Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1948-05-25 / 10. szám

6 ■ TAVASZI EST AZ URINEGYEDBEN Felleg-bárányok­ legelik az égen a lovászi hold ezüst súgóról, a május-esti langyos csendességben az úrinegyed számos ablakát homály lepi. Kimúlt vágyak homálya, mit új, tetterős álmok váltanak, mert régi lakóit a negyed kihányja, mint szennyes nyálát a gyulladt gard­. S a fákon mégis édesen alusszák e­l­ álmukat a lombok, levelek, a villanylámpák arany fényuszályát lebbentik sürgő munkásemberek, kik a pártházból özönlenek most ki, teremlő gonddal homlokuk mögött, mert nagy dolog végre embernek lenni az úrinegyed rácsai között. A dinom-dánom idői lejárván gyakran zengnek ill proletárdalok, dolgos kéz moloz gőgös kapuk zárján s őrségei állnak munkás nappalok. Más már az úrinegyed esli lángja, az idő seprője is is tisztított, cifra delnecskék libbenő szoknyája nem felhőzi már ill a holnapot. Csillog május égboltján a csillag, békén borong a volt villanegyed, mézzel hizlal a teli akács­illás, estél követnek frissült reggelek. Vihar vitte szél a negyed szemetét, i­ is új nótát fújnak a szelek, játszó felhőkkel népesül be az ég, szép álmokat, teremlő emberek ! „ SALAMON LÁSZLÓ BÁNATOS TilajtZonjái Tulajdonképpen nem értem, miért olyan bánatos. „Három szoba összkomfortja“ van, férje nem pusztult el a háborúban, s igen jól keres. Lánya menyaszonya egy igen derék fiúnak, mindnyájan egész­ségesek és, amint mondani szokás, „mindene megvan“. S emellett ma is csaknem olyan, mint ezelőtt húsz évvel: arca sima, ránctalan, hajá­ban egy ősz szál sincsen. Háztartási alkalmazottja mindent elvégez helyette. Gondjai nincsenek, sohasem fáradt, csak épen úgy érzi, hogy felesleges ezen a világon. Talán az is. Elnézem, s megáll az eszem. Aránylag fiatal asszony, kutyabaja, s állandóan olyan arckifejezéssel járkál a világban, mint egy roman­tikus regényhősnő, kinek szerelmét elrabolták a kalózok, s árbochoz kötözve elvitorláztak vele a Fokföldre vagy Martiniquere. Vagy mint fiatal anya, aki most jön egyetlen kisgyermeke temetéséről,­­ a meg­testesült polgári pesszimizmus, állandóan sóhajt, lemondóan legyint, lógatja az orrát, melyet ötpercenként szórakozottan bepúderoz. Bú­bánatosan ébred, búbánatosan végzi el reggel tíz percig a Mensendick­­tomagyakorlatot és búbánatosan indul vásárlókörútjára a városba. A vásárlást „shoppingolásnak“ nevezi, mert ez így volt divatos 1920-ban és ő lélekben ma is 1920-ban és Délben bánatosan ül le a szépen terített asztalhoz és bánatosan rágcsálja a reszelt cellert és cukrozatlan salátát, mert hiszen monda­nom sem kell, hogy diétázik. Makkegészséges, de diétázik. Időnként azt képzeli, hogy vesebaja, vagy epeköve van. Ilyenkor napokig jár az orvoshoz, aki megnyugtatja. Ezekben a napokban Baudelairet ol­vasna és a halálra gondol Természetesen nem komolyan, csak azt hiszi, ez jól áll neki. Szegény ura két tárgyalás és egy adóvallomás között ilyen mondatokat hall tőle: — Én a magam életét már befejeztem. Tudom, hogy nemsokára eltemettek. Fő, hogy Sári boldog legyen. Te pedig vigyázz, ne