Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1948-01-10 / 1. szám

Ipari termete$ — munLá$o$zfáL „Mindent elborító, rejtelmes, megrázóan fenséges erdőrengeteg borította századokkal ezelőtt ezt a területet, ahol most házak, ko­lóniák sorakoznak egymás mel­lett. Egy pár darócruhás román pásztorcsalád húzódott meg fá­ból összerótt házában, félve a farkasoktól, rettegve a medvék­től a mult század elején Petro­­zsény helyén s most fényes jár­dán, ragyogó villanyárban sürög­­forog a nép Petrozsényben.“ E­z az idézet summásan fejezi ki Petrozsénynek egy kis pásztor­településből várossá való fejlődé­sét. A Zsilvölgy szenét már az ókor népei is ismerték, a völgy vizei messze vidékekre elhordták a hegyek fekete, titokzatos kin­csét, csak nem tudták, mit kezd­jenek vele. Évszázadok teltek el, míg a­­XIX. sz. harmadik negye­dében ki nem bontakozott e tá­jon is egy új ütemű átalakulás, egy, az előbbihez képest minden tekintetben más életforma. Egy XVIII. századvégi összeírás ép­pen csak megemlíti Petrozsény nevét s mindössze 48, túlnyomóan szétszórtan települt pásztorcsa­ládról ad számot. A mult század­­ negyvenes éveiben magánosok kutatnak itt először szén után, inkább csak kíváncsiságból, min­den számítás nélkül. Az ötvenes években másutt már működő bányatársulatok, a hatvanas évek­ben maga az államkincstár fogott hozzá bányák feltárásához. Ez­zel megkezdődik a nyers termé­szeti táj kultúrtájjá való átala­kulása, letarolják a fákat, egyen­getik a földfelszínt. A legelső nyomorúságos lakásokat m­aguk a munkások építik, fából és vá­lyogból, a brassói bányatársulat már szabályos utcasorokat és egyforma kertes munkáslakáso­­kat, a kincstár hivatalnoki épüle­teket emel. A szén által idevon­zott emberi vállalkozás nagysza­bású építőmunkát fejt ki. A pász­toréletformát folytató kis román település lakói részben a he­gyekbe menekülnek, részben szál­lító­munkát vállalnak a bányák körül. Új embertípus — a bánya­munkás — hódít magának életet. Átalakul a táj eddigi elmaradt mezőgazdálkodása is. A helybe­liek az újonnan bevándorolt bá­nyamunkásoktól tanulják meg a krumplitermelést, amelyről addig nem is tudtak. A lakosok ugyan­is állattenyésztéssel foglalkoz­tak s állataikat ősszel cserélték el a völgyi települések vásárain élelemért, főleg kukoricáért. A bevándorlók száma évről-évre nő, a település emberi terjeszkedése és kiteljesedése megdöbbentően rohamos. Erdély különböző ré­szeiből, főleg a Székelyföldről, Bu­kovinából, Csehországból épp­úgy vándorolnak ide az emberek, mint Ausztriából, Olaszországból, a közeli Olténiából. A hatvanas évek közepén fekteti le az Első Erdélyi Vasúttársaság Arad és Gyulafehérvár között a vasútvo­nalat s ettől kezdve az erdélyi vasútépítés fejlődése és a petro­­zsényi szénmedence fejlődése együtemű. 1864-ben a szenet ki­termelő vállalkozó és vasútépítő vállalkozó (mindkettő osztrák üz­letember) között megegyezés jött létre, hogy Dévától Petrozsényig kiépítik az első szárnyvonalát; ez utóbbinak mérnökei hamar mun­kába állanak s 1870 augusztus 18-án befut az első vonat Petro­­zsénybe. A vasúttal együtt jelent­kező új szállítási lehetőség nagy­ban növeli a termelést s olcsitja meg a fontos nyersanyagot. Kezdetben két vonatpár közleke­dik s napi 30 vagon szenet szállí­tanak. 