Ung, 1892. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-14 / 7. szám

XXX. ÉVFOLYAM. IThí* vár, 1892. vasárnap, február 14. Megjelen MINDEN VASÁRNAP. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap irodalmi részét illeti. Levelek csak bér­mentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kézirat­ok vissza nem adatnak. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. 7. SZÁM, ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre — — — 4 frt. Félévre — — — — 2 » Negyedévre — — — 1 » Egyes szám­ára 10 kr. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések az »Ung» kiadóhivatalába Ungvár, Székely és Illés könyvnyomdá­jába küldendők.­­ Nyilttér soronként 20 kr. — UNGVÁRMEGYE ÉS AZ „UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYLET“ HIVATALOS KÖZLÖNYE Felelős szerkesztő: TARÓDY JENŐ. Ami legalább is fölösleges.­ Az „Ung“ folyó évi 5. számában Kardos aláírással egy kis közlemény jelent meg „Néhány szó óvodáinkról“ cím alatt. A cikkecske első fele azt mondja, hogy mert Ungvár város óvodák felállítására képtelen, az ál­lam állítsa fel Ungvárnak a szükséges kisdedóvási intézeteket. Bár én e felfogással sem értek teljesen egyet, mert olyan tekintélyes városnak mint Ung­vár, kell hogy legyen tehetsége a kulturális intézmények istápolására is, — a cikk e részét további megjegyzésekkel nem kisérem. Ami figyel­memet megragadta s a tollat kezembe adta, az a cikkecske befejező passusa, melyben a cikkíró a többek között ezeket mondja : „ . . . arra töreked­jék minden tanító és kisdednevelő, hogy idegen ajkú tanítványait magyarokká tegye ... Fő köte­lességének ismerje a magyarosítást. . A szerkesztőség e „hazafias felbuzdulásokat“ megjegyzés nélkül közölvén, — úgy látszik — azokkal szolidaritást vállalt, mi által a más körül­mények közt talán súlytalan szavak figyelemre mél­tókká váltak. Tulajdonítsa e körülménynek a tisztelt szer­kesztő úr, hogy felszólalok s a magyar nyelv ter­jesztését illetőleg a cikkező s a lap álláspontjával ellenkező meggyőződésemet kifejtem. Nem akarván macskamódra kerülgetni a forró kását, azon kezdem, hogy nemcsak nem „fő“, ha­nem épen semmi „kötelessége“ a tanítónak, kisded­óvónak a feltétlen „magyarosítás“ ; a „magyarosító“ tanító, az idegen ajkú tanítványait minden áron magyarokká tevő (?) kisdedóvó, mint a magyar nyelv terjedését gátló nevelő a kötelesség helytelen . A közérdekű kérdések megvitatására szívesen adunk tért Ez indok vezet a jelen cikk közzétételénél, habár a cikkíró néze­tét mindenekben nem is osztjuk. A s­z­e­r­k. felfogásáért és teljesítéséért még a „lelkiismeret jutalmát” sem biztosíthatja magának. Nem, mert túlbuzgalmában túl lő a célon s a magyar nyelv terjesztése körül kockáztatja a képze­leti jobbért az elérhető jót: a magyarosodás terjedését. Legyünk tisztában a szavak valódi értelmével. A „magyarosodás“ önkéntes térfoglalása magyar kultúra hatalmának, a magyar faj assimiláló a erejének , a „magyarosítás“ önkényes előtérbe­­ tolása a magyar nyelvnek mesterséges erőszakolása a magyar faj gyarapodásának. Remélem, a két fo­galom meghatározása ellen senkinek sem lesz ér­demleges kifogása, s így tovább menve, kérdhetem, vájjon nőtte fajunk a legközelebbi két évtized alatt; hódított-e kultúrája és szaporodott-e számban az államalkotó nép ? Fi kérdésre a cikkíró is igennel felel. Menjünk hát tovább egy kérdéssel : vájjon a „magyarosodás“­­nak vagy a „magyarosítás“-nak tulajdonítható-e a magyar kultúra hódítása, a magyar faj erősödése ? Ezt azért kell tudnunk, hogy fajunk érdekében azt az eszközt alkalmazzuk a jövőben, amelynek sikerét tapasztaltuk a múltban. Ismételjük tehát a kérdést: a „magyarosodás“-nak vagy a „magyarosítás“-nak köszönjük-e sikereinket, melyek a nemzet szebb jö­vőjébe