egyél annyi zsíros húst, mert magas a vérnyomásod. Ezután feláll, a velencei tükörhöz lép — hasonló úriasszonyok la­kásában mindig van velencei tükör — és így sóhajt fel: — Hiába, öregszem. Már nem vagyok olyan, amilyen voltam. Mindezt azért mondja, hogy az ura azt felelje, hogy olyan, mint volt. Ezt egyikük sem hiszi el, de megnyugtatja mind a kettőt. — Miért is élek? — sóhajt. — Te csak a munkádnak élsz, Sári hivatalba jár és egész nap a vőlegényére gondol Háztartás? Hiszen itt van Mariska. De mindegy. Úgyis nemsokára meghalok. Tudja mit, mélyen tisztelt bánatos úriasszony? Haljon­­meg, — ha már mindenáron feleslegesnek érzi magát ezen a csodálatosan for­rongó világon. Mindez brutálisan hangzik, de nem tehetek róla. Dühös leszek, ha látom magát céltalanságában és szenvelgésében, savanyú arcával, melyet csodaszépen ondolált mélyvörös hajfürtök öveznek. Itt járkál ebben az épülő, munkás világban, télen valódi gyapjúban, nyáron shantungban és minden problémája, hogy a szoknyák ez évben tíz és fél centivel hosszabbak lettek. Az újságok nem érdeklik, csak a hazug regények és hazug tengerentúli filmek. Hol él? Miért él? Miért olyan búbánatos? Nézzen csak körül egy kicsit. Nem érzi, hogy millió öröm és szépség van a mai életben, mely alkot és sebeket gyógyít, hibákat tesz jóvá és a jövő boldogságát készíti, a ma tetteinek apró mozaik­köveiből. Nézze, mit csinálnak a nők? Fáradt munkásasszonyok és értelmiségek, kis iskolás lányok és öreg nagymamák. Nézzen el a most épült és épülő napközi otthonokba, amelyeknek ablakain át ömlik a fény. Nézze meg a vasárnaponként falumunkára énekszóval induló fiatal lányokat, orvosnőket és munkásokat: egész heti munka fáradt­sága van mögöttük és saját elhatározásukból mennek falura tanítani, felvilágosítani, szerszámokat javítani, mert elmondhatatlanul forró tettvágy ég bennük: segíteni, haladni, építeni kell — mondják és ezt zengik fülükbe a társasgépkocsik vidáman gördülő kerekei is. Hát magának nincs érzése, lelke, anya létére ahhoz, hogy meglássa, mi az egy árva kisgyereket felöltöztetni és meleg tejecskét vinni mohó kis­­baba­ szájához ? Nem látja, hogy hidak épülnek, házak és gyárak emelkednek a magasba, hogy lassan eltűnnek a romok és az új élet varázsa meghódít és elragad minden éplelkű embert? Ha ezt magában eldöntötte, megérezte és felismerte, álljon be közénk a sorba jó elhatározással és tegyen valamit! Bármit, amihez ért, s meglátja,­­megváltozik az élet maga körül. Új célja, értelme és szépsége lesz mostani céltalan, értelmetlen és ostoba életének, s higgye el — hiszen a magukfajta polgári nőknél talán ez a legfőbb érv — új barátok és feladatok között tíz évet megfiatalodik! MARTON LILI Alkonyatig, sőt késő estig Fried­mann bácsinál, a malmosnál töltöm az időt. A malomirodában üldögé­lünk. Az udvaron, a dörgő gépek között járkálunk. Nézem a liszt hal­­lását. Százféle bánáti malmot lát­tam már, elmagyaráztatok magam­nak mégis mindent. Friedmann bá­csinak örömet okoz a magyarázat, bennem fölfényeskedik a falusi fiú­nak az az érzése, ami mindig meg­kísért, ha gabonával