Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-09-06 / 18. szám
r 100 mozdony Ienuta a vasváros egyik munkáslakásában született. A vas nyomta reá itt bélyegét mindenre, még az emberek jellemére is. Kemények voltak és ridegek, mint a sötétszürke érc, mely tüzes lávaként hömpölygött ,elő, sisteregve, szikrázva és vakító fénnyel a Martin-kemencék kitátott torkából, hogy aztán a reádobott föld alatt kihűljön és megmerevedjék. De volt arideg és kemény emberek külseje alatt valami, ami titkon izzott, mint a kemencék parázstengere. S megvolt bennük a vasérc ama tulajdonsága is, hogy kellő hőfok alatt acéllá edződhettek. De szürke külsejük vajmi keveset árult el belső tulajdonságaikból, a rejtett tüzekből. Ami nem csoda, hiszen már gyermekkorik játékeszköze is a szürke érc volt. Lenuta is rozsdás vasdarabokkal, csavarokkal, szegekkel, lemezrészekkel játszott a vasgyár roppant udvarain, a sínek és csillék között, a hatalmas kürtök árnyékában, ahol minden vasból készült, még a gyárépületek kormos falai is úgy szürkéllettek, mintha vasból lettek volna, a füst és korom az eget is szürkére festette, még a felhőket is, amelyek csak a hegyek felett vették fel ismét gyöngyház ragyogásukat, mint távoli mesék. Lenuta nem hallott soha tündérekről, elvarázsolt király kisasszonyokról, törpékről, óriásokról, kacsalábon forgó várkastélyokról és varázslókról. Az ő számára mindez a gyárban öltött testet, a kohók voltak az óriások, a műhelyvezetők és mérnökök a varázslók, a roppant gyárépületek félelmes csarnokai a várkastélyok. A szerszámgépek az érthetetlen csodák, a munkások serege a dolgos törpehad, amely kihozza a föld mélyéből a kincset, a vasat. És mert ez a kincs nem ragyogott, csak szürke volt, Lenuta gyermekkora isyen szürke maradt. Csak az egyik játszótársa, Sanyi tette kissé vidámabbá. Lopott neki mindenféle vasdarabot, mely még nem volt rozsdás, beavatta a fiúk csinyjeibe, mókázott és tréfált, hogy megnevettesse a vézna és szomorú kisleányt, aki sokban elütött a többi gyermektől. Mert csendes és tűnődő gyermek volt, mintha megsejtette volna, hogy korán árvaságra jut. Édesapja, Juan, a kemencénél dolgozott. A hatalmas erejű embert felette a pokoli hőség, tüdejét kikezdte a fullasztó levegő, szemének fényét felitta a kemence ajtaján kitóduló tűzfolyam. Amikor eltemették, Lenuta anyja ment a gyárba, hogy kenyeret keressen. Ő a hűtőben dobálta a földet az izzó érclávára, aztán az elosztó csarnokba irányította a tartályokat, melyek robogva szállították a drótköteleken száguldó megmerevült ércet. Amikor anyja is megrokkant és kihűlt, Lenuţa meggyűlölte a gyárat, amely elvette tőle szüleit. Nem maradt mellette senki, csak Sanyi, aki ekkor már a szerelőműhelyben dolgozott. De jött a háború és ez Sanyit szakította el tőle. Lenuţa csak annyit tudott a háborúról, hogy repülőgépek zajai zúgtak ideoda a levegőben és bombákat dobtak, melyek elől a hegyek a mélyébe épített óvóhelyre kellett menekülni. És hogy egyetlen barátját, Sanyit is elragadta tőle. Most neki kellett a gép mellé állania, hogy beteg édesanyját és magát eltartsa. A szerelőgép mellett gyűlölete a gyár iránt még fokozódott. Mindig ugyanaz a mozdulat, órákhosszat, naphosszat, hónapszámra. És