Úton, 1990 (2. évfolyam, 1-47. szám)

1990-09-28 / 47. szám

ÚTON 1990. szeptember 28. PERTU Párbeszéd Kertai Lászlóval­­____________________________________________| 47 éves debreceni építész, a Tér és Forma Kft. műszaki igazgatója, a Pécsi Építészeti Főiskola címzetes tanára. Húsz esztendeje tervez, első önálló mun­kái a Mester utcai lakótelephez fűződnek; bölcsödét, óvodát, iskolát képzelt el az akkortájt újszerű Hajdúvár-szerkezettel. A nevéhez fűződő legfontosabb debreceni épületegyüttesek: a sportcsarnok, a DAB-székház, a gyógyfürdő és a Kálvin téri Udvarház. Részt vett városrendezési munkálatokban és műemléki rekonstrukciókban, utóbbiak közül a Déri Múzeumra és a — számára legked­vesebb — Nagytemplom környéki Romkertre gondol szívesen. Tervezett kór­házat algériai, perui és iraki megrendelésre, komplex természetgyógyászati terápiára alkalmas gyógyszállót és szanatóriumot Mexikóba. Ugyanezt Deb­recenben nem sikerült keresztülvinnie: a gyógyszálló felépülte húzódik, mint ahogy egyelőre asztalfiókban van a kész terve a fedett uszodának, a Hortobágy malom, illetve — a régi mesterségek utcájának elképzelt — Ré­vész tér rekonst­rukciós tanulmányterve. „Kirándult” a színházba is, Ő volt a La Mancha lovagja című musical díszlettervezője. Tagja a Magyar Építőművészek Szövet­sége vezetőségének, elnöke a debreceni szervezetnek. Ybl-díjas (1976) és SZOT művészeti díjas (1989). ■— A Hilton Szálló tervezési munkálatait követően kerültél ide, mert izgattak e „nagy keleti városban" a rád váró feladatok. A Ma­gyar Építőművészet legfrissebb, a Debrecen építészeinek elmúlt évtizedbeli munkáit taglaló számában említed: ide keletre, a végekre még a futár is később érkezik, és nem biztos, hogy meghallgatják. Ez egy kiváló város: mindenkit átenged magán, de nehezen fogad be bárkit. A munkásságod szem előtt van, naponta látható — téged aztán minden ideköt. Úgy tetszik, Debrecen meghallgatott és befogadott. — A gyüttment-jelenségre célzol? Igen, lé­tező ma is, s ha engem Debrecen befogadott, ez azért történhetett meg, mert a terveim zömé­ben a város történelmi és építészettörténeti múltjából indultam ki. A hetvenes évek végén kezdtük fölismerni az építészet kötődéseit a hely szelleméhez, s ebben partnerekre talál­tunk a városban, mert hosszú idő után újra erőre kapott a lokálpatriotizmus. —Erről így ír Julow Viktor: „Mélyen lokál­­patrióta polgárait bámulatos centripetális erővel tartja össze". Vajon miért nem volt ez így majd' negyven esztendeig? — Mert a város nem vállalhatta, vagy nem akarta vállalni önmagát. Nem akart igazán ad­ni magára, de a legutóbbi években már el lehe­tett jutni az értelmes kompromisszumokig. — Debrecen közelében sosem volt tartós építőanyag, hiányoztak innen a nagy építtetők (főurak, püspökök), nem volt természetes vé­delme, rendre tűzvész pusztította. Ebben a vá­rosban összesen tizenkét műemlék található; Sopron bármelyik mellékutcájában akad ennyi. Milyen településtörténeti hagyomá­nyokra lehet itt hivatkozni és alapozni? — A város valóban a XIX-XX. században épült ki mai formájában — a legrégebbi építé­szeti emlékünk a Kistemplom —, ám ugyan­arra az utca- és térrendszerre, mint ami a kö­zépkori Debrecenre jellemző. A fejlődést min­dig a természetes egymásra épülés emberi fo­lyamata jellemezte. A máig megőrzött