Úton, 1989 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1989-06-01 / 11. szám

1989. június 1. ÚTON 7. oldal — Világhírű vadállomány? A statisztikák szerint le­het... A valóságban? Mindenki hazudik, mert az az ér­deke, hogy ne derüljön ki az igazság — állapította meg a hazai vadászati viszonyokról egy hivatásos vadász, s még hozzátette: lassan ott tartunk, hogy a vadásztár­saságok vagyonát a saját tagságától kell megvédeni. Hiszen a sportvadászok, hasonlóan a rókacsaládok­hoz, csak viszik a vadat, de nem fizetnek érte. A déli napsütésben különös színben pompázik a vad­rózsa. A mélyzöld levelek közt ezernyi virág szegélye­zi az erdei utat. Könnyű szél fúj, s a gólyahír sárga fe­jecskéi bólogatva köszöntik zakatoló terepjárónkat. Ligetek, mélyzöld rétek, erdők és csillámló halastavak váltják egy­mást a Szamos gátja mellett. Az Er­­dőhát vidékén járunk, a vadásztár­saság tizenegyezer hektáros föld­jén. Autónk zajára csipegető fácán­kakasok bújnak sietve az utat vi­gyázó bokrok közé. Távolról madár­rikoltás hallik. — Gazdag vidék — szól Papp Lajos, a Császló-Sólyom Vadásztársaság fővadásza,­­s megállunk az egyik tisztás előtt. — Mindenféle apróvad ,égés itt. Fácán, nyúl, vadkacsa, fo­goly, borz, vidra — sorolja. — A na­gyobbak közül az őz és a vaddisznó. Néha látni szarvast és dámvadat is. Megkockáztatom, tízmillió forintot is megér az itteni vadállomány. Le­hetne nagyobb, de a vadásztársa­ságnak nem érdeke, hogy gazda­godjon. — Miért? — A földet az államtól bérlik, hek­táronként évi egy forintért. A vadat ingyen lövik, ezért nekik csak az a fontos, hogy minél több fácánt és őzet vigyenek haza. A külföldiek va­dásztatása sem érdekük, mert az ebből származó jövedelemből nem részesedhetnek. A pénz a társaság oszthatatlan vagyonát gyarapítja, amiből vadászházat vagy vadat ve­hetnek. Új tagokat sem akarnak felvenni, mert azzal csak a saját le­hetőségeiket rontanák. Most alig negyvenen vannak. Ezzel egyet­értek —jegyzi meg pillanatnyi szü­net után. — Nincs szükség több in­gyenvadászra, csak olyanra, aki fi­zet a zsákmányért. Hazánkban a vadászterületek nyolcvan százalékán társaságok gazdálkodnak. Igaz, sokak szerint ez a meghatározás elfedi a lényeget, hiszen az egyletek inkább prédálják a vadat, semmint gazdálkodnak ve­le. A társaságok nem érdekeltek a vadállományok megtartásában és szaporításában, csupán abban, hogy minél olcsóbban minél több vadhúshoz jussanak. Ám ma ez mindössze harmincezer embernek adatik meg, a többiek, úgy százez­ren, csak reménykednek, hogy egy­szer ők is társaságbeliek lesznek. A sportvadászat a kiváltságosok szórakozása. Különleges szerencse, ha valakit nagy kegyesen maguk közé vesznek. A pozíció termé­szetesen itt is jó ajánlólevél, mert ki hallott már arról, hogy tsz-elnököt, pártvezetőt, vagy gyárigazgatót ki­kosaraztak volna... A vadászat úri sport és drága mu­latság. Különösen a magyar állam­nak... A fegyver és a lőszer ugyan sokba kerül, s az éves tagdíj is ezer­kétszáz forint, ám mindezért cseré­be hatvan apróvad vagy hatvan ki­ló vadhús illeti meg a magyar va­dászt. Vízivadat, kacsát, szárcsát számolatlanul lőhet. Nézzük, mibe kerül ez a külföldi va­dásznak. Megdöbbentő a különb­ség, hiszen a hatvan apróvadért az érvényes jegyzék szerint durván harminckétezer forint értékű valu­tát kell kifizetnie. S ekkor még nem számoltuk a hazai puskások teríté­kén is gyakran megforduló őzek és vaddisznók árát.