Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)

1944-03-05 / 53. szám

Vasárnap, 1944 mÁrcius 8 ________________________ ­ A jósnő szegény volt, beteg és csúnya. Sovány, aszott nyakán piros foltok tarkálottak, néhány foga is hiányzott. Fakó, kopott haja rem­ellenül lógott a vállára. Vo­násai elég szépek voltak, valaha csinos is lehetett, ezért nem szá­molhatott le még egyszer és min­denkorra azzal a tudattal magá­ban, hogy csúnya. Ez a tudat, ha örömet nem is, bizonyos ki­egyensúlyozottságot adott volna, így néhol vigasztalnia kellett ma­gát: ma megint rossz napom van. A jósnő nem volt öreg. Negy­venéves korában nem öreg az ember. De ő öregnek tartotta magát, sikertelen, vén leánynak. Már nem is hib­a, hogy valaki­nek megtetszhet. Az ilyen gon­­dolatok pedig öregítenek. Szegény is volt. Nem proletár, szobakonyhás, bádogvillás, kendős munkás­asszony. Apja­ anyjánál lakott két kopár, jobb időkről regélő szobában, ahol az elsejét már nem is várják, mert az a kis pénz még arra sem elég, hogy mindent kifizessenek. Nem meg­könnyebbülés, csak éppen még egy hónappal továbblöki a gon­dokkal amúgy is túlterhelt élet­szekeret. A jósnőnek már nem jutott piperére, új ruhára. Talán éppen azért kezdett jósolni, ebben a titkolózóan szegény, rátartóan kifáradt környezetben, először a maga vigaszára, aztán a máso­kéra is. Eleinte nevetett a hiszékeny bolondokon, akik nemcsak meg­hallgatják beszédáradatát — amit kevés intelligenciával és vénlányosan túlterhelt fantáziá­val az elejtett megjegyzések alapján zúdított rájuk —, ha­nem még három pengőt is fizet­nek és boldogan jönnek vissza. — Tudja, kedves, maga na­gyon ügyes. Ugy­e, jósol megint valami szépet? Később már maga is elhitte, hogy a jövőbe lát, elhitte, hogy jósnő és megszerette a foglalko­zását. Ezekben a jóslatokban újraélhette minden elröppent ál­mát, maga elé idézhette a nyo­­maveszett szőke, fekete, barna udvarlókat, tavaszesti csókokat, elfakult ígéreteket. Regényeket szőtt, újra és újra kombinálta a szereplőket, átírta az eseménye­ket és kereste a megoldást, a rejtvény egyetlen helyes megfej­tését: hol, mikor kellett volna másképp tennie, hogy ne legyen jósnő, három pengőért, amire már idegesen várnak a konyhá­ban, hogy valamit hozhassanak érte — vacsorára ♦ Koraőszi délután volt — me­leg szeptember, izgalmasan zúgó kis szelekkel, de csak lent, az aszfalt tetején s éppen csak annyira, hogy utolsó mozdulásra sederítse az agyagbarna faleve­leket. A nyitott ablakon beáramlott valami ebből az izgalmas pusz­tulásból és a jósnőben is felsaj­­dult valami, nem emlékezés vagy vágy, kalandszomj vagy kielé­­gítetlen önérzet, csak furcsa kis melankólia, orrfacsaróan köny­­nyeztető, mint nedves gallyakból rakod tűz füstje. Ekkor történt, hogy három fiatal leány toppant be hozzá. Csinosak voltak, elegánsak, ön­tudatosak s ha fájt is valamiért a szívük, a holnap még százszor kárpótolhatta őket. — Te vagy az első, Lidikétül —- tuszkolta barátnőjét előre az egyik. — Nem! Csak te utánad! Mert ha rosszat mond, én bizony nem vagyok rá kiváncsi!... k «— Ne taszigálj, ha mondom.