Az Üstökös, 1864 (7. évfolyam, 1. félév 1. szám - 2. félév 27. szám)
1864-09-17 / 12. szám
A régi jó időkbűl. Iccia pricem. Tűz kora és lángeszű férfiairól világszerte hires B. megyében 1808 körül élt és uralkodók vala egy consiliárius, a ki főrangú származása, szellemi képessége és anyagi helyzete által rövid idő alatt magas polczra és népszerűségre emelkedett. Caládi nevét békén hagyva» legyen e jelenleg : Verbó János. A consiliárius okos, népszerű és gazdag ember volt ugyan, azonban valamint édes mindnyájunk, úgy az ő méltóságos fejéhez is csapott a sors nemes hibát, mely abból állott, hogy nagyon szeretett disputáim, a valót kímélet nélkül nyersen tálalá ki, s meggyőződésével ellenkező véleményt ritkán kegyeskedett , eltűrni. Egyszer a többi közt a megyei közgyűlést megelőzött magán tanácskozmányban valami törvényes kérdés felett zúgott a vita. A szószőnyegen forgó tárgyat jobbra balra zaklatták a jelenvoltak, most a természetes észjárás, majd a jog szempontjából védve, verve, s támogatva, s e mind igen szép dolog volt, hanem Verbó consiliárius corpus jurisa, meggyőző előadása és pattogó életei világánál a táblabirói nemzedék szónoklata úgy elhalványult, mint csillag a nap fényétől. A disputa javában folyt, s az élénk vitatkozást az akkori szabad intézmények hangos lármája fűszerezé. A consiliárius nem tágított véleménye mellett, rendületlenül harczolt, mint szikla a tenger hullámival. Övé is jön a győzelem, s a nagy majoritás, vár feladása után büszkén nyugodott az elvhűség babérjain. A társaság oszlófélben volt már, midőn egy előkelő családból származott szájas ifjú érkezik és minden áron szólni akar a már lemorzsolt tárgyhoz. A jelenvoltak zúgolódni kezdének, s rendre utasiták a fiatal atyafit, mert egy az, hogy a hosszas povedákat megeléglették, s azt is jól tudták, hogy oly egyéniség áll velük szemközt, aki jó restauráns cortes vezér ugyan, de annál roszabb turista, s ennél fogva csipkedni kezdek a szónoklati lázban kínlódó ifjú nemest! — Ne fecsegj ecsém, elég volt már a szóféle. — Nemcsak elég, de sok is ! hát az ebéd mit vétett? — Jól mondod Zsiga brúder, jerünk falatozni. Az indítvány viszhangra talált. A gyűlés oszlófélen volt, sőt többen már ki is takarodtak az ajtón, azonban Lelesi Bandi (így nevezték a fiatalt) se látva, se hallva a rá mért indignátiot, rettentő hegyes hangon elhadarta. mondókáját. — Hagyd el Bandi öcsém .. hisz ennek a beszédnek se füle, se farka! — Szégyeld magad urfi, hát nem veszed észre, hogy az itteni egész világ nevet és szánakozik rajtad ? A társaság eloszlott. Többnyire a szomszéd vendéglőhöz tartanak. Oda érve, ki egy, ki másféle szótárból korholás hurrogatta Lelesi Bandit. Verbó consiliárius sem akart hátra maradni, és megszokott nyers modorában, fennhangon azt mondja, hogy „rég tudtam azt Bandi öcsém, hogy nagy szamár vagy, ma pedig a szamár titulust magad authentizáltad.“ E találó életfalánkot kaczagva fogadá a vendéglői közönség. Bandi haragra lobbant. Szemei villámot szórtak. . . s a kitörés már már útban volt. Azonban a máskor vakmerő fiatal ez alkalomnál a megye tekintélyes férfia , illetőleg rokona iránti figyelemből, elnyelte a keserű lapdacsot. Az ebéd kedélyes áldomások és szikrázó életek, s adomák közt késő este végződött. Verbó consiliárius a nemzet és alkotmányos élet javára köszönte poharát, a közjóért élőhaló tanácsnokért pedig átalános „éljen“ visszhangzott. A terembeli távozáskor Verbóhoz simul Lelesi Bandi, s kérdezi tőle, hogy: bátya! ismeri-e azt a diák mondatot : vicem pro vice. „Hagyd el öcsém a többit. Nem neked való csemege a tudomány. Mond inkább úgy, hogy „iczem priczem.“ E való neked. A társaság hahotázott, Bandi elpirult. E falánkos szójátékkal spékelt lakoma utáni évben Verbó consiliárius jószág ügyei rendezése végett túl a dunai birtokára volt utazandó. Félig meddig idegen földre utazván, büszkesége is azt igénylé, hogy rangjához illő fényes szekérzetet használjon. Úgy is volt. Sötét barna hintó előtt négy arany pej csikó prüsszögött. Virágczirádás sallang sujtások röpködnek azokról jobbra-balra. Inas, kocsis arany paszomántos magyarkát visel. A hátulsó bak piros posztóval szegélyzett medvebőrrel van betakarva. Ószelő egyik kellemes estéje volt, midőn a Bakony - szélre érkeztek. Verbó mint a féle délibábos rónákhoz szokott alföldi , megdöbbenve tekinté az előttük sötétre roppant rengeteget. Inas és kocsis közelebb húzódtak egymáshoz, mintha félnének valamitől. Az éj beállott. Sötét jön. A vidéket egyikőjük sem ismeri. Eltévedtek. Hosszas botorkálás után elvégre olykor elhaló, majd ismét föllobbanó világ tárul eléjök, s a felé tartottak. Kies völgyecske ölében pattogó tűzrakat öblöngeti piros nyelvét a magasba. A lángok körül néhány gyanús arczú egyéniség heverész. Mellettök rézpikkelyes nyelű balták villognak. Itt ott puska és pisztoly is látható. A kocsi által okozott tompa csörrenést, gugyon ülve és kémlő szemekkel fogadák a rengeteg fiat. 91