Útunk, 1951 (6. évfolyam, 1-50. szám)

1951-01-13 / 1. szám

10 UTUNK. cA elő­a­dása, a kolozsvári Állami Magyar Operában Hetvenöt évvel ezelőtt a párizsi burzsoá­zia megbuktatta Bizet Carmen című operá­ját, ennek realista tartalma és kifejezés­módja miatt. A nyugateurópai burzsoázia a múlt század második felében a színhá­­­zat „szórakoztató" intézménnyé, vagyis a néptömegek figyelmét a valóságos élet problémáitól való eltérítés szolgálatába ál­lította. Bizet a hazug szentimentalizmus és kozmopolitizmus ellen vette fel a harcot a Carmen-ben és további dalműveiben és zeneszerzeményeiben. Életből­­merített té­mákkal foglalkozott s a népi dallamkincs hatalmas alapjából merítette zene- és ének­melódiáinak csodálatos felépítéséhez az anyagot. Bizet számára cselekmény és zene egyaránt fontos s a realista történetet ze­nei nyelven tisztán, világosan, egyszerűen és dallamosan fejezi ki, mindig az esz­mei mondanivalónak megfelelően. Az opera eszmeiségének középpontjában az elnyo­mottak vannak. A nép, amely dolgozik, küzködik s amely szenvedélyesen szeret és gyűlöl. Bizet operájának realista cselekménye és zenei nyelvének népi eredete és dallamos­*­sága nyilvánvalóan döntően járulnak hoz­zá, hogy a Szovjetunió színpadain ma is a legtöbbet játszott és legnépszerűbb ope­rák közé tartozik. A szovjet színpadokon, rendezők és színészek gondosan készülnek fel az előadásra s az opera eszmei tartal­mának minden részletre kiterjedő tanul­mányozása után valósítják meg azt a népi jellegű előadást, amely a valóság helyes tükrözésén, a korhű spanyol társadalmi kör­nyezeten s a társadalmi cselekmény kere­tén belül a szereplők egyéni problémái­nak, indulatainak és érzelmeinek feltárásán alapszik. Tagadhatatlan tény, hogy a Carmen előadásának egyik erősen kihang­súlyozott pontját éppen a szerelmi és fél­­tékenységi tragédia képezi. Hiba lenne te­hát általános társadalmi követelményeket felállítani és elhanyagolni azokat a sajá­tos körülményeket, amelyek ,az egyes em­bereket jellemzik. .Népköztársaságunk sztálini nemzeti po­litikájának eredménye a kolozsvári Állami Magyar Opera. Az elmúlt két év folyamán jelentős eredményeket ért el s igen komoly kezdeményezéseket tett a népi gyökerű realista operairodalom meghonosítása terü­letén (Musszorgszki, Szmetana, Erkel, Kodály). Az Opera célkitűzésének eszmei síkján igen­­helyesen választották ezidei bemutatóul Bizet Carmen-jét. Az együttes tudatában volt hatalmas feladatvállalásá­nak és kétségtelenül kemény és alapos mun­kát végzett az opera bemutatásával. A Carmen előadása nemcsak az eszmei mon­danivaló tisztázását és a zenei felkészült­séget követeli meg nálunk. Az új Carmen­nak hozzá kell járulnia a régi, rosszul ér­telmezett, formalista csökevényekkel teli Carmen-előadások hibáinak felszámolásához is, a művészekben és a közönség tömegeiben egyaránt. Ha mindezeket a szempontokat egybevet­jük, az előadásnak jelentős pozitív ered­­­ményeit, de lényeges hiányosságait is meg kell­­n­utatnunk. