Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1952-05-16 / 20. szám
4 ajongva tódultak ki az emberek a nagy, nyitott ajtajú barakk flé, amelyre kék festékkel gondosan ták fel a Kantin szót. Az egybeolvadó hangokból nehezen kapott el a fülgy-egy érthető mondatot s távolról meg éppen száguldó víz morajlásának ílátott a zsivajgás. A völgykatlant bezáró hegy oldalában még nem szűnt meg a munka, a hevenyészve talpfákra akott keskeny síneken földdel és zikladarabokkal megrakott csillék csikorogtak. Távolabb, lipinkázó deszkapallókon meztelen felsőtestű fiatal férfiák tele talicskákat toltak sebesen, majd egy meredek szélén gyors mozdulattal kiborították a terhet és még édesebben, mint ahogy jöttek, igyekeztek visszafelé, ahol az emelkedő és lezuhanó csákányok megcsillantak a juzsiusi napfényben. A hegybe vágott alagút mélyéből tompán hallatszott a robbantás moraja s kevés idő múlva meggyorsult a csillék futása. A völgyben magasan feszült a töltés. A kelet felőli erdős hegyoldalból suhogó patak szaladt a kövek között, tiszta vize egy darabig a töltés mellett haladt, azután nagy kanyargásokkal dél felé iramodott és eltűnt a völgyhidakkal összekötött hegyek között. Ahol a patak elkanyarodott a töltéstől, a vasúti síneken egy Diesel-mozdony vesztegelt. Nem mindenki evett bent a kantin asztalnál, a fiatalja inkább kitelepedett a friss töltésre. Ebéd után néhányan széttárt karokkal kifeküdtek a füves domboldalra s a tűző nap elől csak arcukat takarták el sapkájukkal. A napsütésben sötétre barnult meztelen testek fénylettek az izzadtságtól. Pihentek. Csomós karizmuk a legkisebb mozdulatra is meg-megrándult. A többség azonban a déli pihenőt inkább beszélgetésre használta fel, egy-egy kisebb csoport, a hangok és kézmozdulatok után ítélve, szenvedélyesen vitatkozott. De a magas töltés alatt zubogó patak partjáról éktelen orditozás és fel-felharsanó nevetés hallatszott. Egy nyurga szőke fiú állt térdig a vízben, feltűrt, nem éppen tiszta alsónadrágban és izmos lábszárai közt egy tömzsi, anyaszült meztelen, sivalkodó fiatal fiút mártogatott a jéghideg patakba. Tetszett a jelenet és kacagtak is hozzá jókedvűen. A tömzsi gyerek torkaszakadtából ordított, rúgott, ficán költ, de az erős karok nem engedték. A nyurga még jobban meglóbálta és úgy belemerítette a vízbe, hogy az éles kövek meghorzsolták a gyerek bőrét. — Még mindig meleged van? Nyomd le a fejét is, hogy ne ordítson, — kiáltotta valaki. Ki tudja, meddig folytatta volna a nyurga ezt a kegyetlen játékot, ha a barakkok irányából fel nem tűnik egy tornainges fiú, aki már a töltésről rákiabált: — Fickó, hagyd abba! Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjon? — s már szaladt is le a patakhoz. A Fickónak szólított nyurga fiú enyhén szeplős arcát felfelé fordította, s amikor meglátta a tornaingest, bosszúsan engedte el az ordítozó gyereket. Kihívóan állt a sekély vízben, mondani akart valamit, de az erős karok szorításából kiszabadult fiú felhasználta az alkalmat és teljes erejéből belebokszolt a nyurga hasába. Fickó keserves nyögéssel kucorodott össze, kezeit a hasára szorította, majd szitkozódva nyúlt kő után. A didergő gyerek közben kilábalt a patakból és a füves parton megiramodott. Az üvöltözők elhallgattak és kíváncsian várták a folytatást. — Tedd le a követ, — mondta a tornainges csendesen, de szigorúan. — Mi közöd hozzá, parancsolj munkaidőben. Amikor nem dolgozom, azt csinálok, amit akarok, — ágaskodott Fickó, egyik kezét még mindig a hasára szorítva. — Nem