Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)

1947-08-02 / 16. szám

4 A NÉP ÉS ÉRTELMISÉGE Különösen télszakán gyakorta falim­unkát végzek, s így meglehe­tősen belevésődik telkembe a lá­tott és tapasztalt dolgok képe. Bizony, ez a kép sok furcsasá­got mutat, s nem egy helyen a nép és az értelmi réteg közötti éles ellentétet. A baj ott a legsúlyosabb, ahol a falu értelmisége nem áll népe mellé. Ahol a tanító és a pap nem érzi fontosságát annak, hogy jó­ban és rosszban szorosan összefog­va, a falu népével közös erővel építgessék a dolgozók jobb világát. Talán mondanom se kell, hogy az a lelkipásztor vagy tanító, aki et­től a világtól idegenkedik, az szí­vében nem is érezhet azzal a nép­pel, mellyel együtt él, s amelynek szolgálatára elkötelezte egy életre magát. Paraszt vagyok s így kijelenthe­tem, hogy társadalmam ma oly ki­aknázatlan erő, melynek öntudatos nevelésétől függ jövőnk és gazda­sági fejlődésünk. Mi volna itt hát a teendő? Fel­színre hozni a népi erőket. A nép értelmisége, megértve az idők szavát, álljon hivatása ma­gaslatára. Meglétünk óta talán még soha se hárult akkora feladat és kötelesség falusi értelmiségünk­re, mint éppen ma. Mi, haladó szellemű kisgazdák, csak azt kívánjuk, hogy értelmiségi vezetőink éljenek a helyzetük adta alkalommal. Ezzel még nem mond­tuk, hogy papjaink politizálj­anak­, bár a népi demokrácia útja a ke­resztény szellem parancsa is. Vi­szont állítjuk, hogy abban a pilla­natban, midőn a nép megérzi, hogy vezetője melléje állt, szívvel-lélek­­kel követi, miképpen azt az én fa­lum példája is bizonyítja­ . Népi papokra és tanítókra van szükség, hogy a falu érezze: itt minden évente történik. Az egy­másért feszülő erő kell serkentsen a munkára. Arra a munkára, mely belőlünk kell szülessék s általunk terebélyesedjék élő valósággá. Soha még akkora felelősség és annyi al­kalom nem nyílt számunkra, hogy elferdült életünket átnevelve , sorompóba állítsuk. Az idő rohan, az évek gyorsan szállnak. Am a cselekedet, melyet valóra váltot­tunk, hosszú időkre hirdetni fogja, hogy dolgoztunk-e vagy tétlenül álltunk. A nép és értelmisége vegye tehát komolyan azokat a felada­tokat, amik számára adottak. Mert az egyén életének csak akkor van célja, ha abból az egész közössé­günkre áldás fakad. „Engem“ többet ne „magamban“, hanem közösségemben keress! Ha ezt a nép és értelmisége megérti és magáévá teszi, nincs semmi, ami szeretetben és összetartozás­ban valaha is elválasztaná őket egymástól. PÁLFI MIKLÓS UTUNK T7*gy c& IQfl !E gy férfi lépett ki az erdőből és fütyürészve jött lefelé az ösvényen. A lépések kopogására Sári ki­­egyenesedett a gyomlálásból s nagy figyelemmel vette szemügy­re a közeledőt. Nagyon megütötte fülét a füttyszó, azt hitte, végre előkerült az ura. Hogy nem is jön már az a Fo­dor Pali! A közeledő férfi idegen volt. Ruhája után ítélve amolyan csa­vargónak látszott s karján kurta­­nyelű kis szekerce lógott. De nemcsak az idegen férfi fü­­työrészett a hosszúra­ nyúlt árnyé­kok közé behálózódott csöndben, hanem madarak is az erdőben, így alkonyaiban, amikor a hátu­kon ágkötegeket cipelő asszonyok hazafelé szállingóznak az erdőből, a­ lombok ezernyi hangszerén fel­fakad a dallam. Ezek a percek voltak legked­vesebbek Sárinak itt künn az em­bertelen