Ujság, 1943. október (41. évfolyam, 222-247. szám)

1943-10-01 / 222. szám

PÉNTEK, SMS OKTÓBER , ÚJSÁG Eszperantó vagy más? A háború után fokozottabb mér­tékben szükség lesz idegen­reyel­­▼ekre a külföldi érintkezés­­meg­élénkülése folytán. Különös hogy az egyszerűsítés és rac­orválás mai korszakában még mindig nem tud­ták megvalósítani azt a­ gondolatot, amit legutóbb egyik beszédében Churchill angol miniszterelnök is felvetett, hogy az államok megálla­podnak egymás között egy általá­nosan használandó nyelvben — természetesen csak a nemzetközi viszonylatok s­zámára. A nemzetek féltékenysége és annak tudata, hogy egy iidegen nyelv ilyen fokú használata nagy befolyást gyako­rolna a többi nemzeti nyelvre, kü­lönösen a kis nemzeteket vissza­­riasztó­­a attól, hogy egy más nem­zet nyelvét erre a szerepre elfogad­ják. Hiszen a magyarság is mindig berzenkedett attól, hogy a volt ositrák-magyar monarchiában a német nyelv legyen a hivatalos nyelv, például a hadseregnél és en­nek a nyelvnek a hatása erősen­­érezhető a magyar nyelvben. Ha­sonló okból nem helyeselhető egy nemzeti nyelv leegyszerűsített alakja sem, mert még az is túl sok előnyt nyújtana az illető nemzet tagjainak a többivel szemben. Ezért szükséges már most napi­renden tartani ezt a kérdést is, mert nem szabad, hogy ilyen, min­den nemzet kultúráját is érintő kérdésben egyszerűen hatalmi szó­val döntsenek az érdekelt kis né­pek meghallgatása nélkül­. Akármilyen jól esnék egyes ol­vasótársaimnak, ha erre a szerepre például az angol nyelvet vagy an­nak egyszerűsített alakját jelölnék ki, az a nagy többség — magam is ezek közé tartozom —, amely évek munkája után is nehezen tanul meg­­egy idegen nyelvet, háttérbe szo­rulna. A cél pedig a könnyítés és racionálás lenne. De nemzeti szem­pontból is hátrányos lenne, ha egy másik nemzet nyelvének hivata­lossá tételével ilyen döntő befolyást engednénk. Jellemző, hogy a német és angol nyelvből már a mostani ■Jiáboru előtt készített egyszerűsített tervezeteket sem fogadták el azok, akik legjobban érdeklődtek e kér­dés iránt, sőt maguk az angolok és németek is, ha már ilyen kisegítő nyelvvel foglalkoztak, a már kipró­bált, több nyelv alapján szerkesz­tett, élő szóval és írásban, sőt iro­dalomban is egyaránt használatba vett eszperantó nyelvet tanulták meg. Ezt a nyelvet még a munká­sok is meg tudják tanulni szabad idejükben és az általuk tartott kon­gresszusokon teljesen kiküszöbölték M OLVASOM OLVASÓHOZ a sok időt rabló és félreértésekre alkalmat adó tolmácsolásokat. Időmegtakarítás, egyszerűsítés cél­jából, de főleg nemzeti érdekből is ajánlatos lenne, ha a kis nemzetek körében, így Magyarországon is nem maradna ez az ügy műkedve­lők kis körére bízva, hanem sokan mellé állanának és az összes ilyen nyelvtervezetekből a legjobban be­vált és elterjedt eszperantó nyelv megtanulásával és gyakorlásával készülnének fel a jövő feladataira. A fővárosi Népművelési Bizottság októberi munkarendjében már sze­repel ennek a nyelvnek tanítása. Kovács Károly bizonyos hangnemben. Sajnos, azon­ban