vetett hitet táplálják lelkünkben ? Két felelet adatott már eddig a kérdésre; egyiket a magyar nemzet adta, másikat ellenesei és ellenségei adták. A magyar nemzet azt mondja, hogy sikereit a faj fensőbbségének, kultúrája termé­szetes térfoglalásának, a „magyarosodás“-nak kö­szöni ; a német, cseh, orosz és román lapokban megszólaló nemzetiségi túlzók ellenben azt vitatják, hogy a magyar faj növekvése a „magyarosítás“, az „idegen ajkú tanítványok ” magyarokká nevelésére“ irányuló erőszakos törekvés eredménye. Melyikkel tartsunk, melyiknek adjunk igazat ? Nekem könnyű a választás; én a nemzettel tartok s azt mondom, hogy mivel sikereink a „ma­gyarosodás“ eredményei, maradjunk e mellett; ne „magyarosítsunk“, ne adjunk öntudatlanul fegyvert a tartalom nélküli szó hangoztatása által ellensé­geink kezébe. Tartalom nélkülinek bélyegzem e szót „ma­gyarosítás“, mert értelme ellenkezik a tényekkel s mert eddig nem eredményezett egyebet oktalan gyű­löletnél. Senki sem tagadhatja, hogy Ungvár város polgársága egy évtized alatt is nagy haladást tett a magyarosodás utján. A „magyarosító“ tanítóknak és óvóknak köszönjük a nagy sikert ? Aligha. Azok az emberek, kiknél a magyar szó kiszorította a tótot, az oroszt még a családban is, rég kinőttek óvónőink s dadáik keze alól. Más tényezők hódí­tottak e téren : a magyar társadalom, a m­a­­g­y­a­r újság. Nem kicsinylem az iskolát, mint nemzeti mű­velődésünk melegágyát ; de az olyan felfogásnak, mely az iskolát magyar gyártó­ gépnek szereti titu­lálhatni, ellene mondok. Az iskola kulturális intézmény, embernevel­ő-intézet s a magyar iskola is csak másodsorban magyar. A magyar nyelv tanításának a közélet minden irányadó tényezője által nyíltan bevallott és a tör­vénybe iktatott célja, hogy a haza egységének kap­csát, a magyar nyelvet, a nemzetiségekkel elsajá­títtassa , de korántsem az, hogy őket magyarokká tegye. Ha magyarokká lesznek, lelkem mé­lyéből örülök fajunk és nyelvünk ezen igazi hódításának ; de erőszakolni azt, aminek csak ak­kor van valódi becse, ha önként jó, mint jó magyar ember, nem akarom. Tanítsuk a magyar nyelvet azért, hogy fiaink, unokáink értsék és megértsék majd egymást, hogy vállat vállhoz vessenek majd, ha a Gondvise­lés ismét próbára találja tenni a nemzet erejét. Némelyek azzal hizelegnek maguknak, hogy valami nagy dolgot cselekszenek, ha a magyarságot ÜIM. Nyílt levél a szerkesztő ur számára egybekapcsolva a győri felsőbb leányiskola negyedéves növendékeinek üdvözletével' — Az »Ung« eredeti tárcája. — Tekintetes szerkesztő úr! Hát tetszik tudni, úgy történt az egész dolog, hogy én tegnap a délelőtti előadás után rögtön siettem nagy­bátyámhoz. — Kérem kedves j<. bácsika, nem tetszik egy la­pot ismerni, melynek fején >U«-val vagy a ma annak neve? — Nagybátyám igen rövid szavú ember Megigazitá pápaszemét, s elő­vett egy katalógus-féle könyvet, az­után igy felelt: de igen — Ung. — És a szerkesztője, kedves bácsi ? — Tabódy Jenő Ungvári. — Kedves bácsi kérem — nem tetszenék tudni, vájjon az az izé — az izé — — Tabódy Jenő. — Igen, igen, hogy Tabódy Jenő a lapszerkesztő, nős ember-e ? — Nyolc gyermek s tizenhat unoka disziti famíliá­ját. — Ezt már nem a katalógusból, de olyan hangon mondá nagybátyám, mely jelenteni látszott: vége az au­dienciának. Szépen megköszöntem a szives útbaigazítást és mig a délutáni előadásra indultam, folyton azon tű­nődtem : milyen hangon írjak nyolc gyerekes apának levelet ? az olyan korbeli emberek rendesen ép oly tü­relmetlenek mint nagybátyám és akkor--------* Nagyon Szerk. kérem kedves szerkesztő úr, ha ön csakugyan nem akarná végig­olvasni levelem, vegyen magának annyi fáradságot, tegye vissza egy borítékba, s küldje el egy másik laphoz, melynek címe ugyancsak >U«-val kezdő­dik, de