Útunk, 1948 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1948-05-25 / 10. szám
6 ■ TAVASZI EST AZ URINEGYEDBEN Felleg-bárányok legelik az égen a lovászi hold ezüst súgóról, a május-esti langyos csendességben az úrinegyed számos ablakát homály lepi. Kimúlt vágyak homálya, mit új, tetterős álmok váltanak, mert régi lakóit a negyed kihányja, mint szennyes nyálát a gyulladt gard. S a fákon mégis édesen alusszák el álmukat a lombok, levelek, a villanylámpák arany fényuszályát lebbentik sürgő munkásemberek, kik a pártházból özönlenek most ki, teremlő gonddal homlokuk mögött, mert nagy dolog végre embernek lenni az úrinegyed rácsai között. A dinom-dánom idői lejárván gyakran zengnek ill proletárdalok, dolgos kéz moloz gőgös kapuk zárján s őrségei állnak munkás nappalok. Más már az úrinegyed esli lángja, az idő seprője is is tisztított, cifra delnecskék libbenő szoknyája nem felhőzi már ill a holnapot. Csillog május égboltján a csillag, békén borong a volt villanegyed, mézzel hizlal a teli akácsillás, estél követnek frissült reggelek. Vihar vitte szél a negyed szemetét, i is új nótát fújnak a szelek, játszó felhőkkel népesül be az ég, szép álmokat, teremlő emberek ! „ SALAMON LÁSZLÓ BÁNATOS TilajtZonjái Tulajdonképpen nem értem, miért olyan bánatos. „Három szoba összkomfortja“ van, férje nem pusztult el a háborúban, s igen jól keres. Lánya menyaszonya egy igen derék fiúnak, mindnyájan egészségesek és, amint mondani szokás, „mindene megvan“. S emellett ma is csaknem olyan, mint ezelőtt húsz évvel: arca sima, ránctalan, hajában egy ősz szál sincsen. Háztartási alkalmazottja mindent elvégez helyette. Gondjai nincsenek, sohasem fáradt, csak épen úgy érzi, hogy felesleges ezen a világon. Talán az is. Elnézem, s megáll az eszem. Aránylag fiatal asszony, kutyabaja, s állandóan olyan arckifejezéssel járkál a világban, mint egy romantikus regényhősnő, kinek szerelmét elrabolták a kalózok, s árbochoz kötözve elvitorláztak vele a Fokföldre vagy Martiniquere. Vagy mint fiatal anya, aki most jön egyetlen kisgyermeke temetéséről, a megtestesült polgári pesszimizmus, állandóan sóhajt, lemondóan legyint, lógatja az orrát, melyet ötpercenként szórakozottan bepúderoz. Búbánatosan ébred, búbánatosan végzi el reggel tíz percig a Mensendicktomagyakorlatot és búbánatosan indul vásárlókörútjára a városba. A vásárlást „shoppingolásnak“ nevezi, mert ez így volt divatos 1920-ban és ő lélekben ma is 1920-ban és Délben bánatosan ül le a szépen terített asztalhoz és bánatosan rágcsálja a reszelt cellert és cukrozatlan salátát, mert hiszen mondanom sem kell, hogy diétázik. Makkegészséges, de diétázik. Időnként azt képzeli, hogy vesebaja, vagy epeköve van. Ilyenkor napokig jár az orvoshoz, aki megnyugtatja. Ezekben a napokban Baudelairet olvasna és a halálra gondol Természetesen nem komolyan, csak azt hiszi, ez jól áll neki. Szegény ura két tárgyalás és egy adóvallomás között ilyen mondatokat hall tőle: — Én a magam életét már befejeztem. Tudom, hogy nemsokára eltemettek. Fő, hogy Sári boldog legyen. Te pedig vigyázz, ne egyél annyi zsíros húst, mert magas a vérnyomásod. Ezután feláll, a velencei tükörhöz lép — hasonló úriasszonyok lakásában mindig van velencei tükör — és így sóhajt fel: — Hiába, öregszem. Már nem vagyok olyan, amilyen voltam. Mindezt azért mondja, hogy az ura azt felelje, hogy olyan, mint volt. Ezt egyikük sem hiszi el, de megnyugtatja mind a kettőt. — Miért is élek? — sóhajt. — Te csak a munkádnak élsz, Sári hivatalba jár és egész nap a vőlegényére gondol Háztartás? Hiszen itt van Mariska. De mindegy. Úgyis nemsokára meghalok. Tudja mit, mélyen tisztelt bánatos úriasszony? Haljonmeg, — ha már mindenáron feleslegesnek érzi magát ezen a csodálatosan forrongó világon. Mindez brutálisan hangzik, de nem tehetek róla. Dühös