Az Üstökös, 1877 (20. évfolyam, 1-40., 1000-1011. szám)
1877-06-03 / 22. szám
25. Június 3. 1877. ÜSTÖKÖS sült, megválasztván őt mai napság kosevoi attamánnak. A megtisztelt ezt a jó hirt semmiképen nem vette tréfára, hanem elkezdett birkózni a két deputatussal; elmondta, hogy menynyire nem érdemes ő erre a megtiszteltetésre, hivatkozva hajlott életkorára, talentumának csekélységére, ahogy ez mindenütt szokás. A deputátusok csak kapacitálták egy darab ideig, móljára megharagudtak: az egyik tarkón csapta, a másik kecsketúrót adott neki: »Heh te kutya fia! jösz mingyárt mikor hivunk? Ha mi megválasztottunk tégedet urunknak és fejedelmünknek, álló !« Azzal piff puff, agybafőbe ! a többi deputátus is berohant, a megválasztottat két kezénél két lábánál fogva felkapták a levegőbe, s úgy vitték le a gyülekezet közé, ahol aztán talpra állítva, a kozákság vénjei kezébe nyomták az uralkodás jelvényeit, a bunkós botot, a korbácsot és a zászlót, s ha hó volt, hóval, ha sár volt, sárral, bemázolták az egész képét, annak a jelképéül, hogy »e földbül vetettél, s a földhöz kell hűnek maradnod.« Arra aztán ittak nagyot. E nagyon különös szertartásnak azonban kellő magyarázatául szolgál az a másik, amikor a kosovoi artament hivatalából letevék. Azt ugyanis tudjuk,igen közel levő példákból, hogy egy kormánynyal sokáig megelégedve lenni nem lehet. Amint tehát az elégedetlenek száma anynyira szaporodott, hogy saját pártot képezhettek, akkor összegyűltek és elhatározták, (nem azt, hogy külön napilapot fognak kiadni, hanem olyanformát), hogy megkísértik a kosevoi attamán letételét. — Elébb nagyot ittak. — Azután elhozták a piaczról a nagy dobokat, (Még is csak van valami eszmetársulat a hirlapkiadással!) a mik ott a pellengérre voltak kiakasztva, s azokkal a templom előtt irgalmatlan nagy reklámot csináltak. Erre nagy népség futott össze, (egy ötödrésze előfizetési, a többi tiszteletpéldány), s a nagy lármára megjelent a piaczon a kosevoi attamán. »Hát fiacskáim, mi bajotok?« kérdé a kosevoi attaman. »Hát atyuska, le akarunk tenni a fejedelemségből.« Mondanak neki a vezérszónokok. »Hát fiacskáim, mit vétettem ellenetek?« Arra aztán elkezdték neki sorba számlálni a bűnlajstromát, s mikor vége volt ezzel a parlamentáris kifejezéssel adák tudtára a kivánatukat: »eleget etted már a kenyerünket, kutya fia ! pusztulj innen !« Hanem előbb szavazatra megy az indítvány. Elnök fölteszi a kérdést. De nem fölállással és ülvemaradással, mert az nagy együgyüség, hanem úgy tétetik fel a kérdés, hogy melyik fél tudja kiverni a másikat a piaczról ? Mert mint mindenütt, úgy itt is van kormánypárt, amely a maga elveihez híven ragaszkodik. Egyik végre csakugyan elverte a másikat. Akkor ellenpróbát kérnek. Amelyik fél elszaladt, hivattassék vissza s próbálja meg újra bajbamenni az ellenpárttal. Végre helyreáll a rend: a tér közepén tágas kör képződik, s akkor felhivatnak a minden pártárnyalatok, hogy ha tehát nincsenek megelégedve a régi kosevoi attamannal, hozzák oda a jelöltjeiket, ebbe a körülkerített térbe, s mutassák be a notabilitásoknak. De az ám már most a szép mesterség: odáig elvinni a kosevoi attaman jelöltet, addig a körig. Amíg az odáig eljut, addig az annyi ütleget kap az ellenpárttól, a mennyi csak ráfér; a ruháit lehasogatják, a haját kitépik, két lábánál fogva kéz felé húzzák, s csak ha egyszer agyontépve, megkarmolva, marczangolva, vérbefagyba hagyva oda jutott a kör közepébe, akkor ismerik el, hogy valóban ő a megválasztott új keserűiattamán, a mikor aztán a régi fejedelem nem késik egész engedelmességgel letenni a kezeibe fejedelmi insignárt, a botot, zászlót, korbácsot és paizst, a mikor aztán igazság kedvéért azt verik meg épen olyan jól, mint az újon választottat, míg emelnek mindenki kezet csókol szépen. Csak azt szeretném már most tudni, hogy ha a »seregeknek« (!) ura (milyen blasfemia!) meghallgatja az orthodox egyház imáit, Jan Rieger manifestumát, s a horvát diákok orosz hymnuszát: esztendő ilyenkorra kit választunk meg itt nálunk »kosevoi attamánnak«, s kit küldünk érte deputatióba? É-s M-n.