ezt a hangnemet a legtöbb szülő nem tudja megtalálni. Kérem a t. szülőket ne nehezteljenek meg ezért a levelemért. Egy régi előfizető 15 éves fia a dolog. De bizony, ez a sok puská­val és nagy előtanulmányokkal meg­írt szinikritika „magas“ a mi kö­zönségünknek, amely mégis csak azért ül le a színházi székre, hogy szórakozzon és nem azért, hogy a naturalista, vagy a realisztikus szín­játszás előnyeiről és hátrányairól elmélkedjék. Bizony, Szerkesztő uram, a szini­kritika kinőtt közülünk, szegény földi halandók közül és elillant, bel, fel, egészen az Olymposra. Ott tró­nolnak a színikritikusok és ott gyártják — szinte már azt merném mondani: egymás számára — szini­­kritikáikat, amelyeket illő tisztelet­tel olvas el a színház járó ember, de nem tud kiokosodni belőlük. Mert a színikritikákban jelzett hibákat nem látja, vagy nem úgy látja, vagy észre sem veszi, esetleg észre­veszi, de kicsinynek találja, vagy pedig egész egyszerűen nem érti, mit kifogásol a színikritikus. Népszerűbb kritikát kérünk, olyan kritikát, amelyet a színi­kritikusok nem egymásnak, hanem nekünk, szegény földi halandóknak írnak. Kiváló tisztelettel Istvánffy Gyula, régi olvasójuk. A szülő és a gyermeke Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Már hetek óta figyelem minden pénte­ken az Újság hasábjain megjelenő hozzászólásokat a gyermek nevelé­sének problémájához. Magam is ér­dekelt fél vagyok. 16 éves vagyok, sokat sportolok. Tudom, hogy mi az, ha valakit megvernek, mert 13—1S éves koromig alig volt nap, amikor nem kaptam verést. Nem állítom, hogy mindig igazságtalanul, mert néhányszor megérdemelten. Most már érettebb fejjel merem állítani, hogy a verés nagyon rossz hatással járt. Elősször is azzal, hogy nem tudtam és nem is tudok őszinte lenni még ma sem a szüleimhez. Engem sohasem az ütés fájdalma bántott, hanem az, hogy ok nélkül kaptam a verést. Ilyenkor félre­vonultam és keserű fájdalommal elhatároztam, hogy engem mégsem fognak legyőzni. Még ma is tudom, mi az, ha 16 évem ellenére a ven­dégek előtt rám szólnak. Olykor szeretném az illetőnek az arcáról a bőrt lenyúzni. Vannak bizonyos kérdések, melyekre a szülők azt mondják: „Neked ezt még nem kell tudnod­“ Ezt nagyon is hiába mondják, mert azt a gyerek bará­taitól és még a jobbik esetben a lexikonokból tudja meg. Én sebész akarok lenni. Szüleim ezt nagyon jól tudják, mindazonáltal eddig nem vették szívesen, ha ilyen irá­nyú könyveket olvastam. Azt mon­dották ugyanis, hogy „Te ezt úgy­sem érted meg!“ Nos, erre én a könyvet titokban mégis elolvastam. De száz szónak is egy a vége: nem szabad a gyermeket megverni, pláne minden kicsiségért. Már minden kis 5—6 éves gyermekkel lehet beszélni de ÚJSÁG Az idegen nő­m Dosztojevszk­ij Fje­der Mihajlovics — Bocsásson meg, de kegyetlenül ténd, fiatalember... — Ó! — Ós Bobink­in fal­­ában elevenség tá­madt. Az ajtó kinyílt. Hangok hallat­szottak. .. — Ó, nem ő az! Nem ő! Megismerem a hangját; most hallottam, nem ő az — mondotta a mosómedveprémes ur és az arra olyan fehér volt, mint a