem említi.) Saját régebbi lesújtó ítélete ellenére is, valószínűleg nem azért (?), mert egyesek mostanában azt írták Fájáról, hogy bizonyos szempontból Németh László követője és valószínűleg azért sem, mert „világnézetileg“ mégis csak egy síkon áll vele. Azt is mondja, hogy Justh Zsigmondot (a 80-as és 90-es évek tehetséges íróját) ő (Németh László) ásta ki a feledés homályából. Mire alapítja azt az állítását, hogy Justhot elfelejtették? De ha valóban elfelejtették, az ő „kiásása“ nem lehetett valami nagyon eredményes, mert maga az interjúvoló újságíró az interjúból adott tudósításában következetesen Justh Béláról (és nem Zsigmondról) „számol be“,tehát valószínűleg nem sajtóhibával állunk szemben. Béla egy ma is élő író) és ezenkívül, a szélsőjobboldali kéthetenként megjelenő folyóirat az egyik nemrégen megjelent számában — amint ezt az Újságban annak idején megírtuk — Justh Zsigmond helyett következetesen Justh Gyulát írt le, könnyedén összetévesztvén őt a nagy függetlenségi politikussal. Napjaink és lapjaink máig órára írta BERCZEL ALADÁR Milyen szépen betéved néha az ember az önkéntelen humor vadaskertjébe! Az egyik hétfői lapban a következő, akaratlanul. ''írás közleményben gyönyör' m' ik: „Fedák Sári félév előtt néhány bizalmas barátjának felolvasta hoszszabb kéziratát, amely részletesen számol be azokról a tapasztalatokról, amelyeket a művésznő az egyik európai nagy országban tett hoszszabb látogatása alkalmával szerzett. Most arról értesülünk, hogy a kézirat nem kerül nyomdába, minthogy a könyv megjelenését Fedák nem tartja időszerűnek.“ A közlemény megjelenésének időpontja: — jól vigyázzunk — 1943. aug. 15. Ejnye, ejnye, mélyen tisztelt Művésznő, hát ennyire összefügg a meggyőződés heve és az értékes tapasztalatok közlésének vágya az „időszerűséggel“? Miért csak a mostani napokban határozta el magát a hallgatásra?, Miért tartotta ezt célszerűnek, hogy ne mondjuk, opportunusnak? ★ Sétánk további folyamán eljutottunk a szélsőjobboldali napilaphoz is, amelyben riportot olvastunk az afrikai francia gyarmatokról. A tudósítás alatt ezt a nevet olvastuk: Benedek Károly. A cikkben — többek között — ezek a sorok állanak: „A Petain- kormány nem orvosolta ugyan az arabok keserveit, de minden zsidó tisztviselőt, hatósági személyt, orvost, prókátort, tisztet elkergetett, amit nagy elégtétellel vettek tudomásul az arabok. Giraud elrendelte, hogy a zsidót izraelitának kell mondani hivatalosan. Mindez nem változtat azonban azon, hogy a generális (Giraud) menthetetlenül antiszemita hite ben áll. Mint régi afrikai katona vonakodott ugyanis a régi abszurd állapotot visszaállítani. Azt igyekezett legalább keresztülvinni, hogy a Cremieux-törvényt hagyják függőben a háború tartama alatt. Erre viszont a zsidók kezdtek el ordítani és hathatós segélyt találtak nemcsak De Gaullenál, hanem az angolszászoknál is." (A cikk elején ezeknél a soroknál is alaposabban megadja a magáét a zsidóknak.) Megadja a magáét a tudósító, aki — hogy valamiképpen el ne felejtsük — azelső világháború alatt a Világ című szabadkőműves napilapnak volt a dolgozótársa és akiről most azt olvastuk, hogy ma is zsidónak számít (valószínűleg nem az 1939:IV., hanem az 1941 :XV. törvénycikk szempontjából.) Ha ez valóban igaz, úgy tudósítónk éppenséggel nem áll egyedül magatartásával és annak valabmi társadalmi, sőt lélektani okai nem csupán nála találhatók fel „maradéktalanul“. ★ Nagyon élvezem — és azt hiszem, velem együtt, igen sokan — az Újságban a Röpdém előtt című rovatot. És ami lényegesebb: mindig egyetértek írójával. (Persze, nemcsak ezért olvasom a cikkeit.) Egy dologban — azonban — nem tudok vele egyetérteni. Gyakran idéz — mert nagy írónak tartja — Lyn Yutangból, a kínai íróból. Rejtély előttem, hogy ő, a kiváló szellemiségű, nagytudású író, miért tartja nagy írónak Lyn Yutangot, ezt a hol Erasmus (a Balgaság Dicséretének Erasmusáról van szó), hol Montaigne, hol Anatole Franceutánérzőt, sőt utánzót, sőt felhigitót? Felült volna a kiadói reklámnak? Őt is elkapta volna a divat forgószele? E sorok Írójának soha egy percig sem volt „szívügye“ a kínai író, de véglegesen akkor „ábrándult“ ki belőle, amikor azt olvasta valamelyik könyvében (Istenem, milyen kár volt az időért és a szemem rongálásáért!), hogy egyik kedvenc írója Axel Munthe, a „San Michele“ című szirupos regény szerzője. És még ennél is jobban, amikor az elmésnek látszó közhelyek áradatában számtalan ilyenfajta sorra bukkantam (s ezért csak szimbólumképpen idézem): „Fontos, hogy az ember álmodjék, de talán éppen olyan fontos, hogy nevetni tudjon saját álmain.