1871-ben a termelés túlnő a szállítás e megnövekedett lehe­tőségein is s ekkor merül fel terv, hogy útat vágjanak és vas­úti vonalat fektessenek le Olté­­nia és a Duna felé. Egy belga­­francia tőkéscsoport (amelynek egyik tagja a mexikói császár), szerződésben vállalja a vasútvo­nal megépítését, de visszavonul, amikor tudomására jut, hogy a magyar kormány a predeáli völ­gyön és az orsovai szoroson ke­resztül építi ki keletre vasútvo­nalait. (A Zsilvölgyet és Olténiát összekötő vasútvonal napjaink­ban kerül tető alá!). Ezzel jó fej­lődéssel párhuzamosan nő az em­beri tényező is: mind több és több új település jut életlehető­séghez, újabb bevándorló hullá­mok érnek ide , főleg a régebben bevándoroltak rokonai jönnek: kereskedők iparosok, építőmeste­rek, később orvosok, ügyvédek, közigazgatási emberek. 1818-ban 323 lakosa volt e telephelynek, 1869-ben 1728, 1890-ben 3.774, 1914- ben 17.600, 1925-ben 22.528 (ebből 10.788 bányász). A városkép új középületekkel, iskolákkal, kór­házakkal gazdagodik, rendező pályaudvart, tégla-, cserép-, bőr­és bútorgyárat, mészégetőt építe­nek, kiépítik a villany-, víz- és csatornahálózatot, rendezik az utcákat, üzemi, irodai épületeket emelnek, mozi, majd színház nyitja meg kapuit, kezdetben he­tenként, majd naponként újság jelenik meg.* Kisebb-nagyobb mértékben ugyan, de kimutathatóan Erdély legeldugottabb zúgában is érez­tette hatását az a nagy átalaku­lás, az a változás, amely Petro­zsény esetében oly hatványozott mértékben mutatkozott. Az ipari forradalom a XIX. század elején Nyugateurópában futotta be a maga útját s a század utolsó harmadában eljutott Erdélybe is. Az ember által alkotott új ter­melőeszközök és termelési eljá­rások, a gazdálkodást egészében átható kapitalista gondolkozás­mód és szervezés egy fél évszá­zad alatt teljesen megváltoztatta az európai s egyben az erdélyi társadalom képét. A felsorolás számára kecsegtető idegen, kül­földi példák helyett az erdélyi példák végtelen sokaságát hoz­hatnék fel, amelyek mind ugyan­azt domborítják ki: nem előbb és Az 1890-es években történt, hogy a háromszéki Kőröspatakon az egyik falubeli gazda harcsafű­részt vásárolt. Az új szerszámnak nagy sikere volt: mind többen és többen kérték kölcsön, míg végül tulajdonosa húsz krajcár napibért szabott érette. Amíg több is került a faluba, ezt az egyetlen korszerű eszközt bérelték mindazok, akik hozzájuthattak. Az emberi eszközvilág átalaku­lása, a társadalom termelőmunká­jának tökéletesedése sokkal alap­vetőbb művelődéstörténeti kérdés, mintsem hogy néhány ilyen adat világánál lényegét érinteni tud­nánk. Meg kell elégednünk azzal, hogy röviden rámutassunk, a múlt század második felében, az erdélyi falu eszközvilágában végbemenő forradalmi átalakulásra és a vele­járó paraszti életforma változásra. Szinte hihetetlennek tűnik, any­­nyira közeli — egy emberöltőnyi —­ az ideje annak, hogy a vasesz­közök, összetettebb szerszámok, a gépek a falusi termelő­életben vég­re szerephez juthattak. Három­szék- és udvarhely megyei nyári kutatóútunkon mindinkább meg­bizonyosodtunk arról, hogy a 65—80 éves emberek ifjúkorában az évszázados primitív eszközök és termelési módszerek még teljes mértékben használatban voltak. Az elkésett átalakulás is ugyanebben az időben jelentkezett. Élénken emlékeztek, sőt gyakran az idő­pontját is meg tudták határozni annak, hogy mikor került a falu­ba az első vaseke vagy cséplőgép, valamint azt is, hogy mikor vál­totta fel például aratásnál a sarlót a kasza. A Székelyföldön 60—70 évvel ezelőtt még faekével szántottak, amit rendszerint mindenki maga készített el. Rajta csak az ekefogó szeg volt vas, meg az ú. n. szántó­vas volt vaslemezzel borított fa, vagy fanyélre erősített vaslap. Ter­mészetesen ez a szerszám, miután csak megtúrta, megkarcolta a föl­det, szakszerű talajművelésre al­kalmatlan volt. Jobb hijján azon­ban évszázadokon át ennek alig tökéletesedő példányait használ­ták, ugyancsak házilag gyártott egyéb