Útunk, 1949 (4. évfolyam, 1-26. szám)

1949-12-03 / 24. szám

UTUNK Gyermekirodalom - mjpijmwdatjai — Hozzászólás Sze­nlér Ferenc: „Vigyük át a bírálat szolgálatába elvi követ­déseinket* cím­l cikkéhez — Szemlér Ferenc fen­tnevezett cikke, mely az „Ütünk“ okt. 3-iki száma* ban jelent meg, többek között a „Meseirodalmunk és Íróink fela­data“ (Ütünk 1949 szept. 3) című cikket kemény bírálatban részesíti és a cikk több mondanivalója ellen „elvi kifogásokat“ emel. E sorok írója elismeri, hogy vol­tak a megbírált cikkben sajnálatos hiányosságok és mulasztások, neve­zetesen az ismertetett meséskönyvek pozitív értékeinek kielemzése tekin­tetében. Horváth István mesegyűj­teményét csak az Okos macska című képmeseátírással jellemezte, a Fül­lentő Gergicz című meséskönyvet szintén csak egy kiragadott mesével, amely egy dekadens irányzatot kép­­visel, továbbá csak elnagyoltan mu­tatott rá arra a nagyjelentőségű tényre, hogy ezek a könyvek a mai­­gyermek számára új mesét adnak.­­ Szemlér Ferenc első kifogása az, hogy szembeállítottam a népmesét a nem népköltészetből származó mfi- smesével, hogy utóbbit a l’art pour l’art elve alapján a valóságtól el­térő, míg a népmesét valóságábrá­­zolásnak állítottam. Ez nem áll. A cikk u. i. a népme­sét nem a műmesével a múltból,­­még kevésbbé a tudatos új mesével állította szembe, mondván róla, hogy dekadens. A népmesét, mint társadalmi mondanivalójú műfajt, a polgári irodalommal állította szembe általában, hogy a népmese jelentő­ségére rámutasson, mert a népmese igen fontos, osztályharcos monda­nivalójáért, az új mese kialakulása szempontjából. Nem a népmese ki­zárólagosságát, vagy elsőbbségét bi­zonyította a mai új, kialakuló tu­­datos meseirodalommal szemben. Úgy a bevezetés, mint a befejezés utalt rá, hogy igenis szükségessé vált új mesét adni gyermekeink ke­zébe. Az új mese a szocializmus épí­tését s az ezért vívott harcot ábrá­zolja és fel kell vesse azokat a konkrét nevelői feladatokat, ame­lyek által a gyermekeket is ráve­zethetjük arra, hogy a maguk ré­­szét kivegyék ebből a harcból és épí­tésből. Szemlér Ferenc azt a következte­tését, miszerint a cikk dekadensnek minősítette az új meséskönyv pró­bálkozását, abból vonhatta le, hogy a Füllentő Gergácz jellemzésénél, a cikk csupán egy kiragadott pél­dára hivatkozik, a Mit beszélnek a tanszerek című mese tényleg deka­dens, szimbolista irányára. Neveze­­tesen, hogy számokat, tárgyakat­ meglelkesít és kiagyalt módon em­beri tulajdonságokkal ruház fel. Ez a nyugatról importált, ú. n. modern mese egyenes leszármazottja és ez ellen a módszertani és nevelői szem­pontból is beteges irányzat ellen a nevelők már a múltban is felvették a harcot, mert már az iskolai taní­tás keretében is teret hódított. Azon­ban valóban nagy hibát követett el e sorok írójának említett cikke ak­kor, amikor a bírálat pozitív részét illetően megelégedett azzal, amit a bevezetésben mond, hogy ezek a mai mesék, a mai gyermekek számára íródtak — ami általánosítás. Való­ban, ez a kötet különösebb­­figyel­met érdemelt volna, éppen abból a szempontból, hogy ezek bátor kezde­ményezések, szinte tradíció­­ nélkül próbálták kialakítani az új gyer­­mekmesét, művészi formába ültetni az új, harcos mondanivalót. Ez azért is méltánylandó,­ mert a múlt­ban semmiféle gyermekirodalom nem volt irodalmunkban, mert­ a