Útunk, 1949 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1949-12-03 / 24. szám
UTUNK Gyermekirodalom - mjpijmwdatjai — Hozzászólás Szenlér Ferenc: „Vigyük át a bírálat szolgálatába elvi követdéseinket* címl cikkéhez — Szemlér Ferenc fentnevezett cikke, mely az „Ütünk“ okt. 3-iki száma* ban jelent meg, többek között a „Meseirodalmunk és Íróink feladata“ (Ütünk 1949 szept. 3) című cikket kemény bírálatban részesíti és a cikk több mondanivalója ellen „elvi kifogásokat“ emel. E sorok írója elismeri, hogy voltak a megbírált cikkben sajnálatos hiányosságok és mulasztások, nevezetesen az ismertetett meséskönyvek pozitív értékeinek kielemzése tekintetében. Horváth István mesegyűjteményét csak az Okos macska című képmeseátírással jellemezte, a Füllentő Gergicz című meséskönyvet szintén csak egy kiragadott mesével, amely egy dekadens irányzatot képvisel, továbbá csak elnagyoltan mutatott rá arra a nagyjelentőségű tényre, hogy ezek a könyvek a maigyermek számára új mesét adnak. Szemlér Ferenc első kifogása az, hogy szembeállítottam a népmesét a nem népköltészetből származó mfi- smesével, hogy utóbbit a l’art pour l’art elve alapján a valóságtól eltérő, míg a népmesét valóságábrázolásnak állítottam. Ez nem áll. A cikk u. i. a népmesét nem a műmesével a múltból,még kevésbbé a tudatos új mesével állította szembe, mondván róla, hogy dekadens. A népmesét, mint társadalmi mondanivalójú műfajt, a polgári irodalommal állította szembe általában, hogy a népmese jelentőségére rámutasson, mert a népmese igen fontos, osztályharcos mondanivalójáért, az új mese kialakulása szempontjából. Nem a népmese kizárólagosságát, vagy elsőbbségét bizonyította a mai új, kialakuló tudatos meseirodalommal szemben. Úgy a bevezetés, mint a befejezés utalt rá, hogy igenis szükségessé vált új mesét adni gyermekeink kezébe. Az új mese a szocializmus építését s az ezért vívott harcot ábrázolja és fel kell vesse azokat a konkrét nevelői feladatokat, amelyek által a gyermekeket is rávezethetjük arra, hogy a maguk részét kivegyék ebből a harcból és építésből. Szemlér Ferenc azt a következtetését, miszerint a cikk dekadensnek minősítette az új meséskönyv próbálkozását, abból vonhatta le, hogy a Füllentő Gergácz jellemzésénél, a cikk csupán egy kiragadott példára hivatkozik, a Mit beszélnek a tanszerek című mese tényleg dekadens, szimbolista irányára. Nevezetesen, hogy számokat, tárgyakat meglelkesít és kiagyalt módon emberi tulajdonságokkal ruház fel. Ez a nyugatról importált, ú. n. modern mese egyenes leszármazottja és ez ellen a módszertani és nevelői szempontból is beteges irányzat ellen a nevelők már a múltban is felvették a harcot, mert már az iskolai tanítás keretében is teret hódított. Azonban valóban nagy hibát követett el e sorok írójának említett cikke akkor, amikor a bírálat pozitív részét illetően megelégedett azzal, amit a bevezetésben mond, hogy ezek a mai mesék, a mai gyermekek számára íródtak — ami általánosítás. Valóban, ez a kötet különösebbfigyelmet érdemelt volna, éppen abból a szempontból, hogy ezek bátor kezdeményezések, szinte tradíció nélkül próbálták kialakítani az új gyermekmesét, művészi formába ültetni az új, harcos mondanivalót. Ez azért is méltánylandó, mert a múltban semmiféle gyermekirodalom nem volt irodalmunkban, mert