eszközökkel együtt. Még ma is mutatnak vasalatlan, rásnélküli szekérkerekeket és a fakószekér­nek más megmaradt darabjait. Ha leírását tudják adni a két ujjnyi szélességű vaslemezzel borított ásó­nak,a faboronának, villáknak és számtalan más, akkor még általá­nosan használt eszköznek. Tartós­ságukhoz sok szó férhet. A népi emlékezet szerint a gazdák pótal­katrészekkel és szerszámokkal fel­szerelve mentek erdőre, mezőre. Az M" nem később, ekkor azonban teljes intenzitással bontakozott ki Er­délyben a nagy átalakulás. Re­­aliza és a vajdahunyadi vasipari üzemek ekkor fejlődtek, a mére­teket tekintve, Keleteurópa leg­nagyobb, technikailag pedig leg­fejlettebb vas- és acélipari üze­meivé. Nyomában mozgásba lendül az egész erdélyi társadalom, lent és fent egyaránt. Az erdélyi társa­dalomkép átalakulásában a" leg­lényegesebb jelenség: a nagy­ipari munkásság megjelenése. A múlt század utolsó harmada előtt a modern értelemben vett ipari munkásság Erdélyben teljesen ismeretlen fogalom. Viszont már a nyolcvanas években asztaltár­saságok, a kilencvenes években pedig szakszervezetek keretében szervezkedik munkafeltételei és életfeltételei megjavítását köve­telve. Az erdélyi ipari munkás­ság kialakulása és fejlődése úgy részleteiben, mint egészében fel­derítetlen. Az esemény-, telepü­lés- és fejlődéstörténet adatai szétszórtak, ismeretlenek. A leg­többet­­ még mindig a kapitaliz­mus terjeszkedéséről, sikeres vál­lalatalapításairól, üzleti eredmé­nyeiről tudunk, annál kevesebbet az erdélyi dolgozó munkásság életéről és fejlődéséről. Ideje ku­tató figyelmünket erre irányí­tani. MARKOS ANDRÁS eltörött szekérkereket, a kihullott boronafogakat a munkahelyen cse­rélték ki vagy javították meg. Mi­után erre gyakran szükség volt, a kezdetleges eszközök miatt amúgy is lassú munkavégzés ideje még hosszabbra nyúlt s ezáltal a ter­mészet, az időjárás szeszélyeinek is jobban ki volt szolgáltatva a földművelő ember. „Az idő a gaz­dag­szólás híven kifejezi azt a ter­mészettel szembeni függőségi ér­zést, amely a primitív eszközök és hagyományos termelési módszerek korában a paraszti gazdálkodásnak alapvető jellegzetessége volt. A népi gazdálkodásban végbe­menő átalakulást legjobban a cséplés eszközének és a cséplési munka időtartamának megváltoz­tatása fejezi ki. Régen a kézicsép, csíkicsép néven ismert szerszám egész télen át használatban volt. Száz kalangya gabona kicséplésé­­vel tavaszig is elfoglalatoskodha­tott egy-egy kisebb munkaerejű család. A háziasszonyok jóelőre kitakarították, megtapasztották és ledöngölték a csűr földjét. Ott verte — rendszerint két ember — kézicséppel a gabonát, amíg a szem kipergett belőle. Közben vá­­gógereblyével, felezőseprűvel, szó­rólapáttal és disznóbőrrostával is dolgozniok kellett, hogy a sokféle művelet során megtisztuljon a Virpi beAAnd&e&zU&z&l­ Mértföl­dléptekLel... — 1947- december 30 — Mértföldléptekkel jár ma az idő, útjában minden rozsdás zárat letép. Ódon várak tornyos falát ledönti s Téged emel ma trónusára: NÉP. Nézz önmagadra! Gigász karodnak izmán lesiklik már minden dühödt csapás. A legnagyobb Te vagy ma e hazában, jogod, erőd, hatalmad,­­ nem vitás. Nézz körül havas mezőknek végtelenjén fehér városok, falvak gyöngysorán, a dolgozók világa lett az ország s hatalma nem jött későn, sem korán e­lőtt, amikor jönnie kellett, amikor szülte a mindent érlelő: IDŐ. A föld körül az éterben dalolja miriád rezgés, miriád hirvivő. Szivek ujjongnak és szivek remegnek, szent méltóságod új magasba lép, elorozott jogaid ura lettél és kézbevetted sorsodat ma : Nép. W. RÓZSA ALIZ szem a polyvától, szeméttől és ide­gen