polgári társadalomban csak olcsó fércélmények, műkedvelő piaci áru jelent meg a gyermekek számára. Most komoly, élvonalbeli írók is, mint Horváth István, Nagy István is kivették részüket ebből a munká­ból. Az említett cikk kifogásolta, hogy meseíróink, akik éppen azért, mert semilyen hagyományra nem támasz­kodhattak — a „Víztaposó“ csak néhány hete jelent meg — miért nem értékesítették azokat a haladó tartalmi és formai értékeket, ame­lyeket népmeseirodalmunk szolgál­tathat, annál is inkább, mert a Szov­jetunióban a népmesét igen megbe­csülik. Valóban hiba volt, hogy a „Vadhattyú“ kiadóját a cikk téve­sen jelölte meg, azonban a dolog ér­demén nem változtat az, hogy ezt nem az Állami Könyvkiadó, hanem az Orosz Könyv adta ki. A népme­sék tanulmányozása éppen a kezdet­ben, éppen az osztályharc kidombo­rítása szempontjából igen hasznos lett volna. Szemlér Ferenc bírálatában „vi­tába száll“ a cikk ama ferde állítá­sával, miszerint irodalmi elv lenne, hogy a gyűjtőnek úgy kell leje­gyeznie a népmesét, ahogyan a nép ajkán találta. Mivel népmesegyűj­tésről és népmeseközlésről van szó, különösen, ha az elmondó nevét is közük, megmagyarázhatná Szemlér Ferenc, micsoda irodalmi elv az hogy egy XV. falusi dolgozó szá­jába adunk egy olyan mesét, ame­lyet ő sohasem mondott és. Szemlér Ferenc itt összetéveszti a népmesét a népmesefeldolgozással. A nép­mesét, ha mint népmesét, a nép szerzőségével adják ki, éppen a Vadhattyú példa erre, úgy adják ki, ahogyan­ találták. Felvetődik most már a kérdés: mi történjék akkor, ha a népmese olyan termé­szetű, mint a Horváth István Okos macska című meséje, amely nem­hogy nem alkalmas az osztályharc művészi ábrázolására, de ellenkező­leg, maga a hős a henye és passzív szerencsejit ábrázolja, aki mindent készen kap és még csak meg sem köszöni az érte küzdő macskának. A jelzett cikk azt mondja, hogy nem lehet osztályharcos tartalmat belevinni egy olyan mesébe, amely­ben nem fér meg a harcos mondani­való. Mi tehát a teendő? A cikk, elna­gyoltan bár, de rámutatott: „Gyűjt, ■ünk olyan meséket, melyekből az osztályharc nyíltan és szabadon árad." Ennél a kérdésnél egy kicsit meg kell ál­lan­un­k: Népmesegyűj­tésünk végtelenül hiányos és éppen az osztályharcos tartalmú mesék rovására A népmesegyűjtők nem is jegyezték le azokat a meséket, ame­lyekben osztályharcos mondanivaló volt, mert a polgári osztály érdeke ellen lett volna , mert ezeket a múltban a mesélők csak bizalmas körben mondották el egymásnak. A feladat tehát ez: felkutatni népünk valóban osztályharcos tartalmú me­séit, ezeket összegyűjteni és közre­adni. A jelzett cikknek nagy mulasztása abban van, hogy értetlenül ment el a Horváth által gyűjtött többi nép­mese harcos mondanivalója mellett. Ezek a mesék pedig az osztályharc művészi kifejezései. Különösen a Vert viszi a veretlent érdemes nagy figyelmet, amelyik ennek a­ mesé­nek a legjobb változata. A Vigyázz című mesének hőse típusa a harooe­ szegényparasztnak, aki eszességei ügyessége és rátermettsége mellett öntudatos harcos magatartásával tűnik ki. Néhány szót a népmesefeldolgo­zásról: Ez a kérdés a köztudatban ás Szemlér Ferenc előtt is tisztázat­lan. A népmesefeldolgozás nem azo­nos a feldolgozott népmesével. A népmesefeldolgozás esetében az író teljesen szabad. A népmese nem béklyó, nem is­meret. Az író szaba­don