mindig ugyanaz az alkatrész, egy csavar, még egy, tíz, száz, ezer. És meggyűlölte azt a csavart is, amellyel gyermekkorában játszott. Senki sem tudta, milyen keserves dolog az, mikor egy gyermek meggyűlöli egykori játékszerét, csak ő, aki ekkor már hajadonná serdült. Egyszer aztán új szó ütötte meg a fülét: béke. Sohasem hallotta ezt a szót, ugyan ki beszélt volna róla, amikor még béke volt és ki merte volna ajkába venni a háborúban? Aztán találkozott még egy ismeretlen szóval: demokrácia. Ezt az idegen hangzású szót az újonnan megalakult munkásszervezetek gyűlésein hallotta először. Igyekeztek megmagyarázni Lenusának. De bizony nem tudta felfogni az értelmét, mert változást csak a bérjavítás jelentett számára. A szerszámgép és a csavar ugyanaz maradt. De a gyárat már nem gyűlölte annyira, mert valami nagy közösséget kezdett érezni munkástársaival, ami eddig ismeretlen érzés volt számára. Egy reggel reámosolygott a műhelyvezető. — Üzenetem van számodra, mita. — Üzenet? Nekem? Kitől? Meglepett, szinte ijedt kérdéseiben benne csengett egész árvasága. — Nyéki Sándortól. Nyéki Sándor üzen Popescu Lenutának Resicára. Van itt rajtad kívül még egy Popescu Lenuta? — Nem ismerek olyat. És ha volna is, Sanyi, Nyéki Sándor csak nekem üzenhet. — Belepirult az örömbe és ebbe a vallomásba. Szeme csillogott s a szive hangosan kalapált. — De honnan üzent hát? — Rádión Moszkvából. Négyszázhúszas per tizenhatos tábor. Hogy egészséges és indul hazafelé a legközelebbi fogoly-transzporttal. Lenufa elfehéredett és forgott vele a világ. Rádió, Moszkva, számok, transzport. Mindezek úgy ugráltak agyában, mint a tüzes vasfolyamból kipattanó szikrák. Aztán sötétség. A műhelyvezető két izmos karja fogta fel. Vízzel locsolták, mire magához tért. — No, ma nem állhatsz a gép mellé, Lenuta, menj csak szépen haza és pihend ki magad, majd holnap eljössz megint. Tudod, a gép nem tréfál, egy hibás mozdulat, eS • . • ./t). — Tüdom — mondta Lenuta —, de én sem tréfálok. Nem lesz hibás mozdulat! Emelt fővel, da' .b an állott a gép mellé. Már volt értelme a munkájának: kitartani, kitartani, amíg megjön Sanyi És ama két ismeretlen szónak, a békének és demokrácinak is mintha halványan kezdett volna derengeni az értelme. Még a szerszámgép hangja is új értelmet nyert. Mintha ezt a nevet csattogta volna szüntelenül ritmusában : Moszkva, Moszkva, Moszkva. Gyorsabban múltak a hónapok is. A gyárban mindenféle változás történt, a természetben is. Rügyek pattantak az ágakon, a piszkos koromtól szürke hó is elolvadt, a pocsolyák csillogtak a tavaszi napfényben, mely áttörte diadalmasan a gyárkémények füstjét. Aztán megjött Sanyi. Lenuta félve vizsgálta. Nagyon meg is emberesedett és más volt, mint azelőtt. Csak a vidámsága maradt a régi. Mosolyogva hallgatta Lenuta elbeszélését a szerszámgépről és a meggyűlölt játékszerről, a csavarról. Megfogta izmos két kezével a leány munkában megkeményedett kezét. A szemébe nézett hosszasan, mintha a tekintetével akarna olyat mondani, amit szóval el nem mondhat: — Holnap nem mész a gyárba. Most már itt vagyok én, a feleségem leszel és dolgozok én. Az oroszok megtanítottak sokmindenre. Okleveles gépész, mozdonyvezető