Útunk, 1946 (1. évfolyam, 1-15. szám)

1946-11-09 / 11. szám

ÖTÜNK ŐSZI HAJNALOK Hogy él, hogy zsong még minden, akár a méhraj, a hajnali madárcsicsergés is hogy összefoly, akár egy sebes csermely lármája, akár egy igazi dal... A süket tó fölött pajkos bíbic suhan, érzi a keleti fényt, mely csak egy sóhaj­tásnyira van, már jön is szelíden, szőke dacosan, s felbukkan a hegy mögül. Előjött messze, messze fészkibül a tegnap s az éjszaka bilincséből, hogy születve szüljön halott tűnő csillagokat, ébredő világos napokat. Ó csodás, érett napok, nyugtalan, lázas őszi hajnalok, amikor szólít a kormos gyárak dudája hív, könyörög s parancsol munkába: embereket, akik csak álmukban voltak boldogok. Ó csodás fényű könnyes hajnalok, mikor a vágy a leggyorsabb utas, legfürgébb a gondolat. Ilyenkor akarlak Téged, ki borongás napjaim tükre vagy, mint szelíd tó vize, mely tükre a fáknak, s a felhős égnek. Ilyenkor legsúlyosabb az emlék, mert vágyódom, erősen vágyódom Téged látni még... még csak egy hosszú, akár egy rövid életen át. S amit egy egész világ sem adhat drága szép szemedben keresném... BALLA KÁROLY ‰‹ ;‡•› * ■ ) i Ur MAGYAROK, ROMÁNOK testvéri kézfogása a szovjet‘ ^ hadifogságban A Szovjetunió egyik közös fo­golytáborában német, olasz, ro­mán, francia és más nemzetiségű hadifoglyokkal éltünk együtt. A tábor belső szervezését, élelem fel­­vételezését és elkészítését a hadi­foglyok közül kijelölt vezetőség végezte. Mivel a németek számbeli többségben voltak, a legtöbb tá­borban a vezetés az ő kezükben volt. Sokan közülük látva, hogy az idők szelének iránya megvál­tozott, demokratáknak adták ki magukat. A fasiszta szellem azon­ban olyan mélyre hatolt beléjük, hogy minden tettük leleplezte ön­ző, imperialista szellemű voltukat. A más nemzetek hadifoglyai szintén érezték a német elnyo­mást. A közös sors és közös prob­lémák a különböző nemzeteket összehozta. Közös harcot kezdtünk a németek ellen a tábor belső pa­rancsnokságában való részvételért s nem utolsó sorban a szakácsi ál­lásoknak a nemzetek számarányá­nak megfelelő betöltéséért. E kö­zös küzdelemben különösen a ma­gyarok és románok között alakult ki jó bajtársi szellem. A közös anyagi érdekek felis­meréséből született magyar—ro­mán bajtársi viszony a munkában edződött meg. A nagyon szép eredményt felmutató és az orosz térparancsnokság elismerését is kiérdemelt magyar és román munkásbrigádok versenyre hívták ki a németeket. A magyarok és a románok között a munkában olyan szoros volt az együttműködés és egymás kisegí­tése, hogy felülmúlták a némete­ket. Említésre méltó, hogy a ma­gyar—román közeledésben a ma­gyarországi magyarok az erdélyi­ek előtt jártak. A jó bajtársi viszony később a kultúrközeledésben meleg ba­rátsággá fejlődött. A tábor kultúr­termében koncerteket és kultúr­­előadásokat felváltva rendeztek a különböző nemzetek hadifoglyai. Lassan-lassan az a szokás alakult ki, hogy udvariasságból a más nemzetiségűeket is meghívták a­ terem befogadó képességének megfelelő számban. A magyarok és a románok között kölcsönösen sokkal nagyobb volt az érdeklődés egymás előadásai iránt, mint a más nemzetiségű hadifoglyoknál. Március 15-én, a magyarság sza­badság­ünnepén történt meg, hogy amíg a németek nem is képvisel­tették magukat az ünnepi előadá­son, addig a román hadifoglyok egytől-egyig eljöttek az ünnepség­re és lelkesen éltették a szabad­ságért és a haladásért küzdő ma­gyar népet. Természetesen a ma­gyar rendezőségnek gondja volt rá, hogy minden számot románul is konferáljon. A Groza-kormány uralomrajutá­­sának emlékünnepélyén a magya­rok is teljes számban jelentek meg. Sőt egy fazekasból a fog­ságban költővé fejlődött magyar­­országi fiú ódát írt Grozához. Egy másik román