­­ Te se szabadulsz meg. Ha már eljöttünk, hallani akarom, fele­ségül vesz-e... — Ki ne mondd! Ha jósnő, úgy is kitalálja. Ülj már le, Babai — Na, nem bánom — élénk, feketeszemü, fürtösfejű kisleány telepedett a jósnő elé. Lebigy­­gyesztette szája szélét és foghegy­ről, kis lenézéssel — a jósnő nem tudta eldönteni, a jóslás­nak vagy az ő személyének szól-e — odavetette: — Egyedül kell kitalálnia mindent! A jósnő kis bársonykazettából elővette kártyáit. Tiszták voltak a kártyák, hibátlanok és ez bi­zalmatlanná tette a leányokat. — Nem igazi jósnő — lökte oldalba a szőke, fiúsképű Ma­rika Lidit, aki a legmegillető­­döttebb volt. Hinni ő sem hitt, de egy kis bizonytalanságot azért érzett, hátha mégis „van benne valami“. És tiszteletet is, mert mindenkit tisztelt, aki olyasmit tudott — mégha csalás is —, amire ő nem lett volna képes. A jósnő vigyázva keverte a kártyát, nehogy beszakítsa a la­pokat. Remegett a keze és ez bosszantotta. Durvának találta a megrohanást és nehezére esett simán belekapcsolódni a lüktető, életvidám atmoszférába, amit a vendégek magukkal hoztak. Pe­dig ezek a pillanatok nagyon be­csesek voltak. Ekkor kellett meg­állapítania, dolgozó nő ül-e előtte vagy sem, vidám-e való­ban vagy csak erőltetett a mo­solygása és még sok egyebet. A jósnő befejezte a keverést. Baba elé tolta a kártyát: — Emeljen! A leány magabiztosan, határo­zott mozdulattal nyúlt a kártya felé és mélyen beleemelt a cso­magba. — Maga körül sok férfit lá­tok, kedvesem — a jósnő mély lélegzetet vett és nyújtózott egy parányit vagy inkább csak a vál­lát húzta fel és hátra és meg­csavarta a derekát. A mély lé­legzés, ami sóhajnak is tűnhe­tett, ha valaki ügyet vetett rá, felfrissítette, lendületbe hozta. Jókedve támadt, ürült, hogy uralkodni tud elkalandozó gon­dolatain, vidám fortissimóban pergette szavait: — Maga körül sok férfit lá­tok, kedvesem. Társaságot, aján­dékokat. Sikert! De magának ez most nem fontos, észre sem ve­szi, megszokta. Természetesnek tartja. — Van köztük, aki komolyan érdekel? — Nem is egy, hanem kettő. Mert ha csak egy érdekelné ezt a szép leányt, gondolta magá­ban, nem jönne hozzám. Akkor nem lenne probléma Biztosan őt is szerelik, hiszen szép, kedves és gazdag is. Milyen pompás, széles aranykarkötője van. — Maga, kedvesem, nem tud választani. Gondot csinál ott, ahol nincs oka gondra. Férjhez mehetne hamarosan. — Hát persze. De melyikhez? Akihez én akrok?­ — Két férfit látok. — Csak kettőt? — Többet is, de csak ez a kettő fontos. — Miért, aki nincs a közelben, az nem számit? — szólt bele in­gerkedve Marika. — Az is számit, de most eb­ben a pillanatban ... — Ebben a pillanatban is szá­mit — vágott szavába Baba és A » * // Josnő írta Keltay Katalin parancsolóan rákiáltott. — Azt mondja meg, visszajön-e vár­jak-e rá? A jósnő megborzongott. Vár­jak-e rá? visszhangzott benne. Régen elhangzott húr zendült újra: várjak-e rá? Sok-sok éjszakán­­ mormolta maga elé, amikor elment. Épí­tész volt. Fiatal, lehetséges, tele reménnyel. Ő is fiatal volt! És hogy hitt, hogy bízott benne! Utolsó este kint ültek a Duna partján, egy padon. Végtelenül erősnek érezték magukat. Biztat­ták egymást, hogy ott a másik világrészben majd kap munkát, felfedezik, felhőkarcolókat fog építeni és hidat a Niagara fölé, aztán majd visszajön érte és együtt keresnek egy napfényes, virágos domboldalt, valahol a tenger partján, ahol a maguk házát építi fel. Megbeszélték, hány szoba lesz benne, hová ke­rüljön egy erkély és hová egy tornyocska. Pár rövid év az egész. Sikerülni fog, mert hisz­nek egymásban, a szerelmükben, a hűségben. Aztán a levelek. Minden hétfőn hozta a postás, most is megvannak. Később rit­kábban irt. Sok a dolga, léleg­­zeni sem ér rá. Felhőkarcolókat nem épített, csak kis családi házakat, egyet majd maguknak is, de még nem tudja mikor. Csak biztosra akarja őt kivinni. Aztán tíz naponként jöttek a levelek, később csak minden második hétfőn.