magvaktól. Ez az évszázado­kon át kiformálódott munkamód sok időt vett igénybe. Háromszé­ken pl. az átlagos gazdáknak is külső munkaerőt kellett igénybe­­venniök s ehhez a helybeli földte­­len vagy kistermésű szegénység sem volt elég. A búzaszegény Csík­ból érkeztek munkakereső csíki cséplők, akik az Olt-fejben, a kő­röspataki kaszálón gyülekeztek. Mint ősszel a gólyák, úgy lepték el fekete-fehér öltözetükben az út­menti rétet. Ott pihentek meg és bár nagyrészüknek megvolt már a szokott helye, oda jártak el nem szegődött cséplőt fogadni a kör­nyékbeli gazdák. Ezek az idény­munkások — a háromszéki síkság falvaiba eloszolva — rendszerint csak tavasz felé tértek vissza me­gyéjükbe. A 70—80-as évek táján azonban a helybeli szegénységgel együtt más munkalehetőség után kellett nézniök, ebben az időben je­lentek meg ugyanis a két lóval hajtott ú. n. lovasmasinák, járgá­nyok, majd a 90-es évek elején a gőzgéppel hajtott kezdetlegesebb cséplőgépek. Ezek aztán pár óra vagy egy-két nap alatt elvégezték azt, ami azelőtt sok embernek egész télire való munkája­ volt. Az új, korszerű eszközök beve­zetése a meggyorsuló munkaütem és más szembetűnő előnyök elle­nére is igen nagy ellenhatással ta­lálkozott. Főleg a hagyományokat, az élet régi stílusát megszokott öregek törődtek bele nehezen az átalakuló világ számtalan újításá­ba. Sepsibodokon ma is mesélik, hogy egy hetven éves gazda a düh­től és szégyentől ájultan esett ösz­­sze, amikor fia az udvarukba is behúzatta a cséplőgépet. A primi­tív termelési eszközök változásá­val egyidejűleg a népi termelési rend, társadalom, életforma és kultúra minden területén alapvető változások szerves folyamata in­dult meg. Az évszázados mozdu­latlanságba, merev társadalmi és gazdasági kötöttségekbe, szigorú hagyományokba ágyazott falusi élet — úgy tűnik — a kiegyezés utáni évtizedekben lép rá a kibon­takozás útjára. A rendiség korabeli életforma jogi kereteinek felszá­molását már az 1848-asi szabadság­­harc biztosította, a hagyományok bomlását, az újszerű formák kép­ződését azonban csak a kiegyezés utáni időben figyelhetjük meg. Ha mindezt nem egy vidék és egy társadalmi réteg elszigetelt kérdéseként fogjuk fel, hanem a napjaink társadalomképét kialakító folyamattal való összefüggéseit ke­ressük, e problémakör lényege mindjárt szembetűnőbbé válik. Nyugaton nagyjából 1760 és 1820 között indult meg a tudományban az ipari, gazdasági forradalom. Ennek magyarázata elsősorban a termelési eszközök, új nagyje­lentőségű szerszámok, gépek és technikai módszerek feltalálása és bevezetése. Hatása nem volt kis jelentőségű, hiszen a civilizált vi­lág egészére kiterjedő társadalom­alakulás járt a nyomában. Ezek a ma nagyon is jól ismert fogal­mak: technikai haladás, tömeg­termelés, munkamegosztás, világ­kereskedelem, tőkeöszpontosulás, munkáskérdés, osztályharc — hogy csak egy párat említsünk — mind­ennek a mély és gyökeres társa­dalomalakulásnak egyes jelensé­geit nevezik meg. Ennek, az emberi társadalom egészére kiható folyamatnak — a feudális társadalom kapitalistává alakulásának, majd válságának — mi is részesei voltunk. Társada­lomszemléletünk kialakításához nélkülözhetetlen e változás jelen­ségeinek és azok szerves történeti­társadalmi összefüggéseinek vizs­gálata. IMREH ISTVÁN UTUNK ! A népdal és társai Nálunk magyaroknál mintegy száz évre becsülhető a népköltés iránti önálló és egyre erősbödő ér­deklődés s ezzel pontosan egykorú az a néha kétségbeesett, máskor panaszos és lemondó figyelmezte­tés is, amely majd mindenik nép­költési gyűjteményünk lapjain vé­gigborong, a népdal pusztul, tizen­kettedik óráját éli, eltűnik. Nem állítjuk ugyan mereven, hogy e bo­rúlátás minden reális alapot nél­külöz, de határozottan helyesbít­jük és az igazi útra egyengetjük azokat a megállapításokat, ame­lyek megokolatlanul ilyen szélső­séges végletben csaponganak. Lás­sunk két olyan megnyilatkozást, amelyek nem a lélekharang hang­ját utánozzák, hanem a valóságot tükrözik. Az első Kodály Zoltáné, népzenénk méltán világszerte is­mert és nagyrabecsült kutatójáé: „A hagyomány formái változhat­nak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét ki­fejezi.