Ujság, 1944. március (42. évfolyam, 49-66. szám)

1944-03-05 / 53. szám

VASÁRNAP, 1944 MÁRCIUS 5 UJSÁG) Pesti • KIS TÜKÖR – írja VÁNDOR KÁLMÁN Nem! Hiába! Az embernek nin­csen nyugta. Ezekben a katakliz­­más napokban, amikor a rémhírek áradata rohamozza a meggyötört embert, amikor a modern háború legmodernebb formája, az ideg­­háború hirdet fenyegető hang­súlyokkal borzalmas jövőt, amikor a levegő tele van fenyegetésekkel, melyek az embert halálok halálá­val rémítik, most­­ újabb rémhír röppent fel, mely még­­borzalma­sabb. Ez a rémhír nem halállal fenye­get. Ez a rémhír a halálnál is ször­nyűbb fenyegetést szegzi szivünk­nek. Száznyolcvan esztendős emberi élettel fenyeget. — Úristen, még mindig nem volt elég a rémhírekből! Nem elég, hogy a hadi jelentések, a hadi propaganda, a rádió, a politikai szónoklat indította meg az ideg­­háborút, most csatlakozik hoz­zájuk még új fegyvernem, a tudó­sok társadalma is. A Nemzetközi Népességtudomá­­nyi Unió magyarországi csoportja ülést tartott és szemben III. Ince pápával, aki 1208-ban „De con­­tentu mundi“ című­ halhatatlan művében kegyes jósággal negyven évben és csak kivételesen hatvan esztendőben állapította meg az emberi életkor végső határát, most jönnek a biológusok. ..géneket“ szaporítanak és közlik, hogy ne reménykedjünk! Ha ma 110 esz­tendő körül keressük is az élet­határt, az orvostudomány, amely oly számos csatát nyert már meg járványok, betegségek ellen, köze­ledik diadalának tetőpontjához.­­Amikor már csak természetes ha­lál lesz. Csak végelgyengülés. Mely .180—200 esztendős korunkban fog elérni bennünket. Döbbenten állunk e mindennél borzalmasabb rémhír hallatára. Az Isten szerelmére, kiáltunk fel, milyen magasságokban élnek kiváló tudósaink? Vájjon teljesen a társadalmon kívül vannak? Nei ii látják, hogy ez az eredmény, me­lyet ők diadalnak könyvelnek el, az ember számára a legveszedel­mesebb fenyegetés? Az Isten szerelmére, mi lesz ve­lünk? Mi lesz, ha azok az urak, akik ma ülnek a hivatalokban, 180 éves korukig nem akarnak felkelni az Íróasztal mellől"­. S ami még borzalmasabb, a 18­1 éveseknek töretlen erőt ígérnek a tudósok. Eddig 50 éves korukban megtört az erejük és gyermekeiknek a vi­lág mégsem tudott munkahelyet teremteni. Mi lesz, ha 180 éves ko­rukig nemzik a gyerekeket? Paradicsommá akarják változ­tatni a világot? Nem édenkertté, hanem paradicsommá, amelyből levest csinálnak s amelynek, gyö­­kércsúcsa a tenyészetben halhatat­lan? Nem, a Nemzetközi Népesség­­tudományi Unió magyarországi csoportjának nem lett volna sza­bad csatlakozni az idegháborúhoz. Nem lett volna szabad amúgy is megtépett idegeinket a halálfenye­getések után most azzal is meg­fenyegetni, hogy 180 esztendős korunkig, sőt ha nagyon rosszul megy, 200 évig nézhetjük ezt a tu­lajdon rosszszagú levében fortyogó keserves világot! S a rémült ember hallván a döb­benetes hírt, még örül is, hogy Ma­gyarországon él és nem Bulgáriá­ban. Mert ott ezek a veszedelmes tudósok 1200 száz éven felüli Matu­zsálemet ismernek személyesen. Még örülhetünk, hogy nem Brazí­liában és Columbiában élünk, mely államok rögtön Bulgária után kö­­vetkeznek Sőt különös örömünk lehet, hogy nem Udvarhely és a Szomszédos Háromszék megye a szülőhazánk, mert ott százezer lé­lekre 208,2 Matuzsálem esik. A rémhír ezúttal nem vakhír. Nem kitalálás. A semleges svédek mutatják ki, hogy a földön immár 2500 olyan ember él, aki tanú­bizonysága a tudósok