Útunk, 1950 (5. évfolyam, 1-24. szám)

1950-03-25 / 6. szám

A SZTÁLINGRÁDI CSATA A polgári művészet szószólói elő­szeretettel locsognak a „törté­nelmi távlat“ szükségességéről. Szerintük csak a „távlat“ nyújtja egy mű helyes, nagyigényű felépítését és művészi hitelét Sok szovjet film rá­cáfolt erre. De a legcsattanósabb, leg­határozottabb választ a sztálingrádi csatáról készült film adja. Ezt a mé­reteiben és tartalmában egyaránt ha­talmas, kiemelkedő filmalkotást a csata befejezése után hat évvel készí­tették el a szovjet stúdiók. Hat esz­tendő nagyon rövid idő a történelem­ben. Még­­ folyik Sztálingrád újjáépí­tése, de a hős városért vívott roppant csatákról készült film már a Szovjet­unió és a népi demokráciák mozi­vásznain pereg. A történelmi idők nagy alakjai élnek s a kommunizmus felé vezetik a szovjet társadalmat s íme, a film megörökíti őket s tetteiket képben és hangban a jövendő nemze­dékek számára. A „távlat“ szükséges­sége a polgári esztétika dajkameséje csupán. Virta szövegkönyve és Petrov rendezése alig hat évvel a történelem legragyogóbb, leghatalmasabb s leg­döntőbb csatája után a filmművészet sokoldalú, bonyolult eszközeivel sze­münk elé vetíti korunk dicsőséges epo­szát, a szovjet nép és vezetőjének, Sztálinnak halhatatlan tetteit. Nem sok film állíthatott ilyen ne­héz feladatot a rendező és színész elé, mint a Sztálingrádi Csata. Itt számos problémát kellett megoldani: Sztálin, a Szovjetunió élenjáró politikusai­nak és tisztikarának figurái leghite­lesebb alakítását, a zseniális sztálini stratégia kibontakozásának követését, a történelmi hűség megőrzését, Sztálin vezérkara és a nép közötti példás együttműködés ábrázolását, a filmmű­vészet eddigi keretein belül még soha be nem mutatott óriás tömegjelenetek fényképezését, stb. A Sztálingrádi csatáról már négy filmet készítettek a Szovjetunióban. Az első rövid dokumentfilm: Harc Sztálingrádért. Igen tanulságos a nyu­gati imperialisták számára, mert arra figyelmezteti őket, hogy pórul jár az, aki meg meri támadni a Szovjetuniós Kockáin láthatjuk a sztálingrádi csata százezres német hadifogoly-tömegeit, amint rongyosan, koszosan menetel­nek Moszkva széles utcáin. Von Paulus egykori válogatott, hírhedt hadserege végigvánszorog a szovjet nép vádló tekintete előtt, annak a városnak ut­cáin és terein, amelyért Hitler oly hiábavaló véres rohamokat intézett. A második alkotás Szimonov regényének Éjjelek és nappalok filmváltozata. Ezt követte Ermler rendezésében A döntő fordulat, amely művészi kivitelezés­ben és méretekben megközelíti Petrov Sztálingrádi csatáját. I­smeretes, hogy a Sztálingrád kö­rüli csatának két lényegesen kü­lönböző szakasza volt. Az 1942-es nyári és őszi hónapok német rohamai és a november 19-én kezdődő hatal­mas arányú szovjet ellentámadás. Sztá­lingrád előterében két német hadse­reg harcolt: Paulus diviziói és Von Goth páncélos hadosztálya. A németek frontális támadással áttörték a szov­jet vonalakat és nehéz küzdelem után eljutottak a hős város pereméig. A film a harcnak ezt a szakaszát igen szemléltetően és változatos montázs segítségével mutatja be. A harcjelene­tek között bukkan fel a Kreml tornya, amely megingathatatlanságával jelzi, hogy a szovjet nép történelmének ilyen súlyos pillanataiban Sztálin őr­ködik