Az Üstökös, 1893 (36. évfolyam, 1. félév 1. szám - 2. félév 26. szám)
1893-03-05 / 10. szám
1893 márczius 5. ÜSTÖKÖS 117 nagy ebédet adott. Természetesen ott volt Szutyogi József uram is és a sok pompás étel és ital láttára nagyon gondolkozóba esett; már csak nem fogja magát hagyni, hogy a leendő veje, (ez a kódus nagyságos úr) őt, a nábobot lefőzze. Addig vakargatta a tarkóját, míg végre is elhatározta, hogy nem hagyja magát, de sőt ő kerekedik felibe a rémuramnak. Mert egy az, hogy a traktát ő is mód nélkül kedveli, (a lyányát is azzal a hátsó gondolattal szerette, hogy milyen jó traktát lehet majd csapni ennek a lakodalmán), más meg az, hogy van itt egy fanczia származású czukrász, aki pedig valamikor grófi szakács volt. Hát majd annak mondja meg a lakodalom napján, hogy no most aztán «kevulevu! parlevu.» Nos, a kijelölt nagy nap elöt megjelenik a franczia czukrász-szakács Szutyoginál. — Maga franczia? — kérdi Szutyogi. — Az. — De igazi franczia? mert manapság már olyanok is megtörténnek, hogy a paksi zsidó is francziának adja ki magát. — Oh, messzió, én igazi franczia vagyok. Ismer engem az egész vármegye. — Tudom, hogy ismeri. Hiszen hányszor elrontotta a gyerekeink gyomrát a süteményeivel. No de hát ha igazi franczia, hát ülj le koma, itt a kü, — tessék iielyet foglalni. A dolog pedig úgy áll, hogy holnap esküszik a leányom a nagyságos Sombereky Aladár úrral, hát arra nekem egy trakta kéne. — Lehet, — felelt a czukrás-szakács. — Lehet! Az nekem kevés! De nekem olyan ebéd kell, hogy azzal sárga földig letudjam pipálni a híres Sombereky urat! Érti ? Mit akarsz ? mordult a belépő feleségére Szutyogi úr. — Csak hallgatni akarom. Hiszen tán nekem is gyerekem a leányunk... hadd halljam én is, mikor a sorsáról intézkedel, — felelt az asszony csendesen. — No, ülj le, és hallgass, de aztán bele ne szólj a te főzökanaladdal. No hát, franczia uram, hogy lesz, mint lesz? Csak montel furcsább legyen. Egyszóval olyan ebédet készítsen, hogy a vendég csak úgy csapkodja össze tőle a kezét, és ne tudja egy- egy tálnál, hogy melyik oldaláról kerüljön neki. — Hát skártéta-czédula lesz-e, franczia úr ? kérdezte a háziasszony. — Micsoda skártéta-czédula, te boldogtalan ? mondtam már, hogy ne kotyogj közbe. — Oh, lesz, lesz, hogyne lenne, — magyarázta a franczia, — a tekintetes asszony a menüt érti, az étlapot, olyan vastag, drága papiroson úgy-e ? már hogyne lenne! — Nos lesz legelőbb is tízféle halból készített pompás halleves. — Nem lehetne húsz féléből, franczia úr ? Mert az a fődolog, hogy a vömet le akarom pipálni. Azért, hogy én kereskedő vagyok, ő meg híres famíliából való. — Lehet húsz téléből is, — felelt a franczia mosolyogva, — vagy talán lehetne csiga-biga levest. — Hopp, megálljunk ! A házában lesz a csiga-biga ? és kinyújtott szarvval ? — Hiszen csak leves lesz belőle. — De kedves Józsim, hiszen a csiga-biga utálatos egy állat... abból csak nem fogunk levest csináltatni. — Asszony, már megint! — Hallgatok már no, én csak úgy — — Szutyogi úr végig simogatta a szakállát. — Nos, hát csiga-biga leves. — Azután hasé. . . persze hússal töltve. — Hússal! Nem lehetne azt egy darabban, persze igen nagy darabban csináltatni úgy, hogy egy egész tinó volna a közepiben, osztán a fejével kinézne, az orrát pedig megaranyoznánk? Hm ? — Mosszjö, olyat én még nem láttam. — Azért hogy nem látott! Hát azt se hallotta, hogy a bornyú kotlettát aranyos papírba, csavarják Pesten? — Bízza rám a dolgot mosszjö. Minden jó lesz, minden rendben lesz, — szólt a franczia, heherészve és megveregetve a Szutyogi úr térdeit. — Azután lesz fogas. Szutyogi úr tiltólag intett a kezével. — Világért se. Fogast adott a röm is a kézfogós ebéden. Nem kell fogas. Hanem pisztránggal tromfolunk neki vissza, az sokkal drágább, mint a fogas. No, hát pisztráng legyen s mindegyiknek a szájába egyegy szegfű virágot kell tenni. Osztán hogy a pisztráng körül ezüst nyilakra húzott rákok ganérozzanak. Aztán legyen szarvas-pecsenye, de a szarvát annak is meg kell aranyozni. — Szarvast most nem lehet, most jó, azt csak télen tudok kapni. — Hát ha ezer forintba kerül is! Aztán legyen osztriga, de olyan, hogy sziszegjen. — Jó, jó! — hajtogatta magát a franczia. — Azután legyen fáczán-pecsenye, de úgy, hogy a hátuljába pávatollak legyenek beszurkálva... Azt mondják, hogy újabban olyan szószt tudunk csinálni, aki muzsikál! Igaz ? A franczia felhúzta a két vállát. — Sohse hallottam, — felelt csodálkozva. — No hát utána kell járni. Ugyan nagy dolog betenni a közepébe egy kis harmónikát! — Mikor a Ripszrapsz grófkisasszony férjhez ment, ott olyan vesepecsenyét adtak fel, a ki muzsikált, — szólt közbe újra az asszony. — Asszony! Bizonyisten rögtön kikergetlek. Hallgass, az isten áldjon meg. Hisz nem Szutyogi-konyháról, van itt szó, amihez elhiszem, hogy te is értesz. No, franczia úr, tehát mag csináljon szószt, a ki muzsikáljon, fagylaltot pedig olyat, akinek a közepén egy kis kintorna muzsikáljon. Hát azt nem lehetne, hogy a fagylalt tetején görög tűz égjen? — Sohse hallottam. — Oh, én meg százszor is hallottam. No jól van, a többit gondolja ki maga, tisztelt franczia, de úgy, hogy mentül csodálatosabb legyen. A franczia összevonta a szemöldökét. Tudta már, hogy kivel van dolga.