Az Üstökös, 1876 (19. évfolyam, 1-53. szám)
1876-01-01 / 1. szám
8 Qu.1 proq.u.0 — Józsi barátom, ma neked érdekes vendéget lesz. — Ugyan ki ? — P. Izidor báró. — Ki ez a P. Izidor báró? — Ez igen nagy és jeles férfi. Olyan ember a ki a maga vagyonát elhasivasizta, eldámázta és most a máséból él. — Honnan való ez az ur ? — Azt nem tudom, de hogy hová való, azt a biró megmondaná, ki előtt már többször fordult meg. — Hát hol lakik ? — Hogy maga hol lakik, nem tudom; a mult évben az országház egyik fülkéjében lakott s a nyomtatványokon hált, és ott szidta az igazgatót, hogy miért adta ki a pénzét makaó napon, mert ő csak a nasivasin nyer. Ez az úr készül hozzád valószínűleg egy kis nasivasira való szerencse pénzt kérni kölcsön »soha meg nem adom« fejében, to írton kezdi, s ha többet nem adsz s írttal is beéri. — Hozzám hiába jő, szegény munkás emberen ha megszorul, segítek, de mágnás-korhelyt nem tartok. E beszélgetés után a vendég távozik, a házi úr pedig — nevezzük T-nek, megdöbben mikor az inas egy idegen urat jelent be. — Ahá, már itt van a báró. — Belép egy jól megtermett alak. Hm ! hogy kihizlalta magát a nasivasi kölcsönökből — gondolja T. A vendég megszólítja: — Szervus Józsi! Ahá már tegez, gondolja T. a bruderschafttal akar lekenyerezni. Hidegen válaszol: — Alasszolgája. — Hát nem ismersz? kérdi a vendég. — Nincs szerencsém. — De hát csak adj kezet! Vitám et sanguinem, sed avenan non,— gondolja az ősökkel T, kezet csak adhatok, de nasivasira nem kapsz. — De csak nézz meg jól, nem ismersz, én vagyok az Éltető kamarása, pénztárnoka. De már most csakugyan a báró, gondolja T. már a pénzhez közeledik. — Nincs szerencsén ismerni azt az urat. — De már csak megmondom ki vagyok, én vagyok Lajos Enyedről. Emlékszel a berlini időre ezelőtt 36 évvel ? ÜSTÖKÖS. Január 1, 1876 Erre ölelés csókolózás és a régi jó idők elbeszélése következett. T. pedig rögtön megkérte egyik barátját, a kitől szintén kapott nasivasira valót a nemes báró, hogy írja le neki Izidor bárót, hogy ha oda megy már előre ismerjék Egyébiránt ha ezen esetet elolvassa aligha vállalkozik a báró a »kölcsön kérsére.« Megszorult a pap kapczája! Az N. . . községi pap, kinek az a szokása volt, hogy feleit »édes izém«, »kedves minek hijákom«-mal szánta titulálni, egy ízben azt találta prédikálni: vigasztalódjatok szegények, mert a ki e világon szegény, gazdag lesz a más világon. Nem kellett más az ottani Bukfencz nevű foltozó csizmadiának, ki materialista lévén, rendesen a dolog jobbik felét szokta megragadni ; máskép is fogta ő fel a predikatió czitált pontját mint azt a pap kivánta volt. Másnap ugyanis azon szavakkal lépett be a rendezett viszonyok közt élő lelkipásztorához : ő adna neki kölcsön képen ötszáz frtot, majd visszafizeti a más világon, ahol neki a tisztelendő állítása szerint nagyon gazdagnak kell lennie, mivel most a mindennapi kenyere is hiányzik. A pap vakarta ugyan a füle tövét, de jól tudta hogy ha saját állításának megsemmisítése által hitelét elrontani nem akarja, az ötszáz frtot ki kell szúrnia. a ki is szurkolta hát, de csak az asztalra, de szó sem volt arról hogy kezei közül a pénzt kiröpítse. Ennek keresztül vihetése czéljából következőleg kezdé a csizmadiát gyóntatni: »Mit csinál maga ezzel a pénzzel édes izém, kedves minek hijákom« ? — kérdé a pap hivő felétől. »Hát lássa tisztelendő uram! — mond a foltozó csizmadia ki már a pénzt zsebébe hitte, örömtől sugárzó szemekkel, — mesterségemet nagyobb mértékben folytatnám ! »És aztán« ? veté közbe a pap. »Aztán pedig ha tervem meg nem csal egy néhány év során vagy ötezer frtot összekaparok, aztán . . . »Halt — szakitá félbe a czélját elért lelkész a már a pénz után nyúló csizmadiát, — ilyen formán édes izém, kedves minek hijákom maga már ezen a világon meggazdagszik, akkor pedig a más világon szegény lesz és követelésemet nem fogja kifizetni tudni!« »Hát majd meg fizetem akkor ezen a világon !« »Hisz azt én nagyon jól tudom — mond a tiszte-