Ung, 1893. július-december (31. évfolyam, 27-53. szám)

1893-12-03 / 49. szám

XXXI. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1893. vasárnap, deczember 3. 49. SZÁM. szerkesztőség: : Megyeház-tér I. szám. I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részéilletők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. - Nyilttér soronként 20 kr. -UNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNG MEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Felvidéki népünk. Lapunk egyik felvidéki munkatársa az „Ung“ 48. számában, „A falu bölcsei“ czimű czikkében visszataszító képét rajzolja meg a mi felvidéki orosz népünknek. Élénk tollal, élvezetes formában megírt czikke olyan, mint egy hosszú káromkodás, melynek ez a refrainje : te minden rossz, te semmi jó! Mindjárt melegiben megjegyeztük, hogy elfogását túlságosan sötétnek tartjuk; hiszen, hogy ha a felvidéki nép tényleg a maga többségében olyan volna, a minőnek munkatársunk jellemzi, a kinek nem kell sem Isten, sem ember; a kinek „nem kell se kincstári munka, se pap, se tanító, se iskola, se mezei, se községi rend,“ hanem „csak a korcsma“ kell; ha nem volna „népvezető, ki e népnek eszéhez, szivéhez képes volna hozzá jutni“; ha nem volna „ember, ki képes volna e népet kihívó, ildomtalan magaviseletről, dologtalanság, betyárság és mindenféle kihágásáról leszoktatni“; akkor ez a néptöredék már haldokolnék, a halál verítéke ülne homlokán, melyet onnan csak az enyészet keze törülhetne le. Mi megróttuk s megrótjuk a sorsa iránt érdeklődő jóbarát szeretetéből kifolyó kötelességérzetből e nép hibáit; de nem törünk pálczát felette, mert mi bízunk ezen néptöredék szunnyadozó szellemi és erkölcsi erejében és koronkénti felszólalásainknak, korholásainknak, tanácsadásunknak éppen az a czéljuk, hogy ezeket a szunnyadozó erőket mély álmukból felébresszük s értékesítésüket úgy magának a népnek, mint hazánknak javára előmozdítsuk. Hogy ezek a szellemi és erkölcsi erők tényleg léteznek e néptöredékben, azt mi két figyelemreméltó jelenségből következtetjük. E jelenségek egyike, hogy e nép kebeléből elég sűrűen válnak ki egyének, akik úgy tehetségeiknél, hazafias érzésüknél, mint jellemük erejénél fogva az ország kiválóbb erői között foglalnak el méltó helyet. Ha olyan volna a nép, a mi nőnek munkatársunk — talán subjektív érzelmek által is befolyásoltatva — festi, ha olyan hálátlan volna a talaj, nem kelnének ki belőlük azok a nemes növények, amelyek nemcsak hasznot hajtanak tápláló magjuk által, hanem szinekkel is gyönyörködtetnek s illatukkal is örömöt szereznek. A másik jelenség az, hogy ez a néptöredék egyes kivándorlókból összeverődött kisebb tömegeiben derekasan megállja helyét, az egyéni erők érvényesülése elé akadályokat nem gördítő uj világban szorgalomra, kitartásra versenyez, ott a világ legnagyobb és a munkásság erényében legelső népével , a chinaival, abban pedig túltesz rajta, hogy szívvel-lélekkel hozzáforr a magasabb fejlődési fokot mutató nyugati czivilizáczióhoz. Ha a népben magában nem volnának meg az ily sikerek felmutatásának alapjait képező szellemi, erkölcsi és fizikai erők, a néptöredék testéből kiszakadtak nem emelhetnék azokat érvényre. Bármily termékeny talajra hull is a mag, ha nincs meg benne az élet csírája, nem fog az kikelni soha. Ha tehát a mi felvidéki népünknek kétségtelen szellemi és erkölcsi képességei vannak, e tehetségek a nép közvetlen elöljárói, szellemi és erkölcsi életének vezetői által ki is fejthetők. Ezért állítottuk a lapunk 46. számában közölt első czikkünkben, hogy a papok és tanítók erőfeszítésre bírhatják e népet Ha nem így volna, ha a népnek ezen vezetői képtelenek volnának arra, hogy a népre