zsebken­dője. — Hallgasson! « » A fiatalember a falhoz támaszkodott. — Uram, én megyek. Nem ő az. Na­gyon örülök. — Jól van, jól van, csak menjen. — Miért áll még itt? — Mi köze hozzá?! Az ajtó kinyílt és a mosómedvepré­­mes úr, nem bírva már magával, lero­han­ a lépcsőn. A fiatalember mellett elhaladt egy hölgy meg egy ur A szívverése meg­állt . .. Nagyon jól ismert női hang ütötte meg a fülét, meg egy rekedt férfihang, melyet egyáltalában nem is­mert. — Nem baj, mindjárt iderendelem a szánt — mondta a rekedt hang. — Ót Nem bánom, beleegyezem. Rendelje ide a szánt. — Nyilván lenn áll már. Tüstént jö­vök. A hölgy magára maradt. — Ohafira! Hova lettek az esküid? — kiáltotta a bekecses fiatalember és megragadta a hölgy kezét. — Ó! Ki az? Maga az, Trogorov? Istenem! Mit keres itt? — Kivel volt itt? — Hiszen a férjem­ volt! Menjen, menjen! — Mindjárt visszajön . .. Polovi­­cinéknál voltunk! Menjen! Az Isten szerelmére, menjen már! — Polovicinék három héttel ezelőtt elköltöztek innen! Tudok mindent! — Ó! — A hölgy elrohant a kapu felé. A fiatalember utána sietett. — Ki mondta önnek? — kérdezte a hölgy. — A férje, nagyságos asszonyom! Iván Andrejevics! Ő is itt van! Szem­től szemben áll kegyeddel, asszonyom! Iván Andrejevics csakugyan az ajtó előtt állt. — Á! Maga az? —­ kiáltotta a mosó­­medveprém­es úr. — Ah!­­Test vous? — kiáltotta Gla­­­fk­a Petrovny és nem színlelt örömmel sietett eléje. —­ Istenem! Mi nem tör­tént velem! Polovicinéknál voltam, el­képzelheted . .. Hiszen tudod, hogy most az Iszmailov-híd közelében lak­nak; mondottam már neked, tudod még? Ott szánt fogadtam és haza akar­tam vitetni magam. A lovak megbokro­sodtak, eliramodtak, felfordították a szánt... száz lépésnyire ettől a háztól kirepültem belőle, a kocsist letartóztat­ták; egészen magamon kivid voltam; szerencsére Tvogorov úr éppen ... — Micsoda? Tvogorov ur sóbálványhoz hasonlí­tott inkább, mint saját magához. — Tvogorov úr meglátott itt és haza akart kisérni"; de most már itt van maga és csak hálámat fejezhetem ki önnek, Iván Iljics ... A hölgy kezét nyújtotta az elámult Iván Iljicsnek s nem szorította meg, ha­nem jól megcsípte a kezét. — Trogorov ur, az ismerősöm! A Skorlupovék bálján volt szerencsém ta­lálkozni vele. Hiszen elmondottam! Nem emlékszel már reá, Coco? — No perzse, persze! Hogyne emlé­kezném? — mondotta a mosómedvepré­­mes úr, kit Coco néven szólítottak. — Nagyon örülök, nagyon örülök! És melegen szorította meg Trogorov úr kezét. — Ki van itt? Mire véljem? Várom . . . — szólalt meg egy rekedt hang. A csoport előtt egy nyakigláb úr állt, elővéve a borgnetjét és figyelmesen vette szemügyre a mosómedveprémes urat. — Á, Bobink­in úr! — csicseregte a hölgy. — Honnan? Érdekes találkozás! Képzelje csak: majdnem az életemet vesztettem ... De itt van a férjem, Iván! Bobink­in úr a Karpovék bálján . .. — Ó, nagyon, nagyon örülök! Mind­járt hozok kocsit, kedvesem! — Tedd meg, Iván, tedd meg! Ha­lálra vagyok rémülve; reszketek és re­megek. Sőt rosszul érzem magam .. . Ma este az álarcosbálon! — súgta oda Tro­gorov úrnak. — A viszontlátásig, Robi­mcin url Találkozunk holnap Karpovék bálján. — Nem, kérek bocsánatot. Holnap nem lehet. Kénytelen ,vagyok holnap ha ma nem . .