sorsa felett. Sztálin felismeri a német hadvezetőség terveit. Ez a meg­szokott német taktika — mondja Sztá­lin — erős szögben behatolni az ellen­ség frontjába és kiszélesíteni a betö­rést. A németek számtalan ilyen tá­madást hajtottak végre a háború meg­kezdése óta. Sztálin felismerte azt, hogy a németek támadása Sztálingrád felé nem a bakui olaj­mezők felé irá­nyul, hanem más, döntőbb és távolibb célokat követ. A Szovjetunió nagy ve­zetője megmagyarázza Vasziljevszkij marsalnak, hogy a németek terve, mi­után elfoglalnák Sztálingrádot,­­ hir­telen északra kanyarodni és széles, át­fogó mozdulatokkal körülzárni a fő­várost. Moszkvát Hitler azt hiszi, hogy ezzel a módszerrel gyorsan be­fejezi a háborút. S éppen ezért Sztá­lingrádot nem adhatják fel a szovjet csapatok. A várost minden áron tar­tani kell A film megmutatja azt a szoros kapcsolatot amely Sztálin és a sztálingrádi védők között kialakult. Mindazok a katonák és parancsnokok, akik, — mint Csujkov, Rogyimcev, majd később Voronov, Jeremenko, Rokoszovszki és mások, — védték a sztálingrádi romokat, mindezek az em­berek áthatolhatatlan falat emeltek Paulus és Goth dühödt tank- és gya­logsági támadásaival szemben. Bár­mennyire erőlködött Paulus, bármeny­nyire ontotta a vasat és ólmot tüzér­sége, az ezer sebből vérző 62-es szov­jet hadsereget nem ingathatták meg állásaiban. Minden ház erőd volt. Minden rom a szovjet katonák búvó­­fedezéke volt. A németek lépésről-lé­­pésre kellett előrehaladjanak s min­den lépésükért véres áldozatot hoztak. T1 film teljes valószerűséggel ele­­veníti meg a romok között tom­boló csatát. A németek hatalmas erőfeszítések árán egy ponton elérték a Volgát. Azonban összes tartalékaikat bevetették a harcba. A fasiszta had­seregen már a fáradság jelei mutat­koztak. Sztálin és a szovjet hadvezető­ség jóelőre számolt ezzel A film meg­mutatja, hogy miközben a németek esztelenül rohamozták a sztálingrádi romokait, a Volga mögött készült már Sztálin útmutatásai szerint az a ha­talmas ellen­támadási terv, amelynek eredményeként november 23-án körül­zártak Sztálingrád térségében huszon­két német hadosztályt kitévő három­százötvenezer embert. A film második részében a ren­dező a sztálini vezetés, a Sztá­lin és vezérkara közötti kapcso­latra és a roppant tömegfel­vételekre helyezte a súlyt. A film mozzanatról mozzanatra követi a szovjet kezdemé­nyezés útját Sztálin íróasztalától a sztálingrádi parancsnokok fedezékéig s onnan tovább, ez arcvonalig, mely tulajdonképpen ott húzódott közvet­lenül a parancsnokok állásai előtt. A német doni frontnak két gyenge pontja volt: a két szárny kinyújtott­­sága és az a tény, hogy a szárnyakon a németek számára megbízhatatlan csatlós­ hadseregek állottak. A sztálini hadvezetés és stratégia mindkét körül­ményt számításba vette. A támadást ezen a két ponton kezdték meg. Az eredmény: győzelem! A szovjet had­erő a háborúk történelmében még so­ha nem látott tüzérségi előkészítés után széles fronton betört a németek vonalai mögé. A szovjet hadvezetőség ebben a támadásában használta fel először legújabb tüzérségi felfedezését, a híres „Katyusa“-t. Sztálin, Molotov, Malenkov, Kalinin s a többi vezetők telefon mellett követték a harc min­den fázisát. Az összeköttetés és össz­­működés tökéletes volt