Útunk, 1947 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1947-12-06 / 24. szám
8 A legelőn kihallgatva mentek. Egymásután haladtak fel a pap ösvényén. Árnyékukat a hold élesen rajzolta ki a martok oldaléba, de fent a hegy élén az éjszaka már megrepedt, mint egy nagy fekete tojás és puhán kezdett kikelni belőle a hajnal. A gödrökben csend kuporgott s a Telek-út felől szekérzörgés permetezett a fülükig. — Elhallgatott — horkant fel a gazda —, az most biztosan fölszedi a lucernámat — bosszankodott tehetetlenül. Megállották, néztek a hang iránt, de nem láttak az útig. — Onnét visz, ahol van — szólt a napszámos és volt valami káröröm a későn kelt szóban. Többet nem szóltak, nézték az ösvényt és mentek. Éles reggeli szellő libbent néha s játékosan dudált a léges száján, amely rozsdás gyűszűből volt s néha víz loccsant belőle a napszámos hátára. A gazda hátán a tarisnya lógott kaszanyélre akasztva s izzadtság és hagyma szaga volt. Az sem volt könnyebb, mint a léges, de a napszámost erősen nyomta. Ment meghajolva a teher alaatt és a tokjában vásott fenköve lépésre verte a taktust... Tra, tra, tra , távol, alig észrevehetően a szurdok visszaadta a hangot A gazda tokja régi tehénszarú volt. Szülenagyapjától maradott reá és foszlott madzaggal volt a derekára kötve, de a fenkő az új volt benne. Amint lihegve kapaszkodtak feli martokon, a gazda kétszer is krákogott, de nem szólt, csak fent a bércen, ahogy meglátta a búzaföldeket. — A Varga földjén úgy áll a kalangja, mint a csillag — s megállott egy lépést. — Több van, mint neked — felelt rá a másik s a hangja szúrt, mint a szamártövis. Aztán megint hallgattak, de súlyos lett a hallgatás, mint a haragosoké, pedig azelőtt sohasem voltak rosszul. Együtt nőttek fel szegénykorukban is, ha egyikkel baj volt, a másik egybe a háta mögé állott. Még télen is, mikor az asszony nem tudta, hova nyúljon, a gyermekek pedig száradtak el a hagymától, piritpuliszkától, Zsigához fordult. Az adott is jószívvel. Egy véka búzát adott, hogy megadja csépléskor s testen érte egy kaszanapszámot. Szükség volt rá, hát ígérte. — De azért mégsem igazság, hogy még éjszaka felveri az embert... Aztán most egy kasza napszámért éppen egy véka búzát fizetnek — számította. Úgy érezte, hogy az ökle kezd megduzzadni s nem átalta volna belefalni a másik hátába. Nézte izzadságfoltos, széles lapockáit s ment utána, mint aki kötve van. A gazda feléje fordult. — Ládd, abból a kevésből is jut éppen elég éhezettnek — s feljebb húzta vállán a rossz ujjast. Andrist, a napszámost úgy érte a szó, mintha aprólevelű csalánt vágott volna a képébe. Nagyot lépett, aztán mégis szélnek hagyta, csak a fogát szorította. — Akkor kedves voltál s ajánlkozó, bezzeg — morogta a gazda, de a másik nem hallotta, mert éppen akkor lépett bele egy szamártövis kóróba s sziszegve lekuporodott. Érezték mind a ketten az igazságtalanságot, de mindegyik a másikban s régi barátságukat tőből kezdte rágni a gyűlölet fűrészlábú férge. A gazda ment elől. Csutkos mezitlába volt s nagy, bütykös két keze éppen, mint az Andrisé és a másik mégis tudta, hogyha ő most elől kerülne, a gazda miccolásnak venné. Pedig valami késztette, hogy kerüljön elé, de meggondolta. Napszámos volt s napszámos csak a munkában truccolhat