leszek, ha látom magát céltalanságában és szenvelgésében, savanyú arcával, melyet csodaszépen ondolált mélyvörös hajfürtök öveznek. Itt járkál ebben az épülő, munkás világban, télen valódi gyapjúban, nyáron shantungban és minden problémája, hogy a szoknyák ez évben tíz és fél centivel hosszabbak lettek. Az újságok nem érdeklik, csak a hazug regények és hazug tengerentúli filmek. Hol él? Miért él? Miért olyan búbánatos? Nézzen csak körül egy kicsit. Nem érzi, hogy millió öröm és szépség van a mai életben, mely alkot és sebeket gyógyít, hibákat tesz jóvá és a jövő boldogságát készíti, a ma tetteinek apró mozaikköveiből. Nézze, mit csinálnak a nők? Fáradt munkásasszonyok és értelmiségek, kis iskolás lányok és öreg nagymamák. Nézzen el a most épült és épülő napközi otthonokba, amelyeknek ablakain át ömlik a fény. Nézze meg a vasárnaponként falumunkára énekszóval induló fiatal lányokat, orvosnőket és munkásokat: egész heti munka fáradtsága van mögöttük és saját elhatározásukból mennek falura tanítani, felvilágosítani, szerszámokat javítani, mert elmondhatatlanul forró tettvágy ég bennük: segíteni, haladni, építeni kell — mondják és ezt zengik fülükbe a társasgépkocsik vidáman gördülő kerekei is. Hát magának nincs érzése, lelke, anya létére ahhoz, hogy meglássa, mi az egy árva kisgyereket felöltöztetni és meleg tejecskét vinni mohó kisbaba szájához ? Nem látja, hogy hidak épülnek, házak és gyárak emelkednek a magasba, hogy lassan eltűnnek a romok és az új élet varázsa meghódít és elragad minden éplelkű embert? Ha ezt magában eldöntötte, megérezte és felismerte, álljon be közénk a sorba jó elhatározással és tegyen valamit! Bármit, amihez ért, s meglátja,megváltozik az élet maga körül. Új célja, értelme és szépsége lesz mostani céltalan, értelmetlen és ostoba életének, s higgye el — hiszen a magukfajta polgári nőknél talán ez a legfőbb érv — új barátok és feladatok között tíz évet megfiatalodik! MARTON LILI Alkonyatig, sőt késő estig Friedmann bácsinál, a malmosnál töltöm az időt. A malomirodában üldögélünk. Az udvaron, a dörgő gépek között járkálunk. Nézem a liszt hallását. Százféle bánáti malmot láttam már, elmagyaráztatok magamnak mégis mindent. Friedmann bácsinak örömet okoz a magyarázat, bennem fölfényeskedik a falusi fiúnak az az érzése, ami mindig megkísért, ha gabonával összefüggő dolgokról van szó. — Mikor én születtem, itt még nem volt irtalom, — meséli Friedmann bácsi, — csak grájzleráj. Az apámé. De én a kocsiforgalomból kiszámítottam, hogy itt malomnak kell lennie. Megcsináltam az apám akarata ellenére. Eleinte gabonaőrlésre rendeztem be, olajütő, villany, szita csak később következtek. Most már grízt is tudunk csinálni, ha szabad... — Szépen, adósságok és haragosok nélkül éltünk. A lisztemet dicsérték. Az uraságokkal jól megfértem. Ha találkoztam konkurrens malmosokkal, Szamosújváron behívták egy pohár sörre. Aztán jött a mezőségi antiszemitizmus, őrmesterek, szolgabirák, perceptorok jöttek hozzánk, lisztért, pénzért, ajándékért. S fizettünk, mint a köles. Hisz az életünkről volt szó. Mi zsidók ötszáz és ezer év előtti pogromokra emlékszünk vissza... A népi demokrácia számunkra is új életet jelent. De addig... Benn voltunk a présben és minden héten csavartak egyet rajtunk. A halál különböző lépcsőfokai vártak reánk: a tábor, az agyonkínoztatás, a tarkónlövés és a többi. De megakadt valahol... Állítólag pénzzel elintézte egy pár ,rajlongó bukaresti zsidó testvérünk! Megmenekültünk... Később hazajöhettünk volna, de —lássa — a sármási zsidók a sietéssel vesztükbe rohanták... A fiam Magyarországon veszett oda. A malom villanya hirtelen kigyúl. Friedmann bácsi sem emlékszik többé meghalt fiára és a többi fiatal rokonra. — A malmot persze elvesztettem. Egy hírhedt antiszemita szerkesztő lett a tulajdonos. Nem értett