használhat a mesemotívumok­ból, a népmese ábrázolásmódjából, művészi képeiből stb. Ezen a téren a szovjet mesefilmek kitűnő példái szolgáltatnak. Horváth István ezen (Folytatása a 14. oldalon) MÓDSZER ÉS CÉL A NEVELÉSBEN - HOZZÁSZÓLÁS VÁRÓ GYÖRGYNÉ CIKKÉHEZ - Váró Györgyné, az udvarhelyi leány­­tanítóképző igazga­tója az Ütünk 85. számában tanulságos cikkben foglalkozik a vezetése alatt álló iskola nevelési kérdéseivel és érdekesen számol be az 1948—49 tanévben szerzett tapasztalatairól. A tanügyi reform révén létrejött új iskoláinkban, — beleértve az udvarhelyi 1948 őszén államosított leány­ tanító, képzőt is, — mindjárt az államosítás megtörténte után Ma­karenko példáján indult el a munka. Makarenko konkréten megfogalmazott útmutatásai, — amint, ezt Váróné cikkéből is látni, — saját feladatainkra és égető problémái­ikra is méginkább ráébresztettek. Írásai Az új ember kovácsa. Pedagógiai tanulmányai, amelyek ma­gyar nyelven is közkézen forognak, — nemcsak az iskolák nevelőtestületének, hanem az egész, hazánkbeli közvélemény­­nek is gyakorlati útmutatást jelentenek annak az új ember­­nek a kikovácsolására, nevelésére, akit „tiszta hazafiság, ala­pos tudás, alkotó munkavágy, valamint a világ szabad és el­nyomott népeivel való szolidaritás jellemez, akit a szocializ­mus építésének forradalmi láza hevít.“ Az udvar­helyi leány-tanítóképző tevékenysége, az utalt cikk alapján ítélve,­­ komoly lépést jelent a szocialista ne­velés útján. Azonban, véleményünk szerint a közösségi szellem kia­lakításának valamilyen konkrét cél érdekében kell történnie. Váró Györgyné cikkéből nem tűnik kzi, hogy e közösség­formáló, rendszeres és következetes munkában, milyen szere­­pet tölt be az a tény, hogy az iskola és az egész nevelési tevé­­kenység feladata a népi demokráciának új tanítótípusét kiko­vácsolni, aki a szocializmus építésének fontos posztján tevé­kenykedik majd. Lenin a nevelés céljairól beszélve megállapí­totta, hogy annak „az anyagi és szellemi rabság elleni harc szolgálatában kell állnia, a kapitalizmus szétzúzásának és a Szocializmus felépítésének céljait kell szolgálnia.“ A tanulónak, különösképpen a tanítóképzőben félreért­hetetlen modern kell látnia e célokat, ezekért a nagyszerű ideálokért kell tanulnia, dolgoznia és közösséget alakítva, — osztályközösséget az iskolában, — kell minden iskolai tevé­kenységet végeznie. Mi is­­állítjuk Várónéval együtt, hogy például a tanul­­mányi színvonal emelésénél a puszta erkölcsi prédikációval és az „osztálybecsület emlegetésével nem sokra megyünk" —, de hozzátesszük, hogy a „demokratikus osztályozás" nem sokat változott a lényegen, hiszen a limitben „sem volt közömbös", hogy milyen jegyek díszelegtek az osztályozó naplóban. A tanulást ösztönző módszereknek a tanító társadalom kötele­zettségein kell felépülniök. A tanítónak arra kell törekednie, — írja Sztálin, — hogy tanítványaiból olyan értékes embereket neveljen, akiket nyílt ész, gyors felfogás, széleskörű tudományos felkészültség, dialektikus materialista világnézet, a társadalom fejlődési tör­vényeinek ismerete, magasfokú elvszerűség, a munka és a nép iránti forró szeretet, a közös ügyért való áldozatkészség, határozottság, éberség s életszeretet jellemez. Tehát az iskolai munkának eredménye elsősorban e munka igani céljainak ismeretétől függ és attól, hogy