Utunk évkönyv, 1981
Szabó Gyula: Eleink jövője
ember kalendáriuma és órája csak „majma és árnyéka Isten nagy órájának“ — „micsoda nagy szükség az emberi társaságban a magok között való dolgoknak igazítására és annak a nagy órának, az üdének megértésére, azt az ember alig mondhatná ki.“ Itt és élt az ember, verődött az elmúlás és örökkévalóság kínjai között, vágta karddal az írónádait — keverte az isteni tulajdonságot kezének különböző eszközein —, megalkotta a kard pusztító műve mellett a toll életörző művét, s ha Amerika elmaradott őslakói isteni lényekké csodálták írástudásuk miatt a messziről érkezett európaiakat, nekünk, akik nem térben, hanem időben vagyunk messze eleinktől, magas fejlettségű csúcsainkról nézve is még mindig csodának tetszik, hogy az élet és a halál roppant választópártjait is mekkora időtálló, elpusztíthatatlan erővel ívelik át a betűk, a csodálatos vonalacskák pallói. Betűk nélkül mit tudnánk sorsukról, életükről? Tollak műve nélkül lehetne-e, hogy a tovavirradt-alkonyult napok sokaságában akár dátumszerűen, a mai napunk megélt valóságaként elevenedjék élményünkké a sok elmúlt nap, sőt óra és pillanat?... Nem, mert éppen a nyelv betűje, a leírt szó az, ami — ha ráesik az utódok szemsugara — megelevenedik, mint a kicsírázó mag, és életre kelti a rég holtak életét is. „Az elmúlt dolgokat az írások újólag szem elébe hozzák, kivált abból a XVII. századból, amelyben az anyanyelv a század írástengerével a legtöbb anya tejet szopta. Ezt az országos „anya tej gondot“ ugyancsak Apáczai fogalmazta szavakba, amikor a tudás nagy európai útjáról hazatérve arról beszélt, hogy az idegen nemzetek tanulás dolgában főleg azért állnak előbb, mert azoknak „sokkal rövidebb és könnyebb útjuk vagyon a tudományokra, minthogy azokat az anyjuk tejével szopott nyelven hallják, olvassák, közlik“. Szerette volna Erdélyben is röviddé és könnyűvé tenni az utat a tudományokhoz, de szinte mint egy kőbe botlott bele a távoli holland földön az Apácán szopott nyelv nehézségébe: „Így minden kétséget kizáróan igaznak kell tartanunk, hogy az a nép, mely mindent idegen nyelvekből kölcsönöz, nagyon szerencsétlen, és az összes népek között legméltóbb a szánalomra. Viszont igaz ennek az ellenkezője is: Boldog a nép, melynek kertjében nyílnak e rózsák... Ezért nekidühödtem az írásnak, és — első kísérletképen — hozzáláttam, hogy mindenfajta tudományágból magyar nyelvre fordítsak valamit. De amikor a nyelv nagyfokú szegénysége és sivársága már a küszöbről riasztó látványként tárult elém, megkezdett munkámat legott abbahagytam.“ Mégsem riadt vissza végül, nem állt meg a borlasztó küszöb miatt: „Hozzáfogok tehát... hogy az új dolgoknak új nevet adjak... Ezért erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat.“ Nekifogott — ezt a „fonalat“ tűzte jövőül maga elé élete hátralevő néhány esztendejére —, s végül ott nyíltak Erdély kertjében a nép boldogságára az Enciklopédia rózsái. Három évtizeddel előbb Szepsi Csombor Márton ugyancsak végigjárta a változatos Európa útjait, s miután hazatért, „az mi kegyes Fejedelmünknek, Bethlen Gábornak“ alattvalójaként megírta és „világosságra hozta“ azt a munkácskáját, amelyért a késő utókortól megkapta „az első igazi magyar nyelvű útleírás szerzője“ címet, s joggal kapta meg, mert valóban ő volt az első, aki a „rövidebb és könnyebb