A filmfelvevő gép csodálatos látványt tárt szemünk elé: dombon-völgyön keresztül, a hó­fúvásban tankok százai között rohan­nak előre a szovjet harcosok és „hur­­rá“-kiáltásaik betöltik a teret Mögöt­tük a legnehezebb ágyuk ezrei pusztí­tották a meglepett fasiszta hadserege­m kapitalizmus természetében rej­­lik, hogy a paloták építői­­ gyakran kunyhókban, vagy si­lány bérkaszárnyák szoba-konyhás la­kásaiban élnek s igen gyakran a vá­rostól messze telepednek le. Nagyprá­­ga építői, kőművesek, ácsok, betonke­verők, maltercipelők, segédmunkások, 1928 ban nagyobbrészt a közigazgatási­lag Prágához tartozó, ma tizenhat kilo­méterre fekvő Melnik falucskában laktak. A melnikiek minden reggel hat órakor hajóval, vagy autóbuszo­kon mentek be Prágába. A hajó ol­csóbb és a város felé elég gyors is volt, mert a Moldva folyásával egy irányban haladt. Viszont megvolt az a hátránya, hogy december közepén befagyott a folyó s ilyenkor mindenki a kevésszámú autóbuszokra szorult. De mivel télen kevés az építkezés, a melniki ácsok és kőművesek nagy ré­sze a tavasztól őszig megkeresett pénz­­zel húzta ki a telet. A kis kocsmák megteltek hozamra billiárdozókkal, a halak besüppedtek, a kontókönyvek pedig alaposan megduzzadtak. Az em­berek nemcsak állingálással és terefe­­réléssel töltötték az időt. A cseh nép, a hosszú osztrák elnyomás ellenére is, megőrizte és fejlesztette kultúráját. A melniki építőmunkások, akik legna­gyobbrészt a Kommunista Párt tagjai voltak, a Rude Pravat, a Tvorbát, a Lidove Novinyt olvasták. Kultúrigé­­nyeik voltak. Színjátszó csoport már azelőtt is működött a városrészben, de igazán 1927-ben lendült fel, amikor Spitzer Ferenc, magyar emigráns köl­tözött a városrészbe. Spitzer zsolnai születésű volt, a tót nyelvet jól bírta, a csehet kitűnően, de kissé szlovákos akcentussal beszélte. Elég nagy szín­házi múlt állott mögötte. 1920-tól 1924-ig, szombat estéken Petőfi, Maja­kovszkij, Ady, Tristan Tzara, Bartha Sándor, Forbáth Imre verseket sza­valt egy csapszékben, magyar diákok és Prágában szolgáló magyar katonák előtt. Szavalata annyira magávalra­­gadó volt, annyira erőteljes, hogy en­nek híre futott a prágai színházi kö­rökben. A cseh és német nemzeti szín­ház tagjai meghallgatták, megtárgyal­ták művészetét. Spitzer egyik leghűbb hallgatója, Sztaniszláv K. Neuman, a híres, nagymúltú cseh forradalmi költő volt, aki ugyan egy szót sem tudott magyarul, de Spitzer lendüle­tes szavalásmódja mégis érdekelte. 1925-ben Spitzer darabokat kezdett írni. Egy renaissance tárgyú, korfestő, a kor kizsákmányolását és az uralko­dóosztályok romlottságát ábrázoló víg­játékát nagy sikerrel játszották a prágai színházakban. Új darabok fo­gantak meg agyában. 1927-ben azon­ban „csodás“ változáson ment keresz­tet. Ilyen rohamnak a világ bármely hadserege nem állhatna ellen. Virta szövegkönyve így írja le a támadás kezdetét: „A németeknél halált oszto­gat és rémületet gerjeszt a két arc­­vonal tüzérsége és repülői. Egész üte­gek repülnek a levegőbe, gerendák, erődfedelek zuhannak. Eszvesztve nyü­zsögnek a katonák s menekülnek, maguk sem tudják hová. A lövedékek és bombák becsapódásai mindent por­rá, hamuvá változtatnak.