Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)
1944-03-05 / 53. szám
Vasárnap, 1944 mÁrcius 8 ________________________ A jósnő szegény volt, beteg és csúnya. Sovány, aszott nyakán piros foltok tarkálottak, néhány foga is hiányzott. Fakó, kopott haja remellenül lógott a vállára. Vonásai elég szépek voltak, valaha csinos is lehetett, ezért nem számolhatott le még egyszer és mindenkorra azzal a tudattal magában, hogy csúnya. Ez a tudat, ha örömet nem is, bizonyos kiegyensúlyozottságot adott volna, így néhol vigasztalnia kellett magát: ma megint rossz napom van. A jósnő nem volt öreg. Negyvenéves korában nem öreg az ember. De ő öregnek tartotta magát, sikertelen, vén leánynak. Már nem is hiba, hogy valakinek megtetszhet. Az ilyen gondolatok pedig öregítenek. Szegény is volt. Nem proletár, szobakonyhás, bádogvillás, kendős munkásasszony. Apja anyjánál lakott két kopár, jobb időkről regélő szobában, ahol az elsejét már nem is várják, mert az a kis pénz még arra sem elég, hogy mindent kifizessenek. Nem megkönnyebbülés, csak éppen még egy hónappal továbblöki a gondokkal amúgy is túlterhelt életszekeret. A jósnőnek már nem jutott piperére, új ruhára. Talán éppen azért kezdett jósolni, ebben a titkolózóan szegény, rátartóan kifáradt környezetben, először a maga vigaszára, aztán a másokéra is. Eleinte nevetett a hiszékeny bolondokon, akik nemcsak meghallgatják beszédáradatát — amit kevés intelligenciával és vénlányosan túlterhelt fantáziával az elejtett megjegyzések alapján zúdított rájuk —, hanem még három pengőt is fizetnek és boldogan jönnek vissza. — Tudja, kedves, maga nagyon ügyes. Ugye, jósol megint valami szépet? Később már maga is elhitte, hogy a jövőbe lát, elhitte, hogy jósnő és megszerette a foglalkozását. Ezekben a jóslatokban újraélhette minden elröppent álmát, maga elé idézhette a nyomaveszett szőke, fekete, barna udvarlókat, tavaszesti csókokat, elfakult ígéreteket. Regényeket szőtt, újra és újra kombinálta a szereplőket, átírta az eseményeket és kereste a megoldást, a rejtvény egyetlen helyes megfejtését: hol, mikor kellett volna másképp tennie, hogy ne legyen jósnő, három pengőért, amire már idegesen várnak a konyhában, hogy valamit hozhassanak érte — vacsorára ♦ Koraőszi délután volt — meleg szeptember, izgalmasan zúgó kis szelekkel, de csak lent, az aszfalt tetején s éppen csak annyira, hogy utolsó mozdulásra sederítse az agyagbarna faleveleket. A nyitott ablakon beáramlott valami ebből az izgalmas pusztulásból és a jósnőben is felsajdult valami, nem emlékezés vagy vágy, kalandszomj vagy kielégítetlen önérzet, csak furcsa kis melankólia, orrfacsaróan könynyeztető, mint nedves gallyakból rakod tűz füstje. Ekkor történt, hogy három fiatal leány toppant be hozzá. Csinosak voltak, elegánsak, öntudatosak s ha fájt is valamiért a szívük, a holnap még százszor kárpótolhatta őket. — Te vagy az első, Lidikétül —- tuszkolta barátnőjét előre az egyik. — Nem! Csak te utánad! Mert ha rosszat mond, én bizony nem vagyok rá kiváncsi!... k «— Ne taszigálj, ha mondom. Te se szabadulsz meg. Ha már eljöttünk, hallani akarom, feleségül vesz-e... — Ki ne mondd! Ha jósnő, úgy is kitalálja. Ülj már le, Babai — Na, nem bánom — élénk, feketeszemü, fürtösfejű kisleány telepedett a jósnő elé. Lebigygyesztette szája szélét és foghegyről, kis lenézéssel — a jósnő nem tudta eldönteni, a jóslásnak vagy az ő személyének szól-e — odavetette: — Egyedül kell kitalálnia mindent! A jósnő kis bársonykazettából elővette kártyáit. Tiszták voltak a