fenyegetésé­nek, 2500 ember kacsázik száz éven felül a száznyolcvan felé s ezek kö­zött magyar is van, mégpedig — fogazz meg, ó, olvasó! — 120 esz­tendővel! Nem, ez a rémhír nem vakhír. A múlt évben itt Magyarországon is járási és tisztiorvosokkal, tehát megbízható egyénekkel készítettek felvételt a 90 éven felüliekről s ez a felvétel igazolja a hióbhirt. Még egy szerencsénk van nekünk, fér­fiaknak! A nők tovább bírják. De valami csekély remény, mert 120 esztendő helyett 110-et élni egy há­zasságban a mai gazdaságii viszo­nyok között, na legyünk finomak és ne beszéljünk róla ... A rettentő fenyegetés hatása alatt összetett kezekkel, könyö­rögve fordulunk az összes biológu­sok, operatőrök, fiatalítók, test­egyen­észek, pedikűrök, manikűrök és felcserek felé. Könyörüljenek rajtunk, hagyja­nak nekünk békét! Nézzenek körül a világban. Nézzék meg ezt az osztályokra tagozott, egymással harcban álló társadalmat. Az Isten szerelmére, hát élvezet élni egy olyan világban, amely­en amakkor, amikor milliók éheznek, egész országok kávéter­mését önti tengerbe, kivonja a bú­zából a sikértartalmat, mert nem az ember a fontos, hanem a m­­ár? Élvezet 180 esztendeig élni egy világban, amely ledöntötte trónjá­ról a szeretetet és helyébe a gyűlö­letet ültette? Vágyakozhatik valaki kétszáz esztendős életre, amikor ebben az életben végig kell néznie gyerekei, unokái, sőt tekintettel a hosszú életkorra, dédjei és ükunokái fosz­forhalálát, lángban égő ruhában való rohanását? Akarhat valaki száz évekig élni, amikor a rémület már úgy elvette az ember eszét, hogy az árvíztől való félelmében tűzbe veti magát, vagy a tűztől rettegve a szennyes áradatban való fuldoklást is meg­váltásnak érzi? Nem! A­da kell kérnünk a tudó­sokat: () — Várjanak kicsit! Várjuk meg legalább ennek a kataklizmának a végét. Mielőtt összekotyvasztják a piru­lát, mely reggel, délben, este le­nyelve meghosszabbítja életünket, várják meg ennek a kataklizmának a végét. Várják meg, hogy mi lesz belőle. S ha majd azt látjuk, hogy trón­jára visszaült a szeretet, hogy ember embernek nem farkasa lesz, hanem testvére és segítőtársa, ha azt látjuk, hogy testvér lesz a tőke és a munka, ha azt látjuk, hogy a szel­lemi munkás szót nem sajátítják ki a segédhivatali iktatónak, ha­nem elismerik, hogy annak a „fizi­kai munkát“ végző autószerelőnek a munkája legalább olyan szellemi munka, ha megszűnnek az osztá­lyok, skatulyák, melyekbe berak­ják az embert hogy aztán egymás ellen uszíthassák őket, ha azt lát­juk, hogy a világ vezető motívuma nem az erőszak, nem az alantas ösztön, nem az érdek és nem a ha­misság lesz, hanem végre az igaz­ság: higyjék el, akkor mi emberek fogunk menni, végeláthatatlan sor­ban alkotva küldöttséget a tudó­sokhoz, hogy megkérjük őket: — Uraim, most itt az idő! Hoz­zátok a receptcót! Most már szíve­sen élünk kétszáz esztendeig. De am­íg ez a világ el nem követ­kezik, tessék elhinni, az életnél a halál sokkal kisebb fenyegetés. „Az eszmék erősbek A rossz anyagnál Ezt ledöntheti Erőszak, az örökké élni fog!