világban, ahová az ura, a határpásztor férjhez hozta. Ilyenkor a munka tüze is eler­­nyedt szorgos karjaiban. Mind csak menni szeretne be a renge­tegbe a lombok közé, melyeket itt-ott átragyog a május végi nap kihúnyó sugara, be a madárdalba, a titokzatos tavaszi alkonyati su­­sogásba. Minap az anyja is észrevette a menyecske furcsa hangulatát. Alaposan megnézte tetőtől-talpig és azt mondta neki: — Ej­ ej, nem való ez a hely neked, te Sári. Mért nem gondos­kodtok gyermekről? Nem való az, hogy egyedül éljed itt az éle­tedet. Mert bizony nagyon egyedül töltötte a napjait. Ura napestig a határban kószál. Kezében he­gyes vasban végződő hosszú ka­róval, bokrok mögött sunyogva lesi, hogy melyik járókelő téved be az idegen földbe s tép ki né­hány szál fiatal zöldhagymát Még éjszaka is szemfülesnek kell lennie, ilyenkor kaszálják le a fiatal lucernát. Most azonban nem a határt vi­gyázza az ura. Már negyedik napja behivatták a faluba a köz­­ségházára s felfogadták a német katonák, hogy a hatósági segéd­lettel összevásárolt tizenkét darab marhát elhajtsa városra. Koratavaszon is odajárt egy­szer marhát hajtani a németek­nek. Jól megfizették. De akkor harmadnapra már hazakerült. Aztán néhány napon át mind­egyre megszámolta a pénzt, amit a hajtásért kapott. Míg a falu­ban maguk között átkozódtak az emberek és keserű köpések mögél szidták a háborút meg a néme­tet, akik elviszik olcsón az állato­kat és ínségbe döntik a falut, addig Fodor Paliban pénzszámo­lás közben egyre ébredeztek a tervek. Egy-két hold földet meg­akasztani legalább bérbe, maga gazdája lenni, bent élni a falu­ban az emberek között, ahol ő is felnőtt. Csak később verte ki a nincstelenség ide a határba, ebbe az erdő alatti kis házba határ­pásztornak. Akkor lehet majd gyermek is, ahogy az asszony kí­vánja. Vége szakad a merkelő­­déseknek, nem kocódnak mindig a gyermek fölött. Vérmes reménységei elterelték a figyelmét arról, hogy a köz­ségben egyre csökken a marha­­állomány. Még csak egy-két cso­port marha elhajtása, egy-két hatósági beavatkozás a németek állatvásárlásába, aztán maga az Isten sem talál tehenet meg ök­röt a faluban. Mit hajt ő majd városra, ahol vagoníroznak? Az idegen férfi a ház elé ér­kezett, megállt az ösvény szalag­­ján, valamit megpillantott a föl­dön s megpiszkálta lábbelije or­rával. Aztán arrafelé nézett, ahol a nap a hegy vállához közele­dik. Az égen is körülhordozta te­­kintetét. Megfordult. Az erdőt nézte. Majd a kerítéshez lépett, testével egészen ránehezedett a sövény ágaira s köszönt az asz­­szonynak. — Messze van-e még a falu? — A falu? — egyenesedett ki Sári s elnézett nyugat felé, ahol a falu volt. A távolban hatalmas zöld bok­réta látszott, sok-sok lomb egy csomóban, a lombok fölött kékes köd ténfergett a levegőben. Ezt is minden estefelé elnézte. A ké­kes pára kéményekből szálló füst volt, de a kémények nem látszód­­tak innen, úgy tűnt, mintha a lombcsomó párologna. f**­yorsati­g ösvén — Kell félóra, míg odaér az ember, — felelte. A válaszon az idegen kissé el­gondolkozott. — Nem arrafelé akarok menni, csak a vacsoráért gondoltam. Megfizetném a vacsorát. Sári megértette: az idegennek vacsora kell, biztosan fizetne érte. De csak három darab tojás van a háznál. Az urának is főtt to­jást tett fel az útra. Nem