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy az előadás rendezői elképzelése és annak megvalósítása feltét­lenül egységes. A játékelemek kihangsúlyo­zására és egyszerűségre való törekvés je­lentős eredményeket mutat. A zenekar és kórus fejlődése igen nagy, a magánéneke­sek pedig azt bizonyítják, hogy szorgal­mas és állandó tanulással ugrásszerű, mi­nőségi változásokat lehet elérni. Az Opera művészi irányításának pedig nyilvánvalóan igen hasznos az a tapasztalat, hogy minél több olyan próbát kell tartani a bemutató előtt, amelyen a rendező és karmester ve­zetésé­vel és harmonikus együttműködésével, díszletben és jelmezben az egész együttes részt vesz. A rendezés és színészi megvalósítás szem­pontjából mély élményt jelent a néző szá­mára a III. felvonás és kiváló a IV. fel­vonás arénabeli tömegjelenetének és a Carmen—Don José tragédia kibontakozá­sának és beteljesedésének a megoldása. C. Georgescu rendező ezekben a felvoná­sokban a realizmus eszközeivel dolgozott. Az énekesek mindegyike sokat fejlődött. Wilkovits Kató komoly színészi munkát végzett, bár felfogását Carmen jellemére vonatkozóan kritikával kell fogadnunk. Kallós József játékában még mindig van bizonyos merevség, hanganyaga és ének­számainak zenei megoldása tekintetében azonban jelentőset fejlődött. Pini Julia szép szopránná fejlődik s Michaela zenei megoldása jelentős állomása ennek a fejlő­désnek. Landesz Aurora hangja tisztán cseng s mindazt, ami a múltban még za­vart hangjában, úgyszólván teljesen levet­­kezte. László Éva is azt bizonyítja, hogy egyike fejlődőképes kádereinknek. Ugyanez áll Horváth László, Gáspár István és Breazu Mircea alakításaira. Vida Viktor melegcsengésű, hangja komoly hatást tesz, de több erőre és dinamizmusra van még szüksége. Külön kell kiemelnünk Sass László színészi alakítását, akiről az a vélemé­nyünk, hogy játékstílusában a legtöbbet fejlődött s leginkább közelítette meg egy­szerűségben és kifejezőerőben a realista követelményt. Említettük, hogy az előadásnak komoly hiányosságai is voltak. A szocialista rea­lista kritika akkor éri el célját, ha a hiá­nyosságokat felderíti és azok felszámo­lását javasolja. A darab eszmei mondani­valója nem válik világossá minden tekin­tetben az előadásból. A rendezői elképzelés egységes s ez az elképzelés a színpadon is megvalósult. A rendezés azonban alapve­tően hibás szempontból indult ki, amikor Carment a dohánygyári cigány munkás­leány figurájától eltávolította és kacér kurtizán irányába tolta el. De hiba, hogy általában a munkásleányokat az I. felvo­násban az utcai leányok felé vitte és ugyancsak az I. felvonásban, az osztály­viszonyok bemutatásának lehetőségét nem­csak elmulasztotta, hanem bizonyos mér­tékig azokat elmosta. Az I. és II- felvo­nást különben is igen sok naturalista és öncélú formalista játékkal telítette s nem egyszer ez a figyelem eltereléséhez veze­tett a központi cselekményről (Michaela és Don José kettőse alatt a koldus és a vak­­leány játéka, stb.). Egyes szereplők a na­turalista beállítás következtében mechani­kussá váltak s ezek a részek is növelték az öncélúságot. A szereplők egyes jele­netekben elmélyítették a hibákat. Wilko­vits Kató a­­­rtizán­s a IV. felvonásban a színpadon való keresztüljárásával a nagy­világi nő illúzióját keltette. Ahogyan pedig Pini Júlia igyekezett az 1. felvonásban érzékeltetni a szemérmes és szende Michae­­lát, így csak a századfordulón és a néma­filmekben csinálták. Mindent összevetve, a Carmen előadása jelentős produkciója az Állami Magyar Operának és általában zenei életünknek. A hiányosságok arra kell ösztökéljék Ope­ránk­ művészi vezetését és kollektíváját, hogy fokozottabb és elmélyültebb ideológiai munkát folytasson. A marxista-leninista világnézet elsajátítása és a szocialista­­realizmus színpadi alkalmazása elengedhe­tetlen előfeltétele a naturalizmus és forma­lizmus maradványai leküzdésének. A natu­ralizmus nem lépcsőfok mai állapotunkban a realizmus felé, de igenis