Az Üstökös, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)

1874-02-14 / 7. szám

74 legyen, egy füst alatt még azt a kis képviselőséget is elviselheti kényelmesen, nem árt­a meg. Tehát a másik választó­kerületben lábratette Vilmost. — S ugyan jól tette, különben valami »nemzetiséget« küldtek volna fel onnan is. Vilmos nyalka fiú volt, szép szál legény: meg­­érdemlette, hogy egyszerre hivatalt is kapjon, meg kép­viselőséget, és mennyasszonyt. Pedig nehéz feladatok. Különösen a középső. A szegény képviselő annyi nyomtatványt kap a házba be­­léptekor, hogy azt naponként alig győzi­ felfűteni. Hát még az a sok felállás és ülve maradás ! Aztán ott ücsörögni az embernek hiába, mikor a hivatalban annyi a dolog ! S minthogy az ember nem rhodusi koloszszus, hogy egyszerre két helyen legyen : Budán a hivatalban, meg Pesten a képviselőházban, tehát megy az ember egy harmadik helyre. Itt persze mindenki azt gondolja, hogy a harma­­dik ■— a menyasszony. De nem kell mingyárt roszat gondolni. Dehogy a menyasszony Vilmosnak legelső gondja volt, mint gavallérhoz illik, magát a hivatal főnökénél, az aligazgatónál bemu­tatni. Felkereste őt saját szállásán, még a staatsvizit órájában 11 órakor délelőtt, a­mikor annak épen az irodájában kell lenni. De hát tudhatja azt az ember? Az igazgató hibája, hogy nem volt otthon, érde­me azonban, hogy otthon volt a szép fiatal felesége, a­kivel nem vész az embernek az ideje kárba. S ezentúl mindennap elment Vilmos az aligazga­tót meglátogatni a szállásán, olyankor, mikor annak odaát kellett lenni Budán s minthogy az aligazgató va­lószínűleg nem volt otthon, rendesen vitt egy bukétát, a­hogy illik,­­ a fönöknéjének. És ezzel háromszoros szolgálatot tett: először nem szaporította az „igen­-nel szavazásokat, a mi nagy érdem, másodszor az irodában nem rontotta el a drága papirost, harmadszor igen jól töltötte az időt. Ilyenformán teltek el szépen a hónapok,miköz­­­ben Vilmosnak még azzal sem kellett fárasztania ma­gát, hogy a képviselői napidíjait s a hivatalnoki­­fizeté­sét felvegye , akadt egy régi jó ismerőse, valami becsü­letes uzsorás onnan hazulról, a ki nem restek utána fáradni s régi barátság fejében lefoglalni mind a két helyén az illetményeit. Ezzel sem volt hát barát Egyszer azonban még­is megmozdult is benne va­lami lelkiismeretforma, almirigy szólt. »Ma nagy szavazás'lesz az országházban­;­ tegnap este a klubban‘minden embernek 'a hátára felirták kré­tával, hogy számítanak rá. Tíz órakor ott kell lenni okvetlenül. Azután a minisztertanácsos kisasszonyának ma neve napja van, a bukétot ma annak kell vinni, úgy illik. Ez tizenkét óráig eltart. S ha már az ember kijön a rendes kerékvágásból egy füst alatt végezze el minden dolgát, menjünk fel ma az irodába is! A hivatal ki­­lencz órakor nyílik meg, s ha az ember féltizenegykor megindul, épen megérkezik tíz órára a házba. (a ház órája szerint.) Eként az időt jól beosztva, kilencz órára felbérko­­csizott a hivatalba. Olyan jókor pedig még senki sincs az irodában, csak a takarító szolga, a­kiben megvan az igyekezet: egy szurtos sittingdarabbal minden széket asztalt még piszkosabbra törülgetni. Vilmos egyedül találva magát az irodában, leült egy asztal mellé s minthogy tollat papirt talált maga előtt, elkezdett torzképeket rajzolni. Egyszer nyílik az ajtó s belép rajta egy i­d­e­g­e­n ur. Vilmos, ki még mindig egyedül volt az irodában (a többiek milyen kozhelyek!) tekintélyes arczczal for­dult a belépő felé s­ültéből kérdező : »Kit tetszik keresni? Az idegen úr, nyájasképű, mosolygó ember, e kér­désre egy kicsit megcsóválta a fejét, különös tekintettel nézve végig a kérdezőt, s olyanformát hallatott, hogy »Hm, hm. — Hogy én kit keresek?« Azzal szép csendesen letette az esernyőjét a pol­czára, s indult azon ajtó felé, mely az irodafőnök szobá­jába nyilik. De már erre Vilmos sietett hivatalos tekintélyének egész súlyát érvényesíteni, útját állva a tolakodónak. »Az aligazgató úr még nem érkezett meg!« »Nem érkezett meg? hm, hm.« »Tessék addig helyet foglalni és letenni felső ka­bátját, mert meleg van, s ha tetszik rágyújtani.« »Hm, hm. Hát leüljek ? A kabátomat is letegyem? És rágyújtsak? Hm, hm. Kegyed ugye bár hivatalnok az irodában ?« ■ — f­ »Azt láthatja ön.« »És mennyi idő óta?« »Még csak hét hónapja.* »És engemet nem tetszik ismerni?« »Nincsen szerencsém « »Én vagyok önnek a főnöke, az aligazgató.« Vilmos barátunk egy csepet sem jött zavarba erre a felfedezésre. Nagyot nevetett rá s szörnyen örült neki hogy végre valahára lehet szerencsére az aligazgató úr­ral megismerkedhetni. Milyen véletlen szerencse ! Aztán az aligazgató is csak mosolygott a dolgon. Február. 14. 1874 ÜSTÖKÖS.

Next