hozzá. Elrontotta. Hamar leállt az üzem. A hajtószíjakat, alkatrészeket elkótyavetyélte ... A népi demokrácia újra jogaimba ültetett, de két évig tartott, amíg helyreállítottam mindent. — És most? — Csendesen élünk. Január elseje óta dolgozik a malom. Friedmann bácsi tenyerébe könyököl. Tücsök hangja hallatszik a tűzhely téglarepedéseiből. Friedmann bácsi megszólal megint: — Tudja, azt én is érzem, hogy ezelőtt túl sokat kerestünk... Én már öreg, elhasznált ember vagyok és burzsujnak számítok, de ha volna még egy fiatal kamaszfiam,azt a kommunistákhoz küldeném tanulni. Mert nekik igazuk van. Amerika hiába ugat... Este nyolc óra. Emberek lépnek az irodába. Borostás szegény parasztok, lisztre váró szomszédfalusiak. Danila, a gróf volt ispánja cigarettát kér. Zavarba hoz vele, mert nem vagyok dohányos. Megjön Horváth, a református iskola igazgató tanítója, lomposan, parasztosan. Vonásait felkapálták az évek és a barna nap. Mintha utánajött volna, itt van már a román iskola direktora, a magasnövésű. Negulescu úr. Illetőleg elvtárs, mert benne van a helyi sejtben. Csendesen kezelődnek velem. — Hogy sikerült? — kérdi Negulescu. Az esti analfabéta tanfolyamról van szó. Ez az, ami izgatja a tanítóság országos képzeletét. — Az egyének hál Istennek jól haladnak, — meséli Horváth. — Már szavakat olvasnak össze. Mindenki jól halad, csak Kacsával van baj.„Tanító úr, velem hiába vesződik. Én a betűket külön-külön ismerem, de szavakat nem tudok fonni belőle. A sok kicsiség összefut a szemem előtt“, — mondja. A többiek csak nevetik. És ha más eltéveszt valamit, hát nyújtja a kezét: „tanító úr, adjon egy tenyerest, mert megérdemlem". Mindenki kacag. Közben új emberek érkeznek. A cigarettafüst gomolyog a lámpa körül. — Kétezer lakásból ötszáz — feleli Negulescu. Mindenki hallgat. A jelenlévő írástudatlanoknak bizonyára megdobbant most a szívük. Milyen tapintatlan is ez a vendég! Két órája érkezett közéjük és a szégyenüket piszkálja■ máris! — Ez grófok földje! Egyúttal az írástudatlanok hazája, — mondja Horváth tanító. — Én húsz kilométerrel arrébb egy másik mezőségi faluban tanítottam. Ott is úgy volt. Danila visszafelel: Ne szidjátok a régi uraságokat! Követ nem szokás dobni olyanokra, akiknek már nincs mit enniök! — Véded őket! A szolgájuk voltál!— Mindnyájan azok voltatok! A református tanító is kommenciót kapott. Mindenki gondol valamit, de nem szól. — Vadászinasnak, kocsisnak, béresnek nem muszáj tudni imni-olvasni, — mondja az egyik borostás.* Maga tud? — Nem tudok. Negulescu közbeszól: — Ez Velics Péter. Most tanul nálam. Kezeskedek róla, hogy őszire nemcsak imniolvasni fog, de az analfabéta iskolából egyenesen továbbküldjük káderiskolába. Biztosíthatom, hogy máris többet tud, mint sok tanult úriember. — Legalább a pártlapot át tudnám olvasni idegen segítség nélkül. Mert az újság az enyém. Én rendeltem meg. Az elvtársnak, aki kínálta szégyeltem megmondani, hogy nem ismerem a betűt.. Olyan ízesek az olvasnivalók és olyan nehéz, hogy másra szorulok! — Gyermek! Neked szaporodnak a fogaid, őszre harapni fogsz! — feleli viccesen a tanító és hátbavágja. A dicséret felvidámítja Velics Pétert. Képzelete ide-oda csapong: — Tizennyolcban hazajöttünk, sétáltunk a leányokkal. Megnősültünk. Körülöttünk ez a rengeteg urasági föld. Reménykedtünk, hogy valamennyien kapunk belőle. Olyan ize volt az életnek, mint a mézesheteknek. Csak évek múlva vettük észre, hogy megkeseredett minden. Csavarint egyet a bajuszán Velics Péter. — Három hold sok föld! Ha van hozzá segítség, igavonó és trágyázó állat! Ha jó az élet és kedvez a piac. De semmi se volt jó ez alatt. Egyesek mindjárt az elején eladták a kapott földet, mert nem volt mit kezdjenek vele. A nagygazdák megvettek minden szabad birtokot Egyik-másik úgy meggazdagodott, mint valami kicsi