Útunk, 1950 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1950-01-14 / 1. szám
! INDULÁS... EMINESCU ERDÉLYBEN Czysszeköti batyuját és valósággal kioson Csernovica városából, amelynek ridegen rendezett életében is egy verseket író ex-színész és bizonyítvány után szaladgáló kóbor diák mit is keresne? Nem tudjuk pontosan melyik útvonalon gyalogolt át Erdélybe; valószínű, hogy a legrövidebb domavatrai utat választotta. Peregrinus diákok módján rója az utakat, cipője, amelyet kímélni kel*, ifibbet van a hátán mint a lábán, kezében hatalmas furkósbot a harapós falusi ebek ellen, oldalát tarisznya veri. Hosszú és fárasztó ez a hegyek között kanyargó út. Éjszakánként szénaboglyák tövéhez húzódik vagy csűrökbe kérezkedik be. Ha emberséges parasztra és jószívű háziasszonyra bukkan, még jakaréj kenyér, darab szalonna, esetleg párolgó rántotta is kijár az elcsigázott, szemöldökéig poros fiúnak. Néha egyegy faluban az írástudatlan szülők vele íratnak levelet egy idegenben szolgáló, talán éppen a porosz puskagolyókzáporát álló román katonafiúnak. Ilyenkor a tarisznya megtelik s Mihálynak nincs gondja néhány napig a gyomrára, így jön egyre beljebb Erdélybe. Pihenői a román és magyar falvakban mind hosszabbakká válnak, mert a rendetlen és silány táplálkozás alig pótolja kimerült szervezete erejét. Eléri a Marost. „Medrében aludt a Maros“ — emlékezik vissza később. — A hídon, amely rajta átvitt, nyikorogtak a parasztszekerek. Messziről idebéklettek szülőföldem hegyei...“ A vándor diák, aki a messzi, szabad távlatokat kémleli, még nem sejti, hogy mialatt gondolatban nekigyűrközik a balázsfalvi vizsgáltak, egy másik iskolát jár ki, amelynek nagyobb hatása lesz szelleme kialakítására, mint a görög igeragozásnak. Nap mint nap érintkezik, barátkozik egyszerű emberekkel: román és magyar parasztokkal, fatelepi munkásokkal, fuvarosokkal, de megismerkedik a városok proletár népével is. Csapszékekben, szegényes vendégfogadók hálózutaiban minduntalan társul szegődik melléje valaki a rongyosok közül, valamiféle meggyötört, sok panaszszal tele ember, aki kiönti szívét a bizalmat keltő, románul és németül jól beszélő, magyarul meg valamicsakét gagyogó ifjú előtt. Éjszakánként gyertyák, vagy mécsesek világánál, de legtöbbször a sötétben hosszasan elbeszélget alkalmi hálótársaival. Pirkadáskor aztán gyűrött papírlapokra sok mindent feljegyez a lefolyt beszélgetésből; gondolatokat, tényeket, vagy csak egyet szavakat. Az erdélyi nyelvi és folklorisztikai statásokat hűen megőrizte költészete. Balázsfalván a lobogóhajú diák, aki Schillertől könyv nékül hosszú részleteket tudott idézni s otthonosan mozog mind a régi, mind az új román irodalomban, a görög írásbelin dicstelenül megbukik. Szomorúan tapasztalja, hogy a balázsfalvi tanárok sem különbek a csernovidáknál. Halott, klasszikus diszciplínák bürokratái valamennyien, gépies tudást várnak a tanulótól, nem kiváncsiak ennek szellemi alkatára, sajátos életproblémáira. Tanácstalanul ül szalmazsákján naphosszat. . Társai lassanként hazamennek, azonban hova mehetne?... Az étrendből kiesik a szalonna s a tűrő. Szerencséjéve a nyár van, a test igényei szerényebbek. Megmaradt garasain mindennap két-három zsebnyi gyümölcsöt vásárol a piaci kofáktól, így csatangol kiduzzadó zsebekkel néptelen, szűk utcácskákon, vagy a Kükkilő partján, hol őelőtte vagy húsz esztendővel a krónikája kéziratait cipelő Sincai is elsétálgatott... Mihamar a városka jellegzetes alakjává válik, amint térdig érő kájzerszerű kabátjában, kockás nadrágjában lassan, ünnepélyesen lépked, egyik kezével az elmaradhatatlan könyvet tartva szeme elé, a másikkal szilvát szedegetve élő, vagy illatos batulalmát gyömöszölve egészséges fogai közé. Így vonul át mindennap kimért szertartásossággal a földi és mennyei malasztok teljében élő klérus városán, elszakadva a szomorú valóságtól, a jövő gondjaitól... A hosszú séták filozófus lelkek ártatlan szenvedélye. A lábbelire azonban felette ártalmas hatással