gyökerében felszámolandó, fejlődésellenes és fejlődé­sünket gátló akadály. JOEDART LAJOS A CONTEMPORANUL legutóbb megjelent számá­ban az együttlakó népek, fő­leg hazánk magyar fordítás­­irodalmával foglalkozik. Megállapításai számunkra is igen tanulságosak. Az Utunkban a minap szintén foglalkoztunk a fordítás-iro­dalommal. A Contempora­­nulban megjelent cikk alá­húzza azt a tényt, hogy a fordítások számbavételénél a tartalom az elsődleges. A fordításnak, akár politikai­ideológiai irodalomról, vagy szakkönyvről, brosúráról, szépirodalomról legyen szó, politikai tekintetben hiba­mentesnek kell lennie. A Contemporanul cikke a ma­ga elvszerű álláspontját pél­dákkal is illusztrálja. Az Or­szágos Szaktanács Kiadójá­nál megjelent magyar brosú­rában a következő mondat jelent meg: „A munkások jogtudata megnőtt."A Fordító az öntudatot összetévesztette a jogtudattal. „A kolhozok­ban a földet okszerűen kell megművelni“ — írja az Orosz könyv egyik brosúrá­jában, ahol a racionális szót a fordító észszerű helyett okszerűnek fordította le. Több példa felsorolása után a Contemporanul a követke­zőket javasolja: „Mindezeket a hiányossá­gokat okvetlenül orvosolni kell. Elsősorban is az illeté­kes kiadóknak hatékonyabb módon kell foglalkozniuk a szerkesztők politikai és szak­mai színvonalának emelésé­vel. Ebben az irányban szük­séges lenne, hogy a Kiadók és Nyomdák Vezérigazgató­sága a román nyelvű szer­kesztők iskolája mellett az együttlakó népek nyelvén is szekciót létesítsenek. A Ki­adók és Nyomdák Vezérigaz­gatóságának több figyelmet kell szentelnie a magyar és német káderek kiképzésére és azokat megfelelő helyen kell foglalkoztatnia. Ugyanakkor a fordítani való munkákat is ellenőrizni és gondosan mérlegelni kell, hogy ezeknek a lefordítása szükséges-e, vagy sem. El kell kerülni az olyan esete­ket, ami az Állami Kiadónál történt, ahol olyan brosúrát fordítottak le, amely csak a román vidékeken előforduló babonákat cáfolta meg, és meg sem említette annak a lakosságnak babonáit, akihez a brosúrát címezte. A Kiadók és Nyomdák Ve­zérigazgatóságánál szükséges az együttlakó népek olyan szekciójának fölállítása, amely a kiadóvállalatok munkáját összehangolja, ilyen módon nem történik meg az az eset, hogy két ki­adóvállalat ugyanazt a mun­kát adja ki — különböző ter­minológiákat használva — mint ahogy ez megtörtént az RMP kiadóvállalatával és az Állami Kiadóval, a rajonálás törvényével kapcsolatban. A munka összehangolása után nem történhetik meg az az eset, hogy néhány nagy­jelentőségű munka egyik ki­adótól a másikhoz vándorol­jon, mint ahogy az megtör­tént a magyar nyelven meg­jelenő Topometria kézi­könyvvel, amely annyira szükséges a magyarlakta vi­dékek kollektív gazdaságai és az állami gazdaságok számá­ra, s amely hat hónapig ván­dorolt a Földművelésügyi Mi­nisztérium, a kolozsvári Me­zőgazdasági Intézet, a Tech­nikai Kiadó és az Állami Kiadó között Az együttlakó népek szek­ciójának fölállításával a ki­adóvállalatok magyar, német stb. szerkesztőségei fokozot­tan hozzájárulnak ahhoz, hogy minél jobb, hasznosabb fordításokat adjanak ki szo­cializmust építő Népköztár­saságunk érdekében tokhoz méltatlan nemességre nem tudja bízni. Ebből az osztályból való maga is, küzdőtársai is; az 1832 —36-i országgyűlésen részben velük, részben ellenük harcol; más társadalmi erőt, amelyhez csatlakozhat­na, nem lát. Pesszimizmusának ez a magyarázata. Ahogyan ő maga mondja: „küzdés a szabadság felé, de köznek részvétele nélkül. .. “ (1833) Kölcsey a Nemzeti hagyományok megírásakor (1827) még folyvást remélte, hogy a családi birto­kot kezelő testvére „kiragadja magát bukásaiból s osztályrészemért adhat annyit, hogy Pestre menve, tudományoknak élhessek.