összefüggő dol­gokról van szó. — Mikor én születtem, itt még nem volt irtalom, — meséli Fried­­mann bácsi, — csak grájzleráj. Az apámé. De én a kocsiforgalomból kiszámítottam, hogy itt malomnak kell lennie. Megcsináltam az apám akarata ellenére. Eleinte gabonaőr­lésre rendeztem be, olajütő, villany, szita csak­ később következtek. Most már grízt is tudunk csinálni, ha szabad... — Szépen, adósságok és harago­sok nélkül éltünk. A lisztemet di­csérték. Az uraságokkal jól megfér­tem. Ha találkoztam konkurrens malmosokkal, Szamosújváron behív­ták egy pohár sörre. Aztán jött a mezőségi antiszemitizmus, őrmeste­rek, szolgabirák, perceptorok jöttek hozzánk, lisztért, pénzért, ajándé­kért. S fizettünk, mint a köles. Hisz az életünkről volt szó. Mi zsidók ötszáz és ezer év előtti pogromok­ra emlékszünk vissza... A népi de­mokrácia számunkra is új életet je­lent. De addig... Benn voltunk a présben és minden héten csavartak egyet rajtunk. A halál különböző lépcsőfokai vártak reánk: a tábor, az agyonkínoztatás, a tarkónlövés és a többi. De megakadt valahol..­. Állítólag pénzzel elintézte egy pár ,rajlongó bukaresti zsidó testvérünk! Megmenekültünk... Később haza­jöhettünk volna, de —lássa — a sármási zsidók a sietéssel vesztükbe rohanták... A fiam Magyarorszá­gon veszett oda. A malom villanya hirtelen kigyúl. Friedmann bácsi sem­ emlékszik többé meghalt fiára és a többi fia­tal rokonra. — A malmot persze elvesztettem. Egy hírhedt antiszemita szerkesztő lett a tulajdonos. Nem értett hozzá. Elrontotta. Hamar leállt az üzem. A hajtószíjakat, alkatrészeket elkótya­vetyélte ... A népi demokrácia új­ra jogaimba ültetett, de két évig tartott, amíg helyreállítottam min­dent. — És most? — Csendesen élünk. Január else­je óta dolgozik a malom. Friedmann bácsi tenyerébe könyö­köl. Tücsök hangja hallatszik a tűz­hely téglarepedéseiből. Friedmann bácsi megszólal me­gint: — Tudja, azt én is érzem, hogy ezelőtt túl sokat kerestünk... Én már öreg, elhasznált ember vagyok és burzsujnak számítok, de ha vol­na még egy fiatal kamaszfiam,­azt a kommunistákhoz küldeném ta­nulni. Mert nekik igazuk van. Ame­rika hiába ugat...­ ­ Este nyolc óra. Emberek lépnek az irodába. Borostás szegény pa­rasztok, lisztre váró szomszédfalu­siak. Danila, a gróf volt ispánja ci­garettát kér. Zavarba hoz vele, mert nem vagyok dohányos. Megjön Horváth, a református iskola igaz­gató tanítója, lomposan, paraszto­san. Vonásait felkapálták az évek és a barna nap. Mintha utánajött volna, itt van már a román iskola direktora, a magasnövésű. Negulescu úr. Illetőleg elvtárs, mert benne van a helyi sejtben. Csendesen kezelőd­nek velem. — Hogy sikerült? — kérdi Negu­lescu. Az esti analfabéta tanfolyamról van szó. Ez az, ami izgatja a taní­tóság országos képzeletét. — Az egyének hál Istennek jól haladnak, — meséli Horváth. — Már szavakat olvasnak össze. Min­denki jól halad, csak Kacsával van baj.