vagyok, úgy nézz reám. Holnap már én viszem próbaútra a legújabb mozdonyt. Majd kijössz velem a vasúti töltésre, megnézed, hogy indulok, jó? Lenuta sok mozdonyt látott már. De az új mozdony, melyet Sanyinak kell ma első útjára indítani, sokkal hatalmasabbnak, szebbnek és különbnek látszott a többi mozdonynál. Boldogan nézték, kéz a kézben. És ekkor Sanyi ravasz mosolyával mutatott valamit Lenuţának a mozdonyon. — Látod, itt van ez a csavar, amit a te géped gyárt. Az ember észre sem veszi ezen a fene nagy mozdonyon. És ha nem lenne a helyén, ez a nagy fene mozdony nem indulhatna el. Lenuta figyelmesen hallgatta, érezte, hogy ezt nem hiába mondja Sanyi s nem tréfál szokása szerint. Sanyi pedig folytatta: — Látod, ilyen csavar vagy te is a gyárban, amikor ott állasz a gép mellett és én is, amikor próbaútra viszem az új mozdonyt. S az egész gyár velünk együtt és minden kemencéjével, gépével, műhelyével csak egyrésze, mondjuk a dugattyúja, vagy a mozgótengelye annak a nagy mozdonynak, amit országnak nevezünk. Kinyújtott kezével a sínpárra mutatott. — És látod ezt a sínpárt? Ez a demokrácia, most még csak próbaútra indul rajta a mozdony, de aztán kifut a nyílt pályára, a jövő felé, új utak, új tájak, hegyek, folyók, hidak szaladnak majd elébe s utasai csodálkozva tekintenek majd ki ablakain, mert ilyen szép tájakat, városokat még sohasem láttak. Megérted ezt, Lenuta? — Meg. — Igazán? — Igazán. Be is fogom bizonyítani. — Hogyan? — Majd meglátod. Amikor Sanyi visszatért próbaútjáról, melyre boldogan és büszkén vitte az új mozdonyt, Lenuțát nem találta otthon. — A gyárba ment — mondta az édesanyja. — Azt mondta, hogy szükség van a csavarokra. KOTVAN LUCIA Szülők iskolája Az Ötünk egyik legutóbbi számában Szülök Iskolája címmel megjelent cikkem folytatásaként egy igen beszédes példa sürget, hogy újból a nyivánosság előtt szóljak. Szín: ifjúsági otthon ebédlője. Szereplők: egy röviddalelőbb leérettségizett leányka és az intézet gondnoknője. Érdeklődésemre, hogy milyen szakos és a nyári szünidő ellenére, miért látom állandóan társaságban tanulni, azt válaszolja, hogy bölcsészetre készül és azonkívül pótvizsgára segíti tanulótársait. Pár perces beszélgetés esik köztünk, mire a kislányból ömlik az elkeseredett panasz. A szülők régivágású konzervatív emberek. Nem értik meg gyermekük törekvéseit és hajlamait. Többek között ahhoz ragaszkodnak, hogy orvos vagy patikus legyen, miután ez gyakorlati pálya s ezen keresztül később gazdag házasságot köthet. Ezzel szemben a kislány nyelvész és tanár kíván lenni. Gyermek- s kora óta ez a pálya vonzza s nem tudná elképzelni az életét egy rá- s erőszakolt hivatás keretében. A szülők feltételeket szabnak s olyan messzire mennek, hogy kitagadást is emlegetnek. Igen gyakori jelenség ma, hogy a tegnap szülője a ma gyermekéhez nem tud közel kerülni. A szülők nem fejlődtek az idővel s vízözön előtti nézeteiket erőszakolják rá gyermekeikre. Ezeknek a szülőknek a legsürgősebben helyes útmutatásra van szükségük, mert ha a gyermeknek adott esetben meg is volna a helyes önnevelő ösztöne, akkor is igen káros lelkinyomokat hagy benne a szülői meg nem értés és a szülői barátság hiánya. Ilyenformán, miután nem