vannak. Lassan, leszakadozik hát a cipő a fiatalember lábáról s a kájzer is számos helyen festik már; nem csoda, hiszen Mihály az életmód egyszerűsége kedvéért, de meg azért is, mivel egyébtt holmija nincs, amivel betakarhatná magát, benne alszik éjszaka. Erről azonban a külvilág mit sem tud. Reggeli talpraugráskor a gyűrött, szalmaszálakkal teli kabát kivasalódik a kipihent, fiatal testen, mélynek életkedve és friss elektromossága ott szikrázik a tarkóra hulló szénfekete haj tömött tincsein... Nem borul ki teljesen Mihálynak mindaddig, amíg haza nem megy vakációra utolsó barátja is. Ekkor azonban az utcán marad. Egy ideig a szeminárium istállójának a padlásán húzódik meg, majd a nyárral együtt ő is eltűnik Balázsfalváról. 1866 augusztusának végén Gyulafehérváron látják. Innen Szebenbe gyalogol át. A csavargóélet legalsó köreit járja. Densusianu román történetíró, ki Szebenben találkozik vele, emlékezéseiben ezeket írja: ,Jiorzadály fogott el, amikor megláttam ezt a nyormorúságos külsejű ifjút. Nem az 5 lebecsülésére mondom ezt, hanem, hogy érzékeltessem kegyetlen sorsát. Valósággal folyt róla a rongy. Nyakaiban megfeketedett ingmaradék éktelenkedett.. .•* Ez a Villon-figura azonban rongyaiban is megőrzi szellemi rámtartiságát s Densusianu, akit meglep a fiatalember átlagon jóval felüli műveltsége, tetőtől-talpig felöltözteti , Eminescut. Szebenből egy resinári paraszt rejtekösvényen vezeti át a régi határon. Életének most következő szakasza eléggé felderítetlen még. A polgári irodalomtörténet érthető okokból nem sokat időzött a költő keserves hányódásainak leírásánál... Bizony, nem várja díszkapu a határon, az az élet folytatódik itt is más alakban, amit Erdélyben maga mögött hagyott Városról-városra vetődik, így kerül Giurgiuba, a dunai kikötővárosba, amely akkor még elég élénk forgalmat bonyolít le. Talán valamelyik csavargótársától hallja Mihály, hogy Giurgiuban jó keresetre van kilátás. Odáig talpal s a kikötőben valóban kap is valami munkát: gabonáshajók rakodásánál segédkezik. Amikor elfogy itt a dolog, egy vendégfogadóhoz áll be mindenesnek A pajtában alszik és este a gyertyafénynél Schillert olvassa. Könyveit, melyek párnául is szolgálnak, szalmával leboritva ott tartja a jászol végében. Olykor maga köré gyűjti szolgatársait és Schiller verseiből fordít nekik. GALLUSZ ANDRÁS Mihail Emínescu verseiből SftcLa, miijét kaüad&z&L? Erdő, mért holodozol? Zápor nem ver, szél sehol. Lombod földig mért hojol? — Hogyne innenék, hojlonék, Mikor mírd beílebb az ég, Fogy a nappal, na az éjjel, Leveleim szerte széljel. Szél a lombom $zembekapo, Doloso’m tova hojto; Oldalamba tép a szél, Messze a nyár, itt a tél. S hogyne hajlanék, ha már Útrakelt a sok madár. Ágaim fölött csapatban Fecskék szálltak szakadatlan, Fecskék, más hozót keresvén — Viszik álmaim, szerencsém. He, csak mennek, szódnak ott, F’folrják a napot, Szólnek a hús ég alatt, Szállnak, mint a pillirat Sencem itthogynak kifosztva, Dermedten és dorvadozva, Ingó ággal, szinteen, Síró vággyal szivemen. KISS JENŐ fordítása A feslett ifjakhoz Hozzátok szállók én le ti tévedt, kutya lelkek S hogy májatokba marni dühös szitokra leljek: Az embergyűlölet Lilás falánkú átkát sütöm na arcotokba. De úgy, ahogy tüzes vas megbélyegezni szokta A bárgyú ökröket! Tudom, hogy árva lantom csak pusztában kiáltoz E korcs agyak körében, melyekre csak homályt hoz A részeg szenvedély. E korcs agyak körében, miket tivornya ölt le, Vonagló bűn rohasztott, a szesz tiport a földre , kiszíti a kergekéj. A szívben téboly égjen, halál a vak szemekben. S az arcotok erében szederjesen remegjen A pálott, renyhe vér. A Prófétát e népség haragja úgyse marja. Ilyen ledér suhanó ok elernyedt izmú karja Hozzája fel nem ér. Tán meddő lényetektől örök tüzet reméljek. Jogot, mely nem hazug szó. I ti élő holt legények. Akiknek álma vak? Pohártörő vitézség tűzet ha borral ágál Lealjasult rimák közt, akik vad orgiáknál Buján sikonganak? Ott látlak ifjúságtok bepiszkolt, átkos ágyán. A szátokból