Univerzum, 1973 (1-12. szám)
1973 / 10. szám - 199. A vadak
hogy akkor kapták fel a fejüket a könyvükből, amikor a sikoltást meghallották. Pieter van Norden volt az ötödik. Makacsul jobb keze hüvelykujjának lerágott körmére bámult. Egy pillantást sem vetett Susanra, amikor bevezették. Engedtem egy kicsit, hogy üldögéljen, hogy elengedje magát. Végül megkérdeztem: — Mi keresnivalója van most itt? Amennyire tudom, most nincs tanítás. — Egy hónap múlva vizsgázom — motyogta. — És ha letettem, akkor nekikezdhetek a disszertációmnak. — Úgy tűnik nekem, hogy amikor bejött a terembe, megállt a kiadóasztalnál. Alig érthető, artikulálatlan nyöszörgés volt a válasz. — Hogyan történt? — kérdeztem élesen. Halkan, szinte megérthetetlenül halkan mondotta: — Nem. Úgy emlékszem, hogy nem álltam meg az asztalnál. — Úgy emlékszik? — tettem fel nyomatékosan a keresztkérdést. — Nem álltam meg. — No, és nem különös ez? Amennyire tudom, maga Lowella-Marynek és Susannak is jó barátja. Tán nem is köszönt nekik? — Nagyon nyugtalan voltam. Folyton a vizsgáimra gondoltam. Foglalkoznom kellett a tárgyakkal, és ... — Annyira tanult, hogy még köszönni sem volt ideje? — Susanra néztem. Elsápadt. Egyébként lehetséges, hogy csak úgy tűnt nekem, hogy belesápad. — Igaz, hogy gyakorlatilag jegyben járt az egyik lánnyal? Felindultan s pánikos zavarral kiáltott fel. — Nem! Amíg nem szereztem meg a fokozatot, nem jegyezhetem el magam. Ki mondta magának, hogy jegyben járok? — Azt mondtam: „gyakorlatilag jegyben járt”. — Nem! Néhány randevú az volt. De mi az? Milyen jelentősége lehet egy vagy két találkozásnak? — No jó, Pieter — folytattam nyugodtan —, melyik volt a magáé a lányok közül? — De hiszen már mondtam, hogy semmi ilyesmi nem volt! Úgy igyekezett azt mutatni, hogy ő mossa a kezét, hogy úgy tűnt, ezt a kezet vastag rétegben lepi a láthatatlan szappanhab. — De mégis? — kérdeztem hirtelen Susantól. — Megállt az asztalnál? — Amikor elhaladt, intett. — Így volt Pit? — Nem emlékszem — mormogta. — Lehet, hogy intettem. No, és az mit jelent? — Jóformán semmit... Lelkemben sajnáltam is, hogy Susan alaposan becsapódott ezzel a históriával. Egy ilyen söpredék miatt valóban nem érdemes ölni. Biztos voltam benne, hogy ez a fickó ettől a pillanattól kezdve még akkor sem veszi észre ezt a lányt, ha az első emeletről a fejére zuhan .. . Láthatóan Susan is megértette ezt. Az után a pillantás után ítélve, amivel Pietert megjutalmazta, a fiú vált egy ciánkális lakoma második jelöltjévé — természetesen csak akkor, ha Susan szabadlábon marad, és megjegyzendő, hogy ez az alternatíva egyre inkább hihetővé vált.