Utazási Magazin, 1983 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1983-07-01 / 7. szám
teletet, csak annyit várok el,ha én köszönök, köszönjenek vissza. Hogy a fiatalok miért szeretnek? Hozzájuk is odamegyek, segítek kivenni a kajakot, mert jó érzés számomra, ha segíthetek. A meséléssel meg úgy vagyok, ha fogtam valamit, három napig el tudok rajta gondolkodni, hogy is volt. A múltkoriban bejön hozzám egy ember, jöjjön gyorsan Kari, akkora halat fogtam, hogy elszakította a zsinórt, de úszik a zsinórral. Bemegyek a csónakkal, megfogom a zsinórt, rátekerem egy fára, ki tudja, mekkora lehet a hal, ha egy ilyen vastag zsinórt elszakított? Megérzékelem ... hát kérem egy 35 dekás keszeg volt! Mondtam is neki: uram maga akkorát bevágott ennek a szegény halnak, hogy ez a rántás egy elefántot felvágott volna az égerfára!” Az Ikervári Vízierőmű ipari műemléke 1896 óta üzemel. Még Battyhány Lajos kezdte el építtetni. Állítólag olasz munkások is dolgoztak itt, amire talán a gáton lévő Mellocci felirat utal. Hegedűs Elek bácsi 36 éve dolgozik itt. Megnézzük a zsilipet, amit régen kézzel működtettek és a gépházat, amelyben nyitott turbinák láthatók. A régi kazánházba is bevezetnek bennünket, ami azért termelte a gőzt, hogy télen le ne fagyjanak a turbinák. „Néha akkora gőz volt, hogy amikor kimentünk, olyanok voltunk mint a macskák” — meséli Elek bácsi. A gyerekeket velünk ijesztgették.” Átmegyünk a hídon, a kedvünkért megnyitják a zsilipeket. „Gyerekkoromban kisebbre nyitották a zsilipet, s ott zuhanyoztunk a vízlépcsőn.” „Ide bárki bejöhet?" — kérdem. „Engedélyt kell kérni a szombathelyi ÉDÁSZ központtól, s akkor mi szívesen látjuk az érdeklődőket.” Mennyi érdekes kisközség van itt a Rába mentén. Ostffyasszonyfán töltött egy nyarat Petőfi Sándor. Ápolják az emlékét. A községi tanács első emeletén emlékszoba idézi fel itt töltött napjait. A következő falu, Csönge is szerepet játszott a költő életében. Ennek a falunak a templomába járt szerelmének, Csáfordi Tóth Rózának a kedvéért. A templomot a közelmúltban újították fel, kár lett volna kihagyni. Ostffyasszonyfa után karcsú híd ível át a folyón. A hídon tábla tudatja velünk, hogy itt volt Petőfi és Orlay Petrich Soma kedvenc találkahelye, Nick. Őszintén szólva még nem láttam ilyet. A gát tetejéről nézem, ahogy alattam zuhog a víz. Ha középre állok, fantasztikus a látvány. A parton üdülők, bungalók, némelyik szőlőlugassal, színes virágágyakkal. Büfé, vendéglő, parkoló. Ki gondolta volna, hogy ez ilyen komoly üdülőtelep. Pereszlényi Miklós társadalmi halőrtől megtudom, hogy a gáton túl sátorozni is lehet, csak be kell jelenteni a tanácsnál. Neki is van egy kis háza, szívéhez nőtt a víz, hiszen már negyven éve itt pihen. Nem messze tőle ül a botja mellett Török János, aki Sopronból jár ide idestova harminc éve. Az idén a feleségét tanítja meg horgászni. Lejjebb a part mentén Kása Tamás traktoros akaszt meg egy halat. Visszadobja, nem méretes. „Nem sajnálja?" — kérdezem. „Nem a hal a fontos, hanem a kikapcsolódás.” A víz mellett senki nem ideges. Jókedély és a szívélyesség — ez a jellemző! És még valami, hogy itt mindenki köszön egymásnak. Másnap három, csak látásból ismert embernek köszöntem a legnagyobb nyugalommal, majd a buszra felszállva a legtermészetesebb módon jó napottal köszöntöttem az utastársakat. Rémült arckifejezésüket látva döbbentem rá, hogy néhány napig más világban éltem. PAIZER GORDON GYÖRGY Fotó: IFJ. LOSONCZI PÁL/ UTRzfzsi mncmm Az ember néha kockázatot is vállal. Feleségével lefoglaltat egy apartmant a Cooptourist bükfürdői szövetkezeti üdülőjében, letereli az ezrest a két éjszakáért — reggeli nélkül ter- mészetesen — két apró lányát bevágja maga mögé a kocsiba, aztán indulás. A dolgok helyi értéke az efféle tájékozódásnál egészen más, mint ahogy azt az újságíró az az idegenforgalmi irodában gondolja. Amikor például a festői Sárvár kanyargós utcáin egyszerre csak nem tud sebességet váltani a kocsijával, mert tönkrement a kuplungja, figyelemre sem méltatja a Nádasdy vár pompás sziluettjét. Viszont a reménytelenség bugyraiból rántja elő egy tábla, AFIT-szerviz. — Kizárt, hogy ezt még a mai napra elvállalják — mondom feleségemnek. Számomra azóta is Vas megye — de talán egész Magyarország — legfőbb idegenforgalmi szenzációja a szép modern sárvári szerviz, ahol egy vadidegen, összeázott autós kérésére ebéd előtt egy órával azonnal nekilátnak szétszedni a kocsit. Alkatrészük