a gazdával. Árnyékuk fent a bércen a másik oldalukra állott, a hold félénken felkuporodott az ég közepére, átlátszó apró párapamacsok ülték meg a gödröket, távol kakaskukorékolás tekeredett a csendbe, a falvak kékszínű tónak látszottak a reggeli füstben s mikor megérkeztek a kaszálóhoz, már egy pacsirta is jó fenn járt s rajta lelkesen az ébresztőt Szótlan rakódtak le a nagy galagonyátokon alá. A világosnál mintha ők is írások lettek volna. Vérükben bizseregve indúlt a munka üteme, de mikor fenni kezdtek, a napszámos megint elkomorodott. — Jó kaszád van — vetette oda a másiknak s keservesen fente a vásott kétujjnyi élet. — Megjár — nézett fel a gazda —, de a tavalyi az enyém sem volt jobb s egy szálig levágtuk Szabóval. Az aztán vágta, ne félj — dicsekedte. — Még voltam egy rendbe veled — morogta a napszámos s úgy hersentett a fűbe, mintha a földet akarta volna kivágni a másik alól. A harmat széles ívben perdült a kaszák előtt, a pézsmavirágokkal álmos dongók borultak a földre és zsémbesen, vinnyogva kínlódtak ki a fű közül s nyers, buja és émelyítő szagok verődtek fel a kaszák nyomán. A napszámos a keskeny éllel mindkettőt vágott, amíg a másik egyet s mégis kezdett lemaradni. A gazda tempósan, nagyokat adva a kaszának, nekihajolva haladott előtte. Ha megállották tenni, kihívólag tekintett vissza s végül dühösen, mint akinek a vagyonát lopják. — Hát mi az, hej, megközeledztél? — Meg a nyomorúságban, a világ jellegét — csikorogta a napszámos s összeszorított foggal vágta. Vágta, hogy messze kirepült a rend és tenyerén keresztül a kasza hersegése átment a vérébe. Ledobta a kalapját is Aprókat adva a keskeny vasnak, nyeste szaporán, mint a gép. — Vágjad! — rikkantott s kaszája hegye, mint a felhergelt kígyó üldözte a gazda farkát. Izzadt, hogy szakadt róla a víz, de a második rendnél mégis lemaradt s mind távolabb kerültek egymástól. — Na, fiú — hallotta az ötödik rend után gúnyosan a háta megett s úgy nézett fel az égre, hogy harapjon bele. A másik már a sarka mellől vágta. Lihegett, mint az űzött állat, de ha nagyot adott a keskeny kaszának, elhagyta a füvet s vergődött szaporatlanul. — Na, pajtás, én nem korpát adtam — hallotta már másodszor a háta mögött. Ha másképp hátulsó volt, legalább a munkában felül akart kerülni a másikon s né, kacagást űz belőle. Nem szólott, csak az álla reszketett és a kaszáját vetette jó hátra, hogy a gazda ne mehessen közel. De az félrevágott s kezdte kikerülni a renddel. — Te, csúfot akarsz űzni belőlem? — sziszegte, mikor iránta ért. — Amiért megettem a búzádat s hogy szegény vagyok, ne csúfoljj ki te. Nézd meg ezt a kaszát!... S fenyegetve villant a keskeny penge. — A napszámot elkívánod ingyen s kikacagsz, ugye. Fizess ki, hogy vegyek kaszát. Szem a búzádat úgyis megadom. — Kifizetlek te, hogy... — hirtelen elharapta a szót s ingerülten félrevetette a kaszáját. — Gyere üljünk le enni — és anélkül, hogy hátranézett volna, elindult a tarisznyája felé. Hallgatva ettek s kerülték egymás szemét. Ellenségek voltak, teli keserűséggel, gazda és napszámos. A tokok oda voltak támasztva a bokor tövéhez és nagyszemű serény hangyák mászkáltak rajta. A gazda a légerhez fordult s addig a másik kezébe vette a tokját. A fenkövet kivette, egy darab szalonnát