­­ A külföldiektől a vadászok féltik a vadat, mert úgy gondolják, ha le­lövi, nekik kevesebb jut — enged bepillantást a kulisszák mögé Papp Lajos. — De az állományt nem sza­porítják, mert ők csak hatvan vadat kaphatnak puskavégre. Amikor ide jöttem, szorgalmaztam, hogy minél több foglyot telepítsünk. Értékes madár, ráadásul az olasz és a fran­cia vadászok nagyon szeretik. — Mekkora az állomány? — Ezt az országban sehol sem tud­ják — válaszolja, majd aprólékosan felsorolja az érveit. — Először is, becsléskor minden társaság csak a harmadát vallja be az általa feltéte­lezett vadmennyiségnek, így nem tűnik fel senkinek, hogy mennyit lő­nek... Másodszor, mindenki három­szor annyit zsákmányol, mint amennyit mond. Az országos szö­vetség szerint az átlagos vadász hu­szonkét kiló vadhúst visz haza évente. Tapasztalatom szerint többször ennyit é s ennek alátá­masztására egyszerű számtanpél­dát idéz. — Tegyük fel, hogy ezen a területen háromszáz őzbak és ugyanennyi suta él, s ezeknek éven­­te egy-egy utóda születik. Ahhoz, hogy az állományt szinten tartsam, százötven sutát és százötven bakot kellene kilövetnem. Gyakorlatilag kilövetek kilencvenet, aztán szá­­zat-százharmincat a betegségek és a ragadozók számlájára írok. En­nek ellenére az állomány nem nő... — Az egyharmaddal mi lesz? — Magára bízom, hogy kitalálja. Utunkat folytatva az egyik halastó mellett néhány percre megállunk beszélgetni. Megkapom a választ. — Itt járt a vadászmester — üdvö­zöl bennünket egy rövidnadrágos, borostás férfi. — A feleségével jött, halat szeretett volna vinni. Azt ígérte, hogy cserébe őzhúst ad... A harminc hektáros tó hallgatagon csillog a verőfényben. A part menti sekély vízben piros színű halrajok tűnnek fel. Japán pontyok. A víz du­nántúli bérlője telepítette őket, el­adásukból busás hasznot remél. — A halászati szövetkezet csak rá­fizetett a tóra — mondja a fővadász, amikor visszaszállunk az autóba. — A bérlőnek többmilliós nyeresé­ge lesz belőle. A Szamos töltése mellett fűkaszák vágják a rendet. Mögöttük gólyase­reg lépked. A piros csőrű madarak élelem után kutatnak. — Sok fácáncsibét megesznek—int feléjük a fővadász. — S e az orvvadászok számlájára mennyi vad írható? — Nem tudom — válaszolja, majd visszakérdez. — Mikor jár jobban a gazda, ha elkapja az almatolvajt, vagy ha nem mulaszt el egyetlen permetezést sem? A vad sem magá­tól nő. Nyugodt helyet, táplálékot kell neki adni. Ez a hivatásos va­dász dolga. Tíz éve végzem ezt a munkát, s tudom, hogy a tönkretett terület rendbe hozása legalább há­rom évet vesz igénybe. Ekkorra az­tán elege is lesz a társaságnak a hi­vatásos vadászból. Minderre sajátos kettősség ad ma­gyarázatot. Az egyleteket társadal­mi munkában intézőbizottság igaz­gatja. Elnöke gyakran egy környék­beli vállalat vagy termelőszövetke­zet vezetője, így nagy befolyása van a tagságra, amelynek soraiban többnyire beosztottjai is megtalál­hatók. A hivatásos szakképzett va­dász a társaság alkalmazottja, így gyakorlatilag öt főnöke is van. Köz­tük a vadászmester — a Császló- Sólyom társaság esetében a csegöl­­di téesz kőművesből lett elnöke —, akinek általában semmiféle szak­­képesítése sincs. Elvileg minden­ben a közgyűlés dönt, ám a tagok jól ismerik a „ne szólj szám, nem fáj fe­jem” aranyigazságát, s még élénken emlékeznek arra, hogy ki volt a pro­­tektoruk, s milyen nehezen kerül­tek be a társaságba... A probléma akkor kezdődik, amikor a hivatásos vadász meg akarja védeni az állam vadját a társaságbeli orvvadásztól, netán érvényt akar szerezni az ál­lami akaratnak. Ekkor találja szembe magát a „kéz kezet mos” gyakorlatával, s ha nagyon erőskö­­dik, könnyen útilaput kötnek a tal­pára, így aztán a vadásztársaságok mindent házon belül intéznek el. E sajátos véd- és dacszövetségről na­gyon nehezen lehet megtudni bár­mit is. Történetek forognak közszá­jon milliókba kerülő nagy vadásza­tokról, ahol főelvtársak és kor­mánytisztviselők ezrével mészárol­ják le az eléjük