elszigetelt jelenséggel állunk szemben, felhívom az illetékes körök figyelmét, hogyrövidesen valósítsák meg Kolozsvárt a szülői iskoláját. Bányai L. Erzsébet ! ,----------------------------UTUNK VEZESS... Nyújtsad felém kezed és vezess ... vezess Úgy rémit ez a keskeny, lenge palló. Alant, éber színnek között, hullámtaréjjal, vészesen rivalló dübörgéssel rohan egy bősz folyam. Ott túl lakik a bóldogság, a csend. Ott túl vár rám egy békés, tiszta hajlék. Hogy szállanék feléje!... ám, ha lent a szennyes ár dühösen felmorajlik, megroggyant térddel visszatorpanok. A könnyű palló ing, recseg-ropog. Lent sziklarengeteg figyel sötéten. Az őrült folyón gyilkos láng lobog. Túl boldog lak vár napsütötte réten, de visszatart a kínzó félelem. Vezess az élet és a fény felé!... A Nap hatalma hívja lelkem, hallom, de nem bocsát a szürke Éjjelé és megtörik erőm a gyenge pallón... Jöjj, fogj kézen - s vezess... vezess... vezess... JÁNOSHÁZY GYÖRGY Erdélyi Nyelvőr Szótagolás, sorvégi elválasztás Mostanában elég gyakran olvasunk hibásan szótagolt, sor végén szabálytalanul tagolt, elválasztott szavakat. A szótagolás, tehát az elválasztás szabályait a magyar nyelv természete, a szavak kiejtésének sajátsága alapján az Akadémia állapította meg. A főszabály az, hogy minden szó annyi szótagból áll, ahány magánhangzó van benne. Ezt mindenki öntudatlanul is tudja, és ha sor kerülni**': '’vesen is szótagol. Csak a massai HaxigSStíC hovátartozása tekintetében vannak olykor kétségek, tévedések és következetlenségek, nem is a kiejtésben, hanem az írásban. A szabály az, hogy akárhány mássalhangzó van két magánhangzó között, mindig csak egy tartozik a második szótaghoz; ha csak egy van, az a második szótaghoz tartozik. Például a há-bo rú, béke, fejsze, sarló, templom, osztrák, Moszkva, (nem pedig Moszkva, ahogyan már több ízben olvashattuk). Ez ellen a szabály ellen leginkább akkor szoktak véteni, ha magánhangzón kezdődő rag, képző ill az elválasztás helyén. Helyesen gy szótagolunk (választunk el): estig, hétig; pénzért, népért; Pé:e-réi, a-nyá-mé-nak; stb. (Nem pedig pét-ig, pénz-ért...); továbbá: félénk, falánk, fá-zékony, ér-zékeny; ku-bizmus, reformizmus, mar-xizmus; marxista, kálvi-nista, lutherista, stb. Külön kell szólanunk az összetett szavakról. Ezeket legokosabb, részeik szerint választani el, a kétszótagúakat természetesen nem is lehet másképpen, például: vas-út, mégis; kisasszony (kisasszony), suszter-inas (suszterinas). Az idegen összetételeket is lehetőleg így választjuk el, mert érezzük az egyes részeket, tehát: demokrácia, kilogramm, deklarálta (nem pedig deklarálta, ahogyan minapában olvastam), perspektiva (ezt is láttam perspektiva alakban), stb. Ide kívánkozik az a kérdés is, hogyan kell idegen nevekhez (szavakhoz), olykor magyarokhoz is, a -val, -vel határozóragot hozzáírni. A felelet igen egyszerű: a kiejtés szerint, tehát: Racine-nal, Corneillerel, Shakespeare-rel, mert az utolsó kimondott hang n, j, ill. r. Hasonlóképpen: Babitsosal, Madáchcsal, Kossuthtal, Marxszal, Engelsszel, stb. kötőjel nélkül. Továbbá: X-szel, Y-nal, 100-zal, 1000-rel, %-szal (százalékkal), §-szal, §-sal (szakasszal, paragrafussal) és így tovább. Megjegyzendő