Az Üstökös, 1864 (7. évfolyam, 1. félév 1. szám - 2. félév 27. szám)

1864-09-17 / 12. szám

A régi jó időkbűl. Iccia pricem. Tűz kora és lángeszű férfiairól világszerte hires B. megyében 1808 körül élt és uralkodók vala egy con­siliárius, a ki főrangú származása, szellemi képessége és anyagi helyzete által rövid idő alatt magas polczra és népszerűségre emelkedett. Caládi nevét békén hagyva» legyen e jelenleg : Verbó János. A consiliárius okos, népszerű és gazdag ember volt ugyan, azonban valamint édes mindnyájunk, úgy az ő méltóságos fejéhez is csapott a sors nemes hibát, mely abból állott, hogy nagyon szeretett disputáim, a valót kímélet nélkül nyersen tálalá ki, s meggyőző­dé­­sével ellenkező véleményt ritkán kegyeskedett , eltűrni. Egyszer a többi közt a megyei közgyűlést megelő­zött magán tanácskozmányban valami törvényes kér­dés felett zúgott a vita. A szószőnyegen forgó tárgyat jobbra balra zaklatták a jelenvoltak, most a természetes észjárás, majd a jog szempontjából védve, verve, s tá­mogatva, s e mind igen szép dolog volt, hanem Verbó consiliárius corpus jurisa, meggyőző előadása és patto­gó életei világánál a táblabirói nemzedék szónoklata úgy elhalványult, mint csillag a nap fényétől. A disputa javában folyt, s az élénk vitatkozást az akkori szabad intézmények hangos lármája fűszerezé. A consiliárius nem tágított véleménye mellett, rendület­lenül harczolt, mint szikla a tenger hullámival. Övé is jön a győzelem, s a nagy majoritás, vár feladása után büszkén nyugodott az elvhűség babérjain. A társaság oszlófélben volt már, midőn egy elő­kelő családból származott szájas ifjú érkezik és minden áron szólni akar a már lemorzsolt tárgyhoz. A jelenvoltak zúgolódni kezdének, s rendre utasi­­ták a fiatal atyafit, mert egy az, hogy a hosszas povedá­­kat megeléglették, s azt is jól tudták, hogy oly egyéni­ség áll velük szemközt, a­ki jó restauráns cortes vezér ugyan, de annál roszabb turista, s ennél fogva csipked­ni kezdek a szónoklati lázban kínlódó ifjú nemest! — Ne fecsegj ecsém, elég volt már a szóféle. — Nemcsak elég, de sok is ! hát az ebéd mit vétett? — Jól mondod Zsiga brúder, jerünk falatozni. Az indítvány viszhangra talált. A gyűlés oszlófélen volt, sőt többen már ki is takarodtak az ajtón, azonban Lelesi Bandi (így nevezték a fiatalt) se látva, se hallva a rá mért indignátiot, rettentő hegyes hangon elhadarta. mon­­dókáját. — Hagyd el Bandi öcsém .. hisz ennek a beszéd­nek se füle, se farka! — Szégyeld magad urfi, hát nem veszed észre,­­ hogy az itteni egész világ nevet és szánakozik rajtad ? A társaság eloszlott. Többnyire a szomszéd ven­déglőhöz tartanak. Oda érve, ki egy, ki másféle szótár­ból korholá­s hurrogatta Lelesi Bandit. Verbó consiliá­rius sem akart hátra maradni, és megszokott nyers mo­dorában, fennhangon azt mondja, hogy „rég tudtam azt Bandi öcsém, hogy nagy szamár vagy, ma pedig a sza­­­már titulust magad authentizáltad.“ E találó életfalán­­kot kaczagva fogadá a vendéglői közönség. Bandi ha­ragra lobbant. Szemei villámot szórtak. . . s a kitörés már már útban volt. Azonban a máskor vakmerő fiatal ez alkalomnál a megye tekintélyes férfia , illetőleg ro­kona iránti figyelemből, elnyelte a keserű lapdacsot. Az ebéd kedélyes áldomások és szikrázó életek, s adomák közt késő este végződött. Verbó consiliárius a nemzet és alkotmányos élet javára köszönte poharát, a közjóért élőhaló tanácsnokért pedig átalános „éljen“ visszhangzott. A terembeli távozáskor Verbóhoz simul Lelesi Bandi, s kérdezi tőle, hogy: bátya! ismeri-e azt a diák mondatot : vicem pro vice. „Hagyd el öcsém a többit. Nem neked való cse­mege a tudomány. Mond inkább úgy, hogy „iczem pri­­czem.“ E való neked. A társaság hahotázott, Bandi elpirult. E falánkos szójátékkal spékelt lakoma utáni év­ben Verbó consiliárius jószág ügyei rendezése végett túl a dunai birtokára volt utazandó. Félig meddig idegen földre utazván, büszkesége is azt igénylé, hogy rangjához illő fényes szekérzetet használjon. Úgy is volt. Sötét barna hintó előtt négy arany pej csikó prüsszögött. Virágczirádás sallang suj­­tások röpködnek azokról jobbra-balra. Inas, kocsis arany paszomántos magyarkát visel. A hátulsó bak piros posz­tóval szegélyzett medvebőrrel van betakarva. Ószelő egyik kellemes estéje volt, midőn a Bakony - szélre érkeztek. Verbó mint a féle délibábos rónákhoz szokott al­földi , megdöbbenve tekinté az előttük sötétre roppant rengeteget. Inas és kocsis közelebb húzódtak egymáshoz, mintha félnének valamitől. Az éj beállott. Sötét jön. A vidéket egyikőjük sem ismeri. Eltévedtek. Hosszas botorkálás után elvégre olykor elhaló, majd ismét föllobbanó világ tárul eléjök, s a felé tar­tottak. Kies völgyecske ölében pattogó tűzrakat öblöngeti piros nyelvét a magasba. A lángok körül néhány gya­nús arczú egyéniség heverész. Mellettök rézpikkelyes nyelű balták villognak. Itt ott puska és pisztoly is látható. A kocsi által okozott tompa csörrenést, gugyon ülve és kémlő szemekkel fogadák a rengeteg fiat. 91

Next