“ A másik véleménymondó, Konsza Samu, közel három évti­zeden át „földközelben“ tanulmá­nyozta a háromszéki népköltést s bőven volt alkalma meglátni az igazat: „A kuruckorban bujdosott a szegény kuruc, a múlt században a gőzösnek hat ablakán Miklós hur­szár nézett ki, 1928-ban pedig már taxi viszi a regulát be Romániába. A múlt században még bocskorban hajtotta a székely földműves a két ökröt a barázdában; ma a bocskor és a két ökör mellett lábszárvé­­dős-bakancsos szántóvetőt és trak­tort is lehet látni a háromszéki Szépmezőn. És nem mondhatjuk, hogy a lábszárvédős-bakancsos székely kevésbbé nép, mint volt a bocskoros. Nép ez is, csak más, mint ahogy a vaseke is más, mint a faeke.“ Van itt valahol szó eltű­nésről, pusztulásról? Egyáltalán, csak változásról. Vigyázzunk azonban, ez a „csak“ nem akar kicsinyítő lenni, sőt ki kell jelentenünk, szerfölött nagy és tanulságos az a változás, ame­lyet a népköltészet a múlt század vége felé átélt. Lássunk két egy­szerű jelenséget az általunk jól is­mert területről, Délháromszékről. Az egyik a századvégi háromszéki vasút megnyitása, ami miatt mél­tán lelkesedhetünk az egykorú szemtanúval, Hankóval: „A szár­­nyaskerék nagy hódítást tett az erdélyi részekben; uralma immár kiterjed a par excellence Székely­földre is. 1891 óta a tejjel-mézzel folyó Barcaságról naponkint két­szer gőzkocsi robog be a délibábos háromszéki zónára s röpíti azon keresztül az utazókat.“ A másik jelenség — szintén Sepsiszentgyör­­gyön — a szövőgyár megnyitása. Figyelmezzünk ismét a lelkesedés akkori hangjaira: „A gyár szőtte­sei idehaza is kezdenek már job­ban elterjedni s hogyha a háziasz­­szonyok némi előnyt nyújtanának ennek a másfajta szőttemények fe­lett, s mint hazai terméket felka­rolnák, a székely szőttes igen ke­resett cikké válhatna s a vállalat megizmosodását is elősegíthetné.“ Iparosítás, vasút: az újabb idők minden haladó emberének lelkesítő eszméi ezek s hogy csak egyre em­lékeztessünk, Petőfi már jó száz évvel ezelőtt megírta a vasút dí­cséretét. S az eredmény, a következmény ? Annyi van, hogy azt sem tudjuk, merre, kapkodjunk, hogyan rend­szerezzük őket. Kezdjük talán a fo­nóval, amely Délháromszéken eb­ben az időben váratlan gyorsaság­gal megszűnik. Ez természetes, hi­szen a fennebb emlegetett „szőr­temények“ minőségükkel, alacsony áraikkal s nem utolsó sorban a gyors és olcsó vasúti szállítással igen megnyirbálták a mértéktelen háziipart. Nem így régen, amidőn a falusi család — termelőközös­ség — szinte teljes önellátásra volt berendezkedve s a kendermag el­vetésétől a kendering megvarrá­­sáig mindent házilag végzett. Vé­ge-hossza nem volt a sok szövés­­fonásnak s ezzel együtt természe­tesen a mesének, dalnak, tréfának , a népköltés minden elképzelhető formájának, hiszen ezeknek mind a fonó a legmegfelelőbb környezet. A harcsafűrész és társai más ol­dalról a nyári közösségi munkát, a kalákát ítélték haladásra. „A néphagyományok elsősorban a kö­zösségi jellegű megnyilatkozások és intézmények keretében marad­tak meg és élnek tovább“ — ösz­­szegezi Gunda Béla a néprajztudós

Next