szerkesztője meglehetősen fiatal még. Az­tán közölni fogja levelem, s így intézetünk jó hírneve nem szenved csorbát azáltal, hogy a papírkosárba kerül a dolgozatom. Délután két órakor már az egész osztály ismerte feladatának végpontját. Nekem az »Ung« jutott, mellet­tem ülő társnőm Blanka, a »Pápai Lapok»-nak is. Mert tetszik tudni, úgy történt az egész, hogy az ipar, a tör­ténelmi és a konyhavegyészeti órát egyikünk sem sze­reti unatkozva tölteni. Ilyenkor egy-egy levél, jó ötlet leírása, esetleg egy regényrészlet forog kézről kézre. Tegnap véletlenségből egy ici-pici újságdarabka jutott hozzám, de mélyen nem volt ugyan több olvasható: *-------aranyat kap azon nőolvasó, aki legszellemeseb­ben leírja, hogyan szakított első udvarlójával.« A papír réginek látszik, de az ötlet új nekünk és igen kedvünkre való. Mi nem ígérünk aranyokat, nem is kérünk semmit, csak azt, hogy a szerkesztő urak le­gyenek szívesek lapjuk egy részét dolgozatunknak át­engedni.­ A felsőbb leányiskola negyedéves növendékei elhatározták, a jó istenkének meg szintén határozni tet­szett, hogy történelmi óránk legyen (természetrajzi kis­asszonyunk influenzás) s egynéhány társnőmmel együtt, kik a katedrától távolabb ülünk, hogy megkezdjük az írást­. — Ha én kultusminister lennék, felsőbb leány­iskolába csak oly tanárokat neveznék ki, akik az ötven­éves jubileumukon túl vannak. Például a mi jelenlegi történelmi tanárunk, ha a görögökről kezd magyarázni, esze ágában sincs, hogy ** Ürömmel engedtük: Át és bár mi nem ígértünk aranyat, de ily érdemes munkáért megadunk azt az aranyat, amit más ígért, tehát a rendelkezésére áll.­­ Szerk. ai­a magyarokra gondoljon, kik az utolsó padsorokban foglalva helyet, tárcalevélírással foglalkoznak. Francia kisasszonyunk már észreveszi ezt s ez esetben nem lenne reményünk egyik-másik lapban olvashatni: »K. M. felsőbb leányiskola. Levélkéjén munkatársunk olyan szorgalommal javítgatott, hogy teljesen átváltoztatva ugyan — de a jövő heti számban közölhetjük.« Hogyan szakítottam első udvarlóm­mal? Hm, ezt leírni bizony vajmi nehéz dolog. Bezzeg könnyű Blankának ! Ő levele végén ir már — tollszár­végének teljes épsége mellett — persze mert az ő elsője utolsó is egyszersmind. Faluról kerülvén be, ahol még csak egyetem sincs, őszinte örömmel fogadta a szőke flaszti udvarlását, aki megyei közigazgatási gyakornok­helyettes, helyettes kolón-rendező táncóráinkon , akivel Blanka csak azért szakított, mert nagyon szőkének ta­lálta, mikor már a helyettes szolgabírót­ megismerte. Könnyű annak ! Hanem nekem ? Melyik is volt az első ?! Anyács­kám azt meséli, hogy két éves koromban ép úgy tud­tam kacsintgatni, mint most. Dadám öléből majd kiug­rottam, ha sétálni vitt s velünk szemben huszárok jöt­tek. S ízlésem azóta semmit nem változott, csak olykép fejlődött, hogy száz lépésnyiről megismerem az­­ arany zsinórt. Ezzel ugyan a világért sem azt akarom mon­dani, hogy memóriám olyan formán diktál, ,miszerint már akkor lett volna gondom az udvarlókra — éh nem, egyedül azért írom le ezt, hogy fogalma legyen Önnek kedves szerkesztő úr az én kiváló jó ízlésemről, ideálom csak egy fess huszártiszt lehet s hogy udvarló­immal szakítottam, ennek is csak az az oka, mert egész mostanáig még egy sem volt huszár. Az első udvarlóm ? Hm, ha hosszasan gondolko­zom, úgy emlékezem, Dezső volt. Legalább ő volt, ki először szólított kisasszonynak. Addig Baby voltam min­denki számára — Babyka. * Lapunk közönségével együtt nagyon le leszünk kötelezve, ha az élvezetes dolgozat kedves írója a megkezdett módon a jö­vőben is mentől gyakrabban próbára teszi türelmünket. Különben is a nem egészen alapos értesülésből vont következtetés téves, mert a sok gyermek s unoka a türelemnek igazi, tanító-mesterei.

Next