Úton, 1989 (1. évfolyam, 1-41. szám)
1989-08-17 / 22. szám
ÖNÁLLÓ TÁRSADALMI ÉS POLITIKAI HETILAP. SZERKESZTŐK DEBRECENBEN, 1989. augusztus 17. Ára 12 forint 1. évfolyam 22. szám „... nincs hagyományainknak jobban megfelelő világnézet e tájon, mint a kálvinista értékrendszer...” ....................................................................................5. oldal A náci-szovjet paktum — Lengyelország sorsáról ...............................3. oldal „Úgy akartuk, hogy mi nyerjük meg a mérkőzést. De ha mégis mi kapunk ki, akkor jó lesz a pénz a Debrecentől.” .............................................10. oldal Nyíregyháziak , akik sohasem tértek vissza a Szovjetúnióból ................................................7. oldal Csehszlovákiában nem volt ellenforradalom, és a szocialista fejlődést semmi sem fenyegette... ..................................................8. oldal István öröksége Olvasom, hogy augusztus 20-án — negyvenegy év kihagyása után — ismét lesz körmenet Budapesten, Szent Istvánra emlékezve, s felvonultatják ereklyéjét, a szent jobbot is. Ma már nincs ebben semmi meglepő, hiszen az történik majd, amit már kezdünk megszokni: minden ismét az lesz, ami valójában volt, március 15-e nem munkanap, hanem nemzeti ünnep, 1956 nem ellenforradalom, hanem népfelkelés, Nagy Imre nem bűnös, hanem áldozat és augusztus 20-a sem az új kenyér vagy az alkotmány ünnepe, hanem az államalapító István királyé. Mint az ismeretes, eredetileg Vajknak hívták Géza fejedelem fiát, s csak később, amikor felnőtt korában megkeresztelték, lett belőle „koszorús” — mert ezt jelenti a görög szó, Sztephanosz. Halála után félszáz évvel szentté avatták, érdemei elismeréséül, ami akkoriban — és ez kevésbé köztudott — szinte minden uralkodónak kijárt ezen a tájon, amiért népét a katolikus hitre térítette — például Vencel a cseheket, Mieszko a lengyeleket. Nagyjából egy időben, az ezredforduló körül, e szent királyok tevékenysége nyomán alakult ki az a közbülső régió, amiben máig is élünk; jogrendben, gazdaságban, életformában egy lépéssel (történelmi fázissal) a Nyugat mögött haladva, s eggyel a Kelet előtt járva. Manapság egyre többször hallani, hogy bár „helyezésünk” még változatlan, de fáziskésésünk (és megint nemcsak a mienk, hanem az egész régióé) mértéke fokozódik. Nő a távolság köztünk és a nyugati régió között elannyira, hogy elmaradásunk csökkentéséhez hét mérföldet lépő csizma kellene. De mivel ilyen csak a mesében van, sokan úgy vélik: helyzetünk reménytelen. Jó volna tudni, milyennek látta országa helyzetét István? Ismerte-e, illetve milyen mértékűnek gondolta királysága és mondjuk a frank birodalom közötti különbséget? Mi tudjuk, hogy a különbség legalább akkora volt — ha ugyan nem nagyobb —, mint a mai magyar és a francia társadalom között van a gazdaságban, az infrastruktúrában, az életszínvonalban. Meglehet, hogy ezzel nem volt tisztában, de elmaradásunkat bizonyosan látta, s az is bizonyos, hogy neki sem volt hétmérföldes csizmája. Mégis belefogott a történelmi feladatba. Nem ítélte reménytelennek a helyzetet. És amit tett, nem volt kevés: „ledolgozott” a hátrányból. Nem árt felidézni, hogyan sikerült ez neki. Először új jogrendet teremtett, illetve átvette azt, ami korábban a legfejlettebbnek számított. Aztán nyugatról papokat hívott az országba (ma úgy mondanánk: nagy mennyiségű „szürkeállományt importált”), a hazaiakat meg külföldre küldte tanulni. Közben politikai és gazdasági kapcsolatokat teremtett nyugati uralkodókkal és keleti fejedelmekkel, közeliekkel és távoliakkal, azaz nyitottá tette az országot, bekapcsolta Európa vérkeringésébe. Ugye, milyen ismerős dolgok ezek? Akár ha egy mai reformprogram téziseit sorolnánk. A különbség „mindössze” annyi, hogy ő ezeket meg is valósította! Igaz, három évtized alatt. De majd egy évtizede már, hogy mi meg csak beszélünk a „szerkezet-átalakításról”. Szóval, van tőle mit tanulnunk! Érdemes és időszerű példájára emlékeznünk! Tudom persze, hogy ne tudnám, hogy a történelem nem ismétli önmagát, hogy minden ilyen aktualizálás torzítás is, különösen, ha szó szerint vesszük. Ami azonban nem azonos, az még lehet hasonló. És ha két dolog hasonló, akkor már összemérhető, s ez az összevetés tanulságos lehet, haszonnal járhat. A tapasztalat szerint válságos korokban, kritikus időszakokban fokozódik az érdeklődés a múlt iránt. Vannak, akik magyarázatot keresnek benne a jelen problémáira, mások meg útbaigazítást, megerősítést remélnek tőle. Szent István élete és műve reménykeltő, biztató példa. Bizonyság arra, hogy a megkésettség még nem katasztrófa, s még a legnehezebb helyzetekből is van kivezető út. Van, mert a történelmi zsákutcák nem egyirányúak, vissza lehet fordulni bennük. Csakhogy ehhez a szavak nem elégségesek, tettek kellenek hozzá. Igaz, nem akármilyenek, hanem olyanok, amelyek a kései utódok szemében csodának látszanak. Végtére is — ha jobban meggondoljuk — az egyház sem azért avatta szentté Istvánt, mert az igét hirdette, hanem, mert annak szellemében cselekedett — attól a naptól fogva, hogy felismerte, mit parancsol az idő! SIMON ZOLTÁN