sikerül-e erős akaratot oltanunk a növendékekbe e célok megvalósítására, így forr tehát össze eredményesen a módszer és a cél. Csakis úgy érhetnek célhoz az iskola és osztályközössé­gük, hiszen — idézzük Makarenkót, — „a munka csak mint egy általános munkarendszer része hozhat eredményt". Váró Györgyné csak egy helyen tesz említést erről, jólle­het tudja, hogy a vezetése alatt álló iskola növendékei a nép, a dolgozó nép tanítói lesznek, akiknek elől kel járniuk a szocializmus építésében. Véleményünk szerint Váróné cikkéből nyilvánvalóan ki­­maradt a nevelési cél,­­ amelynek érdekében történt mindaz a komoly és nehéz munka, amiről a cikk beszámolt és amely­nek világos meghatározása nélkül iskolai munka nem lehet­séges,­­ amennyiben a rövid összegezés 3 pontjából is vi­lágosan látni a kérdés megkerülését és az igazi mondanivaló elburkolását: „A kristályosodást olyan alkalmas közösségi élményekkel kell fokozni, amelyek egyúttal a nagy közösség, a munkásosztály felé mutatnak". Makarenko többhelyütt kihangsúlyozta, hogy nevelése, célirányos nevelő. Erre a szempontra akartuk felhívni kar­­társaink figyelmét. Úgy gondolom, hogy Váróné értékes vitaindító cikke é­s néhány hozzáfűzött gondolat, egy lépéssel előbbre viszik iskoláink munkáját a tanügyi reform megvalósításának út­ján. KLÁRA JÓZSEF ÚJRAOLVASÁSÁHOZ m­aterializmusa tudomása, mi az érzékek kapuin abba bejuthatott... Szelle­mileg azok vagyunk, mikké a külső viszonyok, a körülmények ■által előidézett benyomások képeztek." A fentiek alapján az idealista Brassai azzal vádolta meg Mentovichot, hogy szerinte az ember az, amit eszik. Ezt­ a vádat Mentovich következő szavaival „támasztotta alá": „Va­lahányszor ismeretlen tudóssal jövök érintkezésbe, kiről óhaj­tanám tudni, hogy az idealisták vagy materialisták közé tar­­tozik-e, kedvenc eledeleiről igyekszem tudomást szerezni .. A magyar idealisták például nagy barátai a töltöttkáposztá­­tiak." Valójában Mentovich itt csupán arra utal, hogy az ide­alistáknál az elmélet ellentmondásba kerül a gyakorlattal, mert egyrészt tagadják a tudatnak az anyagtól való függé­sét, másrészt szeretnek jól enni-inni és mintegy ennek a kis körre szorítkozó bőségnek a biztosításáért prédikálják az anyag lenézését és lényegtelenségét. Prédikálják azok számára, akiknek éppen emiatt az arisztokrata-polgári dúskálás miatt jut csak „a sovány krumpli és másé eledel“. Azt­­akarják, hogy a „gyötrött szegények“, „a nagy közönség őket (tény­leges) elveiben ne kövesse és csak ők élvezzék az életnek minden gyönyörét“. Mentovich hovatartozása világosan kitűnik az alábbiak­ból: „Két ellenséges hadtest áll egymással szemben. Egyik, t. i. a támadó fél, a fiatal nemzedék azon részéből újoncozza katonáit, mely értelmét és fó erejét a természettudományok mezején gyakorolta be. A másik tábort képezik a Németország­ban roppant számú filozófusok, kik nehezen szívelik, hogy amaz üres szójátékból összefércelt sületlenség bábeltornya, melyet ők filozófiának neveznek, a támadók lövegei alatt egyre nagyobb réseket kap; áll továbbá lelkészekből, kik nem annyira a vallást, mint kepéjüket féltik; vagy végre azokból, kikben nincs elegendő bátorság, hogy a tények citromhéját egészen kifacsarják.