­" Madáchn­ak ezeket a sorait vés­ték a márványkőbe, amely alatt Paulay Ede, a legnagyobb magyar színházigazgató és rendező nyug­szik, éppen ötven esztendő óta. A Nemzeti Színház centenáris ünnepségén Tasnádi Nagy András többek közt így beszélt: — Paulay Edéé az érdem, hogy drámaírók, színészek nagyszerű összefogásával igazán naggyá lett Nemzeti Színházunk, ő alatta in­dult meg az igazi magyar dráma­­irodalom s a Shakespeare-kultuszon sem esik emiatt csorba. Emellett a színház programjában az egész művelt világ drámairodalma: né­met, osztrák, dán, spanyol, angol, olasz, francia drámák találhatók. S micsoda színészek a színpadon! Náday Ferenc, Halmi Ferenc, Új­házi Ede, Nagy Imre, Vizváry Gyula, E. Kovács Gyula, Bercsényi Béla, Jászai Mari, Helvey Laura, Rákosi Szidi, Vizváryné, Szigeti Jolán, Fáy Szeréna, Lánczy Ilka, Mihályffy Károly, Csillag Teréz, Gyenes László, Gabányi Árpád, He­­gyessy Mari, Dezső József, Császár Imre, Márkus Emília, Szacsvay Imre, Alszeghy Irma és a többiek mind­ Pukánszkyné Kádár Jolán, a Nemzeti Színház történetének ki­tűnő krónikása és jeles kritikusa, igy ír: — Paulay Ede nagy sikereiben része volt nemcsak fáradhatatlan buzgalmának, nagy tanultságának, hanem egyéni kedvességének, m­ely­­lyel színészeit megnyerni és a szét­­húzókat együttessé kovácsolni tudta. Paulay, széles látókörű, nagy­­művetiségű és erőskezű rendező volt, maga vezetett minden próbát, pedig az Operaház megnyílta (1885) után teendői megkétszere­ződtek, hisz heti négy előadás he­lyett hetet kellett rendeznie! Olykor egy-egy darabban három nemzedék jelesei játszottak együtt, de nemze­dékellentét nem volt köztük. Pau­lay tapintata mindenkit kellő mó­don a maga helyére tudott állítani s rendezői művészete olyan egybe­vágó előadást hozott létre, amelyet a Théátre Français is megirigyel­hetett volna. Igazgatásának ideje a színpadi realizmus virágkora volt s ez a stílus szállott örökül utó­daira. Pataki József „A magyar színé­szet története“ című munkájában leszögezi: „ A magyar színpad történeté­­ben Paulay Edének korszakalkotó jelentősége van, mert azokat az új rendezői irányelveket, amelyek az európai színpadokon akkor kezd­ték átreformálni a színjátszást, a magyar, rendezők közül ő tudta a legszerencsésebben érvényesíteni. Sikerének titka főleg abban rejlik, hogy a rendezői székben írónak és színésznek közvetítő művésztársa tudott lenni. 1878-tól kezdve egy­­szem­élyben igazgatója, főrendezője és dramaturgja volt a Nemzeti Színháznak. Egymaga végezte az egész művészi vezetést, mert érez­te, hogy csak­is így lehet az igazán egységes. Olyan volt, mint a jó hadvezér: mindenre tudott időt szakítani, mindent ő intézett, min­denütt az ő szelleme érvényesült. A pesti közönség meglehetős közöny­nyel viseltetett a Nemzeti Színház­zal szemben, de a Paulay-éra alatt egyszerre divat lett a Nemzetibe járni! A kitűnő előadások tömege­sen vonzották oda az embereket, ugy hogy a fővárosi közönség is csak nehezen­ jutott jegyhez, vidé­kiek pedig csak ugy, ha pesti isme­rőseikkel előjegyeztettek maguknak jegyet! szerepeket játszott. De hamarosan kiderült, hogy a rendezéshez több tehetsége és több kedve van. Tíz év múlva már a színház főrende­zője és a színiiskola aligazgatója, Szigligeti halála után pedig termé­szetszerűen ő került az igazgatói székbe. „The right man on the right place“. Kevesen élnek már azok közül, akik tanúi voltak Paulay Ede pá­lyafutásának és a Nemzeti Színház „aranykorának“. A színpadi gárda tagjai közül Márkus Emilia mesél­hetne róla, aki első lépéseit tette „a világot jelentő deszkákon“ Pau­lay védőszárnyai alatt, az írók kö­zül Herczeg Ferenc, akinek dráma­írói munkássága Paulay idején kez­dett felfelé ívelni, „A dolovai ná­­bob leányá“-val. De legközelebbről ismerte Paulay Edét, az embert, színházon kívül eső intim magán­életét is a