­*- Robink­in úr mormolt még valamit a fogai közt. Összeillet­te ha­talmas csizmája sarkát, felült a szánra és elhajtatott. A kocsi előállt, a hölgy felszállt. A mosómedveprémes úr ott állt,­­olyan ember benyomását tette, aki nem képes moccanni sem; bután nézett a bekecses úrra. A bekecses úr nem éppen szelle­mesen mosolygott. — Nem tudom . .. — Bocsánatot kérek. Nagyon örülök, hogy megismerkedhettem önnel ~ mond­ta a fiatalember kíváncsian s kissé zava­rodot­tan hajolva meg. — Nagyon örültem. — Úgy látom, elveszti a fe­lső lábbeli­jét. _ • " •— Én? Vagy igen! Köszönöm, köszö­nöm! Mindig is akarok már gimissárci­­pőt venni... — A gum­icipőben nagyon izzad a láb — mondotta a fiatalember, láthatólag határtalan együttérzéssel. — Iván! Jösz-e már? — Úgy van, izzad! Mindjárt, szivem­, mindjárt! Oly érdekes beszélgetésben vagyunk! Í­gy van, nagyon helyesen je­gyezte meg: a láb izzad. De most már bocsánat, kénytelen vagyok . . . — Ó, kérem szépen! — Rendkívül örültem, hogy megis­merkedhettem önnel. A mosómedveprémes úr felszállott a kocsira, a lovak elindultak, a fiatal­ember még mindig ott állt és csodál­kozva nézett a távozók után. * (Folytatása kör ) Több elfoglaltságot az iskolásokmnak Az iskolai szünidő két hónappal történt meghosszabbítása meglehetős nagy probléma elé állított bennün­ket szülőket. Egész sereg kérdés mered elénk gyermekeinkkel kap­csolatban. Hogyan pótolják majd az elmulasztottakat, nem lesz-e ká­ros hatással rájuk az iskolától való túl hosszú távolmaradás stb., stb. A rádióiskola kétségkívül javít vala­mit a helyzeten, de én úgy látom, ez nem elegendő. Nem tudom más szülőknek milyen tapasztalatuk van, én azonban azt látom, hogy az én két fiamat (egyik 13, a másik 16 éves) nem elégíti ki a rádióiskola, ők maguk mondják, hogy túl sok a szabadidejük, pedig koruknak megfelelően eleget olvasnak, ide­gen nyelveket tanulnak, sportol­nak. Elfoglaltságot akarnak, még­pedig szellemi elfoglaltságot. Mit kellene itt tenni? Akinek anyagilag futja, házitanítót vehet, de mit csi­náljunk mi, azok a szülők, akik nincsenek ilyen kedvező anyagi helyzetben. Minden jó tanácsért, jó ötletért velem együtt nagyon sok szülő hálás lesz. K. Mártonná (Kama) A közönség és a szinifikiuista Kedves Szerkesztő úr! Csak né­zem higgadt szemmel azt a nagy vitát, amely a Hamlet körül alakult ki. S mindez a nyilvánosság előtt... Nos, kedves Szerkesztő úr, én azt hiszem, itt mindenről szó van, csak a közönség érdekeiről nem. Mert — szinhizjáró ember vagyok ! Így régi tapasztalataim vannak ezen a téren — a színikritikusok ezerféle puskával mennek el a premierekre, ilyen és olyan szakkönyvet olvasnak ki, aztán szinte egymást licitálják túl szakértelem terén. Amit azonban csinálnak, az kezd nagyon is magán­üggyé válni. Ez még nem lenne baj, ha — mint fentebb említettem — nem a nyilvánosság előtt folyna le Jó könyvet