Úton, 1989 (1. évfolyam, 1-41. szám)

1989-05-04 / 7. szám

1989. május 4. UTÓN tág színe elé lépni. A történelmi Ma­gyarország jelentős közép-európai birodalom független tagjaként in­dult el a polgári fejlődés útján, igye­kezvén behozni a lemaradást. A je­lenlegi világkiállítás társrendezője viszont a "barrikád" ellentétes olda­lán áll, amely egyúttal szimbolizál­ja Európa megosztottságát is. Kon­­rád György írja: "A mai helyzetben merészebben is kooperálhatnánk ismét egymással délszlávok, osztrá­kok és magyarok. Ausztrián át ve­zetnek az utak a Közös Piachoz. Ilyen regionális részintegrációk csak finomítják és gazdagítják az összeurópai integráció folyamatát." Mindenesetre tisztázni kellene: a gazdasági vagy politikai ügy a vi­lágkiállítás? Kinek az érdekét szol­gálja: a hazai uralkodó elitét, a mind jobban megerősödő magyar banktőkéét, a nemzetét , vagy a nyugati, főleg osztrák tőkéét? Mit nyer a kiállítással a magyarság, ezen belül a főváros, Pannónia, kü­lönösen a keleti végek? Aprópénzre váltva, mit jelent az önkizsákmá­nyoló magyar társadalomnak? A válasz csak egyértelmű lehet: a magyarságot kell szolgálnia! Fele­lősségteljes döntést kell hozni, de ehhez kommunikáló társadalomra van szükség. Ahhoz megfelelő lehet a világkiállítás, hogy csillagfény­­nyi elmaradottságunkból valamit ledolgozzunk, ám ennek folytatásá­hoz garancia kell kül- és belföldön. Varga Imre szerint a rendezvény olyan egyszeri, megismételhetetlen lehetőség, amelyet a fejlett nyugati egyfajta mentőövként nyújt Ma­gyarországnak. A magyarság erőfe­szítéseit szándékozik elismerni, azt az erőfeszítést, amely rést ütött a sztálinizmus monolitikus hatalmi gépezetén. Ez gesztus annak a kis közép-európai népnek, amelyik Eu­rópa közepén is európai akar ma­radni. A mindennapi ember nem az áldo­zatvállalástól fél, nem a további le­mondástól, hanem egy hibás politi­kai gyakorlat megismétlődésétől. Eddigi formájában a szocialista gazdálkodás nem más, mint "fene­ketlen hordó", amelyben a pénz, az emberi munka elenyészik a bürok­rácia, az ésszerűtlen döntések, a rosszul értelmezett szövetségi köte­lezettségek szövevényes hálójában. Az idő sürget bennünket. Sürgeti a fjulásrakész hatalmat, de ma­ Európa nyu­­jáirtH^ffiint je- van a lehetőség — eztátoti^fc^t^t^tünelmi kapcsola­taink is—, amit alaposan­ meg kell fontolni. Bécs-Budapest, 1995 IM4«n. NEMZETI KIÁLLÍTÁSAINK Az országos kiállítások, melyeknek fő céljuk a belföldi termelés megerősítése, a hiányok felkutatása és javí­tása, az előnyök fölismerése és értékesítése volt, roha­mosan terjedtek s lassanként fölkarolták azokat a leg­kisebb államok is. A külföld ragyogó példáin okulva a magyar országos iparegyesület kebelében Kossuth La­jos akkori aligazgató 1842. kezdeményezte és rendez­te az első iparkiállítást. "A honi műipar előmozdításá­ra szükséges mindenekelőtt a jelen állapot ismerete" erre volt alapítva az első magyar kiállítás, mely 1842. aug. 25. nyílt meg a redoute termeiben. Kiállító volt 213, kik 298 tárgyat állítottak ki. A látogatók száma 14 425 volt. A kiállításról megjelent és Kossuth által szerkesztett "jelentés" ma is egyike a legjobb és lega­laposabb elemű munkáknak. A következő évben meg­ismételték e kiállítást. 1846 azonban — az akkori vi­szonyokhoz mérve — már nagyszabású iparkiállítás volt Pesten. A negyvenes évek kiállításainak közvetlen haszna azonban főleg két irányban nyilvánult. Első az volt, hogy a társadalom úttörővezetői közvetlen és állandó érintkezésbe jutottak az iparosokkal, ami ezekre igen jó, buzdító hatással volt. A másik az iparfejlesztésre a védegylet által is gyakorolt hatás volt. A védegylet nemcsak, mint ilyen, hanem az általa inaugurált szel­lemnél fogva is előmozdította az iparfejlesztést, a ma­gyar ipar pártolását, és a kiállítás térhódított a vidé­ken (Nagyszeben 1843, Kolozsvár 1846, Kassa, Győr, Eperjes 1846, Sopron, Nagyszeben 1847), a fővárosban pedig rajzmű-kiállítást (1846) és