struktú­ra településtörténeti szempontból keleti voná­sokat mutat, s korábbi megtelepedésre utal, mint azt a jelenleg ismert, rögzített történeti emlékek alapján feltételeztük. Az egymásra épülés izgalmas példájára bukkantunk a Rom­kert ásatásai közepette, a templomemelés fo­lyamata a XII. századtól kilenc megkülönböz­tethető építési korszakban mutatható ki. —Előző beszélgetőpartnerem nagy, üres és süket terekről beszélt, ahol céltalanul bolyon­ganak, téblábolnak a debreceniek. Mi erről az építész véleménye? —Bár ott tartanánk, hogy lenne hol bolyon­­ganiuk! Ennek a városnak ma sincs egy tere, egy utcája, ami egyedül a gyalogosoké. Min­den magára adó település—az alföldiek közül Kecskemét és Szeged a jó példa—kialakította magának a város centrumát, ahol valódi fó­rumra találhat a polgár. Itt tizenöt esztendő alatt sem tudtuk elérni, hogy megszűnjön a Nagytemplom előtti forgalom és a járókelők birtokukba vehessék a város főterét. Tereink nem élnek, a városlakók akkor éreznék meg, milyen értéket jelent az Emlékkert — Kossuth tér — Kálvin tér együttese, ha ezeket egymás­hoz szervesen kapcsolva átjárhatóvá tehet­nénk. A Hatvan utca felé áramló forgalom elterelésével és az aluljáró megnyitásával — szakmai meggyőződésünk szerint—kevés rá­fordítással, rövid időn belül el lehetne érni, hogy másutt nem található, teljesen egyedien debreceni térsorozat jöhessen létre. —A város szíve. Érdekes, hogy a debreceni ihletettségű Udvarházba lépve nekem mindig az jut eszembe: no, ez itten Európa... Leg­alábbis a város jövőjének egy szelete. — Az építészek mindenkori feladata, hogy a környezetbe illesztve, az előzményekre tá­maszkodva fogalmazzák meg a jövő társadal­mát, egy elképzelt világ lakóinak életterét. A tervezés utópisztikus vonása abból ered, hogy mi hosszú távra dolgozunk. Egy hasonló épü­letegyüttesnek általában százötven-kétszáz évig működnie kell, s csak úgy lehet időtálló —hiszen az épületek korrigálhatatlanok —, ha nem csupán a jelenkori szellemi divatoknak felel meg. —A tervezés alkotási folyamatában viszont — gondolom — kikerülhetetlen a jelenkori műszaki adottságok figyelembevétele. A fiókba kerülő gyönyörű tervek mit sem érnek. Az épí­tész nem lehet idealista, a jelenben kell mun­kálkodnia. — Keményen a jelenben... Ez okozza a legnagyobb gondot. A tervezés fázisának ide­jén adott a beruházási keret és a technológia — óhatatlanul ütközni kell a mindennapi érde­kekkel. Éppen a jövőért, hiszen a városlakók szenvedik el, vagy szeretik meg az őket körül­vevő építészeti valóságot. — Modellezhető a jövő? — Szociológusokat kértünk arra, prognosz­tizálják a jövő családmodelljét. Nem tudtak segíteni, viszont tőlünk mindenki elvárja, hogy élettereink megállják a helyüket a követ­kező évezred városában. — Hiszen unokáink is látni fogják... — Kevés szó esik arról, hogy a környeze­tünk kialakulása társadalmi folyamatok vég­terméke és a mindenkori politikai, gazdasági és iparpolitikai feltételek határozzák meg. Nem az építészeket kell elmarasztalni; a kör­nyezet a társadalom tudati és materiális szín­vonalának a lenyomata. A paneldiktatúrát a mi számlánkra írták, holott azt a történelmi örök­ség (a háború) és a szükség (a lakáshiány) hozta. Mit tehet egy építész, ha egy lakótelep elrendezését — lásd Óbudát — a darupálya hossza határozza