a polgári társadalomban csak olcsó fércélmények, műkedvelő piaci áru jelent meg a gyermekek számára. Most komoly, élvonalbeli írók is, mint Horváth István, Nagy István is kivették részüket ebből a munkából. Az említett cikk kifogásolta, hogy meseíróink, akik éppen azért, mert semilyen hagyományra nem támaszkodhattak — a „Víztaposó“ csak néhány hete jelent meg — miért nem értékesítették azokat a haladó tartalmi és formai értékeket, amelyeket népmeseirodalmunk szolgáltathat, annál is inkább, mert a Szovjetunióban a népmesét igen megbecsülik. Valóban hiba volt, hogy a „Vadhattyú“ kiadóját a cikk tévesen jelölte meg, azonban a dolog érdemén nem változtat az, hogy ezt nem az Állami Könyvkiadó, hanem az Orosz Könyv adta ki. A népmesék tanulmányozása éppen a kezdetben, éppen az osztályharc kidomborítása szempontjából igen hasznos lett volna. Szemlér Ferenc bírálatában „vitába száll“ a cikk ama ferde állításával, miszerint irodalmi elv lenne, hogy a gyűjtőnek úgy kell lejegyeznie a népmesét, ahogyan a nép ajkán találta. Mivel népmesegyűjtésről és népmeseközlésről van szó, különösen, ha az elmondó nevét is közük, megmagyarázhatná Szemlér Ferenc, micsoda irodalmi elv az hogy egy XV. falusi dolgozó szájába adunk egy olyan mesét, amelyet ő sohasem mondott és. Szemlér Ferenc itt összetéveszti a népmesét a népmesefeldolgozással. A népmesét, ha mint népmesét, a nép szerzőségével adják ki, éppen a Vadhattyú példa erre, úgy adják ki, ahogyan találták. Felvetődik most már a kérdés: mi történjék akkor, ha a népmese olyan természetű, mint a Horváth István Okos macska című meséje, amely nemhogy nem alkalmas az osztályharc művészi ábrázolására, de ellenkezőleg, maga a hős a henye és passzív szerencsejit ábrázolja, aki mindent készen kap és még csak meg sem köszöni az érte küzdő macskának. A jelzett cikk azt mondja, hogy nem lehet osztályharcos tartalmat belevinni egy olyan mesébe, amelyben nem fér meg a harcos mondanivaló. Mi tehát a teendő? A cikk, elnagyoltan bár, de rámutatott: „Gyűjt, ■ünk olyan meséket, melyekből az osztályharc nyíltan és szabadon árad." Ennél a kérdésnél egy kicsit meg kell állanunk: Népmesegyűjtésünk végtelenül hiányos és éppen az osztályharcos tartalmú mesék rovására A népmesegyűjtők nem is jegyezték le azokat a meséket, amelyekben osztályharcos mondanivaló volt, mert a polgári osztály érdeke ellen lett volna , mert ezeket a múltban a mesélők csak bizalmas körben mondották el egymásnak. A feladat tehát ez: felkutatni népünk valóban osztályharcos tartalmú meséit, ezeket összegyűjteni és közreadni. A jelzett cikknek nagy mulasztása abban van, hogy értetlenül ment el a Horváth által gyűjtött többi népmese harcos mondanivalója mellett. Ezek a mesék pedig az osztályharc művészi kifejezései. Különösen a Vert viszi a veretlent érdemes nagy figyelmet, amelyik ennek a mesének a legjobb változata. A Vigyázz című mesének hőse típusa a harooe szegényparasztnak, aki eszességei ügyessége és rátermettsége mellett öntudatos harcos magatartásával tűnik ki. Néhány szót a népmesefeldolgozásról: Ez a kérdés a köztudatban ás Szemlér Ferenc előtt is tisztázatlan. A népmesefeldolgozás nem azonos a feldolgozott népmesével. A népmesefeldolgozás esetében az író teljesen szabad. A népmese nem béklyó, nem ismeret. Az író szabadon