parancsolok, hanem a fegyelem rád is vonatkozik . .. Mekkora vitéz vagy azzal a gyerekkel, de gyere, legénykedj velem. — Még megkaphatod, — sziszegte kivörösödve a nyurga és a partra lépett, de kezéből a kő nagy loccsanással a patakba esett. Huszonnyolc-harminc év körüli munkás állt fel a partmenti fűről és a két fiú közé állt. Bronzvörösre sült teste hatalmas erőt sejtetett. Végig simította gondosan rendben tartott nedves, göndör haját és fényes, dióbarna szemeivel békítően nézett a tornaingesre. Éles metszésű orra alatt sötétpirosan duzzadó, de formás ívelésű szája elmosolyodott: — Ne légy olyan szigorú hozzá, brigádvezető elvtárs, még gyerek, nem bír magával. — Ilyen otromba tréfákat ne csináljon. Te miért engedted? . .. Nem tűröm, hogy a brigádunknak rossz híre legyen miatta. — Miattam van rossz híre? — horgadt fel újra Fickó, de a brigádvezető rászólt: — Most nem vitatkozunk... A délutáni pihenés kötelező. Gyerünk a barakkba és szóljatok ott fönt azoknak is, — mutatott a domboldalra, — agyonsüttetik magukat a nappal, s azután csak szédelegnek. — Nincs kedvem aludni, nem vagyok álmos, — berzenkedett Fickó, nehogy gyávának higyjék. — Ötkor Clopota mérnök előadást tart a szerszámok karbantartásáról, hatkor meg politikai kör... Ne ott aludj, mint a múltkor, hanem amikor ideje van. A csoportok lassanként megindultak a barakkok felé. A tornainges brigádvezető hátra maradt Fickóval, aki morogva húzta fel vászonnadrágját és bakkancsát. Szótlanul mentek egy darabig. — Nem férsz a bőrödben, — korholta a brigádvezető, — tegnap verekedtél, tegnapelőtt meg... nem is jó róla beszélni. Kitüntetésre terjesztettünk fel a telepparancsnoksághoz, most aztán szégyenkezhetünk miattad. Nem elég csak jól dolgozni... Azt hittük, benőtt a fejed lágya és végleg abbahagytad az izetlenkedéseket, de megint beléd bújt az ördög. Fickó arcáról eltűnt a kihívó dac — Mit csináljak? — Mit csináljak, mit csináljak? Megint ezt hajtogatod? Szedd össze magadat. Tudsz te rendes ember is lenni, már megmutattad. Fickónak lebiggyedt a szája s nagy, búzavirág szemeit a brigádvezetőre emelte: — Unatkozom. A brigádvezető csak sokára felelt. — Jobb volt ide-oda hányódni? Kemek szórakozás lehetett, amikor lecsuktak. — Ne emlegesd, — komorodott el Fickó. — Nem emlegetem, de ha nagyon unatkozol, jusson ez is eszedbe. Hallgattak keveset. — Amíg dolgozom, nincs baj. Hanem azután. Nem találom a helyem. — Mért nem csinálod azt, amit a többiek? Mostanában előadásokra sem jársz, nem tanulsz, még futbalozni sem állsz be a fiúk közé. Fickó megállt és zavartan ráncigálta az ingét: — Még olvasni se tudok jól, a futballpályán meg csak ügyetlenkedem . .. kinevetnek. A brigádvezető nézte a fiú gyerekesen elpittyedt arcát, amely sehogy sem illett már férfiasodó termetéhez. Hangja meglágyult. — Senki sem nevet rajtad. Ostobaságokat beszélsz. Amikor idejöttél, a csákányt sem tudtad megfogni s ma már a betonozásnál is jól dolgozol.. . Nézd a barátodat, őt nem bántja az unalom. Mindenütt ott van, pedig már nem is olyan fiatal... — Barakkjuk elé értek. — Most pihenj, aztán gyere az előadásra. Szólok az IMSz-titkárnak, hogy segítsenek neked... Ne hagyd el magad. Az ember mindenre képes, ha van elég akarat benne, de ne csatangolj mindig egyedül. Keress barátokat. Fickó egy ideig a barakk előtt álldogált, majd zsebredugott kézzel, egykedvűen, újra a patak felé indult. A patak mellett elviselhetőbb volt a forróság. Szeretett volna lefeküdni a bokrok alá és nem tudni semmiről. De mégse feküdt le. Kavicsokat dobált a patakba és nézte az árnyékként elsuhanó pisztrángokat. „Mit ért ehhez a brigádvezető: túlszárnyalni a tervet, meg tanulni... ehhez igen ... De aludni küld, amikor facsarodik el a szívem... Minek is jut az ember eszébe olyasmi, amire nem szeret gondolni.