Utunk évkönyv, 1988
Versajándék - Vásárhelyi Géza: Federico García Lorca
Petőfi Sándor SZEPTEMBER VÉGÉN Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldes a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a béres tetőt. Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet. De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megüté fejemet. Elhull a virág, eliramlik az élet... Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd, ha előbb halok el, tetemimre könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszol, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörlem véle könnyűimet érted, Ki könnyedén elfeleded hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret! VÁSÁRHELYI GÉZA Fejszét vetettek a gyökerére. A szél kidőlt. A félrefordult két arcán dermedt mosoly. A kerítéstelen kapu haragosan csapkodott s az előtte-mögötte állón átlengett az elkövetkezendő volt pillanat foszlánya: a fuvallatnyi vihar. Mely megrázta a félfákat, az égtáj recsegett, a délkörök összegabalyodtak, eltévedtek a hajósok, a csillagok elnyelték a fényt. Csak a szél világított. A kétarcú bolondos öreg 162