sógora, második felesé­gének, Adorján Bertának fivére, Adorján Sándor. Jókai lapjának, a „Nemzetinek volt főmunkatársa Adorján Sán­dor, később a „Magyar Nemzet“ felelős szerkesztője (1899). A sza­badelvű párt bomlása után abba­hagyta publicisztikai munkásságát és a MÁV tisztviselője lett. Műfor­dítással azonban továbbra is sokat foglalkozott. Ma 87 éves már Adorján Sándor, de még mindig szálegyenes, friss mozgású és eleven szellemű. Régi, aranyos kedélyét és a ferencjózsefi világra jellemző gavallériáját is maradéktalanul megőrizte. Miután Paulay Ede és Adorján Berta lánya, Paulay Erzsi művész­nő, Cerutti gróf olasz nagykövet felesége nem tartózkodik Budapes­ten, Adorján Sándor a leghivatot­­tabb arra, hogy Paulay Edéről em­lékezzék. Ő még arra az időre is emlékszik, amikor Paulay Ede csak színésze volt a Nemzeti Színház­nak. Megkérdezzük: miért hagyta abba tulajdonképpen Paulay a színjátszást? — Egy derűs eset kapcsán mon­dott örökre búcsút a színjátszás­nak meséli mosolyogva. — Na­gyon rövidlátó volt Paulay Ede, állandóan szemüveget viselt, de a színpadon természetesen nem je­lenhetett meg pápaszemmel. Enél­­kül pedig alig látott szegény, így esett, hogy egyszer, amikor Polo­­niust játszotta, nekiment a kulisz­­szának és­­ kivitte magával a palota falát... Persze harsány ka­cagás támadt a nézőt­éren. A kö­zönség percekig nevetett a tragédia kellős közepén. Akkor megfogadta, hogy nem játszik többet és ettől kezdve csak rendezői minőségben működött. — Pedig jó színész volt, ha nem is a legelső klasszist képviselte. De pompás apró ötletekkel tudta fű­szerezni játékát. Emlékszem pél­dául, az egyik társadalmi színmű­ben Prielle Kornélia partnere volt és Prielle teára látta őt magánál vendégül, persze a színpadon. Mi­után beöntötte neki a teát, meg­kérdezte: „Rummal parancsolja?“ Paulay szerényen felelte: „Kérek egy kevés rumot!“ De ravaszul­­ kezet csókolt rumöntés közben a hölgynek és a szájával jól megbil­lentette rumosüveget tartó kezét, úgy hogy jócskán csurrant a csé­szébe a rumból. Ez az ötlet annyira tetszett a közönségnek, hogy nyilt­­szini tapsot kapott érte és — divat lett az urak körében a rámöntés pillanatában kezet csákalni a hölgy­nek ... Paulay második házasságára terelődik most a szó. — Tusi húgom a szinésziskolá­­ban tanítványa volt Paulaynak — meséli. — Nagyon szép és tehetsé­ges leány volt, hát nem csoda, ha megtetszett a komoly tanár úr­nak, aki igyekezett jelentősebb szerepeket juttatni neki. Az első komolyabb szerepet Madách Em­ber Tragédiájában kapta tőle. Ő játszotta az egyik angyalt. Amikor Szigligeti halála után Paulay di­rektor lett, esztendőre feleségül vette Tusit. — Előbb egy fiuk született: Bandika, aztán Erzsi leányuk jött a világra. Nagyon tehetséges vo­lt mind a két gyerek. Erzsi már há­rom éves korában kis „grande dame“, az anyja helyett fogadja a vendégeket és „adja az honneurö­­ket“. Egyszer Beöthy Lászlót na­­gyon megkacagtatta, amikor vala­­milyen kényesebb kérdésére a há­­­romesztendős csöppség azt felelte: „Erre nem válaszolok, mert ■— zsenben vagyok .. . Bandika, aki, sajnos, hétéves korában meghalt, roppant érett­­eszű gyerek volt. Imádta az apját és minden este csendben, áhítattal ült vele szemben, mialatt az újsá­got olvasott. Legfeljebb azzal za­varta, hogy rábökött az újság hátsó oldalára és megkérdezte: „Hát ez milyen betű?