Úton, 1989 (1. évfolyam, 1-41. szám)
1989-06-01 / 11. szám
1989. június 1. ÚTON 7. oldal — Világhírű vadállomány? A statisztikák szerint lehet... A valóságban? Mindenki hazudik, mert az az érdeke, hogy ne derüljön ki az igazság — állapította meg a hazai vadászati viszonyokról egy hivatásos vadász, s még hozzátette: lassan ott tartunk, hogy a vadásztársaságok vagyonát a saját tagságától kell megvédeni. Hiszen a sportvadászok, hasonlóan a rókacsaládokhoz, csak viszik a vadat, de nem fizetnek érte. A déli napsütésben különös színben pompázik a vadrózsa. A mélyzöld levelek közt ezernyi virág szegélyezi az erdei utat. Könnyű szél fúj, s a gólyahír sárga fejecskéi bólogatva köszöntik zakatoló terepjárónkat. Ligetek, mélyzöld rétek, erdők és csillámló halastavak váltják egymást a Szamos gátja mellett. Az Erdőhát vidékén járunk, a vadásztársaság tizenegyezer hektáros földjén. Autónk zajára csipegető fácánkakasok bújnak sietve az utat vigyázó bokrok közé. Távolról madárrikoltás hallik. — Gazdag vidék — szól Papp Lajos, a Császló-Sólyom Vadásztársaság fővadásza,s megállunk az egyik tisztás előtt. — Mindenféle apróvad ,égés itt. Fácán, nyúl, vadkacsa, fogoly, borz, vidra — sorolja. — A nagyobbak közül az őz és a vaddisznó. Néha látni szarvast és dámvadat is. Megkockáztatom, tízmillió forintot is megér az itteni vadállomány. Lehetne nagyobb, de a vadásztársaságnak nem érdeke, hogy gazdagodjon. — Miért? — A földet az államtól bérlik, hektáronként évi egy forintért. A vadat ingyen lövik, ezért nekik csak az a fontos, hogy minél több fácánt és őzet vigyenek haza. A külföldiek vadásztatása sem érdekük, mert az ebből származó jövedelemből nem részesedhetnek. A pénz a társaság oszthatatlan vagyonát gyarapítja, amiből vadászházat vagy vadat vehetnek. Új tagokat sem akarnak felvenni, mert azzal csak a saját lehetőségeiket rontanák. Most alig negyvenen vannak. Ezzel egyetértek —jegyzi meg pillanatnyi szünet után. — Nincs szükség több ingyenvadászra, csak olyanra, aki fizet a zsákmányért. Hazánkban a vadászterületek nyolcvan százalékán társaságok gazdálkodnak. Igaz, sokak szerint ez a meghatározás elfedi a lényeget, hiszen az egyletek inkább prédálják a vadat, semmint gazdálkodnak vele. A társaságok nem érdekeltek a vadállományok megtartásában és szaporításában, csupán abban, hogy minél olcsóbban minél több vadhúshoz jussanak. Ám ma ez mindössze harmincezer embernek adatik meg, a többiek, úgy százezren, csak reménykednek, hogy egyszer ők is társaságbeliek lesznek. A sportvadászat a kiváltságosok szórakozása. Különleges szerencse, ha valakit nagy kegyesen maguk közé vesznek. A pozíció természetesen itt is jó ajánlólevél, mert ki hallott már arról, hogy tsz-elnököt, pártvezetőt, vagy gyárigazgatót kikosaraztak volna... A vadászat úri sport és drága mulatság. Különösen a magyar államnak... A fegyver és a lőszer ugyan sokba kerül, s az éves tagdíj is ezerkétszáz forint, ám mindezért cserébe hatvan apróvad vagy hatvan kiló vadhús illeti meg a magyar vadászt. Vízivadat, kacsát, szárcsát számolatlanul lőhet. Nézzük, mibe kerül ez a külföldi vadásznak. Megdöbbentő a különbség, hiszen a hatvan apróvadért az érvényes jegyzék szerint durván harminckétezer forint értékű valutát kell kifizetnie. S ekkor még nem számoltuk a hazai puskások terítékén is gyakran megforduló őzek és vaddisznók árát. A külföldiektől a vadászok féltik a vadat, mert úgy gondolják, ha lelövi, nekik kevesebb jut — enged bepillantást a kulisszák mögé Papp Lajos. — De az állományt nem szaporítják, mert ők csak hatvan vadat kaphatnak puskavégre. Amikor ide jöttem, szorgalmaztam, hogy minél több