“ Brrrr! Freudot nem is merem említeni, de mit szólna ehhez a mondathoz — ha élne — Henri Poincaré, a nagy francia matematikus, akinek egy gyönyörű tanulmánya van az álomról és mit a nagy tudósok és kiváló szépíróknak az álommal foglalkozó megszámlálhatatlan serege? És a világ minden kincséért leírta volna-e ezt a mondatot a mi Krúdy Gyulánk, az „álmok lovagja“, és felejthetetlen, drága Kóbor Tamásunk, akinek — hogy szorosan a „témánál“ maradjunk —, az „Álmodom, tehát vagyok“ című posztumusz könyve egy-egy sorában több bölcseség, több életismeret, több etikai, lélektani és politikai tudás és főleg nagyobb éleselméjűség van felraktározva, mint Lyn Yutang összes könyvében együttvéve. Ha e sorok írója nem lenne szegény ember, s ha a kínai írő valóban nagy ízó volna, „költséget és fáradságot“ nem kimérve, lefordíttatnám számára angolra fezen a nyelven ír Lyn Yutang) és elküldeném neki Kóbor Tamás könyvét, amelyben olvashatna az „álmodásnak, a fantáziának fontos, értelmet adó, értékteremtő“ és nem kinevetni való ünnepéről az emberi életben. És, mellé tennék egy másik, szintén magyar és őszintén posztumusz könyvet (ugyancsak angolra lefordítva), Osvát Ernőnek „Elégedetlenség könyvéből“ címmel megjelent grandiózus és utolérhetetlen maxima — sorozatát. És többek között — figyelmébe ajánlanám belőle ezt az osváti aforizmát: „A papír türelme — gúnymosoly.“ Bolgár folyóirat a Kormányzó születésnapjáról és a magyar újságírók látogatásáról Szófiából jelentik: A Nova Ungaria — Új Magyarország című szófiai folyóirat a magyar Kormányzó 75. születésnapja és a magyar sajtó képviselőinek bulgáriai látogatása alkalmából legutóbbi egész számát Magyarországnak szentelte. Hosszú bevezető cikkében Horthy Kormányzó magánélete címen részleteket közöl a magyar államfő mindennapi életéből. A következő cikkben a lap szerkesztősége a magyar és a bolgár nép baráti kapcsolatait emeli ki és szívélyes hangon emlékezik meg a magyar sajtó legnevesebb képviselőinek bulgáriai látogatásáról. A két nép között fennálló baráti érzés — írja a lap — ezzel a látogatással ismét kifejezésre jutott. Nikolajev dr. a Bolgár-Magyar Egyesület elnöke, Bulgária és Magyarország című cikkében száll síkra a két nép közötti barátság mellett. A lap ezután közli vitéz Thuránszky László, Kolosváry-Borcsa Mihály és Zilahi-Sebess Jenő hoszszú nyilatkozatát. A magyar újságíróküldöttség szófiai, sumeni és várnai látogatásának leírására többoldalas cikket szentel a lap. A Nova Ungaria befejező cikke a bolgár-magyar sportélet kapcsolatait ismerteti. (MTI) November 3-ig rádión tanítják a diákokat Az idén a városokban lévő népiskolák, közép- és középfokú iskolák november 3-án kezdik meg a tanévet. Minthogy így a tanulók iskolai munkája a szokottnál két hónappal később kezdődik, a kultuszminisztérium ezalatt a rádió felhasználásával foglalkoztatja az ország tanulóifjú tagot. A kultuszminisztérium rádióiskolája szeptember 14-én kezdi meg működését, s ettől kezdve az iskolák megnyitásáig minden hétköznap délelőtt másfél óra hosszat foglalkozik az ifjúság tanításával és irányításával. A rádióiskola Budaörsi I. hullámhosszán naponként 8.30-tól 10 óráig sugározta előadásait. A rádióiskola megnyitásaként szeptember 14-én Budapest I. hullámhosszán 8.30 órakor, az előadások megkezdése előtt Szinyei Merse Jenő kultuszminiszter szól a rádió útján a tanulóifjúsághoz. A rádióiskola a naponkénti másfél óra alatt több rövid előadásban foglalkozik majd az ifjúsággal. Küllön csoportban a 6—10 évesekkel, külön a 10—14 évesekkel és ismét külön csoportban a 14—18 éves tanulókkal. Az előadások egy részét a rádió nemzetiségi nyelveken is közvetíti. A rádióiskola hétről-hétre pontosan megismétlődő tanrend szerint tartja előadásait a különböző korcsoportoknak a különböző tanulkányi tárgyakból. Ezt az órarendet a szülőkkel és tanulókkal a sajtó és a rádió még a rádióiskola megnyitása előtt közli. Bár a rádiónak már több mint 900.000 előfizetője van, még sincs minden érdekelt családnak rádiókészüléke. A kultuszminisztérium ezért azzal a kéréssel fordul a rádiókészüléktulajdonosokhoz, tegyék lehetővé a közös nagy cél érdekében a közelben lakó, rádióval nem rendelkező tanulóknak, hogy naponként az őket érdeklő időben hallgathassák náluk a rádióiskolát és így részt vehessenek a magyar ifjúság együttes munkájában.