“ Hiába akart szabadulni az emlékektől. Nézte a fényes víztükröt, de a sárgára meszelt árvaházat látta, meg a falut, ahová munkára küldték, a brassói sikátort, ahonnan apró fosztogatásokra járt, a kiskorúak fogházát, s azt a másik munkatelepet, ahová „nevelni“ vitték ... „És most? Ha Mária egyszer mindezt megtudja? ... Hiába tűntem ki a munkában, hiábavaló minden erőlködés... Nem, itt sem bírom tovább... Meg kellene szökni.“ Ismerős füttyszót hallott a bokrok közül. Béla volt, a barátja. — Na, megkaptad az atyait? Fickó kedvetlenül legyintett. Megindultak a patak partján. Egy hatalmas szikla alatt, ahol a víz mélyre mosta a medret, megfürödtek, majd kifeküdtek a napra. A gondosan fésült göndörhajú Béla valami kenőccsel bekente arcát, vállát, mellét. Olyan volt az alakja, mint egy szép szobor, csak a kulcscsontjától válláig húzódó lilás sebhely éktelenítette. Fickó már sokszor meg akarta kérdezni, hogy mitől van az, de valahogyan mindig szégyelte. Béla szólalt meg: — Na, mi az lesz a penész? Fickó hunyorgó szemmel nézett a napsugártól szikrázó égre. — Megszököm ... Béla felkönyökölt. — Állj meg vándor... Verd ki a fejedből ... Hova mennél? Nem mindegy, akárhol vagy?... Sajnállak. Nem tehetsz arról, hogy csavargót neveltek belőled s mégis mindenüvé elkísér a fogház. Itt legalább kicsit nyugton vagy. Senki sem hánytorgatja. Még dicsérnek, ki is tüntetnek. Dolgozz csak tovább ... okleveles éskubikos lesz belőled, — nevetett. — De mit csináljak én? Nemsokára harminc éves leszek, nem értek semmihez, az erőmön kívül egyebem sincs. Mintha egyedül én lennék felelős a háborúért, — mondta dühösen és felült. — Tehetek én arról, hogy háborúba vittek? Hogy nem tanultam tovább? Elhallgatott és vizsgálódva nézte a nyurga fiút. — Elég régi barátok vagyunk. Beszélhetünk őszintén... Én választottam a szüleimet? Sejt koromban körülnéztem és kerestem egy földbirtokos családot, hogy belészülessem? A megváltó mindenségit ennek a kutya életnek... Tanulhattam volna, mérnök lehetnék, vagy akármi, de megette a háború ... Aztán mekkora marha voltam, amikor a fogságból hazajöttem. Ülhettem volna Salzburgban, vagy akár Párizsban is s ha más nem, lehetnék katona... Itt még alakoskodnom is kell, nehogy ebből a munkából is kirúgjanak ... Nem nekünk való hely ez. De mi egyebet tehetünk. Te az élet egyik oldaláról, én a másikról... Egy kutya ... lapátoljunk, egyszer úgyis elvisz mindent az ördög. Fickó hallgatott. Keserű gondolatok lepték meg. Bele lehet veszni ebbe a körforgásba. Olyan, mint a hullámvasút: fent vagy, könnyű a szíved, aztán újra zuhansz a mélybe. De a hullámvasút játék, a zuhanáson is lehet nevetni s a végén az ember kiszáll. Itt az élete hánykódik. Megcsillan előtte jövendő élete, elérhető, szép, egyszerű, hogy utána eltakarja valami sötét homály, mely a múltból, Béla szavaiból, új környezete iránti idegenkedéseiből sűrűsödik. — Mindenik olyan bizonyosra veszi azt, amit akar. Én meg a kezem se merem kinyújtani, még ráütnek „mit akarsz, te tömlödöltelek?