kártyák, hibátlanok és ez bizalmatlanná tette a leányokat. — Nem igazi jósnő — lökte oldalba a szőke, fiúsképű Marika Lidit, aki a legmegilletődöttebb volt. Hinni ő sem hitt, de egy kis bizonytalanságot azért érzett, hátha mégis „van benne valami“. És tiszteletet is, mert mindenkit tisztelt, aki olyasmit tudott — mégha csalás is —, amire ő nem lett volna képes. A jósnő vigyázva keverte a kártyát, nehogy beszakítsa a lapokat. Remegett a keze és ez bosszantotta. Durvának találta a megrohanást és nehezére esett simán belekapcsolódni a lüktető, életvidám atmoszférába, amit a vendégek magukkal hoztak. Pedig ezek a pillanatok nagyon becsesek voltak. Ekkor kellett megállapítania, dolgozó nő ül-e előtte vagy sem, vidám-e valóban vagy csak erőltetett a mosolygása és még sok egyebet. A jósnő befejezte a keverést. Baba elé tolta a kártyát: — Emeljen! A leány magabiztosan, határozott mozdulattal nyúlt a kártya felé és mélyen beleemelt a csomagba. — Maga körül sok férfit látok, kedvesem — a jósnő mély lélegzetet vett és nyújtózott egy parányit vagy inkább csak a vállát húzta fel és hátra és megcsavarta a derekát. A mély lélegzés, ami sóhajnak is tűnhetett, ha valaki ügyet vetett rá, felfrissítette, lendületbe hozta. Jókedve támadt, ürült, hogy uralkodni tud elkalandozó gondolatain, vidám fortissimóban pergette szavait: — Maga körül sok férfit látok, kedvesem. Társaságot, ajándékokat. Sikert! De magának ez most nem fontos, észre sem veszi, megszokta. Természetesnek tartja. — Van köztük, aki komolyan érdekel? — Nem is egy, hanem kettő. Mert ha csak egy érdekelné ezt a szép leányt, gondolta magában, nem jönne hozzám. Akkor nem lenne probléma Biztosan őt is szerelik, hiszen szép, kedves és gazdag is. Milyen pompás, széles aranykarkötője van. — Maga, kedvesem, nem tud választani. Gondot csinál ott, ahol nincs oka gondra. Férjhez mehetne hamarosan. — Hát persze. De melyikhez? Akihez én akrok? — Két férfit látok. — Csak kettőt? — Többet is, de csak ez a kettő fontos. — Miért, aki nincs a közelben, az nem számit? — szólt bele ingerkedve Marika. — Az is számit, de most ebben a pillanatban ... — Ebben a pillanatban is számit — vágott szavába Baba és A » * // Josnő írta Keltay Katalin parancsolóan rákiáltott. — Azt mondja meg, visszajön-e várjak-e rá? A jósnő megborzongott. Várjak-e rá? visszhangzott benne. Régen elhangzott húr zendült újra: várjak-e rá? Sok-sok éjszakán mormolta maga elé, amikor elment. Építész volt. Fiatal, lehetséges, tele reménnyel. Ő is fiatal volt! És hogy hitt, hogy bízott benne! Utolsó este kint ültek a Duna partján, egy padon. Végtelenül erősnek érezték magukat. Biztatták egymást, hogy ott a másik világrészben majd kap munkát, felfedezik, felhőkarcolókat fog építeni és hidat a Niagara fölé, aztán majd visszajön érte és együtt keresnek egy napfényes, virágos domboldalt, valahol a tenger partján, ahol a maguk házát építi fel. Megbeszélték, hány szoba lesz benne, hová kerüljön egy erkély és hová egy tornyocska. Pár rövid év az egész. Sikerülni fog, mert hisznek egymásban, a szerelmükben, a hűségben. Aztán a levelek. Minden hétfőn hozta a postás, most is megvannak. Később ritkábban irt. Sok a dolga, lélegzeni sem ér rá. Felhőkarcolókat nem épített, csak kis családi házakat, egyet majd maguknak is, de még nem tudja mikor. Csak biztosra akarja őt kivinni. Aztán tíz naponként jöttek a levelek, később csak minden második hétfőn. " Akkor ismerte meg a másikat. Nem volt olyan reményteljes, fiatal. Nem voltak nagy tervei, de becsületes