vetett bele s visszatette, oda ahol volt. — Most kaszálj aztán — gondolta. Evés után egyszerre fentek. — Eregy elől — mondta alázatosan a napszámos s beállott a másik rendjébe. A gazda úgy két lépés után megint fent. A napszámos a nyomában volt, kezdte űzni. A gazda minden lépésre fent, végül kételkedve nézegette a kaszáját, csóválta a fejét s mind aki valamit nem ért, morgott dühösen. Verte magát, de a kaszája csak tépte a füvet. Fente merőben s kapkodta ijedten a fejét, mert a keskeny kaszaél a sarkát fenyegette. — összetörtek a ... — s úgy vágta földhöz a kaszáját, hogy pengve csapult fel az éle. — Ez is valami új kurázsi? — * hergelte a másik s kezdett átkanyarodni a rendjébe. — Ez isten uccse valami csinálmány! — kárpálódott kivörösödve a gazda s már a második trendből állott ki. — Nézd meg, ez viszi, mint a borotva — adta kezébe a magáét a napszámos.— Menjen, mint a tüzes gyík — lelkendezett a gazda s vágta jóízűen. — Na vágjad csak... — Cseréljük el mára — ajánlja fel nagylelkűen. — Ne kínlódj vele, — napszármos kasza az. — Hát ez neked kínlódás? Nézd meg azt, — intett gyűlölettel a magáé felé. A napszámos felkötötte a tehénszarut — Cseréljünk követ is. A gazda vágta elől. A napszámos utána. Néhány vágás után hátrafordult és egy katáng szálával hüvelykujjnyi szalonnát piszkált ki a tok fenekéről, a követ végigdörzsölte földdel, tiszta vizet öntött a tokba, fent s aztán nekieresztette. Egy-egy fellépést fogott egyszerre. A harmat az alsó füvekről apró szivárványok képében rebbent előtte, a palangók rongyosan ütődtek félre egy-egy virágról, szemében szikrák pattogtak. Vágta összeszorított foggal, mintha az igazságtalanságot vágta volna a világ színéről. A másodikrendbe utolérte gazdát. Nem kerülte ki, de szorította. Rajta volt, mint vad az üldözött állat nyomán. — Eregy elől, — állott ki a gazda. „ — Vágjad csak, sze jó kasza van a kezedben, — s ott maradt a sarkában. — Eregy elől! — sziszegte a gazda s bajusza reszketett a méregtől. — Eregy csak! — Intett csendesen a másik — magadnak csinálod s nem ingyen, mint én. Eregy! — És üldözte tovább, maga is belerészegedve a munkába. Dongó fészkeket vágtak fel a mohából, melyekből, mint a megolvadt napfény méz cseppent ki, de nem látták. Apró madarak lábát szelte le valamelyik s a kicsi pelyhes állatkák ott hengereztek a rend szélén, míg anyjuk kétségbeesve keringett felettük, de nem ügyelték. Dulakodtak keserű gyűlölettel. — Te — fordult szembe sziszegve a gazda — evvel köszönöd meg, hogy nem döglöttél éhen? — Na... — állott meg a másik s nagy kemény öklét meglógatta a levegőben. — Köszönet kell neked ? Még köszönet! Akkor adtál volt, hogy most kétszeresen tudd viszszavenni. Te, te hörcsög!— Keményen belevágott a fűbe s aztán hirtelen megállott. — Te, az ámmenedet, még a keserűségemből is neked van hasznod — s vágta tortyább. A gazda sötéten nézte a keskeny napszámos kaszát s tenyere csikorogva szorult a mankón. Régi barátságuk valahonnan egészen a mélyről sajgott csak elő, mint kiszáradó kút fenekéből a forrását vesztett víz. Kaszások HORVÁTH ISTVÁN NOVELLÁJA Két különös szavalat Bevallom őszintén, én nem szeretem ezt a műfajt, a szavalatot. Fölöslegesnek érzem. Nem kell, nem kell, nem kell — ezt ismételgetem magamban, ha