Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-08-02 / 16. szám
4 A NÉP ÉS ÉRTELMISÉGE Különösen télszakán gyakorta falimunkát végzek, s így meglehetősen belevésődik telkembe a látott és tapasztalt dolgok képe. Bizony, ez a kép sok furcsaságot mutat, s nem egy helyen a nép és az értelmi réteg közötti éles ellentétet. A baj ott a legsúlyosabb, ahol a falu értelmisége nem áll népe mellé. Ahol a tanító és a pap nem érzi fontosságát annak, hogy jóban és rosszban szorosan összefogva, a falu népével közös erővel építgessék a dolgozók jobb világát. Talán mondanom se kell, hogy az a lelkipásztor vagy tanító, aki ettől a világtól idegenkedik, az szívében nem is érezhet azzal a néppel, mellyel együtt él, s amelynek szolgálatára elkötelezte egy életre magát. Paraszt vagyok s így kijelenthetem, hogy társadalmam ma oly kiaknázatlan erő, melynek öntudatos nevelésétől függ jövőnk és gazdasági fejlődésünk. Mi volna itt hát a teendő? Felszínre hozni a népi erőket. A nép értelmisége, megértve az idők szavát, álljon hivatása magaslatára. Meglétünk óta talán még soha se hárult akkora feladat és kötelesség falusi értelmiségünkre, mint éppen ma. Mi, haladó szellemű kisgazdák, csak azt kívánjuk, hogy értelmiségi vezetőink éljenek a helyzetük adta alkalommal. Ezzel még nem mondtuk, hogy papjaink politizáljanak, bár a népi demokrácia útja a keresztény szellem parancsa is. Viszont állítjuk, hogy abban a pillanatban, midőn a nép megérzi, hogy vezetője melléje állt, szívvel-lélekkel követi, miképpen azt az én falum példája is bizonyítja . Népi papokra és tanítókra van szükség, hogy a falu érezze: itt minden évente történik. Az egymásért feszülő erő kell serkentsen a munkára. Arra a munkára, mely belőlünk kell szülessék s általunk terebélyesedjék élő valósággá. Soha még akkora felelősség és annyi alkalom nem nyílt számunkra, hogy elferdült életünket átnevelve , sorompóba állítsuk. Az idő rohan, az évek gyorsan szállnak. Am a cselekedet, melyet valóra váltottunk, hosszú időkre hirdetni fogja, hogy dolgoztunk-e vagy tétlenül álltunk. A nép és értelmisége vegye tehát komolyan azokat a feladatokat, amik számára adottak. Mert az egyén életének csak akkor van célja, ha abból az egész közösségünkre áldás fakad. „Engem“ többet ne „magamban“, hanem közösségemben keress! Ha ezt a nép és értelmisége megérti és magáévá teszi, nincs semmi, ami szeretetben és összetartozásban valaha is elválasztaná őket egymástól. PÁLFI MIKLÓS UTUNK T7*gy c& IQfl !E gy férfi lépett ki az erdőből és fütyürészve jött lefelé az ösvényen. A lépések kopogására Sári kiegyenesedett a gyomlálásból s nagy figyelemmel vette szemügyre a közeledőt. Nagyon megütötte fülét a füttyszó, azt hitte, végre előkerült az ura. Hogy nem is jön már az a Fodor Pali! A közeledő férfi idegen volt. Ruhája után ítélve amolyan csavargónak látszott s karján kurtanyelű kis szekerce lógott. De nemcsak az idegen férfi fütyörészett a hosszúra nyúlt árnyékok közé behálózódott csöndben, hanem madarak is az erdőben, így alkonyaiban, amikor a hátukon ágkötegeket cipelő asszonyok hazafelé szállingóznak az erdőből, a lombok ezernyi hangszerén felfakad a dallam. Ezek a percek voltak legkedvesebbek Sárinak itt künn az embertelen világban, ahová