volt a mosolygása és egyenes a szava. Megkérdezte, gondol-e még az építészre, mert ha nem, jöjjön hozzá. Várjak-e rá? — szorult össze a torka és mégis bele tudott nézni a másik szemébe. — Már nem szeretem. Az elhitte és eljegyezték egymást. Akkor jött vissza. Itt álltak, ebben a szobában, ő a függönynél a szemét törülgette, sírni szeretett volna. De nem tudott. — Hát nem várt meg — vette a kalapját és halkan becsukódott mögötte az ajtó. — Hazudott, nem szakított még vele — mondta a másik és becsületes arcáról lefoszlott a mosoly. Ő is elment. Mennyit sirt akkor és hosszú éjszakákon még sokáig mormolta maga elé, várjak-e rá? — Várjon rá — rekedt hörgés csapott fel a jósnő torkából, maga is megijedt tőle és a három leány felkapta fejét. — Ha most választ, ha hagyja, hogy rábeszéljék, megbánja majd. Mert visszajön a másik. Vissza kell jönnie. De csak akkor, ha megvárja. Ha nem akkor is visszajön, de nem egyszer, hanem mindig, mint a kisértet. Mert maga hívni fogja, ha nem is szóval. A szívével fogja hívni és az álmaiban látja majd. — De akkor szegény leszek — Baba szeme körülvillant a szobában és röpke mosollyal megforgatta a karkötőjét. Sohasem lesz ilyen ékszerem, nyilait a jósnőbe. Ingerült lett. “— így is szegény lesz. Szülei elvesztik vagyonukat és maga dolgozni fog reggeltől estig. — Az nem lehet — csattant fel dühösen az „áldozat“. — Miből gondolja? — A kártya mondja így — a jósnő közönyt erőszakolt arcára és összeseperte a lapokat. Szégyelte magát azért a gonosz elégtételért. — A másik hölgyet kérem — lehajtotta fejét, mert félt, észreveszik bizonytalanságát. — Fáradt? Ugye, kimeríti ez az idegmunka, a jóslás? Olyan váratlanul csendült feléje a résztvevő, szinte baráti kérdés, hogy összerándult. Tapasztalata gúnyt sejtett a közvetlen érdeklődés mögött. Gyors, fürkésző pillantást vetett az előtte ülő arcára és melegség áradt el benne. Az előbbi „nehéz eset“ után nem ilyen bevezető szavakra készült. Mosolyognia kellett, mert a leány is mosolyszeretnie kellett, mert váratlan volt a jó szó, amit kapott tőle. — Mégegyszer emeljen, drágám — figyelmeztette — és maga felé. Három lapot húzzon. Széles csend ülte meg a szobát. A fülledt nyárvége lankasztotta az izmokat, fárasztotta az akaratot. Nem kívánt beszélni, de sürgette a csend. Ahogy összpontosítani igyekezett kavargó gondolatait, égni kezdett a szeme. Tikkadt szemhéjakkal pislogni kezdett. Most érezte a két ráncot is, ahogy szárazon feszül orrától a szája szegletéig. Kitátotta száját, mintha ásítana, hogy megszüntesse ezt az érzést. — Nos? — Baba már türelmetlen volt. — Levél. Barátság. Bosszúság — dünnyögte a jósnő és üres tekintettel bámult Lidire. — Levél ... barátság. Boszszuság? — az első két szót jóváhagyóan ismételte, a harmadikat kétkedően, nem túl nagy kíváncsisággal. .— Még három lapot kérek. — Utazás! Társaság! Hamisság!Lidi nevetve nézegette a kihúzott kártyákat. A jósnő pillantása megakadt a leány jobbkezén, amelyen piros tiritafolt látszott. Tanítónő lenne? Talán dolgozatokat javított, gondolta. Valami jó kezdőmondat után kutatott. — Vége a vakációnak . ..