mesterinas művek ki­állítását (1847) is rendeztek az Iparegylet védszárnyai alatt. Az abszolutisztikus idő alatt csak kisebb gazdasági ki­állítások voltak az országban. Az alkotmányos korszak idején újból éledt a kiállítási kedv s az első országos kiállítás 1872-ben volt Kecskeméten, mely mintegy előkészítője volt az 1873-i bécsi kiállításon való impo­záns részvételünknek. (Révai Nagy Lexikona) A nemzeti stílus kérdéséhez "Mi azt hisszük, idomokban, jellegzetes motívumokban sem lesz hi­ány ott, hol oly szép ősfejlődésű népipar van, aminőt Xantus és Rö­mer urak gyűjtései folytán Budapesten volt alkalmunk megszemlél­ni. (Itt e tárgyak még nem láthatók!) Igaz, hogy a népipar legszebb tárgyai nem az úgynevezett tősgyökeres magyar vidékről valók, de ez mit sem tesz: nem akarunk mi dolmányos és sarkantyús ipart... hanem akarunk mai­part, mely magán hordozza azon földterület jel­legét, melyen a magyar és társnemzetei élnek, akarunk olyan műi­­part, aminől Oroszország magának rövid évek alatt is oly széppé ne­velt. Hogy mikép volna e cél elérhető, arról most nem volna helyén­való szólni, lesz arra alkalom bőven az iparmúzeum létesítésekor és akkor, ha az működését megkezdi." Mudrony Sándor Vasárnapi Újság Bécsi K. melléklete, 1873.13. sz.) 7. oldal KIÁLLÍTÁS. 1 . Kiállítás, vagy tárlat egy, vagy több állam, vagy or­szágrész, vagy munkakör ipari, kereskedelmi, tudományos vagy mű­­vészi munkásságának bemutatása. A kiállítás lehet országos, ha egy ország állítja ki termékeit, nemzetközi, vagy világkiállítás, ha több állam vesz részt benne: általános, ha az emberi munkásságnak le­­hetőleg minden ágára és szakkiállítás, ha az emberi tevékenységnek csak egy bizonyos ágára terjed ki. A kiállítás története a XVI. és XVII. századig vezethető vissza. A sok kisebb kísérlet után létrejött végre 1798, a párisi Marsmezőn az el­ső rendszeresebb kiállítás, melynek már iparfejlesztő hatása is volt úgy, hogy ez időtől kezdve a kormány támogatása és részvétele mel­lett sűrűn ismétlődtek a kiállítások. London, Svájc, Amsterdam és Trieszt voltak első színhelyei a legsikerültebb kiállításoknak a XIX. század elején és közepén. A kiállításokat azután úgy ismerték, mint amelyek az ipar fejlődésére jelentékeny befolyást gyakoroltak. Nagy fordulatot jelent a kiállítások terén az első világkiállítás, me­lyet 1851. Londonban a kristály palotában tartottak meg Albert her­ceg kezdeményezésére. Bevallott célja a kiállításnak az volt, hogy az emberi haladás hű képét bemutassa és megjelölje a kultúra és a gaz­dasági haladás fő irányait. E kiállítás 14 837 kiállítója közül 7381- et, tehát a kiállítóknak éppen felét Nagy-Britannia szolgáltatta. Az Egyesült Államok 4990, Franciaország 1710, Poroszország és a né­met államok 1536, Ausztria 731 kiállítóval vettek részt a kiállítás­ban. Az első világkiállítás sikerét Anglia ugyancsak sietett haszná­ra fordítani: megalapította a South Kensington Múzeumot, ipar- és raj­ziskolákat alapított, nevelte munkaerőit és fokozta kivitelét. Szó­val példát adott arra is, hogy kell a kiállításból gyakorlati hasznot húzni. Ezért akadt oly gyorsan utánzója a világkiállítások terén, ezért váltakoztak ezek egy ideig London és Páris között, míg végre az 1873-i bécsi világkiállítás után Amerikába is átvitték ez eszmét. Lassankint azonban a kiállítások kifárasztották a kiállítókat is, a nagyközönséget is és az utolsó évtizedek nagy világkiállításai már a látványosságokat, szórakoztatásokat és az érzéket csiklandó dolgo­kat keresték, melyekben különösen az 1889-i párisi és az 1893-i chi­cagói kiállítás excelláltak. Ez a jelleg a kiállítás komolyságának ro­vására kezd kidomborodni s ennek régebbi érvényesítése volt oka, hogy a nagy kiállítás helyett jobban felkarolták az országos kiállí­tást. A világkiállítás rohamos fejlődését különben legjobban mutat­ják a következő számarányok: Az összeállítást Bálint Istvánné forrásainak felhasználásával Túri Gábor készítette.

Next