„Tanító úr, velem hiába vesződik. Én a betűket külön-külön ismerem, de szavakat nem tudok fonni belőle. A sok kicsiség összefut a szemem előtt“, — mondja. A többiek csak nevetik. És ha más eltéveszt vala­mit, hát nyújtja a kezét: „tanító úr, adjon egy tenyerest, mert meg­érdemlem". Mindenki kacag. Közben új emberek érkeznek. A cigarettafüst gomolyog a lámpa kö­rül. — Kétezer lakásból ötszáz — fe­leli Negulescu. Mindenki hallgat. A jelenlévő írástudatlanoknak bizonyára meg­dobbant most a szívük. Milyen ta­pintatlan is ez a vendég! Két órája érkezett közéjük és a szégyenüket piszkálja■ máris! — Ez grófok földje! Egyúttal az írástudatlanok hazája, — mondja Horváth tanító. — Én húsz kilomé­terrel arrébb egy másik mezőségi faluban tanítottam. Ott is úgy volt. Danila visszafelel: Ne szidjátok a régi uraságokat! Követ nem szokás dobni olyanokra, akiknek már nincs mit enniök! — Véded őket! A szolgájuk vol­tál!— Mindnyájan azok voltatok! A református tanító is kommenciót kapott. Mindenki gondol valamit, de nem szól. — Vadászinasnak, kocsisnak, bé­resnek nem muszáj tudni imni-olvas­­ni, — mondja az egyik borostás.­­* Maga tud? — Nem tudok. Negulescu közbeszól: — Ez Velics Péter. Most tanul nálam. Kezeske­­dek róla, hogy őszire nemcsak imni­­olvasni fog, de az analfabéta isko­lából egyenesen továbbküldjük ká­deriskolába. Biztosíthatom, hogy máris többet tud, mint sok tanult úriember. — Legalább a pártlapot át tud­nám olvasni idegen segítség nél­kül. Mert az újság az enyém. Én rendeltem meg. Az elvtársnak, aki kínálta szégyeltem megmondani, hogy nem ismerem a betűt.. Olyan ízesek az olvasnivalók és olyan ne­héz, hogy másra szorulok! — Gyermek! Neked szaporodnak a fogaid, őszre harapni fogsz! — fe­leli viccesen a tanító és hátbavágja. A dicséret felvidámítja Velics Pé­tert. Képzelete ide-oda csapong: — Tizennyolcban hazajöttünk, sétál­tunk a leányokkal. Megnősültünk. Körülöttünk ez a rengeteg urasági föld. Reménykedtünk, hogy vala­mennyien kapunk belőle. Olyan ize volt az életnek, mint a mézeshetek­nek. Csak évek múlva vettük észre, hogy megkeseredett minden. Csavarint egyet a bajuszán Ve­lics Péter. — Három hold sok föld! Ha van hozzá segítség, igavonó és trágyázó állat! Ha jó az élet és kedvez a piac. De semmi se volt jó ez alatt. Egye­sek mindjárt az elején eladták a kapott földet, mert nem volt mit kezdjenek vele. A nagygazdák meg­vettek minden szabad birtokot Egyik-másik úgy meggazdagodott, mint valami kicsi gróf. Jómagam másokkal együtt kölcsönt vettem fel a kapott földre. Még rosszabb volt, mint hogyha eladtam volna. Úgy legalább jól éltem volna vagy másfél évig a föld árából! De így? összetörtem magam! Négy év múl­va ott állott előttem az egész köl­csön s még a kamatot sem tudtam fizetni.... Velics Péter, mint hogyha rádió­mikrométer volna, újra csavarint egyet a bajuszán. A koncentrálás nyomorúságát ki sem mondja, csak gondol rája: — És újra kitört a háború. S a tizennégyes háborúból belekerül­tünk a negyvenegyes pokolba. Most jobban állunk, mint tizennyolcban. Mert most miénk a hatalom! Nincs uraság többé s a zsírosok is be kell húzzák a farkukat... A szövetkezet vezetőségében a mi embereink van­nak! A tanítókkal meg vagyunk elégedve! Ezt itt megmondjuk a sze­mükbe. De