kultúrelőadáson a román fiúk magyar népdalokkal kedveskedtek a magyar hallga­tóknak. Az énekesek figyelme ar­ra is kiterjedt, hogy született magyar előtt tartsanak próbát, megkérve, hogy magyartalan ki­­ejtésüket kijavítsa. Ez év tavaszán a magyarok né­pi táncokat mutattak be óriási si­kerrel. Olyan nagy volt az érdek­lődés, hogy hétszer kellett meg­ismételjék az előadást. A hadi­­­foglyok közül a románok örvend­tek a legjobban a magyarok nagy sikerének. A­ következő kultúrelő­adáson a magyarok bíztatására a románok is népi táncokkal léptek fel. Ez alkalommal a románok a magyaroktól kapták a legtöbb tapsot a megérdemelt sikerért. Érdekes, hogy az előadás utáni méltatásban a románok a magya­rok játékából főleg a finomságot emelték ki, a magyarok pedig a románok táncában megnyilvánuló ősi erőt csodálták meg. A magyar—román barátság a kalákaszerűen rendezett közös nótaestéken vált igazán meghitté. Mindkét nép fiait kölcsönösen a népdalok érde­­kelték, mint ami legjobban kife­jezi a két nép lelkivilágát. Eze­ken az estéken a magyar és ro­mán nyelvet egyaránt beszélő er­délyiek örvendettek a legnagyobb megbecsülésnek. A mi helyünk középen a magyarországi magya­rok­­és az ókirályságbeli románok között volt, hogy a dalok szövegét lefordítsuk és általában lehetővé tegyük közöttük a társalgást, a kultúrközeledést. Mi erdélyi ma­gyarok ekkor éreztük, hogy való­jában a híd szerepét töltjük be a magyar és román nép között. A magyar—román barátság el­mélyülése folytán a magyarok és románok agyában egyszerre fo­gant meg a közös fali­újság ki­adásának a gondolata. A magya­rok románnyelvű, a románok ma­gyarnyelvű cikkeket írtak. A for­dítók mi erdélyiek voltunk. A fali­újság 12 cikke pompásan ecsetel­te a két szomszéd nép közös sor­sát és közös problémáit, amelyek­nek mgoldása csak közös összefo­gással érhető el, így jutottunk el a személyes barátságtól a közös nemzeti érdekek felismeréséig. Egy magyar festőművész hadifo­goly az óriásméretű fali­újság ke­retéül gyönyörű erdélyi tájat fes­tett. Az előtérben a két ország határánál egy magyar és egy ro­mán paraszt állott nemzeti vise­letben. Baráti kézfogásuk súlya alatt az elválasztó határkő ledőlt. A kétnyelvű újságcím betűinek megrajzolásánál a tervező nem használt centimétert, hogy a ma­gyar és román szöveg betűi azo­nos nagyságúak legyenek, hanem kizárólag csak a művészi kivitel szempontjára volt tekintettel. És ez természetes volt az azonos anyagi érdekek felismerése után a művészet magaslatán egymással találkozó két nép fiai előtt. Egyik közös nótaest emelkedett hangulatában hangzott el a köl­csönös nagy lelkesedést kiváltó indítvány, hogy a hadifogságból való hazatértünk után, mihelyt a gazdasági helyzet megengedi, közös magyar-román h­adifogol­ytal­álkozót rendezünk: az egyik évben Buda­pesten, a következőben Bukarest­ben, vagy a Fekete-tenger partján, hogy ezáltal is jobban megismer­je egymást a két nép. A táborunk magyarországi ha­difoglyainak nagy részét ez év június havában hazaszállították. A románok meleg búcsúbeszédben fejezték ki jókívánságaikat a sza­baddá vált magyaroknak. Útra­­valóul egy magyar és román nemzeti színű szalaggal átkötött virágcsokrot nyújtottak át és nó­taszóval kísérték el a tábor ka­pujáig a magyar bajtársakat. E meleg baráti viszony kiala­kulására feltétlenül döntő módon hatott a szovjet népek közötti testvéri viszony légköre. E szelle­met tükrözi az összes hadifoglyok által rendezett nemzetközi koncer­ten történt eset. A koncert már javában folyt, amikor megérkezett az orosz tá­borparancsnok. Tekintete a terem fő falán elhelyezett szovjet zászló­ra esett, majd a koncert folytatá­sát letiltva, magához hivatta az ünnepély rendezőjét. A hallgató­ság soraiban