tojnak a tyúkok, inkább kotolni szeret­nének. Más asszony ilyenkor tejet tölt a tálba s jó nagy darab pulisz­kát hozzá. Hű, ha annyit össze­kaparhatnának az urával, hogy egy fejőstehenet vegyenek őszbre! Tegnap kapott valami túrót a majortól, hogy majd megadja az ár­át, ha pénzt hoz az ára. De a férfi határozott kívánsággal rá­mutatott az egyik tyúkra: — Vágja el a nyakát annak a kis sárgának! Sári még a gondolattól is meg­ijedt. Jaj, azt nem lehet! Csak majd ősszel, ha nőnek a csirkék.­­ — Annyi pénze nincsen magá­nak! A tyúk nem levágni való! Az idegen nyagabízóan belépett az udvarra s kabátja szárnyát hátratolva, egy bőrerszényből pénzt emelt ki. Papírpénzt, tíz meg húsz pengősöket, Isten tudja mennyit. — Gyorsan elvágja’ annak a tyúknak a nyakát s még a faluba is elszaladhat borért. Vigyen egy korsót magával, én fáradt vagyok, nem mehetek. Százast adott neki. Sári lopva nézte. Csak vásárban látott en­­­­nyi pénzt egy csomóban. Különös izgalom áramlott idegeiben. Elpi­rult. By­orsan szedte a lábait az ösvényen, aztán a karmoló göröngyű mezei úton és gyűrte, rücskölte a százast­ a markában, megizzadt a tenyere. Olykor mégis visszanézett s ilyenkor, mintegy ürügyképpen,­­ kendőjét igazgatta a fején. Mennyi pénze van ennek az idegen férfinek! Csak benyúl a kabátja alá és odalöki a százast: hozzon bort, vigyen korsót. A bal szeme mögött, a haja szegé­lyén van egy forradás. Ezt látja Sári az egész emberből, ha visz­­szagondol az arcára. Meg a moz­dulatot, ahogy a pénz után nyúl az erszénybe. Van-e neki felesége? Hány gyermeke? Ez nem kell mondja az asszonyának: „nocsak ne bo­londulj, vigyázz, nehogy gyerme­ket fogj.“ Apró, jelentéktelen kíváncsi­ságok ostromolták az idegen férfi életét, személyét ,illetőleg. Szé­pen rásötétedett, észre sem vette, csak amikor — már hazafelé me­net — sötétségben úszott a teste. Hátha közben mégis megérkezett az ura? Mit szól, ha ott talált a házban egy férfit, akit­ sohasem látott, egyedül? Ég a tűz a kemen­cében, víz fő a fazékban, egy tyúk, — a kényes kis sárga, — megkoppasztva és kibelezve az asztalon, letakarva tiszta ruhá­val. Könnyelműen hagyta magára azt az embert, kiféle, miféle szer­zet, hátha csak úgy elemel vala­mit és elillan az éjszakában? De akinek olyan sok pénze van, an­nak nem kellenek a Fodorék sze­gényes holmijai. Erősödött a bi­zalma az idegen iránt. Lihegett a gyors menéstől és a házhoz közeledve meglassultak léptei. Cirpeltek a tücskök a me­zőn s amint egyre közelebb ér­kezett az erdőhöz, hallotta egy­­egy szendergő madár csipogását, mintha öntudatlanul gagyogna. A hallgatag erdőből felpillanó hangok elragadták képzeletét. Bent járt a sűrűben, lombok és madárfészkek között. Álmosan bóbiskoló, elomlott testű kis ma­dármamákat látott, amint bol­dogságtól részegen ülnek fész­keikben a tojásokon... Úgy tűnt, nagyon közel van ESŐ 1. Ezer lábával földre lép tapossa veri járja lehajtja füveit a rét Sziszegve dól a tájra s locsog a víz szortyog a sár bebújik a cipőbe Múlik már múlik az aszály A szegényember földje mocorog készül zsivatog feszíti sűrű testét Nem győznek rajta, a nagyok akárhogy is szeretnék ! Acélosodnak a kalászok a kasza itt még nem arat a hűvös testű Barcaságot hallgatva bámulja a nap Bizonygatja hogy szerteosztott földeken