Az Üstökös, 1858 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1858-09-11 / 4. szám
26 gátjára a válogatott titulusokat, miket a maiszterné felküldözött hozzám s mik közül leginkább azok valának megérdemelve, a mik a „csavargó, leczkenemtudó, iskolakerülő, korhely“ variánsai voltak. Eleinte csak nevettem a szidáson, utóbb azonban én is televettem a számat s elkezdem, ahogy csak torkomon kifért: „Sic dropax,anthrax, phylax, cum smilace clymax. His atacem, panacem, coracemque abacemque facemque!!!“ Jush! micsoda hatása volt ennek a rettenetes káromkodásnak! Maiszterné asszonyom elkékült, s elzédült, futott be a szobába, lökötöt tett, nagy kendőt kötött fel, futott utánam az iskolába. Volt egy jámbor öreg professorom, akit leczke alatt azzal szoktam distrahálni, hogy nagy dongó legyeket fogtam, azoknak a hátára papiros madarakat ragasztottam, s azokat eleresztettem a mappáján. Nem is kérdezte, hogy ki cselekszi ezt? csak húzott rám nagyokat a lineájával: „maleferiate nebuló!“ Éhez jön az én májszterném nagy fúriával, mikor épen a leczkét mondtuk, alig bírta elmondani, olyan sok volt a panasza, hogy én őt istentelen káromlásokkal illettem, Josz asszonynak,boszorkánynak tituláltam, apját anyját megátkoztam, szentjét szidtam, felgyújtással fenyegettem, ördögöket bujtattam bele, s rettenetes dolgokat mondtam még azonfelül is. — Mit mondtál te maleferinte nebuló ennek a tisztességes asszonynak? kérdé elszörnyedve a jó öreg. Én hideg vérrel elmondom az ismeretes két pattogó verset a prozodiából, ami valóban túltesz a legczifrább káromkodáson is. — Igen! igen! ezt mondta a gézengúz! ordita rekedten a majszterné. Ezzel szidott össze. Professorom alig birt orczájának komolyságot parancsolni. — Jámbor asszonyság. Tessék megtudni, hogy ez nem káromkodás, hanem diákvers, mely vagyon a prosodiában. Hanem te neked malefariate nebuló, mi szükség volt maiszterné aszszonyt megijesztened vele ? — Hát azzal szidott, hogy nem tudom a leczkémet, én meg akartam mutatni, hogy de bizony tudom. Professor uram látta, hogy ravaszul kivágtam magamat, s csak fejet csóvált és megfenyegetett, maiszterné asszonyom pedig mérgesen vágta be az ajtót, hazáig dohogva az utczán, hogy minek tanítják a gyerekeket olyan bolond versekre, amik olyanok, mint a káromkodás. Egy vasárnapi napon majszterné asszonyom nagy ebédet főzött; az öreg legénynek Mártonnak volt neve napja. Egy irtóztató nagy üstben volt feltéve a káposzta, koncz és szalonnabőr is volt bele téve elég. Majszterné asszony a szalonnát zár alatt szokta tartani a fiókban és azt soha nyitva nem felejtette. Hanzival e napon nagyszerű haditervet főztünk ki, hogy lehetne a fiók tartalmát megdézmálni. Én benn voltam a komhában, ő meg kinn a folyosón elordította magát: „maiszterné asszonyom, jőjön hamar!“ A jámbor asszony azt hitte, hogy a szomszéd háza ég s futott ki, mindent elhányva a kezéből, hogy mi baj ? Hanzi persze valami olyast mondott neki, hogy most ment erre a szomszédasszony, s azt szente, hogy köszönteti; míg ő aztán ezt hajigálta sodrófával az ijedtségért, az alatt én gyorsan kihúztam a szalonnás fiókot . . . . hanem előbb el kell beszélnem a piros topánkáim histoiriáját. Hát azokat én egyetlen egyszer sem húztam fel a lábamra, mert az első nap, hogy kitettem a polczra, azok onnan hírmondás nélkül elvesztek. Kerestük, hajhásztuk, nem kerültek elő; utoljára maiszterné azt mondta, hogy bizonyosan a koldus asszony volt itt, az vitte el. Hanem én soha sem bírtam elfelejteni az én piros topánkáimat : bár legalább egyszer belemehettem volna velük a sárba, hogy megverhettek volna miatta; bár legalább azt a szép patkót, ami rájuk volt ütve, ne lopták volna el velük.—Hát amint most a szalonnás ládába nézek, mit látok a fenekén : az én piros topánkáimat! Maiszterné asszony gondolta magában, hogy majd ha a fia hazajön, jó lesz annak , úgy is cserében járunk, mert ne cserélnénk topánkát is. Mit csináljak most ? ha visszalopom a lábtyüimet, ha felfedezem a titkot, még engem lazsnakolnak el, hogy mit kerestem a más ládájában: a gazdasszony már csoszogott visszafelé,hirtelen egyet gondoltam, kikaptam az egyik topánt, beledugtam a fazék káposztába, s azzal osontam kifelé, mintha ott sem lettem volna. Délben gombócz volt az egyik étel, a másik káposzta. Én iparkodtam a liszt golyóbisokkal megtelni, a publicum többi része a káposztára tartogatta magát. Egy mély öblös kétfülű tálban hozta azt fel majszterné asszonyom, csak úgy fortyogott még most is, s letette az asztal közepére.