“ Paulus, Goth, Weichs és Keitel hiába dobálják egyik frontszakaszról a másikra csapategységeiket — ez sem segít. A film kockái követik­ egy­mást. Hol Sztálint villantják elénk, amint megjelöli a harc folyton vál­tozó állásait hol Vatutint vagy Tolbit, Mint Jeremenkot mutatják, amint uta­sításaikat telefonon továbbítják az első vonalba és végül feledhetetlen csata­­jelenetekben megelevenednek a Sztá­lingrád körül vívott harcok jelenetei. A szovjet hadvezetőség bedobja a harcba mozgó egységeit. Ezek sebesen előretörve, messze maguk mögött hagyják a front immár megrendült vo­­nalát és bekerítéssel­ fenyegetik a szer­teszét kóválygó fasiszta seregeket. Olyan hatalmas, megállíthatatlan a szovjet katonák rohama a győzelem felé, mint amilyen erős és szilárd volt a védelemben, akkor, amikor a város romjai között írták a hősök vérrel megpecsételt levelüket tanítójukhoz és vezetőjükhöz, Sztálinhoz: „Sztálingrád alatt Hazánkat védjük, védjük mind­azt, ami nekünk kedves és ami nélkül nem tudunk élni...“ A szovjet csapatok házról-házra védték Sztálingrádot Emelet­­ről-a keletre, szobáról-szobára űzték a fasisztákat és amikor az utolsókat is kikergették a szétdült házból, Pavlov őrmester magasra tartva géppisztolyát, így kiáltott: „Én Pavlov őrmester, visszafoglalom ezt a szovjet házat!“ A sztálingrádi csatáról készült film azonban nemcsak a Szovjetunió népei­nek a hősiességét, a legyőzhetetlen sztálini hadvezetést mutatja be, ha­nem leleplezi az angolok és amerikaiak háború alatt is szovjetellenes politiká­ját. Vádirat ez a film az imperialis­ták ellen, az elesett milliókért De egyúttal figyelmeztetés is mind­azok számára, akik nem tanultak a hitleri fasizmus pusztulásából. Arra figyelmeztet minden háborús uszítót, hogy Sztálingrád katonái, Sztálin ka­tonái ugyanolyan elszántsággal őrköd­tel. Az ünnepelt, polgári világban be­érkezni kezdő szerző a színházakból négy darabját vonta vissza­. „Én nem akarok sem új Molnár Fe­renc, sem Bernstein, sem Hasenclever lenni. Utálom a kasszasiker-gyároso­­kat! Forradalmár vagyok és az is ma­radok! A darabjaim­ eltévelyedések voltak“ — mondotta ismerőseinek. Spitzer Ferenc, vagyis Francisek Spitzert Melnikbe költözött. A külvá­ros műkedvelő gárdáját vette a kezé­be. Rendezővé érett. A munkásgárdát újraszervezte, sokakat elbocsájtott, új tagokat toborzott... Műsora is elütött a régiektől. Hauptman, Langer, Csa­­pek, Shakespeare, Moliére, Ivanov da­rabokat játszatott A takácsokat, A bundát, a Páncélvonatot, Büchner „Danton halállá“-t. Minden darab előtt kiállt a munkásközönség elé s anél­kül, hogy untató lett volna, világosan, erőteljesen megmagyarázta a darab tartalmát, irányát, a kort, amelyben a darab gyökerezett, elmondta a szer­zőről a mondanivalókat. Az újfajta színháznak nagy visszhangja támadt. Az előadásokra a szomszédos külváro­sok népe is tódult. A színészek, az egész társulat, az egész falu rajongott Spitzer Francisekért. Sikerét rengeteg munka, harc előzte meg. Meg kellett tanítsa beszélni a színészeket, ki kel­lett irtsa a polgári és kispolgári ma­radványokat, a dilettantizmus száz és ezer rossz szokását és hagyományait. Spitzer munkájára fölfigyeltek a prágai barátok és ellenségek. A kul­­túrmozgalom keretében rábízták Cseh­szlovákia összes kommunisták irányí­totta műkedvelő színházait. Cseh vidé­keken száz és száz ilyen színház volt. Spitzer számára óriási