— Bizony — sóhajtott a leány — és milyen messze van még karácsony. — Nem kéne karácsonyig várnia! — támadott a jósnő. Ha sikerül rádöbbentenem, gondolta, elárulja magát. Majd csak adódik valahogy. — Vissza se kellett volna jönnie a nyaralásból, de maga akarta. Pedig szép volt a nyár! Miért nem válaszol a levelére? A három leány megkövülten bámult a jósnőre. — Honnan? ... — Hogyan? ... — Az nem lehet... — Fantasztikus! — Nyári kis komédia volt... az ilyen falusi fiúk mindent mellreszivnak — Lidi elpirult, dologott, a körmét nézegette. Csúfolódó mosolya mellett is érezni lehetett, erőltetett a hangja. — Tudja, a nagyváros ... Mások a lehetőségek ... fiatal vagyok. Miért temetkeztem el? — De mégsem tudja egészen kiverni a fejéből... Olyan kedves volt a fiú... Olyan Őszinte- Nagyon szereti magát... De maga még gondolkozik. Gondolkodási időt kért. Karácsonyig is merőn figyelte az előtte ülőt. Szinte szuggerálta. — Társaságot látok — tapogatódzott tovább. — Vasárnap, a nagyobb társaságot. Maga valamit remél ettől a ... kirándulás vagy strand ... kinn a szabad levegőn — egy jósnő figyelmét nem kerülheti el a barnisiasült arcből. — Hétfőn akar válaszolni a levelére. A három leány már nem is titkolta csodálatát. — Ezt jól kitalálta ! — Baba irigyen fürkészte. — Szóval, mi lesz velem? — kérdezte Lidi egy kicsit csüggedten, egy kicsit reménykedve, de már teljesen a jósnő hatalmában. Most bármit mondhatnék neki, mérlegelte a jósnő. Akár azt, hogy rosszul sikerül a vasárnap, itt a bosszúság kártya. Azt jelenti. Akkor szorongva vág neki, bizonytalanul. Érzékenyebben fogad minden kis ugratást, összevész és másnap kedves levelet ír vidéki rajongójának. De azt is mondhatom, hogy pompás napja lesz. Akkor megnő az önbizalma, természetesnek veszi, hogy tetszik és irányítani tudja az eseményeket. Másnapra találkozót beszélnek meg. A levélről el is felejtkezik, ideje sem lesz írni. Később, ha nem is megy simán az ügy, már szégyelni fogja, hogy olyan sokára válaszoljon, nem veszi fel újra a kapcsolatot. A jósnő szórakozottan rakosgatta a lapokat. Három hosszú sorba, lefelé. — Három az út — ezt még hangosan mondta, a feje belezökkent a vállai közé s úgy gubbasztott ott, mint egy kopott, fáradt holló. — Most transzban van — suttogta megilletődve á szőke. Három az utó titokzatosan hangzott. Régi mesekönyvekben olvastak ilyen mondatokat, mikor a hős vándorútra ment, angyalok meg ördögök figyelték léptét és választania kellett A jósnőnek most tényleg sikerült. Nem ő került transzba, hanem a vendégei. Ezzel a mondattal — pedig csak gépszerűen, primitív ember módjára képben fejezett ki egy gépies észrevételt — sikerült megérintenie azt a gyermekkorból maradt, szégyenlősen titkolt tiszteket, a jó és rossz, a kegyetlen válaszút, a viszontagságok, a nagy kaland és a mindent befejező, dicsőséges happy-end iránt. A fiatal, erős ember örök optimizmusát az élettel szemben és a hitet, hogy akár így, akár úgy, ha kerülővel is, sikerülni fog. A jósnő lehunyta szemét Kedves emlék jutott eszébe egy keresztútról és egy teliholdas nyáréjszakáról. Elmosolyodott. Ripacs, gondolta akkor. De most, ahogy a szavak meglepő élénkséggel buggyantak elő emlékezetéből, meghatódott. Szive csordultig telt meg édes szomorúsággal. — Miránk itt hivatás vár. Együtt dolgozunk majd a faluért, a gyerekekért. Ez az ifjúság már nem mehet tönkre a közönyben, a robotos, gondnélküli mindennapban. Ugye, velem marad? Válaszoljon ! — Majd holnap — ígérte meg hirtelen, figyelmetlenül. — Holnap este, a bálon — ismételte a fiú, telve bizalommal. Annyira szerette az a fiú, hogy saját magát látta benne is. El sem tudta képzelni, hogy másképp gondolkozhat, más ütemre él. Másnap? Hogyan is volt? Anna bál... Egész este táncolt s ha szeme találkozott néha a kántortanító kérdő tekintetével, bosszúsan fordította el fejét. Unokabátyjával beszélte meg, gyorsan kérje le, ha táncolni hívja. AZ ÚJSÁG REGÉNYTÁRA is.