“ — Ne sopánkodj. Van fizetésed, naponta háromszor telerakhatod a kendődet, mit törődsz a többivel? Gyere, menjünk, nézzünk körül a lányoknál. — Nem megyek, nem szeretem, ahogy te csinálod. — Kölyök vagy, nem érted ... Istenemre, olyan vagy, mint egy szerelmes lovag. A nőkkel úgy kell bánni, ahogy én bánok. Látod, csak fordulok egyet s már szaladnak utánam. Fickó kedvetlenül állt fel, de nem ellenkezett többet. ___ Lennebb a patakban három kantinban dolgozó leány ruhát tisztáit. Bélából elszállt a csüggedtség, újra elemében volt. Kötekedett, vízzel fröcskölte a leányokat, apró trágárságokat mondott s ha valamelyik háta mögé került, elkapta a derekát és megszorongatta. Fickó csendesen szemlélte a viháncolást, és-elnevette magát a leányok tettetett haragosságán, de amikor Béla az egyikkel távolabb ment és beszélgetni kezdett, otthagyta őket. Elindult a domboldalon. Fent a dombtetőn felkapaszkodott egy csenevész bokrok közül kiugró sziklára. Elhelyezkedett a mohás ormon és nézte a kitárulkozó völgyet. Nem járt még erre, eddig a munkatelepnek csak egy-egy részét látta. Most egész nagyságában kibontakozott előtte. „Mint egy város“b ámult. Innen még néhány szép ívelésű vasbeton völgyhíd is látszott. Elrévedezett. Milyen különös is. Az ember eljön ide a vadonba, ahol eddig legfennebb medvék és rókák tanyáztak, kifúrja a hegyek gyomrát, bérceket bont, szétrobbantja a sziklákat és vasutat épít. Nemsokára vonatok robognak itt. Az utasok kinéznek az ablakon, megcsodálják az új vasútvonalat, dicsérik az építőket. Lehet, hogy ő is köztük lesz, csendesen elmosolyodik és megjegyzi: „Itt dolgoztam én is. Látják ott azt a kanyart a sziklák között? Csákánnyal vágtam a gránitot, hogy mi most ilyen pompásan utazzunk. Úgy bizony... — De vajjon hol leszek én akkor?“ — komorodott el. Jó lett volna most beszélni valakivel, kiönteni a szívét. Lent, távol, a völgyhidak közelében sorakozó barakkok közül találgatta, melyikben lakhatik Mária. Sokáig ült mozdulatlanul. A nap már a hegyek fölé hajlott. Bibor fény ömlött a hegyekre, dombokra s könnyű, rózsaszínű felhők libegtek a végtelen égen. Elfelejtkezett az előadásról, de most a gyomra figyelmeztette: közeledik a vacsora ideje. Lemászott a szikláról és leszáguldott a meredek domboldalon. A barakkok környékén csendes volt az élet. Még nem jöttek ki az előadásokról. Üres teherautó porozott az úton. Zöld pallvat, deszkát, zászlókat vitt a leányok barakkjaihoz. Díszkanut csinálnak. Ma érkezik az első vonat. Vágyakozva nézett utána... Beszélnie kell Máriával. De valjon eljön-e? Az üzenetét biztosan megkapta. Nem akar esténként találkozni. . . Hát ha erőszakkal kell kihoznia, akkor is beszél vele. A vacsoránál kerülte a brigádvezető tekintetét. Gyorsan evett. Béla, szokásához híven, valakit tréfálkozva ugratott. Fickó a fülébe súgta: — Sötétedés után felmegyek a leányok barakkjaihoz. Velem jösz? Béla némán bólintott. Nehezen telt az este. Nyitott szemmel, ruhásan feküdt a priccsen és hallgatta a telep elcsöndesedő zajait. Felette Béla matarászott, majd ő is elcsendesedett. Várt. Nem hallatszott más nesz, csak az alvók lélekzése. Felült, majd óvatosan lecsúszott a priccsről. Zaj nélkül felhúzta bakancsait és felegyenesedett. Béla felé fülelt és gyengén megrázta. Béla egy pillanat alatt talpon volt. Lábujjhegyen osontak ki a barakkból s mint az árnyak suhantak a faépület háta mögé. Lehasaltak a földre és lélekzetvisszafojtva várták meg, míg az őrök ellenőrző útjukon elhaladtak közelükben. Fickóban régi emlékek éledeztek, így óvakodott valamikor a vasúti kocsik között, vagy idegen házak pincéiben. Ezek az emlékek most torkát szorongatták és nem élvezte ügyességét, ahogy nesztelenül