hassanak, azt erkölcsi befolyásuk alatt tartsák s a jóra rávezessék, ez nem a népnek, hanem most emlitett vezetőinek rovására volna írandó. Az „ álprófétáknak, ha még oly számosan volnának is, a minő számmal nincsenek, e tekintetben igen jelentéktelen szerep jut. Ezek a nép vállain kapaszkodni akaró farizeusok elkábíthatják szolgai hízelgésükkel vagy valami pillanatnyi előnnyel a primitív műveltségű s éppen ezért csekély önállóságú népet, de állandó hatásuk nem lehet, ilyenről még csak álmodniok is abszurdum. Ezek a bujkáló álpróféták kevesen vannak, kényelmetlen pozícziójukból tehát olyan akcziót ki nem fejthetnek, mint a nép javát szívükön viselő, nagy többségben levő s nyíltan cselekvő, formai tekintetben is hivatásszerű népvezetők. De bármily erős akcziót is fejtenek ki, állandó hatásukat kizárja az a megczáfolhatatlan tény, hogy ha már az állatban is van annyi értelem és belátás, hogy felismerje az emberek között barátait s azokhoz erős vonzalommal ragaszkodjék, ennyi erény már csak a mi jámbor orosz népünk lelkében is lakozik. Aki kitartással és jó móddal munkálja a köznép javát, még azzal is megeshetik, hogy félreértés, félrevezetés alapján ellene fordul az illető nép, de hogy állandóan ellensége lenne s rövid idő alatt bűnbánólag ismét hatása alá ne kerülne, arra alig van példa; az pedig ki van zárva, hogy egy egész néptöredék a maga többségében állandó ellenséges indulatot táplálná saját emberei, saját lovaga iránt. Éppen ezért sohasem szabad a nép nagy tömegét a maga egészében elítélni. Minden nép hajlítható, csak tudni kell vele bánni; az okos, a gyöngéd, mind a mellett erélyes bánásmód előbb-utóbb lőfegyverei s a jóakaratnak megnyeri a népet. Hogy a nép vezetésében az intelligentiának vállvetett erővel kell munkálkodnia, abban a czikkírónak nagyon igaza van. Mi reméljük is, hogy felvidéki népünk vezető elemei össze fognak legalább a jövőben tartani s a demagógok időleges befolyása alól kivonják a népet. Ezt tegyék! Járjanak minden tekintetben jó példával a nép előtt, a mi szegény oroszunk is ráveszi magát már itthon is a kemény munkára, s egy-két évtized múltán nekünk nem lesz okunk panaszkodni a munkás kezek hiánya miatt. A „Millenium.“*) Ungvár, 1893. nov. 29. Közösen ismert tény, hogy édes hazánk ezredéves fennállása minél magasztosabb megünneplésének előkészítésére, nemcsak országos, de többnyire megyehatósági bizottságok is kinevezvék. A mozgalom ennek következtében országszerte megindult, habár itt-ott nagyon lapudán. Ezekből minden valószínűséggel következtethetjük, hogy alig lesz a hazában oly vármegye, mely kebelében ne állítaná fel a »Milleniumnak« kisebb-nagyobb kegyeletes emlékét. Amint tudva van, vármegyénk is bír hasonló bizottsággal, melynek működéséről azonban eddig még keveset tudunk ; azt se tudjuk, váljon értekezletének kifolyása-e az, amit e becses lapok f. év 48-ik számában olvasunk . >A Bercsényi-szobor eszméjét magáévá tette a vármegye közönsége. Nagyon is itt van már az ideje, hogy az eszme megvalósítására a kezdeményező lépések megtétessenek. A tek. Szerkesztő úr legjobban tudja, lehet-e még a kegyelet megsértése nélkül ezen tárgyhoz szólni, illetve írni a vármegye ezen hivatalos közlönyében, s ha igen, azon esetben is bátorkodom ide vonatkozó szerény nézeteimnek kifejezést adni a következőkben : Ung vármegye, illetve székvárosa, hazánkban egyike a legilletékesebbeknek arra nézve, hogy kebelében édes hazánk s alkotmányunk ezeréves fennállásának (ércz*) Közöljük e közérdekű czikket a nélkül, hogy annak positivumát magunkévá tennők. A szerk.nél maradandóbb« emléke állittasék fel, mert a történelem tanúsága szerint: Ungvár városa körülbelül 2—3 évig főszékhelye volt Árpádnak s honfoglaló seregének. Ungvárról intéztetett a honfoglalás messze vidékre kelet s délfelé. Ungvárról küldött Árpád Szálán fejedelemhez követséget s igen becses ajándékokat, u. m . 