terelt állatokat. Ne­vekről, konkrét eseményekről azon­ban senki sem beszél. Az erdő jóté­kony sűrűje mindent eltakar. — Ezért nem a vadászokat tartom felelősnek, hanem azt a rendszert, amely mindezt lehetővé teszi — szögezi le Papp Lajos. — Ez most mindenkinek megfelel, csupán az államot fosztják meg jelentős bevé­teltől. A Magyar Vadászok Orszá­gos Szövetsége beszedi a tagdíjat és nem törődik semmivel. A MAVOSZ szerint a vadállományt a társasá­gok tagjai hozták létre. Társadalmi munkában. Ez nem igaz, ők inkább rontanak, mint javítanak rajta. A vadneveléshez szakember kell, de a társaságok és a szövetség ezt csak elméletben fogadják el, a gyakorlat­ban szinte üldözik őket. Inkább a mezőgazdaságra kenik a vadállo­mány csökkenését, semmint beis­mernék a hibákat. A tessék-lássék társadalmi munkáért egymást ju­talmazzák a tagok, többnyire öz­­bakkilövéssel. Egy négyszázötven grammot nyomó trófea háromezer márkájába kerül a külföldi vadász­nak. Mondja meg, két napnyi társa­dalmi munka vagy ez a pénz ér töb­bet? A hazai vadállományon azonban nemcsak a társaságok osztozkod­nak, a koncból a külkereskedelmi cégek is hasítanak. Tovább me­gyünk, a műút előtti kanyarban motorkerékpárossal találkozunk. Fékezünk. — A vaddisznó megtaposta a hagy­mámat — mondja a kék munkaru­hás férfi, miközben cigarettával kí­nál bennünket. — Meg kéne lőni. — Meg — válaszolja a fővadász, de többet nem beszélnek a disznóról. Inkább a csegöldi téeszről váltanak szót, amelynek jó néhány holdja még most is szántatlan. — Nem csoda, hogy szanálás előtt áll — állítja ki a bizonyítványt mo­toros ismerősünk a gazdaságról. Teheti, hiszen öt évvel ezelőtt még traktorosa volt a szövetkezetnek. Akkoriban lépett be a vadásztársa­ságba. A téesz elnöke a társaság in­tézőbizottságának is tagja, vadász­­mestere... Néhány perc múlva az újdonsült város, Csenger felé haladunk. Úti­társamnak erről is megvan a maga véleménye. Aztán visszakanyaro­dunk a „vadászmezőkre”. — Sok mindent lehetne tenni — magyarázza Papp Lajos —, csak az a kérdés, kinek a hasznára. Ha raj­tam múlna, mindenkitől elvenném a területek bérleti jogát, s a helyi ta­nácsokat bíznám meg a vadállo­mány kezelésével. — Mostanában arról is beszélnek, hogy a téeszeké lesz a vad. — A jelenlegi rendszernél ez is jobb lenne, csak attól tartok, hogy a tée­szek előbb kifosztanák, majd magá­ra hagynák az állományt. Különö­sen a veszteséges gazdaságoknál látok erre nagy késztetést. — A tanácsok esetében ez nem for­dulhat elő? — Előfordulhat, bár így nagyobb közösség őrködne a terület felett, s nemcsak jövedelemszerző érdekek szerint gazdálkodnának rajta. A ta­nácsok szakemberekből álló vadá­szati csoportokat hozhatnának lét­re, ezek lennének felelősek az állo­mányért. — Mi történne a társaságokkal? — Nem kellen feloszlatni őket, de a vadászati jogot ezentúl pénzért kapnák a tanácsoktól. Egységes, or­szágos tarifa szerint vásárolnák meg a kilövendő vadat. Olyan áron, ami igazodna a vad valós értékéhez. —A bevétel kit illetne? — A helyi tanácsokat. Utakat, isko­lákat építhetnének belőle, így azok is élveznék a vadásztatás hasznát, akik nem tudják megfizetni. Számí­tásaim szerint tízezer hektárnyi te­rület évente két-három millió bevé­telt hozna. A legnagyobb előny ab­ból származna, hogy megváltozná­nak az érdekeltségi viszonyok, a rendszer átlátható és tiszta lenne. — Elmondta már valahol ezeket a javaslatait? — Igen, nemrégiben a megyei ta­nács elnökével beszélgettem erről. — Mit válaszolt? — Azt, hogy nagyon sok munkába telne a kivi­sezése..., ne foglalkbiz­zam ezzel.IV­­ÁTHY SÁNDOR/ EZ MEGLŐTTE, AZ HAZA VITTE Vad­hajtások „... mindenki háromszor annyit zsákmányol, mint amennyit mond...”

Next