ülők — nem hallva beszélgetésüket — nem tudták el­képzelni, hogy mi nem tetszik az orosz ezredesnek. A talány csak akkor nyert megoldást, amikor pár perc múlva a szovjet zászló mellé magyar, román és osztrák zászlókat tűztek ki. Csak ennek megtörténte után adott engedélyt a táborparancsnok a nemzetközi hangverseny folytatására. (A né­met zászlót azért nem tűzték ki, mert nemzeti szuverenitásuk még nincs elismerve.) A hazatérés előtt a magyarok és románok kölcsönösen megfo­gadták, hogy idehaza is ápolni fogják a hadifogságban felismert közös sorsra alapozott baráti vi­szonyt, küzdeni fognak a két nép barátságáért és keményen fognak harcolni az imperialista érdekeket szolgáló sovinizmus ellen. László Ferenc Lélektani ekhó A múlt század végén egy fran­cia spirituális filozófus, Alfred Fouillée, megírta az európai népek összehasonlító lélektanát. Az utóbbi két évtizedben szinte di­vatos műfajjá lett a nemzetek portréját megrajzolni. A spanyol Madariaga a franciákat, ango­lokat és spanyolokat vetette össze az európai humor magaslatáról, a romanista W­echsler a német és francia nyelv ió szelleméből­ és „jellegéből“ igyekezett kihámozni a két ellenséges nép karakterét. Magyarul nagy irodalom foglalko­zik a népek lelki struktúrájával. Nomina sunt copiosa... "» " Ilyen gondolatok környékezték elmémet, mikor a borbélysegéd enyhén figyelmeztetett, hogy tes­sék megtámasztani a fejet, mire én aggódva válaszoltam, hogy nem szeretem a fej hátrasüllyesztését, mert szédülök tőle. Negyvenévi borotválkozó múltam tapasztala­­tai alapján nem ok nélkül félhet­tem tőle, hogy nyomban bosszút állva meg­fogja az ajkamat, ami­nek érintetlenségét még a saját ujjaimmal szemben is garantálni tudtam vagy netán benedvesíti szivaccsal a fülcimpámat, avagy megvág és — ami még szörnyűbb — hegyes követ vesz elő, hogy az előző vendég vércsöppjeit az én sebembe plántálja. Minden ország-­­nak megvan a támasza-talpköve, minden népnek a maga borbély­fajtája. A magyar borbély kitü­nően és a legsimábbra borotvál, kézügyessége a sebésszel vetek­szik, de — valljuk be — kissé fö­lényesen kezeli a páciensét. Mert ne tévesszen meg senkit az udva­rias frazeológia, a borotválkozó teljes cím- és jellegének néha in­diszkrét fitogtatása, sőt az sem, hogy esős időben odahajol a fü­ledhez, mondván, hogy rossz idő van kéremálássan, napderű esetén pedig bizalmasan közli veled, hogy régen nem volt ilyen szép idő, nyilván csak a célból, hogy a lan­kadó diskurzust egy-egy új, poli­­tikátlan fordulattal élénkítse — mindez ne tévesszen meg senkit, mert minden úgy történhetik, aho­gyan ő akarja. Kopasz fejed kör­hajából csak éppen annyit ígér le­vágni, amennyi muszáj, de aztán alaposan megkopaszt. Az álladát erősen megszorítja, gyöngéden je­lezni óhajtván, hogy szakmunká­jának masszírozási jellege is van, tehát simogatása és ujjtechnikája voltaképen a közegészségügyet szolgálja, mint hajdanában a fél­cseri dicső múlt idején. Van, aki tulajszerűen számonkéri tőled, hogy mért nem jelentkeztél három hónapja, amit csak úgy tudsz ki­­parírozni, ha bevallod neki, misze­rint közben kineveztek a hondu­rasi követségre sajtóattasénak, de minden negyedévben hazaröpülsz, mert csak a Kismester­ utcában tudnak borotválni. Aki pedig az­zal kellemetlenkedik, hogy urasá­­god ugyebár nem idevalósi, azt ugyanezzel a válasszal megnyug­tathatod.