használhat a mesemotívumokból, a népmese ábrázolásmódjából, művészi képeiből stb. Ezen a téren a szovjet mesefilmek kitűnő példái szolgáltatnak. Horváth István ezen (Folytatása a 14. oldalon) MÓDSZER ÉS CÉL A NEVELÉSBEN - HOZZÁSZÓLÁS VÁRÓ GYÖRGYNÉ CIKKÉHEZ - Váró Györgyné, az udvarhelyi leánytanítóképző igazgatója az Ütünk 85. számában tanulságos cikkben foglalkozik a vezetése alatt álló iskola nevelési kérdéseivel és érdekesen számol be az 1948—49 tanévben szerzett tapasztalatairól. A tanügyi reform révén létrejött új iskoláinkban, — beleértve az udvarhelyi 1948 őszén államosított leány tanító, képzőt is, — mindjárt az államosítás megtörténte után Makarenko példáján indult el a munka. Makarenko konkréten megfogalmazott útmutatásai, — amint, ezt Váróné cikkéből is látni, — saját feladatainkra és égető problémáiikra is méginkább ráébresztettek. Írásai Az új ember kovácsa. Pedagógiai tanulmányai, amelyek magyar nyelven is közkézen forognak, — nemcsak az iskolák nevelőtestületének, hanem az egész, hazánkbeli közvéleménynek is gyakorlati útmutatást jelentenek annak az új embernek a kikovácsolására, nevelésére, akit „tiszta hazafiság, alapos tudás, alkotó munkavágy, valamint a világ szabad és elnyomott népeivel való szolidaritás jellemez, akit a szocializmus építésének forradalmi láza hevít.“ Az udvarhelyi leány-tanítóképző tevékenysége, az utalt cikk alapján ítélve, komoly lépést jelent a szocialista nevelés útján. Azonban, véleményünk szerint a közösségi szellem kialakításának valamilyen konkrét cél érdekében kell történnie. Váró Györgyné cikkéből nem tűnik kzi, hogy e közösségformáló, rendszeres és következetes munkában, milyen szerepet tölt be az a tény, hogy az iskola és az egész nevelési tevékenység feladata a népi demokráciának új tanítótípusét kikovácsolni, aki a szocializmus építésének fontos posztján tevékenykedik majd. Lenin a nevelés céljairól beszélve megállapította, hogy annak „az anyagi és szellemi rabság elleni harc szolgálatában kell állnia, a kapitalizmus szétzúzásának és a Szocializmus felépítésének céljait kell szolgálnia.“ A tanulónak, különösképpen a tanítóképzőben félreérthetetlen modern kell látnia e célokat, ezekért a nagyszerű ideálokért kell tanulnia, dolgoznia és közösséget alakítva, — osztályközösséget az iskolában, — kell minden iskolai tevékenységet végeznie. Mi isállítjuk Várónéval együtt, hogy például a tanulmányi színvonal emelésénél a puszta erkölcsi prédikációval és az „osztálybecsület emlegetésével nem sokra megyünk" —, de hozzátesszük, hogy a „demokratikus osztályozás" nem sokat változott a lényegen, hiszen a limitben „sem volt közömbös", hogy milyen jegyek díszelegtek az osztályozó naplóban. A tanulást ösztönző módszereknek a tanító társadalom kötelezettségein kell felépülniök. A tanítónak arra kell törekednie, — írja Sztálin, — hogy tanítványaiból olyan értékes embereket neveljen, akiket nyílt ész, gyors felfogás, széleskörű tudományos felkészültség, dialektikus materialista világnézet, a társadalom fejlődési törvényeinek ismerete, magasfokú elvszerűség, a munka és a nép iránti forró szeretet, a közös ügyért való áldozatkészség, határozottság, éberség s életszeretet jellemez. Tehát az iskolai munkának eredménye elsősorban e munka igani céljainak ismeretétől függ és attól, hogy