a munk­ás­­ember vezébel Tisztelt Szerkesztőség! Soraim bi­zonyára nem mondanak újat önök­nek, mert előttem már mások is ír­tak erről a problémáról. De ismét fel szeretném hívni az illetékesek figyelmét az alábbiakra. Tehát a könyvről szeretnék szólni a munkásság szempontjából. Hogy nincs elég könyv? Azt nem mond­hatjuk! De azt, hogy nincs elegendő jó és komoly olvasni való, azt jogo­san panaszolhatjuk. Az úgynevezett szépirodalmi könyvek között is nagy számmal találjuk a limonádé tartalmú könyveket. Pedig ezek írói ugyanazzal az erővel írhatnának a nép szélesebb rétegeinek megfelelő könyvet. Hogy a „ponyva“ miért terjedt el annyira a munkások körében? Azt mindannyian tudjuk. Olcsósága folytán mindenki könnyen hozzá­juthatott és kismérete miatt zsebben is lehetett hordani. Éppen ezért a munkába járó emberek nagy része, kik csak a villamoson, vagy rövid ebédidejük alatt érnek rá olvasni. » vettek, illetve még mindig nagy­számmal fogyasztják ezeket a rom­­boló hatású könyveket. Biztosra ve­szem, ha lennének hasonló méret­ben és azért komoly, tanulságos fü­zetek, a ponyva végkép megbukna. A ponyvához azt szeretném hozzá­fűzni, hogy a tiltórendelet csak a ponyvaregényeket olvasó emberek zsebéből vesz ki pár garassal töb­bet. Mert a három pengőn felüli, re­gényeket korlátlanul lehet árusítani. Már most a kis 20—30 filléres könyveket kicsit kibővítik és na­gyobb hasznot húzva, tovább m­éte­­lyezik vele a népet. Ez a három­­pengős ár azonban még mindig , ol­csóbb, mint a rendes jó könyvek és a szegényebb ember, ki olvasási vá­gyát (ami az utóbbi időben hihetet­len nagy méreteket ölt) akarja ki­elégíteni, kénytelen ezeket r­eg­­venni. Ennek a leküzdése oly módon volna lehetséges, ha az illetékesek olcsóbbá tennék a jó könyveket vagy munkás­könyvtárakat állítaná­nak fel, ahol megtalálnánk a min­ket érdeklő és kielégítő könyveket. Teljes tisztelettel Loché István is a a m­unkát. A telefonautomata Tekintetes Szerkesztőségi A telefonautomatában benne ma­radt a pénz —­ nem újság. Az ott­levő szekrénykébe beledobtam erre vonatkozó panaszomat, címemmel. Kaptam is egy újfajta elintézés­válaszlapot: „Felszólamlására" kö­telezettségünk elismerése nélkül megtérítünk g0 fillért oly módon, hogy a lakhelyéhez legközelebb eső olyan dohánytőzsdében­, melynek portálja „Telefonautomata térítési lapok itt beválthatók“ figyelmeztető­­táblával van ellátva, jelen levelező­lap átadása ellenében egyszer „díj­mentesen telefonálhat"..... Nos, végigjártam a Szent István­­körút—Személynök—Fálk Miksa­ut­tca — Honvéd­ utca —Szemere-utcai részt, de sehol ilyen táblát nem láttam. A trafikos, ahova bementem, nevetve mondotta: „Erről az újítás­ról nem tudok, de akkor se fogad­nám el, ha tudnék róla, mert én postán adom fel a telefonau­tom­ata­­pénzt, hát erre külön futárt ve­gyek, aki elviszi?!“ Talán kimaradt valami a nyom­tatott lapon? Csak nem az, hogy ezeket a lapokat a Holdban­­ lévő főutcai trafikok vált­ják­­ be? Mert Budapesten erre nincsen mód. Kiváló tisztelettel R D. (Rot­her­mere­ utca)

Next