a jegyző lopni próbált a cséplésnél. Most börtönben ül. A csendőrőrmestert most helyeztettük el, mert ő is nagyon a régi világból való. Kapunk emberséges hitelt, ki­csi kamattal. Jövő héten is megyek be Kolozsvárra pénzért, mert két te­henet szeretnék venni. S az, hogy én szürke fejjel megtanulok imi­­olvasni szintén annyit jelent, hogy fordult a világ... H­ aszolnak az emberek. A lisztjük kész. A beszédbe berekedtek. Lassú kézmozdulattal búcsúznak egymás­tól. Pokrócokból ágyat csinálnak nekem a malomirodában. Álmom­ban a hosszú, kanyargós erdélyi út­ra gondolok, pokoltól-pokolig és ti­­zennyolctól-negyvennyolcig. A Ve­lics Péterből és Friedmann bácsiból egy alakot gyúr a képzelet. A pa­rasztság örökkétartó mézesheteire gondolok reggelig. Kora reggel kordén indulunk S. városka felé. Az úton kőhordó ko­csik ácsorognak. — Az idevalósi szekerek közmun­­kát végeznek — magyarázza a fu­varosom. — Ha lerakják a nyolc­száz szekér követ, ez a rész nem merül el az őszi sárban, mint eddig. — Hát azok mit csináltunk ottan, az a sok fiatalember? — Azok? Vasútat! Kolozsvár és Sármás között,a fo­m. városkában csomó levágott bá­­ránybőr hever a kerítésnél. A bő­rök tövében valódi élő bárányka al­szik gyermeki álommal. Fejére csu­rog a még meleg, testvéri vér... Az állatok ostobaságára gondolok ... Egy gyerekkori kakas jut eszembe. Tyúkját a szakácsné rosszul vágta le. Nyakából csurgott a vér. Sza­ladt izzó rémülettel végig az udva­ron. A kakas utána. Meg akarta vigasztalni a tyúkját és meg is vi­gasztalta. A felajzott kakas alatt el­vérzett a tyúk. De várjon mi, embe­rek mindig okosabbak voltunk a két háború alatt és a fasizmus uralma idején? ED Gyerekkocsit látok a városi piac közepén. Kérdem kié a gyerek. Schwartz Eleméré — mondják. A Schwartzokból nem maradt csak ez az egy. Munkaszolgálaton volt Uk­rajnában.­­ Megmenekült. Kétszáz­húsz tagú századából egyedül ő. Ro­konai hűlt helyét találta. Megnő­sült. Elvette Leibowics Nusit. Első gyermekét elvesztette az asszony. Ez még a deportálás utóhulláma volt. Vagy talán az ukrajnai mag volt fáradt és esendő? Második gyermeke­­ gyönyörű. Harmadik gyermeke útban van. Az anyaméh országútjain ring és nő. Az élet hal­hatatlan. SZILÁGYI ANDRÁS ITT ILLÁNK! N­SZÖVETSÉG IS GAZDASÁGI ÉS HITELSZÖVETKEZETEK KÖZPONTJA M. Sz. KOLOZSVÁR, MOLOTOV­ UTCA 9. SZÁM. Telefon: 22-37. Csekkszámla: 40.284. KIRENDELTSÉGEI: Székelyudvarhely, P­őfi Sándor-u. 8. Tel.: 30 Csíkszereda, Sztálin­ tér 22. Tel.: 77 Nagyvárad, Török Ignác-u. 67 GYÁRAI ÉS ÜZEMEI: „Transsylvania“ Vajgyár, Marosvásárhely. Tel.: 7­80 „Transsylvania" Vajgyár, Székelykeresztur. Tel.: 13 mTranssylvania* Vajgyár. Barát „Transsylvania" Sajt­gyár, Csíkfalva Gyümölcsfeldolgozó Qzím, Dés. Tel.: 2-23 Keményítő és hordógyár, Csíkszentsimon. Tel.: 7 Famegmunkáló és bútorüzem, Kolozsvár, Budai Nagy Antal-u. 110 Bútorüzlet, Kolozsvár, Molotov-utca 9 OSZTÁLYAI: Tűzifa-osztály Kolozsvár, Molotov-u. 9. Tel.: 12-37 „Pitvar" Háziipari Osztály, Kolozsvár, Szabadság-tér 15. Tel.:22-37 Élelmiszerüzlet, Kolozsvár, Molotov­ u. 9. T.-1.: 22-37

Next