lopózott tovább. Béla a nyomában lihegett, nyakában érezte leheletét. Amikor elérték az erdős domboldalt, már túl voltak a nehezén. Csak arra kellett vigyázniok, hogy zajt ne üssenek. Vigyázkodva, de gyorsan mentek az ismerős ösvényen. A hold még nem jött fel, a meg se libbenő ágak között rájuk hunyorogtak a csillagok. Megriasztott madár rebbent, ők is megálltak. Valahonnan messziről, mint dongó bogár, surrogó zaj szállt a völgybe. Figyeltek. A zaj lassan zakatolássá erősödött. Vonat. Éles fütty sivított a csendbe és egyre halkuló visszhanggal feleltek a hegyoldalak. Az első vonat. Eddig csak a vontató Diesel járt itt. — Most hozzák az új kompresszorokat, meg fúrógépeket... Ezeknek is most kell jönni, — mondta bosszúsan Béla. Lent megelevenedett a telep. Lábdobogások és fojtott kiáltások hallatszottak. Fickó szerette volna látni az első vonatot. Elindult az erdő szélére. Átölelt egy fiatal bükkfát és onnan nézte a dohogva közeledő vonatot. A mozdony lámpája élesen világított, s mögötte púpos kocsik dübörögtek. — Milyen nagyszerű, — mondta halkan Fickó. — Nagyszerű? Akkor eredj le te is a hurrázók közé, — dörmögött Béla és hangja idegenül, ridegen hangzott. Fickó a vonatot figyelte. Éles tekintete végig szaladt a kocsisorokon. — Nem kompresszorok azok. Deszkát, meg gerendát hoznak. — Jól látod? — kérdezte nyugtalanul Béla, — biztosan jól látod? — Jól hát. — Akkor ma még egy vonat érkezik. Mára jelezték a szovjet kompresszorokat ... Én nem is megyek tovább, azzal a kis piszével van randevúm, tudod, a délután ... Na, vigyázz magadra, a leány meg ne rikasson, — ütötte hátba Fickót és megindult lefelé a bokrok között. Lent az aljban éljenzés harsant. Végig hömpölygött a völgyön és felzúgott ide a magaslatra is. Fickó szeretett volna leszaladni, de eszébe jutott a találkozó és megiramodott. Macskalépésekkel szaladt a fák között. Sebesen kapaszkodott fel a domboldalakon, ugrásokkal szelte át a vízmosásokat és kifulladva érkezett meg a tisztásra. Körülnézett, de Mária nem volt sehol. Elkedvetlenedett. Forró hátát egy éles fa hűvös kérgének támasztotta ... Nem jött el. A múltkor sem jött el. Pedig most hogy hívta ... Valami neszt hallott. Kifinomodott füle meghallotta a távoli avar zizegését. Kimeresztette a szemét. És valóban, a tisztás túlsó oldalán a fák közül előbukkant a leány. A felkelő holdsarló fényénél szinte vakított fehér blúza. Elnevette magát: — Titokban jön és egy kilométerre világít.. . Elébe szaladt. — Szervusz Gyuri! Fickónak jól esett, hogy rendes nevén szólítja, kezet nyújtott. — Jó, hogy eljöttél... — El, de nem maradhatok sokáig. Mit gondolnak a leányok? — Hagyd, hogy gondoljanak. Felkapaszkodtak az irtás északi oldalára, ahonnan le lehetett látni a völgybe, a vasútra, a barakkokra. Jobbra, mintha csak a fák fölött ívelne, karcsú völgyhíd magasodott. — Láttad a vonatot? — Igen, kiszaladtunk, fogadni akartuk őket, de a vasutasok éljeneztek minket. — Nagy dolog ez . .. Letelepedtek. — Mondd, miért akartál okvetlenül beszélni velem? Gyorsan mondd el, mert már megyek is vissza. — Miért? — Fickó meghökkent. „Miért is? Mondjam meg, hogy meg akarok szökni?