is terem kenyér Apró ködökben szertefoszlott eső-emléket hajt a szél A síkság izzad sárgát érik városig dagad dús öle aggódó gondjaink kisérik szabadságunk érik vele 3. Kihull a felhőből a zápor könnyedén suhogva magától a mezőn lustán elterül ticseg-tocsog s nem hallja fül amint a búzák gyökeréig nyújtja le gyémánt kezecskéit s ott megmintázza a világ kenyerét fényét aranyát Gőzöl a rét amerre látok kövérednek már a kalászok diadalmasan nő a fű smaragd sarjú-igéretű Mozognak az aszályos népek kaszákat veret az Ígéret magtárak mélyén újra hó telekre készül a jövő SZEMLÉR FERENC KOVÁCS GYÖRGY NOVELLÁJA hozzá a felhőtlen, csillagos ég. A tavaszi rögökből párolgó nedves­ség átjárta bőrét. Teli volt vá­gyakozással a szive és mind csak a gyermekre gondolt, akit ha­lálra ítél az ura még fogamzása előtt. Sohasem lesz neki gyer­meke ! — szorult el a torka és könnyes lett a szeme... Az idegen férfi táplálta a tü­zet. Ott ült a kemence közelében és gallyakat hajigált be a fűtő­test ajtaján. Amikor Sári megérkezett a borral, a férfi felállt és az ajtóig elébe lépett. Orrcimpái kitágul­tak, mintha megérezte volna a sokféle illatot, ami imént itató­­dott az asszony ruhájába künn a sötét mezőn és most párolog be­lőle dúsan, sodró áradással. Elvette tőle a korsót, de a pénz az asszony markában ma­radt. Kicsit tétovázott, aztán az asztalra tette a pénzdarabokat, azt számítva titokban, hátha ott­felejti neki az idegen. Ki kellett nyitni az ablakot. Sűrű gőz keletkezett a házban, sült a tyúk, percegett a lábosban. Sári gyakran lépett a tűzhelyhez, hogy felemelje a lábos fedelét és megbökdösse villával a sültet. Egyszer megállt és várt, mert nem tudott mit kezdeni. (Aludni szokott ilyen idő tájt.) A férfi ránézett és megfogta a kezét. Az asszony ijedten összerez­zent, de nem ellenkezett. Kiné­zett az ablakon az éjszakába az erdő felé. Onnan kell jönnie az urának. És nem jön. Tegnap már itthon kellett vol­na lennie. Se tegnap, se ma. Későre jár az idő. Ilyenkor nem is érkezhetik haza az ura. Legfennebb majd reggel, ha pitymallani kezd. 3. hajnalt Sári átaludta. A lárnap már benézett a völgyek s *- ráncaiba, amikor felébredt álmából. Egyedül hevert az ágy­ban, azonban nem az urára gon­dolt, hanem az idegenre, aki múlt éjszaka mellette feküdt. Gyengeséget és kellemes bor­zongást érzett a testében. Ujjai­val megsimogatta a hasát, égő­, szén másnak érezte magát, mint tegnap. Új életet hoztak számára a napsugarak ezen a reggelen, mintha nem is a tegnapi nap sü­tött volna az égről, hanem azzal a borral töltötték volna csordul­tig a táj kelyhét, amiből ő az éj­,­szaka ivott. De nem sokat ivott, egyáltalán nem ártott neki, nem attól vesztette el a fejét. A korsó az asztal alatt ma­radt a földön. Észrevette, fel­kelt, meglocsogtatta a tartalmát, volt, még bár benne bőven, keve­set ittak. Az ágy mellett a földön gyű­rött írás hevert. Felvette, meg­nézte. Az ura személyazonossági igazolványa volt. Hogy ■ lehet? Itthon felejtette volna? Hiszen Sári saját szemével látta, amikor belesüllyesztette a zsebébe. Nem tudott egész világosan gondolkozni, rabul ejtette az éj­szaka emléke. S ha attól az ide­gentől lesz neki gyermeke ? Ki látta? Senki sem láthatta. De most már igazán jönnie kell az urának ... Gyorsan munkához látott. Mit csináljon a borral? Kiöntse, ne­hogy meglássa az ura? Sajnálta, aztán mégis szétlocsolta a ház körül az udvaron. És a pénzzel, ami az asztalon maradt? Ez lesz a csábítója az urának: most már lehet gyermek, fiú vagy leány ... Megszámolta és betette a lá­dába ... Dúdolgatva sepregetett. Vidám, tiszta volt körülötte a világ, nyu­godt, megelégedett volt a lelke.