a kór fú, mely csókon vett* ragály tán, S a csontotokba rág; Vagy épp, amint oly ordas silány hegyére lestek. Ki gúzst rakott a mára. — s hízelgőn térdreestek, Előtte, rongy pályák. Pel hát! ... A multi évek egyetlen hadba róva. Zászlóikat kibontják. — feltámadt újra Róma És győztes útra lén. Sugárzó isten arccal, de megkövült erővel, örök szörétnekével, dicső időkbe nő fel A nagy császár, a Nép! Ki hát! . .ia gyilkos örvény, hogy pusztulásba csaljon. Mint megriadt oroszlán, oly gyászos, durva hangon, A népre rádörög; Ki lélekzik, szabad lény. De föld mindenkié lesz. Igazság és szabadság, nem szó csupán, de fény ez. Nagy ünnep és örök. Marokra hát a kardot, halálos táncra készen. A szél úgy vessen erre mint vitt, ha bál hevében Sután Illegtetek! Ne jöjjetek vad árként, ezer rohamcsapatban. Mint tűzfolyó, mit orkán megduzzaszt mind vadabban. Ha ég a rengeteg. Nézzetek, urna reccsen s a holtak hamva éled. Hogy* zúgja Róma népe nagy hírét, mely megéred* A harcos múlt taján. Hogy' öltik ott magukra a vaspáncélt az árnyak. Hogy* kel fel ősz fejével ölén a mély homálynak Egy Cézár, egy Traján. Ledőlnek ócska trónok, a vészes árba veszve, S a széttört vasjogarral már mintha láncok ezre Csörögve hullana. Pokol kapui nyílnak, kitárul lent a bendő, Hogy ezrével beférjen a zsarnokok veszendő Fekélyes fajzata. Szavam hiába bömböl, csak visszhang rá a válasz, Hiába zúg az érc-hang, süket fülekbe száll az, Álétt agyakba kong. A lánghajú vitézség és szent hazánk egyetlen kis szikrát sem fakaszthat a megfagyott szivekben. Hol ólmos és borong. Ma úgy nézek le rátok, mint ölyv az ifjú élet Szivébe, mely kimúlt már, csak hulla-koncra érett És így lesz étele; Mint sas, mely égi útról magához tér mogorván. Mint begy, mely mintha felhő-füzérekkel ékes ormán Villámot rejtene. Ne mondjátok, hogy átffit az érzelmek nagy árja. A lélek titka festett ruhát nem ölt magára, Mint holmi maszkaraj; Ha szóltok, óh, ez úgy hat, mint sírás víg menyegzőn, Mint hogyha vészmadár szól, vidáman és csicsergőn. Mint sírhanton kacaj. Fordította: LAJTHA GÉZA IDEGENBEN Mikor mindenki ujjong, a létet vígan áldja, S a napját élvezettel, derűsen éli le: Egy lélek sír magában sepedve száll hazája Oly édesen mosolygó, vidám mezősbe. S e lélek, mely siralmát nyöszörgi gyötrelemmel S e szív, amely kietlen dalát zokogja rég, — Azt én bastitkú lelkem, amely vigaszra nem lel, Az én szivem, mely itt is időtlen vágyban ég. Szeretném újra látni a völgyet, hol születtem, Melyen kristálymederben ezüst patak fut át, Meglátni azt a lankát mit egykor úgy szerettem: A rengeteg sötétjét, költői zegzugát, A völgyem házkóit szeretném üdvözölni, st Melyek békén uralják a csöndes tájakat, Melyek felől üdítőbb öröm piheg s a földi Rejtelmeken nagy ábránd, költői nesz fakad. Csak volna egy parányi kunyhóm a parti szögben, A völgy ölén türemlő sziromhabok között, Hogy nézhetném az ormot amint magasra szökken, S a homlokával áttör felhőket és ködöt Hogy lássam ott virágzón, ezerszínűn a halmot, Mely hamvas gyermekévek fehérjét szőtte át. Mely pendelyes koromban pőszén gügyögni hallott És hancurozni látott, ahogy ma úgyse lát. Ha dallamos morajjal az ér locsogva csobban, Ha víg madárdal ujjong és hangversenybe kezd, Ha szél zenéje lüktet a zizenő falombban, Ezt lágyszövésű vággyal zsibongatón epeszt. Igen gyönyör leheltne, ha ott járnék ma újra imádott szép hazámban, mely gyermekként fogad, Hogy hévvel áldja elmém, rajongó lángra gyúlva, Az eszményül kísértő ifjúi álmokat. Hisz' még a zord halál is, mely minden szív felé lesz a borzongó erekbe hideglelést lehel, Ott enyhe szenderével altatna el s oly édes Nagy álomban röpítne a fellegekbe fel. Fordiitotta: LAJTHA GÉZA (fíLmi LzjQjot, h&gip mit kiszíLbak ... hem Lziyot, hogy. mit te&zéltek, kém óuáhlak, mim diáikéit. Jakfátok c&ak, ka fia! — totem lütty, áe, taps &e ózáltelétek; / Ámde semki nem gehet ká, Völgy, az öífifába téplek! Jöttem, hogy. az igazsáfyot Beint a színtem teljem ém meg,. Fordította Kiss Jenő