meg? A házgyári termelést egyébként a közhiedelemmel ellentétben nyu­gaton találták ki. — Csak ott előbb hagyták abba. Nálunk talán most érkezett el az ideje, hogy ilyen for­mában befejeződjék a tömeges lakásépítés. Az uniformizálás után a sokféleség, sokszínűség következik? — A nyolcvanas évek elejére bizonyos szellemi körökben ismét föltámadt a várostu­dat. Oldódott az uniformizálás, kezdhettük megmutatni, mi az, ami sajátosan debreceni. Hogy a fölszabadult energiák új erőre kaphas­sanak, ez már most az új önkormányzat fele­lőssége. Évtizedek kellenek hozzá, de ha az újra kialakuló polgárság megismeri a város értékeit, vállalja azokat és büszke lesz rájuk, potenciális mecénássá válhat. Ezeket az eré­nyeket a török hódoltság óta megmutatta a civitas, s ezért tudta átmenteni a várost. Ha a tehetős rétegek ízlésére hatva bele tudjuk si­mítani a városképbe az egyedi épületeket, az új polgárság majd belakja Debrecent. A társa­dalmi mozgásoknak megvan a maga termé­szetes rendje. A területen működő szakem­berek fölajánlják a segítségüket: vállaljuk, ter­vezzük, hogy a választásokat követően beszá­molunk az önkormányzati testületnek város­­rendezési, környezetfejlesztési koncepcióink­ról. Reméljük igénybe veszik a szakma szel­lemi potenciálját. — E szellemi erők mobilizálásához meg­rendelések szükségesek. A Tér és Forma mű­termeiben rengeteg tervrajzot, makettet látni. Meglepően sok a munkátok, pedig úgy fél esz­tendeje nemigen születhetett itt döntés na­gyobb beruházásokról. — Dolgozunk a debreceni műveseállomás tervein, pályázaton elnyertük az Új Apostoli Egyház templomának tervezését. A közel­múltban készültünk el Hajdú-Bihar megye komplex idegenforgalmi fejlesztési koncepci­ójával — a legkülönböző területek szakem­bereinek bevonásával. Az aktuális feladatok mellett megfogalmaztuk közép- és hosszútávú elképzeléseinket, különös tekintettel a tágabb értelemben vett környezetvédelemre, mely alatt nem csupán a természeti, vagy az épített örökség védelmét, hanem a szellemiség, a kul­túra, a nemzeti sajátosság megőrzését értjük. Meggyőződésem, hogy ez a század legkomo­lyabb problémája. Ezért is pályáztam a sevillai világkiállítás, majd a bécs-budapesti, azaz hi­tem szerint: osztrák-magyar világkiállítás esz­mei programjára ezzel a témával. — Gondolod, hogy valamilyen formában Debrecen és környéke is részt kaphat a világ­­kiállításból? — Hortobágy, Szoboszló, Debrecen ugyanolyan idegenforgalmi jelentőségű lehet, akár a Balaton, vagy Nyugat-Dunántúl. Akci­ótervekre van szükség, hogy ezeket a területe­ket is bevonják a világkiállítással összefüggő fejlesztésekbe. S mindennek az alapja — itt Debrecenben — a polgári repülőtér elkészülte. — Mért pont a reptér olyan fontos? —A város közutakon nehezen megközelít­hető. A minőségi gyógyturizmus fejlesztésé­hez például nyugati vállalkozók kellenek, de ha nincs reptér, elállnak a befektetésektől. És egyébként is létkérdés, ha a város nem harcol­ja ki magának, megragad a provincializmus­ban. Ha viszont fölépül, új kapu nyílhat a világra, a reptér kiemelheti Debrecent az elszi­geteltségből, javíthatja pozícióját a régióban. A fejlesztési javaslatainkat eljuttattuk a Mi­nisztertanácshoz; reméljük, a bennünket kö­rülvevő sánc kapuja kinyílik, és tovább lehet menni az úton... TÓTH DÉNES

Next