sikerül-e erős akaratot oltanunk a növendékekbe e célok megvalósítására, így forr tehát össze eredményesen a módszer és a cél. Csakis úgy érhetnek célhoz az iskola és osztályközösségük, hiszen — idézzük Makarenkót, — „a munka csak mint egy általános munkarendszer része hozhat eredményt". Váró Györgyné csak egy helyen tesz említést erről, jóllehet tudja, hogy a vezetése alatt álló iskola növendékei a nép, a dolgozó nép tanítói lesznek, akiknek elől kel járniuk a szocializmus építésében. Véleményünk szerint Váróné cikkéből nyilvánvalóan kimaradt a nevelési cél, amelynek érdekében történt mindaz a komoly és nehéz munka, amiről a cikk beszámolt és amelynek világos meghatározása nélkül iskolai munka nem lehetséges, amennyiben a rövid összegezés 3 pontjából is világosan látni a kérdés megkerülését és az igazi mondanivaló elburkolását: „A kristályosodást olyan alkalmas közösségi élményekkel kell fokozni, amelyek egyúttal a nagy közösség, a munkásosztály felé mutatnak". Makarenko többhelyütt kihangsúlyozta, hogy nevelése, célirányos nevelő. Erre a szempontra akartuk felhívni kartársaink figyelmét. Úgy gondolom, hogy Váróné értékes vitaindító cikke és néhány hozzáfűzött gondolat, egy lépéssel előbbre viszik iskoláink munkáját a tanügyi reform megvalósításának útján. KLÁRA JÓZSEF ÚJRAOLVASÁSÁHOZ materializmusa tudomása, mi az érzékek kapuin abba bejuthatott... Szellemileg azok vagyunk, mikké a külső viszonyok, a körülmények ■által előidézett benyomások képeztek." A fentiek alapján az idealista Brassai azzal vádolta meg Mentovichot, hogy szerinte az ember az, amit eszik. Ezt a vádat Mentovich következő szavaival „támasztotta alá": „Valahányszor ismeretlen tudóssal jövök érintkezésbe, kiről óhajtanám tudni, hogy az idealisták vagy materialisták közé tartozik-e, kedvenc eledeleiről igyekszem tudomást szerezni .. A magyar idealisták például nagy barátai a töltöttkáposztátiak." Valójában Mentovich itt csupán arra utal, hogy az idealistáknál az elmélet ellentmondásba kerül a gyakorlattal, mert egyrészt tagadják a tudatnak az anyagtól való függését, másrészt szeretnek jól enni-inni és mintegy ennek a kis körre szorítkozó bőségnek a biztosításáért prédikálják az anyag lenézését és lényegtelenségét. Prédikálják azok számára, akiknek éppen emiatt az arisztokrata-polgári dúskálás miatt jut csak „a sovány krumpli és másé eledel“. Aztakarják, hogy a „gyötrött szegények“, „a nagy közönség őket (tényleges) elveiben ne kövesse és csak ők élvezzék az életnek minden gyönyörét“. Mentovich hovatartozása világosan kitűnik az alábbiakból: „Két ellenséges hadtest áll egymással szemben. Egyik, t. i. a támadó fél, a fiatal nemzedék azon részéből újoncozza katonáit, mely értelmét és fó erejét a természettudományok mezején gyakorolta be. A másik tábort képezik a Németországban roppant számú filozófusok, kik nehezen szívelik, hogy amaz üres szójátékból összefércelt sületlenség bábeltornya, melyet ők filozófiának neveznek, a támadók lövegei alatt egyre nagyobb réseket kap; áll továbbá lelkészekből, kik nem annyira a vallást, mint kepéjüket féltik; vagy végre azokból, kikben nincs elegendő bátorság, hogy a tények citromhéját egészen kifacsarják.