“ Ez a testvér azonban vár­­atlanu­l meghalt, özvegyet s árvát hagyva maga után. Kölcsey tervei felborultak. Most már sógor­nőjére s unokaöccsére való tekintettel kötelességé­nek érezte személyesen venni kézbe a családi birtok ügyeinek intézését. Hivatalt is vállalt, Szatmár me­gye főjegyzőségét. Ő maga hangoztatja, hogy ez a kényszerű fordulat milyen döntő — s jótékony — befolyással volt irodalmi fejlődésére. „Bár hosszú elszögelés miatt erejim gyakorlat nélkül valának, gazda lettem s (1829-ben) hivatalbeli. Egyik, mint másik állapot küzdéssel jár, de mint literátorra nagy befolyással volt. Ettől kezdve az orátori pá­­lya, több élet (wahres Leben) munkáimban." Ko­rábbi, magányban töltött éveire emlékezve, sajnálat­tal állapítja­­meg: „Akkor nem vola még önismeré­sem­, hogy a közdolgokba avatkozás által derítsem ki , lelkemet; tanácslóm pedig se nem volt, se nem lehetett.“ A közdolgokba avatkozott Kölcsey határozott fellépésű, elszánt és következetes harcosnak bizo­nyult. Megyéje 1832-ben a pozsonyi országgyűlésbe követévé választotta. Kölcsey­­ egyik követtársa szavaival „a szent arisztokrácia dühös ellene“ — a pozsonyi országgyű­lésen az ellenzék soraiban vezérszerepet töltött be, mint az „egyetemi népérdek“ legtudatosabb és leg­következetesebb képviselője. A haladás széthúzó tá­borában ő látta legvilágosabban a korszak megol­dásra váró feladatait, azok egymással való összefüg­gését és fontossági sorrendjét. Számos kérdésben szó­lalt fel: a magyar nyelv, a szabad vallásváltoztatás, a szólásszabadság, a lengyelek szabadságharca, to­vábbá az úriszék, valamint az örökös megváltás, a papi dézsma, az első­szülöttségi jószágok, az irtás­i földek stb. ügyében. Ezek a különböző kérdések a pozsonyi országgyűlésen különbözőképpen osztották meg a szembenálló erőket, az ellenzék hol felduzzadt, hol leapadt, elvtelenségének világos jeleként. Köl­csey volt jóformán az egyetlen, aki minden felme­rülő tárgyat elvi szempontból: az „egyetemi népér­­dek“-hez s a jövő fejlődéshez való viszonyában, tör­ténelmi távlatból vett vizsgálat alá. Biztos szemmel elemezte a korabeli osztályviszo­nyokat, valót­s látszatot élesen megkülönböztetve , az érdekek iránytalannak látszó kavargásában felis­merve a jövő fejlődés irányvonalait. Szilárdan meg volt győződve arról, hogy az, aki történelmileg ese­dékes feladat teljesítése közben bukik el, bukásával is az ügy győzelmét szolgálja. „Aminek okai előre elhintettek s csiráj­okban meg nem fojtattak, annak kerülhetetlenül meg kell történni, s megtörténését akadályok hátráltatják ugyan, de egyszersmind lép­­csőnkénti haladását rohanássá változtatják, mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab. Az emberiség történetei, valamint az egész természet, szakadatlan láncon függenek egymásba s bölcs az, ki a láncot ismerni s követni tanulta. A pályaküzdő bukása gyakran s talán mindég a lánc naponként egymásra növekedő szemeihez tartozik s talán éppen azon szem, mely a következő küzdő szerencsés célra­­jutását múlhatatlanul vonja maga után­* A történelmi távlatban gondolkozó Kölcsey kora főfeladatának a rendi tagozódású magyarság nem­zetté alakulását tartotta. A rendi válaszfalak b­on­­tása érdekében a jobbágybarát Kölcsey nemesi or­szággyűlésen, nemesek