harc és munka kezdődött. Ennek az embernek mintha száz keze és feje lett volna. Délután kettőig a Duna biztosítónál elvégezte kishivatalnoki munkáját, azután bero­hant a színházi központba és az otta­ni ügyeket intézte. A már akkor is hatalmas cseh műkedvelő színházmoz­galom teli volt a polgári dilettantiz­mus szörnyű hagyományaival. A da­rabok happy end­del végződtek és a munkáslány gyakran az igazgatóhoz ment férjhez. Ezt a sok szemetet ki kellett söpörni! Új darabokat kellett szerezni. Ki kellett ragadni a hatalmat a jobboldali szociáldemokrata vezetés alatt álló hozzá nem értők kezéből. Ezernyi volt a tennivaló és ez 1927- ben nem is volt olyan könnyű. Spitzer vállalta a harcot. Ezenkívül még arra is ráért, hogy falujában, Melnikben esti hat órától éjfélig darabot rendez­zen. A maga kicsi színházát egy pilla­natig sem hagyta cserben. 1928. Az ötéves Terv első esztendő­nek a béke felett, amilyen hősiesen űzték ki hazájukból a fasiszta beto­lakodókat Sztálingrád nevére dühöd­ten csikor­­dult össze a fasiszták foga. Sztálin­grád nevével merészebben indultak harcba az erdők sűrűjéből a partizá­nok és még bátrabban álltak összekö­tözött kézzel a puskák csöve elé az elfogottak. Sztálingrád nevét kiáltva száguldott a szocialista emberek szov­jet hadserege a Volgától Berlinig és tűzte fel a diadalmasan lengő sarló­je. Spitzer Franciseket, a lángoló for­radalmárt a számok és lehetőségek megragadták. Hatalmas revüt írt a­z ötéves Tervről. A téma óriási volt: egyik oldalon a Szovjetunió roppant ipari és mezőgazdasági építkezései, másik oldalon a Csehszlovákiában és minden kapitalista államban felrajzo­lódó válság és fenyegető munkanélkü­liség. Spitzer a revüt hónapokon ke­resztül próbálta a maga külvárosi szí­nészeivel. Nagyprága vezetői közül néhány­an résztvettek a próbákon. — Ezt a darabot Prágában kell ját­szani! Meg kell mutatni a tömegek­nek, hogy így is lehet színházat csi­nálni! Spitzer munkásai, kőművesei, tégla­­f­ordó leányai, az ötéves Tervről szóló realista revüvel bekerültek a prágai Lucerna ötezer nézőt befogadó termé­be. Kinn rendőrök sorfala vigyázott arra, hogy az előadásból politikai tün­tetés ne legyen. Sok prágai munkás a revün keresztül értette meg először az ötéves Terv nagyszerűségét, törté­nelmi távlatait. A revüt kétszer, há­romszor, négyszer is megismételték volna, de a rendőrség nem engedte meg. 1929 őszén a csehszlovák munkás­­színházak tapasztalatcserére indultak a német határ felé. Ugyanakkor a né­met munkásszínházak is feléjük in­dultak. A találkozás a cseh—német határon történt meg, egyik menedék­házban, ahova német és cseh részről is útlevél nélkül át lehetett menni. A német küldöttség százötven em­berből állott. A csehek kétszázan vol­tak. Beszédek hangzottak el, fölzengett az Internacionálé. Ünnepély után a csehszlovák szín­­házküldöttség vezetője, Francisek Spitzer magyarul szólalt meg. — Jónapot, Balázs Béla elvtárs! Balázs mosolyogva szorított kezet emigráns­ társával. A német és csehszlovák küldöttség vezetőinek egy része az 1919-es ma­gyar proletár forradalom tanítványa­i voltak. A fehér terror kivetette őket hazájukból és most, idegen környe­zetben élve, két más nemzet színház­kultúráját termékenyítették meg és lendítették előre. Balázs Bélának három év múlva, 1932-ben­ menekülnie kellett Berlinből. 