az ura, a határpásztor férjhez hozta. Ilyenkor a munka tüze is elernyedt szorgos karjaiban. Mind csak menni szeretne be a rengetegbe a lombok közé, melyeket itt-ott átragyog a május végi nap kihúnyó sugara, be a madárdalba, a titokzatos tavaszi alkonyati susogásba. Minap az anyja is észrevette a menyecske furcsa hangulatát. Alaposan megnézte tetőtől-talpig és azt mondta neki: — Ej ej, nem való ez a hely neked, te Sári. Mért nem gondoskodtok gyermekről? Nem való az, hogy egyedül éljed itt az életedet. Mert bizony nagyon egyedül töltötte a napjait. Ura napestig a határban kószál. Kezében hegyes vasban végződő hosszú karóval, bokrok mögött sunyogva lesi, hogy melyik járókelő téved be az idegen földbe s tép ki néhány szál fiatal zöldhagymát Még éjszaka is szemfülesnek kell lennie, ilyenkor kaszálják le a fiatal lucernát. Most azonban nem a határt vigyázza az ura. Már negyedik napja behivatták a faluba a községházára s felfogadták a német katonák, hogy a hatósági segédlettel összevásárolt tizenkét darab marhát elhajtsa városra. Koratavaszon is odajárt egyszer marhát hajtani a németeknek. Jól megfizették. De akkor harmadnapra már hazakerült. Aztán néhány napon át mindegyre megszámolta a pénzt, amit a hajtásért kapott. Míg a faluban maguk között átkozódtak az emberek és keserű köpések mögél szidták a háborút meg a németet, akik elviszik olcsón az állatokat és ínségbe döntik a falut, addig Fodor Paliban pénzszámolás közben egyre ébredeztek a tervek. Egy-két hold földet megakasztani legalább bérbe, maga gazdája lenni, bent élni a faluban az emberek között, ahol ő is felnőtt. Csak később verte ki a nincstelenség ide a határba, ebbe az erdő alatti kis házba határpásztornak. Akkor lehet majd gyermek is, ahogy az asszony kívánja. Vége szakad a merkelődéseknek, nem kocódnak mindig a gyermek fölött. Vérmes reménységei elterelték a figyelmét arról, hogy a községben egyre csökken a marhaállomány. Még csak egy-két csoport marha elhajtása, egy-két hatósági beavatkozás a németek állatvásárlásába, aztán maga az Isten sem talál tehenet meg ökröt a faluban. Mit hajt ő majd városra, ahol vagoníroznak? Az idegen férfi a ház elé érkezett, megállt az ösvény szalagján, valamit megpillantott a földön s megpiszkálta lábbelije orrával. Aztán arrafelé nézett, ahol a nap a hegy vállához közeledik. Az égen is körülhordozta tekintetét. Megfordult. Az erdőt nézte. Majd a kerítéshez lépett, testével egészen ránehezedett a sövény ágaira s köszönt az aszszonynak. — Messze van-e még a falu? — A falu? — egyenesedett ki Sári s elnézett nyugat felé, ahol a falu volt. A távolban hatalmas zöld bokréta látszott, sok-sok lomb egy csomóban, a lombok fölött kékes köd ténfergett a levegőben. Ezt is minden estefelé elnézte. A kékes pára kéményekből szálló füst volt, de a kémények nem látszódtak innen, úgy tűnt, mintha a lombcsomó párologna. f**yorsatig ösvén — Kell félóra, míg odaér az ember, — felelte. A válaszon az idegen kissé elgondolkozott. — Nem arrafelé akarok menni, csak a vacsoráért gondoltam. Megfizetném a vacsorát. Sári megértette: az idegennek vacsora kell, biztosan fizetne érte. De csak három darab tojás van a háznál. Az urának is főtt tojást tett fel az útra. Nem tojnak a