gróf. Jómagam másokkal együtt kölcsönt vettem fel a kapott földre. Még rosszabb volt, mint hogyha eladtam volna. Úgy legalább jól éltem volna vagy másfél évig a föld árából! De így? összetörtem magam! Négy év múlva ott állott előttem az egész kölcsön s még a kamatot sem tudtam fizetni.... Velics Péter, mint hogyha rádiómikrométer volna, újra csavarint egyet a bajuszán. A koncentrálás nyomorúságát ki sem mondja, csak gondol rája: — És újra kitört a háború. S a tizennégyes háborúból belekerültünk a negyvenegyes pokolba. Most jobban állunk, mint tizennyolcban. Mert most miénk a hatalom! Nincs uraság többé s a zsírosok is be kell húzzák a farkukat... A szövetkezet vezetőségében a mi embereink vannak! A tanítókkal meg vagyunk elégedve! Ezt itt megmondjuk a szemükbe. De a jegyző lopni próbált a cséplésnél. Most börtönben ül. A csendőrőrmestert most helyeztettük el, mert ő is nagyon a régi világból való. Kapunk emberséges hitelt, kicsi kamattal. Jövő héten is megyek be Kolozsvárra pénzért, mert két tehenet szeretnék venni. S az, hogy én szürke fejjel megtanulok imiolvasni szintén annyit jelent, hogy fordult a világ... H aszolnak az emberek. A lisztjük kész. A beszédbe berekedtek. Lassú kézmozdulattal búcsúznak egymástól. Pokrócokból ágyat csinálnak nekem a malomirodában. Álmomban a hosszú, kanyargós erdélyi útra gondolok, pokoltól-pokolig és tizennyolctól-negyvennyolcig. A Velics Péterből és Friedmann bácsiból egy alakot gyúr a képzelet. A parasztság örökkétartó mézesheteire gondolok reggelig. Kora reggel kordén indulunk S. városka felé. Az úton kőhordó kocsik ácsorognak. — Az idevalósi szekerek közmunkát végeznek — magyarázza a fuvarosom. — Ha lerakják a nyolcszáz szekér követ, ez a rész nem merül el az őszi sárban, mint eddig. — Hát azok mit csináltunk ottan, az a sok fiatalember? — Azok? Vasútat! Kolozsvár és Sármás között,a fom. városkában csomó levágott báránybőr hever a kerítésnél. A bőrök tövében valódi élő bárányka alszik gyermeki álommal. Fejére csurog a még meleg, testvéri vér... Az állatok ostobaságára gondolok ... Egy gyerekkori kakas jut eszembe. Tyúkját a szakácsné rosszul vágta le. Nyakából csurgott a vér. Szaladt izzó rémülettel végig az udvaron. A kakas utána. Meg akarta vigasztalni a tyúkját és meg is vigasztalta. A felajzott kakas alatt elvérzett a tyúk. De várjon mi, emberek mindig okosabbak voltunk a két háború alatt és a fasizmus uralma idején? ED Gyerekkocsit látok a városi piac közepén. Kérdem kié a gyerek. Schwartz Eleméré — mondják. A Schwartzokból nem maradt csak ez az egy. Munkaszolgálaton volt Ukrajnában. Megmenekült. Kétszázhúsz tagú századából egyedül ő. Rokonai hűlt helyét találta. Megnősült. Elvette Leibowics Nusit. Első gyermekét elvesztette az asszony. Ez még a deportálás utóhulláma volt. Vagy talán az ukrajnai mag volt fáradt és esendő? Második gyermeke gyönyörű. Harmadik gyermeke útban van. Az anyaméh országútjain ring és nő. Az élet halhatatlan. SZILÁGYI ANDRÁS ITT ILLÁNK! NSZÖVETSÉG IS GAZDASÁGI ÉS HITELSZÖVETKEZETEK KÖZPONTJA M. Sz. KOLOZSVÁR, MOLOTOV UTCA 9. SZÁM. Telefon: 22-37. Csekkszámla: 40.284. KIRENDELTSÉGEI: Székelyudvarhely, Pőfi Sándor-u. 8. Tel.: 30 Csíkszereda, Sztálin tér 22. Tel.: 77 Nagyvárad, Török Ignác-u. 67 GYÁRAI ÉS ÜZEMEI: „Transsylvania“ Vajgyár, Marosvásárhely. Tel.: 780 „Transsylvania" Vajgyár, Székelykeresztur. Tel.: 13 mTranssylvania* Vajgyár. Barát „Transsylvania" Sajtgyár, Csíkfalva Gyümölcsfeldolgozó Qzím, Dés. Tel.: 2-23 Keményítő és hordógyár, Csíkszentsimon. Tel.: 7 Famegmunkáló és bútorüzem, Kolozsvár, Budai Nagy Antal-u. 110 Bútorüzlet, Kolozsvár, Molotov-utca 9 OSZTÁLYAI: Tűzifa-osztály Kolozsvár, Molotov-u. 9. Tel.: 12-37 „Pitvar" Háziipari Osztály, Kolozsvár, Szabadság-tér 15. Tel.:22-37 Élelmiszerüzlet, Kolozsvár, Molotov u. 9. T.-1.: 22-37