verset hallok előadni. Nekem ne követítse senki se a verset. Semmivel. Se arcjátékával, se hangja rezgésével, lélekzete ütemével. Nem kel. Elég nekem a vessző, meg a pont. Az a néhány írásjel, mélyen át, mint pompásan kiépített csatornahálózaton keresztül körülölel és átitat a vers. Nincs hiányérzetem, ha csak erre vagyok utalva. Sőt. Egyes francia költők, Aragon és mások, úgy látom újabban még az írásjeleket se használják. Se pontot, se vesszőt. Drót nélküli távírón, adják le jeleiket — és ez se zavar. Tudom, vannak ellenérvek is. Ismerem őket és — elfogadom. Az eszemmel. Vagy ... legyünk őszintébbek... — épp csak az eszemmel nem: az értelmem idegenkedik a fölösleges harmadiktól. Előfordult nagyritkán, ha Ascher Oszkár, vagy szegény Brassai Viktor barátom volt az a harmadik közénk tolakodó — így hármasban is bizalmasan elcseveghettünk a költővel. Még azon is rajtakaptam magam némely szavalatok közben, hogy egy-egy fortissimo alkalmával a művészi élvezet — állítólag — legcsalhatatlanabb jelei mutatkoztak nálam: egyszerre forró és jeges ujjú csápok motozták végig a gerincemen, fel egész a fejem búbjáig. Viszont ez lehet valamiféle ideges tünet is. Ha üveget körömmel érintenek, akkor is menten és menthetetlenül így vagyok azokkal a csápokkal. Szóval, gyanús műfaj és erre kár több szót vesztegetni. Hanem a Magyar Népi Szövetség bukaresti szervezetének legutóbbi művészestjén két különös szavalatot hallottam. N. Fa ga dáru román előadó művész magyar nyelven és Paál Magda magyar előadó művésznő román nyelven szavalt. Erről szeretnék szólni. „ felszállón a páva“ — jelentette be N. Fagadaru. És bizony mondom, azon nyomban fel is szállt a páva. Még a szárnya suhintását is hallottam. Hű, az áldóját, másképpen lesz végre, teringettét, új szelek nyögetik az ős magyar fákat, de hogy, de mennyire, Istenem!... Agról-ágra, bogrólbogra, lombjától a tövéig nyögette az ős magyar szavakat ez a más erdő fáin növekedett szellő... Nem tudom, értette-e Fagadaru a szöveget ? Nem tudom, formált-e magyar szót valaha is az ajkai De a két vagy három perc alatt, míg a dobogón állt, Ady szíve dobogott a keblében, — ez biztos, így kell szavalni, mint az írótoll, a szedőgép! így, betűről-betűre próbálni a szót. Úgy, mint aki először beszél ezen a nyelven, úgy — ahogy a költő írja a versét: N. Fagadaru —, köszönöm, ön merészen, vakmerően állt Ady mellé és felvérezte ajkát, — mint ő — az érdes valóság csókjában. •M. Paál Magda románnyelvű szavalata nem lehetett rám ilyen elemi hatással, ő bizonyára a románajkúak ínyét perzselte fel N. Bacovia költészetével. De a szívemben maradt két sor, amivel talán, nélküle, románok és magyarok mai boldog öntárulkozása nélkül sohasem találkoztam volna. La mine-în sânge Istoria contemporană — plânge. O, az én véremben is sír az újkori történelem! ... De elnyomja és túlszárnyalja a gyászt az Új Kor ujjongása. SONIAL A TEMESVÁRI KONGRESSZUS IRODALMI ÉS MŰVELŐDÉSI ESEMÉNYEI A Magyar Népi Szövetség temesvári nagygyűlésére százával összegyűlt kiküldöttek nemcsak politikai találkozón vettek részt, hanem komoly irodalmi és művészi megnyilatkozásoknak is tanúi voltak. A kongresszuson a politikai megbeszélések mellett napirenden szerepeltek szellemi, irodalmi és művészi életünk kérdései