tyúkok, inkább kotolni szeretnének. Más asszony ilyenkor tejet tölt a tálba s jó nagy darab puliszkát hozzá. Hű, ha annyit összekaparhatnának az urával, hogy egy fejőstehenet vegyenek őszbre! Tegnap kapott valami túrót a majortól, hogy majd megadja az árát, ha pénzt hoz az ára. De a férfi határozott kívánsággal rámutatott az egyik tyúkra: — Vágja el a nyakát annak a kis sárgának! Sári még a gondolattól is megijedt. Jaj, azt nem lehet! Csak majd ősszel, ha nőnek a csirkék. — Annyi pénze nincsen magának! A tyúk nem levágni való! Az idegen nyagabízóan belépett az udvarra s kabátja szárnyát hátratolva, egy bőrerszényből pénzt emelt ki. Papírpénzt, tíz meg húsz pengősöket, Isten tudja mennyit. — Gyorsan elvágja’ annak a tyúknak a nyakát s még a faluba is elszaladhat borért. Vigyen egy korsót magával, én fáradt vagyok, nem mehetek. Százast adott neki. Sári lopva nézte. Csak vásárban látott ennyi pénzt egy csomóban. Különös izgalom áramlott idegeiben. Elpirult. Byorsan szedte a lábait az ösvényen, aztán a karmoló göröngyű mezei úton és gyűrte, rücskölte a százast a markában, megizzadt a tenyere. Olykor mégis visszanézett s ilyenkor, mintegy ürügyképpen, kendőjét igazgatta a fején. Mennyi pénze van ennek az idegen férfinek! Csak benyúl a kabátja alá és odalöki a százast: hozzon bort, vigyen korsót. A bal szeme mögött, a haja szegélyén van egy forradás. Ezt látja Sári az egész emberből, ha viszszagondol az arcára. Meg a mozdulatot, ahogy a pénz után nyúl az erszénybe. Van-e neki felesége? Hány gyermeke? Ez nem kell mondja az asszonyának: „nocsak ne bolondulj, vigyázz, nehogy gyermeket fogj.“ Apró, jelentéktelen kíváncsiságok ostromolták az idegen férfi életét, személyét ,illetőleg. Szépen rásötétedett, észre sem vette, csak amikor — már hazafelé menet — sötétségben úszott a teste. Hátha közben mégis megérkezett az ura? Mit szól, ha ott talált a házban egy férfit, akit sohasem látott, egyedül? Ég a tűz a kemencében, víz fő a fazékban, egy tyúk, — a kényes kis sárga, — megkoppasztva és kibelezve az asztalon, letakarva tiszta ruhával. Könnyelműen hagyta magára azt az embert, kiféle, miféle szerzet, hátha csak úgy elemel valamit és elillan az éjszakában? De akinek olyan sok pénze van, annak nem kellenek a Fodorék szegényes holmijai. Erősödött a bizalma az idegen iránt. Lihegett a gyors menéstől és a házhoz közeledve meglassultak léptei. Cirpeltek a tücskök a mezőn s amint egyre közelebb érkezett az erdőhöz, hallotta egyegy szendergő madár csipogását, mintha öntudatlanul gagyogna. A hallgatag erdőből felpillanó hangok elragadták képzeletét. Bent járt a sűrűben, lombok és madárfészkek között. Álmosan bóbiskoló, elomlott testű kis madármamákat látott, amint boldogságtól részegen ülnek fészkeikben a tojásokon... Úgy tűnt, nagyon közel van ESŐ 1. Ezer lábával földre lép tapossa veri járja lehajtja füveit a rét Sziszegve dól a tájra s locsog a víz szortyog a sár bebújik a cipőbe Múlik már múlik az aszály A szegényember földje mocorog készül zsivatog feszíti sűrű testét Nem győznek rajta, a nagyok akárhogy is szeretnék ! Acélosodnak a kalászok a kasza itt még nem arat a hűvös testű Barcaságot hallgatva bámulja a nap Bizonygatja hogy szerteosztott földeken is terem