foglyot telepítsünk. Értékes madár, ráadásul az olasz és a francia vadászok nagyon szeretik. — Mekkora az állomány? — Ezt az országban sehol sem tudják — válaszolja, majd aprólékosan felsorolja az érveit. — Először is, becsléskor minden társaság csak a harmadát vallja be az általa feltételezett vadmennyiségnek, így nem tűnik fel senkinek, hogy mennyit lőnek... Másodszor, mindenki háromszor annyit zsákmányol, mint amennyit mond. Az országos szövetség szerint az átlagos vadász huszonkét kiló vadhúst visz haza évente. Tapasztalatom szerint többször ennyit é s ennek alátámasztására egyszerű számtanpéldát idéz. — Tegyük fel, hogy ezen a területen háromszáz őzbak és ugyanennyi suta él, s ezeknek évente egy-egy utóda születik. Ahhoz, hogy az állományt szinten tartsam, százötven sutát és százötven bakot kellene kilövetnem. Gyakorlatilag kilövetek kilencvenet, aztán százat-százharmincat a betegségek és a ragadozók számlájára írok. Ennek ellenére az állomány nem nő... — Az egyharmaddal mi lesz? — Magára bízom, hogy kitalálja. Utunkat folytatva az egyik halastó mellett néhány percre megállunk beszélgetni. Megkapom a választ. — Itt járt a vadászmester — üdvözöl bennünket egy rövidnadrágos, borostás férfi. — A feleségével jött, halat szeretett volna vinni. Azt ígérte, hogy cserébe őzhúst ad... A harminc hektáros tó hallgatagon csillog a verőfényben. A part menti sekély vízben piros színű halrajok tűnnek fel. Japán pontyok. A víz dunántúli bérlője telepítette őket, eladásukból busás hasznot remél. — A halászati szövetkezet csak ráfizetett a tóra — mondja a fővadász, amikor visszaszállunk az autóba. — A bérlőnek többmilliós nyeresége lesz belőle. A Szamos töltése mellett fűkaszák vágják a rendet. Mögöttük gólyasereg lépked. A piros csőrű madarak élelem után kutatnak. — Sok fácáncsibét megesznek—int feléjük a fővadász. — S e az orvvadászok számlájára mennyi vad írható? — Nem tudom — válaszolja, majd visszakérdez. — Mikor jár jobban a gazda, ha elkapja az almatolvajt, vagy ha nem mulaszt el egyetlen permetezést sem? A vad sem magától nő. Nyugodt helyet, táplálékot kell neki adni. Ez a hivatásos vadász dolga. Tíz éve végzem ezt a munkát, s tudom, hogy a tönkretett terület rendbe hozása legalább három évet vesz igénybe. Ekkorra aztán elege is lesz a társaságnak a hivatásos vadászból. Minderre sajátos kettősség ad magyarázatot. Az egyleteket társadalmi munkában intézőbizottság igazgatja. Elnöke gyakran egy környékbeli vállalat vagy termelőszövetkezet vezetője, így nagy befolyása van a tagságra, amelynek soraiban többnyire beosztottjai is megtalálhatók. A hivatásos szakképzett vadász a társaság alkalmazottja, így gyakorlatilag öt főnöke is van. Köztük a vadászmester — a Császló- Sólyom társaság esetében a csegöldi téesz kőművesből lett elnöke —, akinek általában semmiféle szakképesítése sincs. Elvileg mindenben a közgyűlés dönt, ám a tagok jól ismerik a „ne szólj szám, nem fáj fejem” aranyigazságát, s még élénken emlékeznek arra, hogy ki volt a protektoruk, s milyen nehezen kerültek be a társaságba... A probléma akkor kezdődik, amikor a hivatásos vadász meg akarja védeni az állam vadját a társaságbeli orvvadásztól, netán érvényt akar szerezni az állami akaratnak. Ekkor találja szembe magát a „kéz kezet mos” gyakorlatával, s ha nagyon erősködik, könnyen útilaput kötnek a talpára, így aztán a vadásztársaságok mindent házon belül intéznek el. E sajátos véd- és dacszövetségről nagyon nehezen lehet megtudni bármit is. Történetek forognak közszájon milliókba kerülő nagy vadászatokról, ahol főelvtársak és kormánytisztviselők ezrével mészárolják le az eléjük terelt