“ — Mondjad. — sürgette a leány. — El akarok menni innen. — El? — csodálkozott Mária. — Igen. — Miért? — rebbent a leány hangja riadtan. — Ide figyelj Mária ... — kereste a szavakat, hogy izzadt belé. — Te jó leány vagy ... én meg... — S te micsoda vagy? Fickó szaporán szedte a lélekzetet. — Hát tudd meg, — kezdett kiabálni, hogy Mária a fiú szájára tette a kezét, — tudd meg, én csavargó vagyok, rovott multú ... mit keressek köztetek? A leány hallgatott és Fickó vállára tette a kezét. — Tudom. Fickó felpattant. — Tudod és szóbaállsz velem? — Ülj le. Felkiabálod az egész telepet... Tudom. — Elhallgatott. Mondja el, hogy amikor már többször látták együtt őket, figyelmeztették? Mondja el, hogy hány álmatlan éjszakája volt, hogy kerülte és sokáig nem tudta rászánni magát a találkozásra? Minek tudja meg, hogy Weigel, a telep vezetőségéből öntött beléje bátorságot: „Fickó nem elveszett fiú, — mondta, — egy rothadt társadalom rontotta el menhelyeivel, árvaházaival, bűnözésre nevelő „gyermekvédő“ intézményeivel? Ha szereti, inkább segítse egyenes útra ... Nálunk még a sziklák is megváltoznak, nemcsak az emberek.“ Érezte a fiú vállának remegését. — Tudom, de most ne beszéljünk róla. Mindenki számára új élet kezdődik. Miért ne kezdődhetne neked is? Fickóban vad indulatok kavarogtak. Hirtelen mozdulattal magához szorította a leányt. — Engedj el, — mondta csendesen Mária. — Ne haragudj ... — Hátravetette magát az eperszagú földön. Formátlan érzések és gondolatok cikáztak benne. „Legjobb lenne most elszaladni örökre. Aki előtt úgy takargatta múltját, mint csúnya sebet, mindent tud róla. Sőt régebb is tudott.“ Szégyelte magát. Elmenjen innen? Megriadt a gondolatra. „A telep, a fiúk, Béla és Mária....“ A völgyből megint ide hallatszott a mozdony pöfögése. Fájna a szíve, ha el kellene menni innen. Lennebb csúszott és gondolattalanul a leány ölébe hajtotta fejét. Valami ismeretlen érzés szorongatta a torkát. Érezte, hogy Mária keze a hajával játszik. Hallgattak. — Menjünk, hűvös van és sokáig is elmaradtam. I- art karba fonva mentek át a Uszításon, egészen a telep legszélső barakkja fölé emelkedő fás dombig. Nem messze tőlük ívelt a hatalmas völgyhíd a hold ezüstös fényében. — Nem találkozhatunk többet éjszaka, — mondta Mária, — láthatjuk egymást egyébkor is. — A fiúhoz hajolt és megcsókolta az arcát. — Megyek. Jó éjszakát! Ebben a pillanatban éles hang süvöltött a domb alatt. — Állj! Állj! A völgyhídnak futó magas töltés oldalán kövek gurultak. — Állj! — Azután egy nyöszörgésbe futó üvöltés: — Segítsééég!... Egy emberi alak hengeredett le a töltésről. Kiáltások hangzottak s egy fegyver dörrenése. Megelevenedett az éjszaka. Mind a ketten riadtan figyeltek. Fickó éles szeme észrevette, amint egy árnyék felemelkedik a völgyhíd innenső oldalán s a tulsó oldalon eltűnik. Megiramodott a dombról. Elrohant a barakk mellett és nem a töltésnek vette az irányt, hanem a híd alá. A sötétben botorkált a kőtörmelékek között. Amikor a híd alól kijutott, érezte, hogy véres, ragadós a tenyere. Körülnézett. Egy alak szaladt a cserjés domboldal felé. Árnyéka hosszan elnyúlt a holdfényben. Utána vetette magát. Fent a töltés tetején emberek szitkozódtak: — Felszaggatták a síneket ... Arra szaladtak!. . . Hosszú lábai sebesen vitték. A menekülő elé akart kerülni, de az eltűnt a cserjés között. Megállt és hallgatózott. Hallotta a törtetést, de meghallott más hangokat is. Messziről vonatkerekek zakatolása hallatszott. A hídon asszonyok és férfiak kiabáltak, kendőt lobogtattak, lámpákat lóbáltak, valaki éles fényű lámpával szaladt előre a sínek között. Nem tudta mi történik. Zajt hallott maga fölött. Bokortól bokorig lopakodott fölfelé. A zaj megszűnt, ő is megállt. Lehasalt a földre s úgy mászott egyre fennebb. Közelében ág reccsent... Feltérdelt és a bokor árnyékának védelmében kikémlelt. Alig három