12 fehér nemes lovat, ugyanannyi tevét s szintannyi kúngyermeket, valószínűen hadapródoknak való nemes ifjakat. Nejének pedig 12 szép ruthen-leányt, minden bizonynyal a főemberek gyermekeit, kikből aztán udvari hölgyeket is képezhetett magának a fejedelemnő, mert hozzá még 2 aranyszövetü s drága prémezetü ruhákat is küldött. Ungvárra hoztak Árpádnak követei Szalántól egy korsó dunavizet s egy nyaláb alpári füvet drága ajándékok mellett, melyeket Árpád aztán annak jeléül vett, hogy Szálán nekie átengedte a Duna és Tisza folyamok közti egész tartományt. Szóval Ungvár kedvencz tartózkodási helye volt Árpádnak, mint nyolcz évszázad s egynéhány évvel utóbb a szabadsághü Bercsényi Miklós grófnak, kinek itteni főispánsága idején fejedelmi város névvel tüntettetett ki. Hogy mindezekre való visszaemlékezés az utókorra s kiválóan ezen város és a vármegye közönségére nézve elenyészhetetlenné legyen, szerény véleményem szerint Ungvárott oly emlék létrehozandó volna, mely mindenkorra a honfoglaló hősöket juttatná eszünkbe, szerintem minden más emlék itten, bármily dicső és kegyeletes legyen az, nem elégítené ki a »milleniumi emlék« fogalmának követelményeit. És mivel a kérdéses emléknek, különösen ha az bronz szobor akarna lenni, igen impozánsnak kellene lennie, arra tehát nem is merek rágondolni vagyonosságunk elégtelensége miatt. Lehetne ugyan kisebb költséggel felállítani a megyeház terén bronzból, öntött vasból vagy gránitkőből egy gúla alakú szép emlékoszlopot alkalmas feliratokkal, de az talán kisszerűnek tűnnék fel a honfoglalás ezredéves örömünnep jelentőségével szemben. Ezek feletti gondolataim menetében lelkemben felmerült egy eszme, mely minthogy mint nemzeti szellemű magyar kultúrái versenyt idéző s minden tekintetben a czélnak teljesen megfelelő tulajdonságai miatt előttem tetszetős alakban tűnt fel, azért azt e becses lapokban közölni s becses figyelmébe ajánlani bátorkodom vármegyénk >milleniumi« bizottságának. "A honfoglaló hét vezér ezredéves emlékére a vármegye közönsége által alapittassék hét ösztöndíj az ungvári kir. főgyimnáziumban tanuló ifjuság számára »hét magyar« ösztöndíja, vagy akár más megfelelő czim alatt, melynek jutalmában részesüljenek — vallás és nemzetiségi különbség nélkül — azon tanulók, kik a magyar nyelv növelésében kitűnnek a többiek felett. Hogy egy-egy ösztöndíj legalább 150 frtos legyen, az alaptőkének 5%-s kamattal számítva, kellene huszonegyezer forintot tennie, annyi pedig — azt hiszem — minden nagyobb nehézség nélkül összegyűjthető volna az egész vármegyében. Ezen szerény eszmém czélszerűségének további indoklásától s részletes fejtegetésétől ezidőszerint elállok, de ha — esetleg — többek által felkaroltatnék, akkor még lesz szerencsém hozzászokni. »** Még egyszer a költségvetés. — Levél a Szerkesztőhöz. — Ungvár, 1893. nov. 28. Tekintetes Szerkesztő úr! Az »Ung« 46. száma figyelemre méltó czikket közölt Ungvár város költségvetéséről, melynek hatása alatt magam is beletekintettem a költségvetési előirányzatba. Meg is akadt ott a szemem egy pár tételen, amelyeknek a legközelebbi közgyűlésen való megbolygatásához pár hét óta erősen köszörülöm a torkomat. Ma azonban meggondoltam a dolgot és arra az elhatározásra jutottam, hogy biz én maradok a legközelebbi közgyűlésen is az, aki eddig voltam, jámbor mameluk, amilyennek illik lenni egy jóvérű városi képviselőnek, hanem hogy ha valakinek kedve kerekedik fejével megdöngetni a városháza kapu- Lapunk mai számához egy féliv melléklet van csatolva.