is. Jelen voltak a nagygyűlésen a magyar írók, művészek, kulturális intézményeink vezetői, hogy népünk mellett vallomást tegyenek. Ennek a feladatvállalásnak a jegyében zajlott le a zsúfolásig megtelt Román Operában a magyar írók irodalmi estje, amelyen Groza Péter miniszterelnök is megjelent. A nagygyűlés résztvevői és Temesvár közönsége olyan szeretettel fogadták a kongresszuson megjelent magyar írókat, amilyenre a felszabadulás óta mégalig volt példa. Gaál Gábor, Kiss Jenő, Asztalos István, Szemlér Ferenc, Szobotka András, Balogh Edgár szereplésükkel azt dokumentálták az irodalmi esten, hogy az íróink valóban népünk és demokráciánk szolgálatában állanak. Az irodalmi est keretében közreműködött a temes megyei Szakszervezeti Tanács Flacăra munkásművész-együttese. A több, mint száz tagból álló ének- és tánccsoport kétségtelen bizonyítékát adta annak, hogy egy új közösségi művészet van kialakulóban. Ez az új, a városi munkásság közösségi erejéből fakadó művészet az ősi népi kultúra értékeivel ötvöződve, a legigazibb tánc- és dalkultúrát teremtheti meg.• Temesvárnak évek óta nincsen állandó magyar színháza, jóllehet ez a város valamikor ,a magyar színészet egyik legkedveltebb otthona volt. És ma is rajongással veszi körül egy-egy időnként megjelenő vendégegyüttes szereplését. A hiányzó, rendszeres színházi előadásokat a műkedvelő együttesek igyekeznek pótolni. Talán egész Romániában nincs még egy város, ahol olyan komolyan vennék a műkedvelő előadásokat, mint Temesváron. Minden kerületnek, gyárnak, nagyobb üzemnek megvan a maga színjátszó együttese. És dicséretükre legyen mondva, olyan darabokat játszanak, amelyek komoly színházak műsorát is gazdagítanák. A kongresszus alkalmából a temesvári szervezet színjátszó együttese a tragikus sorsú Sárközi György Dózsa drámáját tanulta be és adta elő a volt Tiszti Kaszinó nagytermében. Ez a vállalkozás több volt egyszerű műkedvelői előadásnál A gondos rendezésben hamisítatlanul jelent meg Dózsa forradalmár alakja és egész teljességgel bontakozott ki a színpadon az a tűzzel telített kor is, amely megváltást kívánt hozni népünknek s mégis elfojtotta a nagy akaratot. Az egyes szereplők, kik egész nap a gyárakban, üzemekben dolgoztak, annyi felelősségtudattal készültek az előadásra s olyan meggyőző erővel elevenítették meg a dráma egyes szereplőit, hogy hivatásos színészeknek is dicséretükre vált volna. A Dózsa-dráma előadása után magyar és román népi táncok kerültek bemutatásra. Külön színt jelentett a műsorban a parád szerb tamburás zenekar és énekegyüttes szereplése és a rékási horvát táncos csoport.A Dálnok község művészi fafaragású hatalmas kopjafát küldött Temesvárra, hogy nagy fiának, a forradalmár parasztvezérnek megégetési helyén emléket állítson a kongresszus. A gyönyörű fekvésű Kis-Dózsa parkban — közvetlenül a kivégzési hely közelében— felállított tölgy kopjafát egyszerű kovácsolt vaskorona díszíti. A kopjafába csak ennyit vésett szülőfaluja kegyelete: Dózsa 151 fI. A Magyar Népi Szövetség kongresszusa küldöttségileg helyezte koszorúját a felállított emlékműbe. A hatalmas kopjafa büszkén áll a kivégzési helyen, de várja, hogy átadhassa helyét a forradalmár parasztvezért megillető monumentális Dózsa-szobornak. SZABÓ LAJOS. UTUNK