1939-ben Spitzer Ferenc az elsők egyi­ke volt, akiket a németek bevonulása után a Gestapo elfogott. Kivégezték, Teresienstadtba vitték, vagy tífusz végzett vele? A kutatások nem derí­tették ki. Spitzer Ferenc többé nem került elő, de munkájának eredménye él. A csehszlovák munkás-színházmoz­­galom, amelyhez 1927-től 38-ig egy ma­gyar emigráns is szolgáltatott néhány kalapácsos vörös lobogót az összeom­lott Németország hajdani fasiszta fel­legvárára, a Reichstag ormára. És Sztálingrád nevére ma is gyűlölettel és félelemmel gondolnak az imperialis­ták, a háborúra gyújtogatók. Félelemmel, mert ehhez a névhez nemcsak egy csata fűződik. A sztálin­grádi ütközet több volt, mint az a száz és száz, amely a háború során lejátszódott. A sztálingrádi csata a szocializmus legyőzhetetlenségének jel­képe. BARDOS B. ARTHUR fontos téglát, ma egész Csehszlovákiá­ban eredményeket ért el és virágzik. Az új csehszlovák színpadi művészet legjellegzetesebb vonása a megválto­zott nézőtér. A prágai nemzeti szín­házban ez éppúgy érezhető, mint a pozsonyiban, a kassaiban, vagy a cseh és szlovák vidéki színházakban. A né­zőtér látogatói munkások, parasztok, hivatalnokok. A színházak páholyait és legjobb helyeit élmunkásoknak tartják fenn. Zankova Mária lib­ereci takácsnő a Divadlo című csehszlovák folyóirat­nak a következőket írta: „Hogy ma a színház a dolgozóknak mit jelent, azt néhány szóban nehéz visszaadni. A mai színház igazolja, hogy azok az emberek, akiket sorainkból vezetőink­nek választottunk, becsületesen igye­keznek a dolgozók általános kultúr­­nívóját emelni. Azok között, akik ez­előtt estélyi toalettekben és szmokin­gokban jöttek a színházba, kevesen akadtak, akik oly mélységesen megér­tették és becsülték volna a színházat, mint a munkásság soraiból kikerülő mai nézők. A munkásokat érdekli a művészet“ A csehszlovák színház mintaképe a Szovjetunió. Klasszikus nemzeti dara­bokat játszanak, a világirodalom klasszikusait és orosz klasszikusokat s főleg­ a szovjet színpad nagy alko­tásait. Puskin, Gogoly, Gribojedov, Osztrovszkij, Gorkij, Szimonov darab­jait játsszák óriási sikerrel. Pogodin darabjai, a Kreml toronyórája, Pavlen­ko alkotása, a Boldogság, Kor­nel csuk darabjai a cseh és szlovák színházak állandó műsordarabjai. Az új csehszlovák színházi művé­szet a szocialista realizmus útján szép eredményeket ért el. Új csehszlovák darabok: Zapotocky történelmi elbe­széléséből készült Új harcosok jönnek című darabja. Azután: Miroszláv Stehlik darabja: Mérges szakadék. Vasek Kánya darabja Karhan brigád­ja, Vojtech Mladek­ szlovák író darab­ja: Kecsketej. Az Új harcosok jönnek a csehszlo­vák munkásmozgalom történetét tük­rözi. Megmutatja a munkásság tűrhe­tetlen nyomorát. Ugyanakkor kifejezi a proletariátus lebírhatatlan forradal­mi erejét is. A darab optimista forra­dalmi dallal végződik, s először a Gottwaldov-i munkásszínház együtte­se játszotta s Jaroslav Nezvál ismert költő dolgozta át színpadra. A darabot az összes munkásszínházak is játsszák. Jelenleg Nezvál munkatársaival Zapo­tocky, a Viharos év című művének dramatizálásán dolgozik. Miroslav Stehlik darabja: Mérges (Folytatása az 5. oldalon.) az ITti Kultúra Erővonalán A CSEHSZLOVÁK DOLGOZÓK SZÍNHÁZA UTUNK

Next