­­” A német borbély a higiénia halkszavú és szakavatott hivatal­noka. A körmei ragyognák és ci­­garettára gyújtás előtt gyógy­­javallja a kézmosást. Mielőtt szappanozna, „vitamindús“ krémet dörzsöl az arcodra. Hófehér köpe­nyében tanársegédnek néznéd, ha nem azzal kezdené, hogy vételre kínálja a szappanrudat, amellyel megkent, vagy hogy diszkrét mo­sollyal kerek skatulyát vesz elő, amelyen nagy kérdőjel mutatja, hogy mifajta francia áru van ben­ne ... A német borbély szereti a széles borotvakést, nem szúrja meg körmével a nyakadat, mikor a gallérodba illeszti a frottir-par-tedlit. Fölhívja figyelmedet az orvosi hetilapra, amelyben a hely­béli tiszti főorvos a pamacshasz­nálat ellen nyilatkozott. Seprűvel gondosan leütögeti a nagykabáto­dat és azzal búcsúzik, hogy tisz­teld meg őket máskor is.­­̇ A francia borbély külön fejezet! Ott kezdődik a dolog, hogy Illő­ben egy Beaumarchais nevű író halhatatlanná tette Figaro-t, az ezermester-szellemes borbélyt, akiben a latin humor és a vásári olasz komédiák pajzánsága egye­sül, szülte francia nemzeti karak­terfigurává. Figaro az élet fölül­ről néző filozófusa, örökké vidám és ötletes, gáláns költő és bohém kalandor egy személyben, sebész és patikus, nőügyekben leleményes, mint a furfangos Odysseus a hadi­­cselek és diplomácia útvesztői­ben ... Az egyik legnagyobb pá­risi napilap a Figaro nevet vi­seli. Ez körülbelül olyan, mint ha — mutatis mutandis — egy ko­moly pesti újság T­allérosy Ze­bulon vagy Ludas Matyi néven jelenne meg. Figaro utódai disztingvált gen­tlemanek, ritkán fiatalok, a Regé­nyes magyar­ borbély módján, in­kább komor tudósai az arcászati szálon elegáns és néma miliőjé­nek, ahol az áldozat hosszú mű­tétnek veti alá magát és ahonnan újjászőrtelenítve távozik. Súlyos keresztkérdésekkel fogadja a jám­bor külföldit és ha az illető csu­pán borotválást igényel, nem ér­dekli többé a szimpla eset. Elvég­re a borotválkozást úriember ott­hon végzi, mint a mosdást. De a haj, Monsieur, a haj! Eme sóhaj­ban benne van az ancien régi­­m e torony frizuráinál, minden prédeux emléke, a paróka bonyo­lult művészetének regényes titka, az álszakállhoz tapadó farsangi álromantika. A különböző, drága fejmosások mutatják meg igazán, hogy kinek mi van a tarkója mö­gött. A szakáll pedig még a haj­nál is fontosabb. A szakáll a fran­cia férfi dísze. Mutasd meg a szar­kálladat és megmondom, ki vagy: hegyesszakállú kedélyes agg­legény, pofaszakállas operaházi kulisszahabitné a nyolcvanas évek­ből, vagy lantszakálú, tudós pe­dagógus. Mindezeknek a variá­cióknak virtuóz mestere a francia borbély, a csattogó ollóknak, kis- és nagy fésűk, puha és kemény ke­fék szuverén kezelője. Az öregedő francia borbélysegéd, aki szakálla javát már lenyirta, este szmoking­ban megy színházba, vasárnap pe­dig valahol a marnei csaták vidé­kén vikendezik. Az olasz borbély, akire Itália kék ege mosolyog... Mondhat­nám „habozás“ nélkül megy neki a kubista ecsetvonásokkal fölkent arcnak. De előbb sebbel-lobbal feni a hosszú szíjon a gyilkos szerszámot, széles mozdulatai köz­ben karját kitárva és operaáriát dúdolva. Hosszabb az előkészület, mint maga a cselekmény. A mű­vész nagyvonalúsága jellemzi. Nem a kisplasztika, nem a fűszál­­ábrázoló realizmus híve. Egy le­húzás és a szakállad felét meg­hagyja holnapra. Már nyitja is kétfelé a csörgő fonalakat, amik között kibújsz az utcára. Ha pe­dig disszertációt akarnál készíte­ni összehasonlító lélektani és tör­ténetszociológiai alapon az európai borbély lelki alkatáról, vedd figye­lembe azt is, hogy a mohamedá­nok találták ki azt a szellemes üdvözlést, hogy Allah növessze meg a szakálladat és hogy nem véletlen az sem, miszerint a ma­gyar nyelvben a friz­er, a bor­bély, az otkorony francia eredetű szavak, a bajusz taján kaukázusi, a­ pakompart osz­t­­rák, a stuc­col német, a sam­pon angol, de a bajuszkötő huszárosan magyar. GARAZDA PÉTER Iskolák ! TANKÖNYVEK FÜZETEK legolcsóbb beszerzési forrása Józsa Béla Al Actaeum leo­ozsvár, Szabadsáy-rét 17 ,9 yi Asztalosok figyelmébe! FURNIR-1 RAKTÁRI ALBERT DEZSŐ I C L U 1, TIMAR­UTGil 20. 1

Next