“ — Paulay megmondta és tovább olvasott. A gyerek azonban jól megjegyezte magának a hallott szót és ilyen módon, titokban, apránként meg­tanulta az egész ábécét. Amikor aztán hatéves lett és először vitték iskolába, azzal a kijelentéssel lepte meg szüleit és tanítóját, hogy ő már tud olvasni. Hitetlenkedve ad­tak kezébe egy könyvet és — most jött a második, sokkal nagyobb meglepetés ! A gyerek ugyanis — fordítva vette kezébe a könyvet és igy olvasta folyékonyan a szöve­get .. . Kiderült, hogy apja estén­ként kettőbe hajtva tartotta az új­ságot és igy a gyerek — fordítva látta és fordítva tanulta meg a be­tűket . . . — Ilyen apró derűs esetek tar­kították Paulay Ede életét. De rendszerint nagyon komoly volt. Sok gond, nagy felelősség nyomta és rengeteget dolgozott. Még a nyári szabadsága is folytonos munkában telt, hisz valami nyolc­van darabot fordított, tankönyve­ket írt növendékei számára, meg­írta külföldi utazásainak emlékeit, egy munkát „A színészet elmélete“ címen és egy másikat „Visszapil­lantás a színészeti tanoda 10 évi működéséről“ címmel. Irodalmi munkásságáért választották be a Petőfi- és a Kisfaludy-Társaságok­­ba, de a francia Akadémiának is tagja volt! Utóbbi elismerést azért kapta,­ mert annyi francia szerző darabját adta elő a Nemzeti Szín­házban és ezeknek egy részét ő fordította. Tizenhat évi­ direktor­­sága alatt — negyvenhat magyar író darabjai mellett — hetvenöt külföldi szerzőt szólaltatott i meg és ebből negyven francia volt! — Roppant öröme telt vidéki tuszkulám. Taban. A gödöllői hegyen volt Blahánénak egy „Tündérlak“ nevű villája, csinos szöllővel kö­rülvéve. Ezt megvásárolta tőle és itt időzött a nyári hónapokban, de munkával töltötte minden napját. Miután a direktorok Gödöllőn nya­raltak, divatba jött színészi körök­ben ez a kedves nyaralóhely. Előbb Jászay Mari költözött oda, aztán Hegyessy Mari az urával, Kaffka Lászlóval és őket követte Nagy Imre — amiből aztán nagy tragé­dia lett. Kaffka László párbajra hívta ki Nagy Imrét, aki idegessé­gében a párbaj előtt­­ főbelőtte magát. Paulay kétségbeesett nagy­szerű színészének halálai miatt és sokáig vigasztalhatatlan volt. — Gödöllőn főleg fordítással foglalkozott Paulay Ede. Kiváló lingvista volt, főleg a latin és a francia nyelvet bírta tökéletesen, de hihetetlenül gyorsan tanult meg minden latinnal rokonnyelvet Jel­lemző erre az az eset, amikor va­lakivel lefordittatta Behegeray ..Folt, amely tisztit’ című darab­ját. Elolvasta a fordítást és kijelen­tette, hogy az egyik bekezdés rossz, ezt a szerző nem írhatta gy! A fordító szabadkozott, hogy de bizony azt szóró­ szóra így írta Behegeray, Paulay fogta az eredeti darabot, meg egy spanyol szótárt, egy spanyol nyelvtant és a három könyvvel kivonult Gödöllőre. Két hónap alatt — a darab kedvéért — megtanult spanyolul és nyomban felfedezte, milyen hibát követett el a fordító. „Csekélység ugyan“ — jegyezte meg —, „de ezen a cse­kélységen megfordul az egész da­rab!“ Egy másik fordítói bravúrja a „Figaro házasságé “-hoz fűző­dik. Beaumarchais darabjában Ná» A Nemzeti Színház aranykora Paulay Ede halálának 50. évfordulója Paulay Edét papnak szánták a szülei. Be is ad­ták a premontrei rendbe, de a tizenöt esztendős gye­reket már elbűvölte Thália és oda­dobta a kispapok reverendáját. Megszökött, színésznek ment. Né­hány évig álnéven szerepelt vidéki színtársulatoknál, utóbb a saját ne­vén játszott nagyobb szerepeket, amelyekben már felfigyeltek rá. 1863-ban a Nemzeti Színházhoz került, színésznek. Hősszerelmes

Next