“ Ellentétben ezekkel, Menstevieh sohasem riad vissza a tények természettudományos általánosításától. A társadalom­­tudományi, történelmi materializmustól azonban távol van és csupán erkölcsi felháborodásig jut el annak a ténynek a tudo­másulvétele után, hogy az uralkodó osztály a dolgozók munka­erejét az utolsó cseppig kifacsarja. A társadalmi igazsághalom­ Bogot egyébként így ecseteli: „A milliomos tőzsérnek kelet illatos növényeivel, narancs- és citromerdőkkel pompázó virág­­házai, függő kertei vannak, hölgye nyakát és karját drága gyöngyöktől ragyogó aranyékszerrel evedzi körül. Mi van mindezekből a szegénysorsú földmivelőnek ? A pompás virág­ház nála egyszerű melegággyá törpül; hölgyének ékszerül hit­­vány üveggyöngynél egyebet nem adhat.“ Szemben az ingyenélő profitlesők képmu­tatásával, Men­tovich értéket teremtő voltáért és nem kizsákmányolhatósá­­gáért dicsőíti a munkát. Tiszán látja, hogy a haladó értel­miségi csak a dolgozókhoz csatlakozhat és nem a dologtala­­nokhoz. Ezért „munkás napszámosok“, „a tudomány háztar­tása körül napszámoskodók“ a materialisták az ő szemében. Gyűlölettel beszél azokról, akik hajlandók munkanélkülivé tenni a szellemi proletárt csak azért, mert a haladás irányá­ban akar dolgozni. A Bécsből irányított gyarmati elnyomás elleni tiltakozás csendül ki hangjából, mikor így kiált fel: „Hát oda jutottunk-e, hogy a tudományok mezején sem követ­hetjük saját meggyőződésünket? Itt is tutorkodók tolakodnak nyakunkra? A tudományok munkásai közé lépni akaró ma­gyarnak Brassaitól kell-e engedélyt kérni, hogy melyik irány­ban papszámoskodh­assék ?“ Mentovich lépten-nyomon napszámosságról beszél, azai arra enged következtetni, hogy csak az akkori erdélyi osztály­­helyzetnek viszonylag éretlen volta miatt nem jutott el a munkásmozgalom tudományos ideológiájához, a szocializmus­hoz. Érzelmeiben és gondolkodásában mindenesetre habozás nélkül magáévá teszi az elnyomottak ügyét és ha azt mondja, hogy „másképpen gondol a gondolkozáshoz szokott tudós, mint, a testi munkával foglalkozó napszámos", úgy ez kizáró­lag annak a társadalmi rendszernek az elítélését jelenti, amelyben „a napszámosnak, ki éjjel-nappal azon ü­­öri fejét, hogyan szerezhesse meg éhező családja számára a holnapi kenyereit, nem jut ideje szellemi foglalkozásra“. Mentovichnak természetesen esze ágában sincs azzal biz­tatni a munkásembert, hogy a másvilágon majd ő lesz az első a szellemiek terén, sőt embertelen dolgoztatot­tságban elgyötört teste is feltámad. „Mert mikép tarthassam én vezérlő fáklyának azon vallásos tantételt, melyre az előíté­letekből kibontakozott józan értelmem s a tudományok alap­ján szerzett felvilágosodásom az igaztal­anság, sőt a kép­telenség bélyegét sütötte ? Lehetetlen, hogy becsületes és következetes ember két lelkiismeretet tartson, egy tudomá­nyost és egy vallásost.“ Menj­­ovich­ból sem a tétlen türelem, hanem a támadó gúny beszél, mikor így nyilatkozik a vallás­pártiak táborával kapcsolatban: „Hadd imádkozzanak óda által, míg mi adatok keresésével, azokra alapított következte­tések fölépítésével fáradozunk, eszm­e örömet találunk azon keltemben, melyet az ájtatosságban ég felé fordított szemek kölcsönöznek az arcnak. Éppen azért... engedjék meg, hogy szemeinket látcsövekkel fölfegyverezve vethessük az égre.