“ Ellentétben ezekkel, Menstevieh sohasem riad vissza a tények természettudományos általánosításától. A társadalomtudományi, történelmi materializmustól azonban távol van és csupán erkölcsi felháborodásig jut el annak a ténynek a tudomásulvétele után, hogy az uralkodó osztály a dolgozók munkaerejét az utolsó cseppig kifacsarja. A társadalmi igazsághalom Bogot egyébként így ecseteli: „A milliomos tőzsérnek kelet illatos növényeivel, narancs- és citromerdőkkel pompázó virágházai, függő kertei vannak, hölgye nyakát és karját drága gyöngyöktől ragyogó aranyékszerrel evedzi körül. Mi van mindezekből a szegénysorsú földmivelőnek ? A pompás virágház nála egyszerű melegággyá törpül; hölgyének ékszerül hitvány üveggyöngynél egyebet nem adhat.“ Szemben az ingyenélő profitlesők képmutatásával, Mentovich értéket teremtő voltáért és nem kizsákmányolhatóságáért dicsőíti a munkát. Tiszán látja, hogy a haladó értelmiségi csak a dolgozókhoz csatlakozhat és nem a dologtalanokhoz. Ezért „munkás napszámosok“, „a tudomány háztartása körül napszámoskodók“ a materialisták az ő szemében. Gyűlölettel beszél azokról, akik hajlandók munkanélkülivé tenni a szellemi proletárt csak azért, mert a haladás irányában akar dolgozni. A Bécsből irányított gyarmati elnyomás elleni tiltakozás csendül ki hangjából, mikor így kiált fel: „Hát oda jutottunk-e, hogy a tudományok mezején sem követhetjük saját meggyőződésünket? Itt is tutorkodók tolakodnak nyakunkra? A tudományok munkásai közé lépni akaró magyarnak Brassaitól kell-e engedélyt kérni, hogy melyik irányban papszámoskodhassék ?“ Mentovich lépten-nyomon napszámosságról beszél, azai arra enged következtetni, hogy csak az akkori erdélyi osztályhelyzetnek viszonylag éretlen volta miatt nem jutott el a munkásmozgalom tudományos ideológiájához, a szocializmushoz. Érzelmeiben és gondolkodásában mindenesetre habozás nélkül magáévá teszi az elnyomottak ügyét és ha azt mondja, hogy „másképpen gondol a gondolkozáshoz szokott tudós, mint, a testi munkával foglalkozó napszámos", úgy ez kizárólag annak a társadalmi rendszernek az elítélését jelenti, amelyben „a napszámosnak, ki éjjel-nappal azon üöri fejét, hogyan szerezhesse meg éhező családja számára a holnapi kenyereit, nem jut ideje szellemi foglalkozásra“. Mentovichnak természetesen esze ágában sincs azzal biztatni a munkásembert, hogy a másvilágon majd ő lesz az első a szellemiek terén, sőt embertelen dolgoztatottságban elgyötört teste is feltámad. „Mert mikép tarthassam én vezérlő fáklyának azon vallásos tantételt, melyre az előítéletekből kibontakozott józan értelmem s a tudományok alapján szerzett felvilágosodásom az igaztalanság, sőt a képtelenség bélyegét sütötte ? Lehetetlen, hogy becsületes és következetes ember két lelkiismeretet tartson, egy tudományost és egy vallásost.“ Menjovichból sem a tétlen türelem, hanem a támadó gúny beszél, mikor így nyilatkozik a valláspártiak táborával kapcsolatban: „Hadd imádkozzanak óda által, míg mi adatok keresésével, azokra alapított következtetések fölépítésével fáradozunk, eszme örömet találunk azon keltemben, melyet az ájtatosságban ég felé fordított szemek kölcsönöznek az arcnak. Éppen azért... engedjék meg, hogy szemeinket látcsövekkel fölfegyverezve vethessük az égre.