­­ Azután kivitte a seprűt az ud­varra és a ház falának támasz­totta. Ekkor is az erdő felé né­zett, ahonnan, emberek jöttek. Két falubelit megismert közülük, egyik a bíró volt, de a két urat sohasem látta. A csoport meg-megállt, magya­ráztak egymásnak és a völgy felé mutogattak. Szorongás és bosszúság lob­bant benne: ismét nem az ő ura! Elnézte a közeledőket s az volt az érzése, hogy azok az ő háza felé tartanak. Mit a­karhatnak? — No, hát csak nem jön haza az urad, szép asszony? — kér­dezte a bíró kedélyeskedőn, de Sári valami rosszat sejtett a sza­vában. Már az első mondattól megza­varodott. Remegett, hogyan ke­rült az ura igazolványa az ágy elé? Egyik úr a bíróra nézett: — A felesége? — Igen, a felesége ... Betódultak az udvarra. Részvétet mutattak, kérdezős­ködtek : — Rég elment? — Negyedik napja már, tessé elképzelni, — pityeredett el az asszony ?— negyedik napja... — Hm ... Ejnye, ejnye ... Mit kerülgetnek ezek a szavak­kal? Miért jöttek? Az úr rácsapott a kérdéssel: — Nem járt errefelé egy ide­gen ember? Sárinak megnyilallott a szíve. Lesütötte a szemét, megakadt a nyelve. Nyelt. — Itt kellett elmennie egy em­bernek, forradás volt a szeme mögött, ilyen helyen, ni. Az asszony belesáppadt, a fal­nak dőlt. — Megölték az uramat, jaj! A bíró vigasztalta: — Ne sírj ne. Tuggyuk ki vót a gyilkos. Csak el kéne fogni... Pedig milyen igazi jó, megbíz­ható hattárpásztor volt az a Fo­dor Pali...­­— Gyerünk, gyerünk! — sür­gették az urak a falusiakat. — Későn mehetett át ezen a helyen, ha nem látta az asszony. Sári leroskadt a fal mellett: — Hogy vót? Ha beszéljenek, hol vót, mikor vót? — zokogta. — Biztosan elrabolták a marhá­kat tőle, osztán eladták valahol sok pénzért... Sok-sok pénzért! Hiába beszélték volna el a tör­ténetet, nem figyelt oda, meg­bomlott az esze. Az igazolvá­nyért ijedt meg most. Bár égette volna el! Tyű, ha bemennek ezek a házba és meglátják az aszta­lon!? Fel akart ugrani, hogy elrejtse az írást, aztán mégis erőt vett magán, rázta a fejét tagadólag s maga elé mondta könnyein át:­­— Nem, nem láttam errefelé járni senkit... "... A férfiak siettek, üldözték a gyilkost. Messze lent jártak már a völgyben... Milyenkor ment el tőle az ide­gen? Még sötét lehetett, csilla­gos volt az ég, hajnal felé, ami­kor kukorékolnak a kakasok... Csak alig hallszik ide a kakas­kukorékolás a faluból... összetépte az igazolványt, gyu­fát gyújtott és elégette a kályhá­­á­ban... A­ következő pillanatban meg­bánta. Szaladni akart a nyomozók után, hogy megmondja: igen, itt hált nála az a forradásos­ férfi, az ura gyilkosa, de — hogy is volt? miért is volt? — sok volt a pénze, nem jött haza az ura, neki kellett a gyermek, borért járt lenn a faluban s­ este, ami­kor hazajött, csipogtak a mada­rak az erdőben, nehéz tavaszi szag úszott a föld felett... De már csak az egyik úr sötét kabátja látszott ide. Aztán elta­karta őket a domb, a mis

Next