Az Üstökös, 1872 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1872-01-14 / 3. szám
27 kán látni, magamat nem dicsérem, mert az nem illik, — de mit szóljak primadonnáinkról ? Az egyiket, egy gyönyörű festői mintaképnek való karcsú alakot, aki a menyasszonyt játszotta kiváló kelemmel és női finomsággal, az előadás után rögtön nőül kérette gróf B. olasz nevű chevauxlegers ezredes , de nem adhattuk hozzá, mert a szép hölgyalak szinte jogász-pajtásunk volt. Szegény Gál Józsi! Ha leánynak született volna, milyen hamar úrrá lett volna; de mert férfinak született, nagy észszel, leleményes mechanicai talentummal, még most is más szolgálatában keresi sanyarú kenyerét! — A harmadik előadásunk Koczebue »Zűrzavara« volt. Ott már én voltam a primo amoroso. És abban már igazi delnők voltak primadonnáink. Az én hódolatom tárgya Simonyi Antal nagyhírű pesti fényképész nővére volt. Tele színház, taps és koszorú volt elég. Mire nézve saját magunk heti lapot is adtunk ki — előfizetés nélkül! — s abban magunk iránt kellő elismeréssel viseltettünk. Negyedik színpadi fellépésemnek már a pesti nemzeti színház volt tanúja. Ah az nagyszerű előadás volt. Olyan drámát sem az előtt nem adtak soha, sem azután nem fognak adni soha. 1848 Martins tizenötödike volt. A nép széttörte lánczait, a nemzet felszabadítá a földet és a szellemet. A minden halottak föltámadásának napja volt ez! Censura nélkül jelentek meg a lapok; népbizottmány vette át a közrendre felügyelést, s a souverain nép óriási tömegben vonult át Budára, kiszabadítani börtönéből a sajtó mártyrját, Táncsicsot, s úgy hozta haza Pestre nagy diadallal, mint egy hőst-A friss szabadság új korától mámoros volt minden lélek. A nemzeti színház is kitett e napon magáért. Szinte hozták a censura által rég eltemetett nagyszerű Bánk bánt s ingyen előadást nyitottak a közönségnek. Képzeljen valaki ilyen látványt! Ingyen előadás, Bánk bán, örömtől ittas, szabadságtól idvezült nép, a színház minden zuga tömve; szép hölgyek és kufárnők, elegáns urfiak és mesterlegények összekeverve, és valamenynyien oly sárosak, mint akik egész nap barrikádokat ostromoltak. Aztán megrendült a Rákóczy-induló. Még csak ez hiányzott! Az embernek kedve támadt az egész publikumot sorba csókolni. Aztán felhúzták a függönyt; a nemzeti színház egész személyzete teljes díszben állt a szinen s rákezdé a „Hazádnak rendületlenült.“ Drámai tagok is énekeltek, ki hogy tudta. Utoljára a publikum is együtt énekelt velük. Végig az egész szózatot. Dehogy lehetett szó aztán a Bánk bánról. Előbb kívánhatott volna egy kétségbeesett népszónok csendet a Niagara zuhatagtól, mint ettől a lelkesedésében határt nem ismerő közönségtől. Nem kellett annak se Bánk bán, se Patur bán, nem volt türelme őket kihallgatni. Abba kellett hagyni a darabot. Ekkor Egressy Gábor, a nagy nap egyik hőse, arra az ötletre jött, hogy kiállt a színpadra, fekete attilában, görbe karddal az oldalán s elkezde szavalni Petőfi lángszavu versét: »Talpra magyar, hí a haza!« Erre egy kicsit elcsendesültek a karzatok, de mikor odaért Egressy, hogy »Kárhozottak ősapáink!« lekiált egy hang a kakasülőről: „ha kárhozottak, maradjanak a pokolban !“ s azontúl nem tudom én mit szavalt Egressy Gábor, csak azt tudom, hogy minden ember kiabált, én is kiabáltam, de a magam szavát sem hallottam. Végre kitalálta a felizgatott közönség, hogy mi kell neki? — »Lássuk Táncsicsot!» S azzal elkezdte a lelkesült nép hangoztatni Táncsics nevét. Táncsicsot akarták a színpadon látni. Hasztalan volt minden józan ellenvetés, hogy szegény Táncsics most odahaza van a családjánál, pihen, ne háborgassuk, nem is illik, hogy egy nemzeti martyrt most ide a színpadra czepeljünk, mint valami híres concertistát s az itt hajtogassa magát a publikumnak. Nem használt semmit. A nép Táncsicsot akarta látni, s addig nem mozdult a helyéről, mig azt meg nem kapja; a zaj egyre növekedett. A nép vezérei zavarban voltak, hogy mint szabaduljanak meg az ünnepélyes napnak e derültté lenni fenyegető befejezésétől. Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez a prosceniumból. S azzal térdig sárosan, mint más, vállamon a karboni köpenyeggel, behorpadt cilinder kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal, felrontok a színpadra. Ott találkoztam legelőször is Laborfalvy Rózával, ki saját nemzeti szinti kokárdáját keblemre tűzte, azzal léptem ki a publikum elé. Hanem ez aztán hatás volt. Mit beszéltem ? azt nem tudom, hanem hogy