állatokat. Nevekről, konkrét eseményekről azonban senki sem beszél. Az erdő jótékony sűrűje mindent eltakar. — Ezért nem a vadászokat tartom felelősnek, hanem azt a rendszert, amely mindezt lehetővé teszi — szögezi le Papp Lajos. — Ez most mindenkinek megfelel, csupán az államot fosztják meg jelentős bevételtől. A Magyar Vadászok Országos Szövetsége beszedi a tagdíjat és nem törődik semmivel. A MAVOSZ szerint a vadállományt a társaságok tagjai hozták létre. Társadalmi munkában. Ez nem igaz, ők inkább rontanak, mint javítanak rajta. A vadneveléshez szakember kell, de a társaságok és a szövetség ezt csak elméletben fogadják el, a gyakorlatban szinte üldözik őket. Inkább a mezőgazdaságra kenik a vadállomány csökkenését, semmint beismernék a hibákat. A tessék-lássék társadalmi munkáért egymást jutalmazzák a tagok, többnyire özbakkilövéssel. Egy négyszázötven grammot nyomó trófea háromezer márkájába kerül a külföldi vadásznak. Mondja meg, két napnyi társadalmi munka vagy ez a pénz ér többet? A hazai vadállományon azonban nemcsak a társaságok osztozkodnak, a koncból a külkereskedelmi cégek is hasítanak. Tovább megyünk, a műút előtti kanyarban motorkerékpárossal találkozunk. Fékezünk. — A vaddisznó megtaposta a hagymámat — mondja a kék munkaruhás férfi, miközben cigarettával kínál bennünket. — Meg kéne lőni. — Meg — válaszolja a fővadász, de többet nem beszélnek a disznóról. Inkább a csegöldi téeszről váltanak szót, amelynek jó néhány holdja még most is szántatlan. — Nem csoda, hogy szanálás előtt áll — állítja ki a bizonyítványt motoros ismerősünk a gazdaságról. Teheti, hiszen öt évvel ezelőtt még traktorosa volt a szövetkezetnek. Akkoriban lépett be a vadásztársaságba. A téesz elnöke a társaság intézőbizottságának is tagja, vadászmestere... Néhány perc múlva az újdonsült város, Csenger felé haladunk. Útitársamnak erről is megvan a maga véleménye. Aztán visszakanyarodunk a „vadászmezőkre”. — Sok mindent lehetne tenni — magyarázza Papp Lajos —, csak az a kérdés, kinek a hasznára. Ha rajtam múlna, mindenkitől elvenném a területek bérleti jogát, s a helyi tanácsokat bíznám meg a vadállomány kezelésével. — Mostanában arról is beszélnek, hogy a téeszeké lesz a vad. — A jelenlegi rendszernél ez is jobb lenne, csak attól tartok, hogy a téeszek előbb kifosztanák, majd magára hagynák az állományt. Különösen a veszteséges gazdaságoknál látok erre nagy késztetést. — A tanácsok esetében ez nem fordulhat elő? — Előfordulhat, bár így nagyobb közösség őrködne a terület felett, s nemcsak jövedelemszerző érdekek szerint gazdálkodnának rajta. A tanácsok szakemberekből álló vadászati csoportokat hozhatnának létre, ezek lennének felelősek az állományért. — Mi történne a társaságokkal? — Nem kellen feloszlatni őket, de a vadászati jogot ezentúl pénzért kapnák a tanácsoktól. Egységes, országos tarifa szerint vásárolnák meg a kilövendő vadat. Olyan áron, ami igazodna a vad valós értékéhez. —A bevétel kit illetne? — A helyi tanácsokat. Utakat, iskolákat építhetnének belőle, így azok is élveznék a vadásztatás hasznát, akik nem tudják megfizetni. Számításaim szerint tízezer hektárnyi terület évente két-három millió bevételt hozna. A legnagyobb előny abból származna, hogy megváltoznának az érdekeltségi viszonyok, a rendszer átlátható és tiszta lenne. — Elmondta már valahol ezeket a javaslatait? — Igen, nemrégiben a megyei tanács elnökével beszélgettem erről. — Mit válaszolt? — Azt, hogy nagyon sok munkába telne a kivisezése..., ne foglalkbizzam ezzel.IVÁTHY SÁNDOR/ EZ MEGLŐTTE, AZ HAZA VITTE Vadhajtások „... mindenki háromszor annyit zsákmányol, mint amennyit mond...”