követeként harcol. Tételei eb­ből a helyzetből folyóan nem forradalmi, hanem re­formista tételek. Célja: „úgy intézni az urbáriumi tárgyat, hogy az adózó nép nagy tömege egyszer már a polgári alkotmányba belépjen s ez által az alkotvány hétszázezer puhaság és szegénység által elaljasodott lélek helyett tízmillió felemelkedhetőt nyerjen“. Más szavakkal: Kölcsey nem forradalmi úton, hanem gyökeres reformok útján szeretné a ki­váltságokra épülő nemesi alkotmányt kiváltságokat nem ismerő polgári alkotmánnyá alakítani át. A vá­laszfalak b­ontása érdekében küzd a kiváltságaikat védő maradiak ellen. Küzd azonban azok ellen is, akik jobbágybarát szólamok hangoztatásával az udvarra támaszkodva igyekeznek megsemmisíteni a „nemzeti önállás“ bí­rálható, de egyelőre mégis egyetlen bástyáját, a ne­­­messég alkotmányos intézményeit (mint amilyen pl. a vármegyegyűlés). Kölcsey szemében a rendi vá­laszfalak csak egyik akadálya a nemzetté válásnak; a másik — nagyobb — akadály az ország függő helyzete. Fő jelszavának (haza és haladás) értelme: harc az ország függetlenségéért, a haladó nemesség vezetésével — s ezt egészíti ki az örökváltság kér­désében kiadott jelszava: szabadság és tulajdon, melynek jelentése: a földjét szabadon birtokló pa­raszt „küzdő testvérként“ vegyen részt az ország függetlenségéért vívott harcban. Kölcsey világosan látja a kormány látszatra népbarát politikájának reakciós lényegét. Ezért ítéli el Széchenyi programmját, mely azon a „csalódáson,” alapszik, hogy a kormány valóban az adózó nép ér­dekében kívánja megnyirbálni a nemesi kiváltságo­kat. Valójában a kormány saját önkényuralma ki­­terjesztése érdekében akarja megsemmisíteni az ön­kényuralmat gátló nemesi municipális intézménye­ket. Éppen ezért Kölcsey a nemesi municipális jo­gokat védi a kormány felé, de a nemesi kiváltságo­kat nem védi a nép felé. Programmja: haladó ne­messég és parasztság szövetsége az udvar önkény­­uralma ellen, az adózó népet is magába ölelő, ki­váltságokat nem ismerő polgári alkotmány alapján. Innen van az, hogy némely kérdésben együtt ha­lad vele az egész alkotmányos ellenzék, más kér­désben viszont csak törpe kisebbséget tud magával ragadni. A nemesi kiváltságaikhoz ragaszkodó ellen­zékieknek keserűen hányja szemükre: „Ez tehát a hazafiúság? örökre külön korlátol­juk-e magunkat! Kaszthoz ragadt lélekkel magas­ból alá nézzünk-e mindég! Sohasem fog-e lelkünk­ben fel­virrad­ni a gondolat, hogy a választófalakat végre döntsük el s különválás helyett egyesülésben keressünk erőt?“ Országgyűlési harcai során Kölcsey gyakorlati példákon látta, hogy az alkotmányos ellenzék rendi hazafiassága s a kormánnyal együttmenni hajlandó „emberbarátok“ k­ozmopolitizmusa, bár látszólag egyik a másikat kizárja, végső fokon egyaránt az udvari önkény, a kormánypolitika eszköze. Küzdött tehát egyik ellen is, másik ellen is. Kölcseyt éppen hazafiassága segítette hozzá, hogy kortársainál világosabban lássa a helyes össze­­fügést társadalmi reformok és „nemzeti önállás" közt. Hazafiassága tette őt a kormány szemében a legveszedelmesebb ellenfelek egyikévé. A kormány a besúgóktól körülvett költő ellen Szatmár megye reakciós nemességével fogott össze ; az udvari önkény és a rendi kiváltságok kérlelhetet­len ellenfele 1835-ben, az örökváltság kérdésében el­foglalt álláspontja miatt, lemondásra kényszerült. A rendekhez intézett búcsúbeszédében azonban be­jelentette, hogy ha lehet, otthon, ha a szükség úgy hozza magával, másutt, de harcát tovább folytatja. „Mi most otthon, vagy ahová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak törvény s társasági rend és önérzés által nem tilal­mazott utakon győzelmet szerezni.