“ Mentovich csak olyan tudományokat ismer el, amelyek az égről szólva is a materializmusnak mintegy „társait“. Ilyen alapon ajánlja „elvrokonaink figyelmébe" például az asz­tronómiát, mint amely „azt a biztosítást adhatja, hogy az égben nincs egyetlen pont, mely az embernek a halál után alkalmas lakhelyül szolgálhatna. A napban, Merkúrban oly roppant hőség uralkodik, mikép a legfagyosabb léleknek is összepörkölődnének szárnyai.“ Hasonlóképpen a fizika nem tudja megtalálni „Jákób létráját“, már pedig mi, akik tudo­mányosan gondolkodunk, „meg nem elégedhetünk a szillogiz­musok létrájával, melyet elkészít a testből kiszabadult szel­lem egekbe sétáltatására" a filozófiai idealizmus. Legfon­tosabb a „még alig pelyh­edző álló fiziológia" bizonyságtétele Ez a fiatal tudomány ugyanis, amelynek „reménye van, hogy még meglesheti a gondolata: keletkezése bölcsőjében­*, „a leg­jobb pozitívitással“ állítja, hogy nincs lélek agyvelő nélkül, az agyvelő viszont múlandó. Teljesen világos Mentovich számára, hogy aki a materializ­mustól félti a tudományt, az „nem figyeli a tudományok fej­lődése történelmére“ s így „egy hajóban evez azon együgyü­­vel, ki a rákot vízbefullaszthatónak vélte“. Mentovich jól látja hogy a materializmus nem kevesebb, mint maga a tudomá­nyosság, de nem jut el annak a belátásáig, hogy több is ennél, mert forradalmi politikai következményeket rejt magában. „Az újabb materializmus tornyosuló jellegei“ az ő szemében csak a tudománybeli előítéletekre nézve ijesztőek és „a vé­konyingű idealistákat“ csak mint Uveneket, nem pedig mint reális birtokonbelülieket vagy mint azok áltudós lakásait áz­tatják bőrig. Mentovich főfogyatékossága tehát az, hogy egyrész­t me­chanikus materialista, másrészt a társadalomra még ezt a me­chanikus materializmust sem alkalmazza. Igaza volt egyik kortársának, Aknász Péternek, mikor következetlen materia­lizmust vetett a szemére, éspedig nem materializmusát, mint olyant, hanem annak következetlenségét kifogásolta. Kicsit azonban mégis mentegetni akarja, mikor így folytatja: „Kü­lönösen óvatosnak s szüntelen vigyázónak, meg szilárdnak kell lenni az embernek, hogy következetes materialista lehessen... Az ilyen materializmus igen nehéz mesterség, s talán csak a jövő nemzedékek leendő tulajdona, korunkban még nagy rit­kaság.“ Ezzel különben Mentovich is tisztában van és alighanem szintén a maga mentségére hozza fel azt, hogy „a polgári sza­badság“, amely — véleménye szerin­t — Fényét nem küldi csak a tetőkre, Hanem lesüt a csendes völgybe is. A pórkunyhónak szalmafedelére, ■— szóval ez a polgári értelemben vett szabadság „a fölkelt nép igazságos haragjának“ a 49-es vérbefoj­ása miatt nálunk még jó ideig „az éretlen gyümölcsök közé tartozik“. Mentovich főművét az „obskúrus papok", pontosabban az ultramontán jezsuiták kezében levő cenzúra így is túl sok­nak találta és az Új világnéz­et c. művének 1863-ban megje­lent példányait elkoboztatta,­­sőt felégettette. Egyetlen pél­dány maradt fenn, amely a kolozsvári egyetemi könyvtár újonnan felfedezett ritkaságai közé tartozik és annál értéke­sebb, mivel magának a cenzornak meglehetősen rossz ma­gyarsággal, illetőleg többnyire nemestől írt és nagyon felbő­szült széljegyzeteit tartalmazza. Habár ebben a művében Mentovich, mint százszázalékos antihegeliánus,, az idealista fürdővízzel a gyermeket (hogy nevén nevezzük: a dialektikát) is kiloccsantja, a könyv újra­­olvasásra ,helyesebben mondva olvasásra érdemes. HAJÓS JÓZSEF

Next