lépésnyire tőle, háttal feléje, egy ember guggolt. Centiről centire tolta magát közelebb, kicsit várt, majd kiegyenesedett és ráugrott. A guggoló alak a váratlan támadástól felkiáltott. Egymásba csimpaszkodva gurultak lefelé. Egy bokor akasztotta meg őket. Fickó a nyakát akarta lefogni, de nem sikerült. Az ismeretlen hatalmas erővel szorította a derekát, úgy érezte, nyomban összeroppannak a csontjai, émelygett és nagyokat nyögött. Valahogy kiszabadította bal kezét és régi verekedések ismert fogásához folyamodott. Összehúzta magát, ujjait megfeszítette és teljes erejéből a másik nyakába döfött. Az ismeretlen nagyot hördült és engedett a szorítása. Fickó felhasználta az alkalmat, felhúzott térdekkel ellökte magától. A súlyos ember lefordult róla, ő meg felemelte öklét, hogy arcába sújtson. A holdfényben elővillant Béla göndör feje. Keze erőtlenül esett le. — Béla, — suttogta. Valami fényes villant előtte és erős tárgy csapódott koponyájához. Elsötétült minden előtte és a fűbe hanyatlott. * Milyen különös. Szúr a szeme. Nem bírja felnyitni. Zúg, kattog minden körülötte és a zúgást alig tudják áttörni a távoli hangok. Erőlködik, hogy kinyissa a szemét. Fáj, mintha villámok cikáznának az agyában. Derengést lát s a félhomályban ismeretlen alakok kóvályognak. Valaki megérinti. — Ne mozdulj, feküdj nyugodtan. Újra lehányja a szemét. Mintha tisztulna a feje, a hangokat is tisztábban hallja. Újra feltekint. „Né, hiszen ez a brigádvezető.“ — Béla, — nyögi. A brigádvezető a szájára teszi a kezét. — Ne beszélj, nem szabad. Mindjárt jön az autó és bevisznek a kórházba. Nem lesz semmi baj... Csak csendben légy, nem szabad mozognod ... Derék ember vagy, Fickó. Jó így feküdni, már nem zúg úgy a feje. — Béla, — kérdezi megint és a brigádvezetőre néz. — Megfogták, nyugodj meg. „Megfogták!“ Ismeri, tudja mit jelent ez... és nem érez szánalmat. Gépkocsi motorjának zúgását hallja. Gyengéd kezek emelik... Milyen sokan vannak itt. Egy pillanatra feltűnik Mária biztató mosolya. — Gyógyulást. Gyere minél előbb vissza. Fickó. A gépkocsi lassan elindul. FICKÓ TAMÁS GÁSPÁR NOVELLÁJAI SZEMLÉR FERENC Tavaszi dal Május, május, röpülj ragyogva, virágot hints az ablakokra, zúdíts tömeget a terekre, ezer jelvényt az emberekre! Adj a kezükbe tarka kendőt, vörös zászlót, magasra lengőt, nagy, széles, hömpölygő seregben lobogtassák mind önfeledten! Nyisd ki a torkuk! tárja tágra hangod győzelmes harsogása, hadd zengjen-zúgjon ez az ének a világ háromnegyedének. S mi fennmarad, az is, ha hallja, rád gondoljon, a diadalra, míg ott is győz a fegyveres nép s veled dalol a földkerekség. Sztálinváros, 1952. május 1-én. Az Ütünk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál. SZERKESZTŐSÉGÜNK ÚJ CÍME: MÁRCIUS 6-8. 3. Tel.: 1086. UTUNK GORKIJ A ZENÉRŐL Gorkij és a zene címmel kis füzet jelent meg Pikszakov szovjet zeneesztétikus tollából, magyar fordításban. A szerző az első oldal lapalji jegyzetében mentegetőzik. Feltételezi, hogy a könyvecske címe alapján értekezést vár az olvasó, elmélyült zenei tanulmányt, mely lélektanilag boncolgatja a nagy író zeneszeretetét. A szerző— mint írja — igénytelenebb feladatra vállalkozott. Ám épp ezzel tett jó szolgálatot a zene kedvelőinek és a nagy szovjet író olvasótáborának. Gorkij gazdag egyéniségének egyik nagyszerű vonását, a zene iránti szenvedélyes szeretetét tárja fel. Nem az volt a szerző szándéka, hogy „a nagy író műveinek zenei vonatkozásait elemezze.