Az Üstökös, 1872 (15. évfolyam, 1-53. szám)
1872-02-25 / 9. szám
93 mia által, ugyanazon históriai tárgynak mindkettőjük által drámai alapul felhasználása felett. S meg kell még említenem egy magányosan álló portentumot, ki nem tartozott senkihez, semmi irodalmi csoporthoz, sőt semmi nemzeti irodalomhoz, ő maga büszkén vallván be, hogy három nemzetnek írója: a németé, a francziáé és a magyaré; a németben irta a »die grosse Fidel«-t, a francziában a »Comedie Infernal«-t a magyarban-»az egy magyar királyt«, — »Brutus és Lucretiát«, — és a »Világ szinjátékát«, német nevén Bernstein, franczia nevén Hugó Károly, s az magyarban is jó, mert franczia. Sajátságos alak, nagy bozontos fejjel, alacsony termettel, prófétai rendetlen szakállal; soha sem beszél másról, csak magáról. Ő tudja azt, hogy ő a költők fejedelme; meg is mondja mindenkinek, nem utazik incognito, s megvárja az illő hódolatot. Csak az kár, hogy ez a magyar nem igen tiszteli a fejedelmeit, s még korább, hogy olyan rész adófizető. Egyszer azt mondta Henszlmannak: der Schiller, der war ein Versemacher, der Göthe, der war ein Dichter, aber ich bin Poet!, mire aztán Henszlman mondott neki valami furcsát. Drámáiban valósággal sok erő és tehetség nyilatkozott, tetszettek is, igaz, hogy azoknak a nyelvét előbb Egressy igazgatta át egészen, de némelyikben aztán a rendkívüliség a furcsaságig fokozódott. Legutóbbi drámájáról, a Báró és Bankárról, Emődy felfedezte, hogy az egészen egy franczia novellából van készitve, szorul szóra átvett párbeszédekkel, mely után Hugó coriolani haraggal hagyta el e hazát s elment a Volskusok földére. És miután az ifjú írókat bemutattam, kik velem egy korszakot éltek, hadd mutassak be egy veterán írót is, ki szintén közénk tartozott. Szemere Pált. Emlékezünk e jó patriarchális alakra, ki fülére lehfizott téli sipkával, lábain téli botosokkal, járt az utczán, s otthon megszámlálta szemenként a kávét, mit reggelijéhez megőrölnek, nehogy egy szemernyivel több coffein jusson teje közé; de ki a költészet világában örök ifjú merészséggel kalandozott mindnyájunk túrós hátú szárnyas paripáján. Ez egyszer megfogott bennünket az utczán s azt kérdé Petőfitől : hány esztendős ön ? — Huszonkettő. — Hát ön ? kérdé tőlem. Én is huszonkettő. — No én meg hatvankettő vagyok, hát legyünk per tu pajtások. S azontúl mindig velünk tartott. A forradalom után irt is egy hosszabb verses satyrát az akkori állapotokról, Dythiramb Argyrus czím alatt. Mikor azt felolvasó Kazinczy Gábornak, azt kérdezte tőle: »no hát értetted-e ?« Kazinczy baráti kegyelettel viszonza: »értettem!« Mire Szemere Pál haragosan becsapta kéziratát: »hazudsz, nem értetted! hisz én magam sem értem egészen. A két éves korszak vége felé szaporodott meg ifjú phalanxunk hat új alakkal; ezek: »Arany János, Vasváry Pál, Csernátonyi Lajos, Vas Gereben, Vajda János, és Sükei.« Menynyi különböző alak, s mily önnálló irói egyéniség mindegyik! Arany János falusiasan egyszerű kinézésével, hosszú fekete bajuszával, nyugodt tekintetével, melyből a mélyen érző költő s az öntudatos művész szellemeit csak az látja ki a kinek magának is érzelme, szíve ébren van. Otthon oly nyájas, és csak otthon boldog. Falun lakik, nem tud felőle senki. Egyszere tűnik fel, mint a meteor, de nem tűnik le, mint a meteor, hanem ott marad álló csillagnak. Első ragyogó megjelenése az irodalom egén a méltó vetélytárs Petőfit nem hogy megdöbbentette volna, mint igazi nagyság, nem félt az egyenlő nagytól, a legjobb barátok lettek s ha versenyeztek a hírért, az mind a kettő hírét csak növelte. Nem azzal versenyeztek, hogy egymást behomályosítsák, hanem hogy egymást túlragyogják. Vasváry Pál fiatal jogvégzett volt: ifjú atkleiai termet, szép római arczéllel, erős vonásokkal, merész orral és szelíd kék szemekkel. De mikor beszélt, arcza lángra gyulladt, s szónoklatát kezdték Kossuth ékesszólásához mérni. Mint író a bölcsészet és társas életi eszmék fejtegetésében tűnt ki. Csernátonyt nem szükség lerajzolnom; ő épen olyan fiatalnak néz ki most is, mint huszonöt év előtt; egy hajaszála ki nem hullott, meg nem őszült, s nagy rágalmat követnék el rajta ha azt állítanám, hogy izmodora akár hajdani erélyéből, akár érzelmei merész kifejezéséből vesztett. Mint aki örökké együtt lakott velünk, úgy esett közénk Vas Gereben, abban a pillanatban mindenkinek jó barátjává idomulva. Piros arczú , veres szakálla, kék szemű, jó kedélyű gyerek volt, tele adomával, minden tréfára kész. Művei a magyar nép életét tükrözték vissza, egészséges humorral, tiszta érthető nyelven, s hajlott egy kissé a satyrához is. Oly véletlenül tűnt is el a negyvenhetes év végén. Ez is egy kis humoreszk. Valami összekobzódása volt egy ifjúkori barátjával s az írói becsület azt kívánta, hogy megsértőjét hívja ki és verekedjék meg vele. Meg kell lenni. Hozzám jött a párbajhoz pisztolyt kérni.