Út és Cél, 1985 (37. évfolyam, 2. szám)

1985-02-01 / 2. szám

■мри 1985. A HUNGARISTA MOZGALOM LAPJA 2. SZÁM. NEGYVEN ÉV UTÁN: Budapest védelme a történelem tükrében Negyven esztendő úgyszólván egy egész emberélet. Ami előtte volt és utána van márcsak előjáték és visszapillantás. így az a nap, amelyen Budapest ostroma kezdetét vette - 1944 karácsony estéje - sorsdöntő napként él még ma is egy egész nemzet életében. Ezért egyéni ér­tékelésünk jelentősége attól függ, mennyiben talál az visszhangra milliók lelkében. Különösen akkor, amikor ilyen roppant tragikus, egész FAJTÁNK SZÁMÁRA VÉGZETES KÖ­VETKEZMÉNYŰ eseményről emlékezünk meg. De negyven év után már rendelkezünk annyi történelmi távlattal, hogy erről a számunkra oly gyászos kimenetelű sorsdöntőről elmondhassuk a leglényegesebbet: azt, hogy a történelmi vágányok váltói ebben az i- dőben mind a magyarság ellen voltak beállit- V a! Akár kapituláltunk volna, ahogy a kormányzó és környezete kisérelte ezt meg 1944. október 15-én, vagy ahogy azok tették, akik ezen a napon a nemzet élére áll- ván szembefordultak egy könyörtelen ellenféllel: ezáltal nemzetünk mégegyszer ki­nyilatkoztathatta az élethez és a szabadsághoz való önrendelkezési jogát, mielőtt ránehezedett volna a szovjet-hódoltság immár negyven esztendő óta tartó éjszakája. Nem azért történt ez igy, mintha nemzetünk nem érdemelte volna meg, hogy saját maga irányitsa sorsát, formálja jövőjét, szebb és boldogabb életfeltételeket teremthessen itt a Kárpát-Duna-térség csodálatosan tökéletes geopolitikai egységé­ben mind magyarságunk, mind a velünk sorsközösségben élő testvérnépek számára. A világ hatalmasai, akik földgömbünk sorsát irányították, csirájában folytottak el minden ilyen kibontakozásra irányuló magyar törekvést. Sajnos ebben a tekintetben a német imperializmus sem volt kivétel, amely ugyanúgy rossz szemmel nézte a magyar­ság népi megerősödését mint a pánszláv bolsevizmus. Az angol-amerikaiak szá­mára a világpolitika hatalmas sakktábláján a magyarság volt az a legértéktelenebb paraszt-figura, amelynek feláldozása semmiféle lelkiismeretfurdalást nem okozott, de nem is okozhatott, amikor a számukra még némi értéket képviselő nem-kommunista szerbeket és nem-kommunista lengyeleket is kiszolgáltattak annak a Sztálinnak, aki előtt, a megnyerendő háború érdekében feltétel nélkül kapitulál­tak. így teljesült be negyven esztendővel ezelőtt Budapest tragédiája, a sze­replők nagy szenvedésével és halálával. Magyar és német hadak küzdöttek hősiesen a nyomasztó túlerővel szemben, a magyar egységek voltak többségben, ezt ki kell hogy emeljük, mert számtalan Budapest ostromáról irt cikk azt a benyomást kelti, mintha egyedül a németek harcoltak volna. Sok Írásban Budapest hős védőjének vitéz Hindy Iván vezérezredesnek még csak meg sem emlitik a nevét. A város majdnem állandó el­lenséges ágyutüzben állt, ezenkívül az ellenséges légierő bombázta is, még a kórhá­zakat sem kímélte. A lakosság pincében és óvóhelyen elbújva viz, élelem és tüzelő hiányával küzdötte át magát, ahogy csak bírta az ostrom kemény téli hónapjaiban. A védelem egyre szükebb körre szorult össze. A februárban nagy lendülettel megin­dult felmentő támadás, amely Székesfehérvárt is visszahódította, már-már megközelí­tette a főváros délnyugati határát; de aztán összeroppant az ellenség nyomasztó a- nyagi fölénye miatt. Március elején jött a vég: a harcoló magyar-német seregek egy része által megkísérelt kitörést nyilván elárulták, szörnyű vérfürdőbe fulladt és igy a kb. 20.000 főt kitévő, a kitörést megszervező védő közül csak pár száz kato­na tudta a budai hegyek erdőségein keresztül a német egységek előőrseit elérni. A kórházakban fekvő sebesült katonákat a győzelmes ellenség nagyrészt lemészárolta.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék