Univerzum, 1973 (1-12. szám)

1973 / 10. szám - 199. A vadak

hogy akkor kapták fel a fejüket a könyvükből, amikor a sikoltást meg­hallották. Pieter van Norden volt az ötödik. Makacsul jobb keze hüvelykujjának lerágott körmére bámult. Egy pillantást sem vetett Susanra, amikor be­vezették. Engedtem egy kicsit, hogy üldögéljen, hogy elengedje magát. Végül megkérdeztem: — Mi keresnivalója van most itt? Amennyire tudom, most nincs ta­nítás. — Egy hónap múlva vizsgázom — motyogta. — És ha letettem, akkor nekikezdhetek a disszertációmnak. — Úgy tűnik nekem, hogy amikor bejött a terembe, megállt a kiadó­asztalnál. Alig érthető, artikulálatlan nyöszörgés volt a válasz. — Hogyan történt? — kérdeztem élesen. Halkan, szinte megérthetetlenül halkan mondotta: — Nem. Úgy emlékszem, hogy nem álltam meg az asztalnál. — Úgy emlékszik? — tettem fel nyomatékosan a keresztkérdést. — Nem álltam meg. — No, és nem különös ez? Amennyire tudom, maga Lowella-Marynek és Susannak is jó barátja. Tán nem is köszönt nekik? — Nagyon nyugtalan voltam. Folyton a vizsgáimra gondoltam. Fog­lalkoznom kellett a tárgyakkal, és ... — Annyira tanult, hogy még köszönni sem volt ideje? — Susanra néz­tem. Elsápadt. Egyébként lehetséges, hogy csak úgy tűnt nekem, hogy bele­sápad. — Igaz, hogy gyakorlatilag jegyben járt az egyik lánnyal? Felindultan s pánikos zavarral kiáltott fel. — Nem! Amíg nem szereztem meg a fokozatot, nem jegyezhetem el magam. Ki mondta magának, hogy jegyben járok? — Azt mondtam: „gyakorlatilag jegyben járt”. — Nem! Néhány randevú az volt. De mi az? Milyen jelentősége lehet egy vagy két találkozásnak? — No jó, Pieter — folytattam nyugodtan —, melyik volt a magáé a lányok közül? — De hiszen már mondtam, hogy semmi ilyesmi nem volt! Úgy igyekezett azt mutatni, hogy ő mossa a kezét, hogy úgy tűnt, ezt a kezet vastag rétegben lepi a láthatatlan szappanhab. — De mégis? — kérdeztem hirtelen Susantól. — Megállt az asztalnál? — Amikor elhaladt, intett. — Így volt Pit? — Nem emlékszem — mormogta. — Lehet, hogy intettem. No, és az mit jelent? — Jóformán semmit... Lelkemben sajnáltam is, hogy Susan alaposan becsapódott ezzel a his­tóriával. Egy ilyen söpredék miatt valóban nem érdemes ölni. Biztos vol­tam benne, hogy ez a fickó ettől a pillanattól kezdve még akkor sem ve­szi észre ezt a lányt, ha az első emeletről a fejére zuhan .. . Láthatóan Susan is megértette ezt. Az után a pillantás után ítélve, amivel Pietert megjutalmazta, a fiú vált egy cián­kális lakoma második jelöltjévé — természetesen csak akkor, ha Susan szabadlábon marad, és megjegyzendő, hogy ez az alternatíva egyre inkább hihetővé vált.

Next