­­ " Akkor ismerte meg a másikat. Nem volt olyan reményteljes, fiatal. Nem voltak nagy tervei, de becsületes volt a mosolygása és egyenes a szava. Megkérdezte, gondol-e még az építészre, mert ha nem, jöjjön hozzá. Várjak-e rá? — szorult össze a torka és mégis bele tudott nézni a másik szemébe. — Már nem szeretem. Az elhitte és eljegyezték egy­mást. Akkor jött vissza. Itt álltak, ebben a szobában, ő a függönynél a szemét törü­l­­gette, sírni szeretett volna. De nem tudott. — Hát nem várt meg — vette a kalapját és halkan becsukó­dott mögötte az ajtó. — Hazudott, nem szakított még vele — mondta a másik és becsületes arcáról lefoszlott a mosoly. Ő is elment. Mennyit sirt akkor és hosszú éjszakákon még sokáig mor­molta maga elé, várjak-e rá? — Várjon rá — rekedt hör­­gés csapott fel a jósnő torkából, maga is megijedt tőle és a há­rom leány felkapta fejét. — Ha most választ, ha hagyja, hogy rábeszéljék, megbánja majd. Mert visszajön a másik. Vissza kell jönnie. De csak akkor, ha megvárja. Ha nem akkor is visszajön, de nem egyszer, ha­nem mindig, mint a kisértet. Mert maga hívni fogja, ha nem is szóval. A szívével fogja hívni és az álmaiban látja majd. — De akkor szegény leszek — Baba szeme körülvillant a szo­bában és röpke mosollyal meg­forgatta a karkötőjét. Sohasem lesz ilyen ékszerem, nyilait a jósnőbe. Ingerült lett. “— így is szegény lesz. Szülei elvesztik vagyonukat és maga dolgozni fog reggeltől estig. — Az nem lehet — csattant fel dühösen az „áldozat“. — Mi­ből gondolja? — A kártya mondja így — a jósnő közönyt erőszakolt arcára és összeseperte a lapokat. Szé­gyelte magát azért a gonosz­­ elégtételért. — A másik hölgyet kérem — lehajtotta fejét, mert félt, észreveszik bizonytalansá­gát. — Fáradt? Ugy­e, kimeríti ez az idegmunka, a jóslás? Olyan váratlanul csendült fe­léje a résztvevő, szinte baráti kérdés, hogy összerándult. Ta­pasztalata gúnyt sejtett a köz­vetlen érdeklődés mögött. Gyors, fürkésző pillantást vetett az előtte ülő arcára és melegség áradt el benne. Az előbbi „nehéz eset“ után nem ilyen bevezető szavakra készült. Mosolyognia kellett, mert a leány is mosoly­szeretnie kellett, mert váratlan volt a jó szó, amit kapott tőle. — Mégegyszer emeljen, drá­gám — figyelmeztette — és maga felé. Három lapot húzzon. Széles csend ülte meg a szo­bát. A fülledt nyárvége lankasz­­totta az izmokat, fárasztotta az akaratot. Nem kívánt beszélni, de sür­gette a csend. Ahogy összponto­sítani igyekezett kavargó gon­dolatait, égni kezdett a szeme. Tikkadt szemhéjakkal pislogni kezdett. Most érezte a két rán­cot is, ahogy szárazon feszül orrától a szája szegletéig. Kitá­totta száját, mintha ásítana, hogy megszüntesse ezt az érzést. — Nos? — Baba már türel­metlen volt. — Levél. Barátság. Bosszú­ság — dünnyögte a jósnő és üres tekintettel bámult Lidire. — Levél ... barátság. Bosz­­szuság? — az első két szót jóvá­­hagyóan ismételte, a harmadikat kétkedően, nem túl nagy kíván­csisággal. .— Még három lapot kérek. — Utazás! Társaság! Hamis­ság!Lidi nevetve nézegette a kihú­zott kártyákat. A jósnő pillantása megakadt a leány jobbkezén, amelyen piros tiritafolt látszott. Tanítónő lenne? Talán dolgozatokat javí­tott, gondolta. Valami jó kezdő­mondat után kutatott. — Vége a vakációnak . ..