“ Bejelentésére a kormány válasza az volt, hogy Csekében is szemmel tartotta a költő minden moz­dulatát. Utolsó éveiben főként az Erdélyből kiüldö­zött s Magyarországon is perbe fogott Wesselényi védelmének­­ellátása foglalkoztatta. Még a per tár­gyalása előtt, ereje teljében, egy hirtelen rátört be­tegség következtében, gyanús körülmények közt halt­ meg. Koporsóját felbérelt nemesi aljanép dobálta meg, melyet még életében ellene uszított a reakció. Kölcsey jelentősége abban áll, hogy az 1815-ben Európaszerte diadalmaskodó reakció éveiben, a nagy francia forradalom és az 1848-as forradalmak közti korszakban­­a szabadelvű nemesi ellenzék reform­követeléseit ő kötötte össze legkövetkezetesebben a XVIII. század haladó polgári eszményeivel. Marti­­novicsék és Petőfiék forradalmisága között az ő következetes reformkövetelései, az ő történelmi táv­latba illesztett reformprogrammja alkotják a hidat. (Fejezet a Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének munkaközössége által­ készülő tankönyvből.) UJ KÖNYVEK A R.M.P. KIADÓJA: GH. GHEORGHIU-DEJ: A Román Népköztársaság villamosítási terve. (18 lap, 3 Lei.) N. A. BULGANYIN: A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 33. év­fordulója. (32 lap, 4 Lei.) * * * Országunk szocialista iparosítása. A szocializmus építésének fel­tétele. Az 1950. évi Állami Terv. Az ötéves Terv. (32 lap, 5 Lei.) * * * A munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége. A szocia­lizmus építése falun. (40 lap, 5 Lei.) * * * A munka a Román Népköztársaság minden dolgozójának becsü­letbeli kötelessége. (40 lap, 5 Lei.) * * * Országunk felszabadítása a dicső Szovjet Hadsereg által. A Szov­jetunió nagylelkű segítsége népünknek. (36 lap, 4 Lel.) * * * A mezőgazdaság kollektivizálása a Szovjetunióban. A kolhoz­gazdaság a világ legfejlettebb mezőgazdasága (31 lap, 4 Lei.) * * * A resicai Sovrommetal szocialista versenyben. (39 lap, 5 Lei.) AZ O. SZ. T. KIADÓJA: M. TARASZOV: A Párt és a kormány gondoskodása a Szovjetunió dol­gozói anyagi és kulturális színvonalának emeléséről. (65 lap, 18 Lei.) * * * Életünk boldog, mert a sztálini korszakban élünk. (155 lap, 64 Lei.) * * * A munkások személyes felelőssége a termelésben. (42 lap, 16 Lel.) * * * Hogyan takarékoskodik Ifrim? (15 lap, 5 Lel.) IFJÚSÁGI KÖNYVKIADÓ: JERONIM ŞERBU: A hármas számú kemence. (Elbeszélés, 63 lap, 15 Lel.) S. I. MURASOV: J. V. Sztálin beszéde a Komszomol VIII. Kongresszu­sán. (46 lap, 10 Lei.) * * * Az IMSz termelési brigádok a békéért harcolnak. (48 lap 10 Lei.) A RNK ÍRÓSZÖVETSÉGÉNEK IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KIADÓJA: Eusebiu CAMILAR: Fergeteg. (A regény 2. kötete, 529 lap, 200 Lei.) Maria ROVÁN: Atyafiak. (Elbeszélés, 83 lap, 20 Lei.) TOMPA István: Az első lépés. (Elbeszélés, 47 lap, 15 Lei.) SÜTŐ András és HAJDÚ Zoltán: Mezítlábas menyasszony. (Színjáték 3 felvonásban, 165 lap, 75 Lel.) * * * Fogj bátran tollat. Népköztársaságunk 44 magyar dolgozójának versei. (184 lap, 100 Lel.) SZABÉDI László: Sokan szólunk (versek, 69 lap, 70 Lel.) SZÁSZ János: Anna néne (elbeszélő költemény, 27 lap, 10 Lel.) AZ OROSZ KÖNYV: VISNYEVSZKIJ VI 1919 felejthetetlen esztendő (színmű 3 felvonásban, 115 lap, 75 Lel.) BEZIMENSZKIJ A.: A harag versei. (45 lap, 25 Lel.)

Next