kenyér Apró ködökben szertefoszlott eső-emléket hajt a szél A síkság izzad sárgát érik városig dagad dús öle aggódó gondjaink kisérik szabadságunk érik vele 3. Kihull a felhőből a zápor könnyedén suhogva magától a mezőn lustán elterül ticseg-tocsog s nem hallja fül amint a búzák gyökeréig nyújtja le gyémánt kezecskéit s ott megmintázza a világ kenyerét fényét aranyát Gőzöl a rét amerre látok kövérednek már a kalászok diadalmasan nő a fű smaragd sarjú-igéretű Mozognak az aszályos népek kaszákat veret az Ígéret magtárak mélyén újra hó telekre készül a jövő SZEMLÉR FERENC KOVÁCS GYÖRGY NOVELLÁJA hozzá a felhőtlen, csillagos ég. A tavaszi rögökből párolgó nedvesség átjárta bőrét. Teli volt vágyakozással a szive és mind csak a gyermekre gondolt, akit halálra ítél az ura még fogamzása előtt. Sohasem lesz neki gyermeke ! — szorult el a torka és könnyes lett a szeme... Az idegen férfi táplálta a tüzet. Ott ült a kemence közelében és gallyakat hajigált be a fűtőtest ajtaján. Amikor Sári megérkezett a borral, a férfi felállt és az ajtóig elébe lépett. Orrcimpái kitágultak, mintha megérezte volna a sokféle illatot, ami imént itatódott az asszony ruhájába künn a sötét mezőn és most párolog belőle dúsan, sodró áradással. Elvette tőle a korsót, de a pénz az asszony markában maradt. Kicsit tétovázott, aztán az asztalra tette a pénzdarabokat, azt számítva titokban, hátha ottfelejti neki az idegen. Ki kellett nyitni az ablakot. Sűrű gőz keletkezett a házban, sült a tyúk, percegett a lábosban. Sári gyakran lépett a tűzhelyhez, hogy felemelje a lábos fedelét és megbökdösse villával a sültet. Egyszer megállt és várt, mert nem tudott mit kezdeni. (Aludni szokott ilyen idő tájt.) A férfi ránézett és megfogta a kezét. Az asszony ijedten összerezzent, de nem ellenkezett. Kinézett az ablakon az éjszakába az erdő felé. Onnan kell jönnie az urának. És nem jön. Tegnap már itthon kellett volna lennie. Se tegnap, se ma. Későre jár az idő. Ilyenkor nem is érkezhetik haza az ura. Legfennebb majd reggel, ha pitymallani kezd. 3. hajnalt Sári átaludta. A lárnap már benézett a völgyek s *- ráncaiba, amikor felébredt álmából. Egyedül hevert az ágyban, azonban nem az urára gondolt, hanem az idegenre, aki múlt éjszaka mellette feküdt. Gyengeséget és kellemes borzongást érzett a testében. Ujjaival megsimogatta a hasát, égő, szén másnak érezte magát, mint tegnap. Új életet hoztak számára a napsugarak ezen a reggelen, mintha nem is a tegnapi nap sütött volna az égről, hanem azzal a borral töltötték volna csordultig a táj kelyhét, amiből ő az éj,szaka ivott. De nem sokat ivott, egyáltalán nem ártott neki, nem attól vesztette el a fejét. A korsó az asztal alatt maradt a földön. Észrevette, felkelt, meglocsogtatta a tartalmát, volt, még bár benne bőven, keveset ittak. Az ágy mellett a földön gyűrött írás hevert. Felvette, megnézte. Az ura személyazonossági igazolványa volt. Hogy ■ lehet? Itthon felejtette volna? Hiszen Sári saját szemével látta, amikor belesüllyesztette a zsebébe. Nem tudott egész világosan gondolkozni, rabul ejtette az éjszaka emléke. S ha attól az idegentől lesz neki gyermeke ? Ki látta? Senki sem láthatta. De most már igazán jönnie kell az urának ... Gyorsan munkához