­­— Bizony — sóhajtott a leány — és milyen messze van még karácsony. — Nem kéne karácsonyig vár­nia! — támadott a jósnő. Ha sikerül rádöbbentenem, gondolta, elárulja magát. Majd csak adódik valahogy. — Vissza se kellett volna jön­nie a nyaralásból, de maga akarta. Pedig szép volt a nyár! Miért nem válaszol a levelére? A három leány megkövülten bámult a jósnőre. — Honnan? ... — Hogyan? ... — Az nem lehet... — Fantasztikus! — Nyári kis komédia volt... az ilyen falusi fiúk mindent mellreszivnak — Lidi elpirult, dologott, a körmét nézegette. Csúfolódó mosolya mellett is érezni lehetett, erőltetett a hangja. — Tudja, a nagyvá­ros ... Mások a lehetőségek ... fiatal vagyok. Miért temetkez­tem el? — De mégsem tudja egészen kiverni a fejéből... Olyan ked­ves volt a fiú... Olyan Őszinte- Nagyon szereti magát... De maga még gondolkozik. Gondol­kodási időt kért. Karácsonyig i­s merőn figyelte az előtte ülőt. Szinte szuggerálta. — Társaságot látok — tapo­­gatódzott tovább. — Vasárnap, a nagyobb társaságot. Maga vala­mit remél ettől a ... kirándulás vagy strand ... kinn a szabad levegőn — egy jósnő figyelmét nem kerülheti el a barnisi­asült arcből. — Hétfőn akar vála­szolni a levelére. A három leány már nem is titkolta csodálatát. — Ezt jól kitalálta ! — Baba irigyen fürkészte. — Szóval, mi lesz velem? — kérdezte Lidi egy kicsit csüg­gedten, egy kicsit reménykedve, de már teljesen a jósnő hatalmá­ban. Most bármit mondhatnék neki, mérlegelte a jósnő. Akár azt, hogy rosszul sikerül a vasárnap, itt a bosszúság kártya. Azt je­lenti. Akkor szorongva vág neki, bizonytalanul. Érzékenyebben fogad minden kis ugratást, össze­­vész és másnap kedves levelet ír vidéki rajongójának. De azt is mondhatom, hogy pompás napja lesz. Akkor megnő az önbizalma, természetesnek veszi, hogy tetszik és irányítani tudja az eseményeket. Másnapra találkozót beszélnek meg. A le­vélről el is felejtkezik, ideje sem lesz írni. Később, ha nem is megy simán az ügy, már szé­­gyelni fogja, hogy olyan sokára válaszoljon, nem veszi fel újra a kapcsolatot. A jósnő szórakozottan rakos­gatta a lapokat. Három hosszú sorba, lefelé. — Három az út — ezt még hangosan mondta, a feje bele­zökkent a vállai közé s úgy gubbasztott ott, mint egy kopott, fáradt holló. — Most transzban van — suttogta megilletődve á­ szőke. Három az ut­ó titokzatosan hangzott. Régi mesekönyvekben olvastak ilyen mondatokat, mi­kor a hős vándorútra ment, an­gyalok meg ördögök figyelték léptét és választania kellett A jósnőnek most tényleg sike­rült. Nem ő került transzba, hanem a vendégei. Ezzel a mon­dattal — pedig csak gépszerűen, primitív ember módjára kép­ben fejezett ki egy gépies észre­vételt — sikerült megérintenie azt a gyermekkorból maradt, szégyenlősen titkolt tisztek­et, a jó és rossz, a kegyetlen válaszút, a viszontagságok, a nagy ka­land és a mindent befejező, di­csőséges happy-end iránt. A fia­tal, erős ember örök optimizmu­sát az élettel szemben és a hitet, hogy akár így, akár úgy, ha kerülővel is, sikerülni fog. A jósnő lehunyta szemét Kedves emlék jutott eszébe egy keresztútról és egy teliholdas nyáréjszakáról. Elmosolyodott. Ripacs, gondolta akkor. De most, ahogy a szavak meglepő élénkséggel buggyantak elő emlékezetéből, meghatódott. Szive csordultig telt meg édes szomorúsággal. — Miránk itt hivatás vár. Együtt dolgozunk majd a faluért, a gyerekekért. Ez az ifjúság már nem mehet tönkre a közönyben, a robotos, gondnélküli minden­napban. Ugy­e, velem marad? Válaszoljon ! — Majd holnap — ígérte meg hirtelen, figyelmetlenül. — Holnap este, a bálon — ismételte a fiú, telve bizalom­mal. Annyira szerette az a fiú, hogy saját magát látta benne is. El sem tudta képzelni, hogy másképp gondolkozhat, más ütemre él. Másnap? Hogyan is volt? Anna bál... Egész este tán­colt s ha szeme találkozott néha a kántortanító kérdő tekinteté­vel, bosszúsan fordította el fe­jét. Unokabátyjával beszélte meg, gyorsan kérje le, ha tán­colni hívja. AZ ÚJSÁG REGÉNYTÁ­R­A is.

Next