“ Mentovich csak olyan tudományokat ismer el, amelyek az égről szólva is a materializmusnak mintegy „társait“. Ilyen alapon ajánlja „elvrokonaink figyelmébe" például az asztronómiát, mint amely „azt a biztosítást adhatja, hogy az égben nincs egyetlen pont, mely az embernek a halál után alkalmas lakhelyül szolgálhatna. A napban, Merkúrban oly roppant hőség uralkodik, mikép a legfagyosabb léleknek is összepörkölődnének szárnyai.“ Hasonlóképpen a fizika nem tudja megtalálni „Jákób létráját“, már pedig mi, akik tudományosan gondolkodunk, „meg nem elégedhetünk a szillogizmusok létrájával, melyet elkészít a testből kiszabadult szellem egekbe sétáltatására" a filozófiai idealizmus. Legfontosabb a „még alig pelyhedző álló fiziológia" bizonyságtétele Ez a fiatal tudomány ugyanis, amelynek „reménye van, hogy még meglesheti a gondolata: keletkezése bölcsőjében*, „a legjobb pozitívitással“ állítja, hogy nincs lélek agyvelő nélkül, az agyvelő viszont múlandó. Teljesen világos Mentovich számára, hogy aki a materializmustól félti a tudományt, az „nem figyeli a tudományok fejlődése történelmére“ s így „egy hajóban evez azon együgyüvel, ki a rákot vízbefullaszthatónak vélte“. Mentovich jól látja hogy a materializmus nem kevesebb, mint maga a tudományosság, de nem jut el annak a belátásáig, hogy több is ennél, mert forradalmi politikai következményeket rejt magában. „Az újabb materializmus tornyosuló jellegei“ az ő szemében csak a tudománybeli előítéletekre nézve ijesztőek és „a vékonyingű idealistákat“ csak mint Uveneket, nem pedig mint reális birtokonbelülieket vagy mint azok áltudós lakásait áztatják bőrig. Mentovich főfogyatékossága tehát az, hogy egyrészt mechanikus materialista, másrészt a társadalomra még ezt a mechanikus materializmust sem alkalmazza. Igaza volt egyik kortársának, Aknász Péternek, mikor következetlen materializmust vetett a szemére, éspedig nem materializmusát, mint olyant, hanem annak következetlenségét kifogásolta. Kicsit azonban mégis mentegetni akarja, mikor így folytatja: „Különösen óvatosnak s szüntelen vigyázónak, meg szilárdnak kell lenni az embernek, hogy következetes materialista lehessen... Az ilyen materializmus igen nehéz mesterség, s talán csak a jövő nemzedékek leendő tulajdona, korunkban még nagy ritkaság.“ Ezzel különben Mentovich is tisztában van és alighanem szintén a maga mentségére hozza fel azt, hogy „a polgári szabadság“, amely — véleménye szerint — Fényét nem küldi csak a tetőkre, Hanem lesüt a csendes völgybe is. A pórkunyhónak szalmafedelére, ■— szóval ez a polgári értelemben vett szabadság „a fölkelt nép igazságos haragjának“ a 49-es vérbefojása miatt nálunk még jó ideig „az éretlen gyümölcsök közé tartozik“. Mentovich főművét az „obskúrus papok", pontosabban az ultramontán jezsuiták kezében levő cenzúra így is túl soknak találta és az Új világnézet c. művének 1863-ban megjelent példányait elkoboztatta,sőt felégettette. Egyetlen példány maradt fenn, amely a kolozsvári egyetemi könyvtár újonnan felfedezett ritkaságai közé tartozik és annál értékesebb, mivel magának a cenzornak meglehetősen rossz magyarsággal, illetőleg többnyire nemestől írt és nagyon felbőszült széljegyzeteit tartalmazza. Habár ebben a művében Mentovich, mint százszázalékos antihegeliánus,, az idealista fürdővízzel a gyermeket (hogy nevén nevezzük: a dialektikát) is kiloccsantja, a könyv újraolvasásra ,helyesebben mondva olvasásra érdemes. HAJÓS JÓZSEF