látott. Mit csináljon a borral? Kiöntse, nehogy meglássa az ura? Sajnálta, aztán mégis szétlocsolta a ház körül az udvaron. És a pénzzel, ami az asztalon maradt? Ez lesz a csábítója az urának: most már lehet gyermek, fiú vagy leány ... Megszámolta és betette a ládába ... Dúdolgatva sepregetett. Vidám, tiszta volt körülötte a világ, nyugodt, megelégedett volt a lelke. Azután kivitte a seprűt az udvarra és a ház falának támasztotta. Ekkor is az erdő felé nézett, ahonnan, emberek jöttek. Két falubelit megismert közülük, egyik a bíró volt, de a két urat sohasem látta. A csoport meg-megállt, magyaráztak egymásnak és a völgy felé mutogattak. Szorongás és bosszúság lobbant benne: ismét nem az ő ura! Elnézte a közeledőket s az volt az érzése, hogy azok az ő háza felé tartanak. Mit akarhatnak? — No, hát csak nem jön haza az urad, szép asszony? — kérdezte a bíró kedélyeskedőn, de Sári valami rosszat sejtett a szavában. Már az első mondattól megzavarodott. Remegett, hogyan került az ura igazolványa az ágy elé? Egyik úr a bíróra nézett: — A felesége? — Igen, a felesége ... Betódultak az udvarra. Részvétet mutattak, kérdezősködtek : — Rég elment? — Negyedik napja már, tessé elképzelni, — pityeredett el az asszony ?— negyedik napja... — Hm ... Ejnye, ejnye ... Mit kerülgetnek ezek a szavakkal? Miért jöttek? Az úr rácsapott a kérdéssel: — Nem járt errefelé egy idegen ember? Sárinak megnyilallott a szíve. Lesütötte a szemét, megakadt a nyelve. Nyelt. — Itt kellett elmennie egy embernek, forradás volt a szeme mögött, ilyen helyen, ni. Az asszony belesáppadt, a falnak dőlt. — Megölték az uramat, jaj! A bíró vigasztalta: — Ne sírj ne. Tuggyuk ki vót a gyilkos. Csak el kéne fogni... Pedig milyen igazi jó, megbízható hattárpásztor volt az a Fodor Pali...— Gyerünk, gyerünk! — sürgették az urak a falusiakat. — Későn mehetett át ezen a helyen, ha nem látta az asszony. Sári leroskadt a fal mellett: — Hogy vót? Ha beszéljenek, hol vót, mikor vót? — zokogta. — Biztosan elrabolták a marhákat tőle, osztán eladták valahol sok pénzért... Sok-sok pénzért! Hiába beszélték volna el a történetet, nem figyelt oda, megbomlott az esze. Az igazolványért ijedt meg most. Bár égette volna el! Tyű, ha bemennek ezek a házba és meglátják az asztalon!? Fel akart ugrani, hogy elrejtse az írást, aztán mégis erőt vett magán, rázta a fejét tagadólag s maga elé mondta könnyein át:— Nem, nem láttam errefelé járni senkit... "... A férfiak siettek, üldözték a gyilkost. Messze lent jártak már a völgyben... Milyenkor ment el tőle az idegen? Még sötét lehetett, csillagos volt az ég, hajnal felé, amikor kukorékolnak a kakasok... Csak alig hallszik ide a kakaskukorékolás a faluból... összetépte az igazolványt, gyufát gyújtott és elégette a kályháában... A következő pillanatban megbánta. Szaladni akart a nyomozók után, hogy megmondja: igen, itt hált nála az a forradásos férfi, az ura gyilkosa, de — hogy is volt? miért is volt? — sok volt a pénze, nem jött haza az ura, neki kellett a gyermek, borért járt lenn a faluban s este, amikor hazajött, csipogtak a madarak az erdőben, nehéz tavaszi szag úszott a föld felett... De már csak az egyik úr sötét kabátja látszott ide. Aztán eltakarta őket a domb, a mis