is van, s a szerelő még egy szimeringet is kicserél a borravaló nélkül. A városnézésre csak esernyőinket visszük magunkkal, minden elhozott vagyonunk ott van a műhelyben, felemelve. S a munkafelvevő biztató szavai után a gyerekek el tudták hinni, hogy egyébként is sárvári városnézés lett volna az aznapi program. Csoda-e, hogy ízlik a pirított máj a Fekete bég étteremben, s a gyönyörű várat, a múzeumában található tárgyakat igazán jó emlékezetünkben őrizzük meg. Meg azt a jegyet árusító hölgyet is, aki a folyosón-labirintusban kószáló négyéves lányomnak már akkor a nyomába eredt, mikor magam még észre sem vettem az eltűnését. Meg azt a gólyát, amely a szemünk előtt érkezett meg pihegve afrikai útjáról, s ült a vár tetején levő ócska fészekre. A kockázat persze változatlanul nagy. A Cooptouristtól kapott papíron az áll, hogy az utolsó napokban már nem lehet lemondani a szállást, illetve két napot mindenképpen ki kell fizetni. Dehát a miénk öszszesen két nap! Mi lesz, ha a kocsi mégsem készül el, s nem érünk időben Bükfürdőre? Telefonáljunk oda! A sárvári posta — lám, a másik nagy érték — öt perc alatt behozza az ottani kirendeltséget, ahol közlik, hogy akár éjfélkor is mehetünk, a kulcsot mindig meg lehet kapni. Kocsink fél ötre kész, a kedves munkafelvevő már nincs ott, nagyobbik lányom még arra sem talál megoldást, hogy az árokparton szedett ibolyacsokrát valakinek a kezébe nyomja. Én a szerviz büfésnőjét javasoltam, aki szó nélkül söpörte föl az általunk összetört kávéspohár cserepeit, s nem engedte kifizetni a kárt. Aztán már ripsz-ropsz ott vagyunk úticélunknál. Szálláshelyünket megtalálni majdnem annyi idő, mint Sárvártól Bükig az út. S bizony a kocsiból kiszállni sem egyszerű, mert a szövetkezeti üdülők előtti utat kisebb sártenger fedi. Bent az első szó az elégedettségé, a gyerekek boldogan ugrálnak a heverőkön. Szépséghiba, hogy az apartmanhoz csak egy pótágy — egyszerű kempingágy — jár. Azt gondolná az ember, hogy ha már a háromgyermekes családideál nem is válik általánossá, ilyen helyen legalább a kétgyerekesekre gondolnak. Ám a Cooptourist fiatal munkatársnőinek láthatóan nem a gyerek a legfőbb gondjuk. Ott töltött időnk talán legfőbb boszúsága volt, amilyen keményen elutasították a kérést: szabály az szabály — egy úgy jár. Fél napig mérgelődtünk emiatt, s persze feleslegesen. A takarítónő az első szóra adott még egy kempingágyat. Először fürödni rohantunk — naívul. Magát a fürdőt sem könnyű megtalálni. Gondolom, az ottaniak úgy vélik, ide mindenki fürödni jön, hát csak tudja. Hol a fürdő. Hát, mi keringtünk egy darabig! Aztán rájöttünk, hogy kocsival nem szabad megközelíteni az impozáns létesítményt. Ez elsősorban az apák számára gond: ők cipelik ugyanis a négytagú család köbméternyi szatyrait, melyek a gondos anyák által becsomagolt fürdőköpenyeket, papucsokat, törülközőket, ropit, gyümölcsöt rejtik. Amikor ilyen élményekkel odaér a fürdőhöz a megfáradt utazó, láthatja, hogy megint csak kockázatot vállalt: hat órakor ugyanis zárás van. Kockáztassuk-e a borsos árú belépőjegyek megvásárlását? — akartam feleségemhez fordulni, miután az óra öt negyvenet mutatott. A gyerekek persze már döntöttek, lubickoltunk vagy öt percet fejenként húszasért, már ami felnőttek taksáját illeti. Hogy miért kell hatkor bezárni, főleg akkor, amikor a nyári időszámítás révén ugyancsak hosszúak a napok? Ezt a kérdést nem tettem fel ott senkinek, felteszem most! Szombatra virradóra fordul egyet a világ Bükfürdőn. Pénteken csend, rend, nyugalom. A vízben a hangtalan semmittevés, az étteremben udvarias kiszolgálás, finom ételek, válogathatunk az asztalok között. Szombaton német beszéd mindenütt. A buszok öntik az osztrák turistákat, jórészt idős hölgyeket, akik a vízért, és a számukra olcsó étteremért jönnek elsősorban. A medencében azért jut hely valahogy, de az étterem ... — Mindig így van a hét végén! — sóhajt fel. — Ilyenkor a vendégek nyolcvan százaléka osztrák. Az ajtóban hosszan várunk egy asztalra. A terem közepén osztrákok egymással kapnak hajba néhány felszabaduló hely miatt. — Menjünk vissza Sárvárra, a Fekete bégbe — mondja feleségem, s a gyerekek tapsolnak. Csak még szállodánkban kell kifizetnünk egy tányért. A szobaasszony szerint kettő hiányzik, mi állítjuk, hogy nem törtünk össze egyet sem. Érkezésünkkor nem számoltuk, hány van. Testvériesen megegyezünk, hogy egyet fizetünk: 40 forint. Különleges tányér lehetett. CZINGRABER JÁNOS