még:pléh-vel, méh-vel, düh-vel, juh-val, nem pedig méhhel, a h csak magánhangzó előtt hangzik (méhek, méhes). Legtöbben pénzegységünk kiejtésében és írásában hibáznak. Ennek magyar neve lej, akár egy lejről, s akár többről van szó, tehát így mondjuk és írjuk helyesen: még 1000 lejjel tartozom (nem: leuval, leivel vagy Leuval, Leivel). A többi pénznemeket is fonetikusan, kiejtésük szerint szoktuk használni: dinár, dollár, drachma, forint, frank, korona, léva, líra, márka, rubel, stb. egyet és többet jelentő számok után egyaránt. Az egyesületek, intézmények, vállalatok nevének kezdőbetűiből alakított rövidítéseknek -val, -vel raggal való ellátása kétféleképpen tör tténhetik. Vagy egységes, önálló szónak tekintjük az így keletkezett valójában értelemnélküli) nevet, és akkor úgy is bánunk vele, úgy ragozzuk, mint a többi értelmes szót, pl. az EMKÉ-vel (Emkével), azaz MNSz-szel, KAC-cal stb. vagy pedig fölbontjuk a rövidítést, kiegészítjük a kezdőbetűket és ez utolsó szóhoz függesztjük hozzá a ragot a szabály követelte módon. Tehát így: az EMKE-tel (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel), MNSzgel (Magyar Népi Szövetséggel), a KAC-bal (Kolozsvári Atlétikai Clubbal) stb. Az elsőt akkor alkalmazhatjuk, ha közismert intézményről és általánosan elfogadott, rövidített nevéről van szó, a másodikat akkor, ha egészen új névvel van dolgunk. Ilyenkor nem is tanácsos min den esetben a rövidítést használni. Egy-egy közleményben legalább egyszer (az elején, az intézmény első említésekor) a teljes nevet kell kiírni, mindaddig, míg általánossá nem válik. Azt mondja az Akadémia, hogy az egyszerű szavakat, a ragozottakat és a képzetteket is, nem a szóelemzés, hanem a szótagolás szerint választjuk el. Ezt a szabályt azonban egy esetben nem tartja meg, de akkor sem a szóelemzés kedvéért. A családnevekben előforduló kettőzött mássalhangzókat ugyanis a kiejtés ellenére, elválasztja: Kos-suth, Wes-selényi, Des-sew-ffy, Lugos-sy, Med-gyes-sy, holott mindenik esetben csak egyetlen s hangot, Dessew ffyben meg éppen zs-t (Dezsőfi), mondunk. Az Akadémia megkívánta írásmód tisztára mechanikus, aminek nem sok értelme van, helyesen szótagolás szerint így volna:" Kossuth, Wesselényi, Dessewffy stb. bármilyen különösnek és szokatlannak tetszik is a sor elején a kettős s írásképe, hiszen maga az Akadémia is Dessewffy utolsó szótagjában elválasztás esetén két f-etirat a következő sorba. Igaz, hogy nem is tehet másképpen, minthogy ez a név összetett szó (Dessewffy Dezső-ír). Legtanácsosabb azonban a tulajdonnevek kettészakítását —hacsak lehetséges — elkerülni. B. B. UTUNK A ROMÁNIAI MAGYAR ÍRÓSZÖVETSÉG LAPJA Megjelenik kéthetenként, szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal: Cluj-Kolozsvár, P. Libertăţii — Szabadság-tér 5 Előfizetési díj: negyedévre 115*—, félévre 225*—, egész évre 440*— lej. Egy példány ára: 20 lej. Hirdetési díj □ cm.-ként 5 lej. Postatakarék csekkszámla száma 40.821 Herclikovila I. PAPÍRRAKTÁRA Kolozsvár, Dózsa György utca 24—26 „MINERVA" Irodalmi és Nyomdai Müintézet, Kolozsvár. —No. 99. Fsoc. Jud. Cluj 11270 — Felelős vezető: Kiss Márton igazgató. Taxa poștală plătită în numerar •Pof. aprobării Nr. 41.158/1947.