“ Azzal ajándékozza meg az olvasót, hogy Gorkijt beszélteti. A füzet Gorkij-művekből vett értékes szemelvényeket tartalmaz. Idéz azokból az írásokból, melyekben Gorkij maga ad számot zenei benyomásairól. Vannak közte zeneesztétikai szempontból is figyelemreméltó észrevételek, így például Gorkij a nyugateurópai dekadens zenét rendkívül találóan „a jóllakottak zenéjének" nevezi. Rámutat a polgári zene dekadenciájára, szembeállítja a népköltészettel, a népzene egészséges, megtermékenyítő szellemével. Gorkij egész életében foglalkozott a népköltészettel, nemcsak szenvedélyesen szerette a népdalokat, hanem gyűjtötte és tanulmányozta is. . A nagy népdalénekesekhez mély barátság fűzte. Ennek köszönhető, hogy Gorkij a folklórtudományt is nagybecsű tanulmányokkal gazdagította. A füzet közli Gorkij beszélgetését Saporinnal. Saporin, mint „felejthetetlen órákról“ emlékezik meg erről — élete egyik legnagyobb élményének tartja. Ebben az emlékezetes beszélgetésben Gorkij kifejtette: elvárja a szovjet zenszerzőktől, hogy megírják a „munka szimfóniáját“ a volgai dalok alapján. A „népi, hősi opera“ lehetőségéről is beszélt, amelynek a hősi eposz talaján kellene felépülnie. Gorkij és a zene című szemelvénygyűjteményben az olvasó olyan megállapításokat talál, melyek a mai zenealkotók számára is irányt mutatnak MÓRICZ ZSIGMOND ROMÁNUL Móricz Zsigmond újra megszólalt románul. 1949-ben a Rokonok fordítása jutott el a román dolgozók kezébe, most néhány héttel ezelőtt megjelent Móricz utolsó nagy műveinek egyike: Rózsa Sándor a lovát ugratja. A Rokonokban azzal a Móricz Zsigmonddal ismerkedett meg a román olvasó, aki a két világháború közötti nagy gazdasági válság éveinek Magyarországát elevenítette meg, az alföldi kisváros korrupciós, züllött világát. A Rózsa Sándor már egy meszszebbre látó Móricz Zsigmond regénye. Az 1933-tól 1941-ig eltelt évek nem múltak el nyomtalanul a nagy realista író fölött. Egyfelől a Kommunista Párt által vezetett tömegek egyre fokozódó politikai küzdelmei és bérharcai, másfelől az egyre erősödő fasiszta terror tovább érleli Móricz valóságlátását és már nemcsak az uralkodó osztályok rothadtságát tudja ábrázolni, hanem bemutatja a kizsákmányolók ellen harcoló néptömegeket s hőseiket is. Az, hogy a regény most román nyelven megjelent, két szempontból is jelentős. Egyrészt, mert ezáltal a román dolgozó népet megismerteti a magyar nép történelmével és kizsákmányolói elleni harcával, másrészt, mert hozzájárul annak a képnek kiegészítéséhez, amelyet eddig a román olvasó Móriczról a Rokonok alapján alkotott. Ez a könyv a magyar irodalom egyik értékes alkotása, egyik legnagyobb történelmi regénye. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó választása éppen ezért helyesen esett erre a regényre. Móricz gazdag, színpompás, a népnyelv elemeit bőségesen felhasználó nyelvezete nem könnyű feladata elé állította a fordítót. Petre Mureşanu tolmácsolása minden szempontból sikerült, a román fordításban is érzik az író nagy nyelvi ereje. Külön ki kell emelnünk a népdalok sikerült fordításait. A híres Rózsa Sándor nóta most románul is az eredeti színvonalán szólal meg. Sándor Rózsa ’ncaleca Şi la drum mi s’aşterna Straiele cu fir de aur Pan, la Tisa-i fatfaia, Hai, măndruţo la fereastră De vezi murgul cum şi-l saltă Murgul lui ca un balaur Cu căpăstrul de argint Şi cu scări de margarint. Ugyanilyen sikerült egyik ismert népdalunk román szövege is: Dragoste, dragoste Blestem şi pacoste De ce nu esti floare In câmp pe razoare. (Szerelem, szerelem — Átkozott gyötrelem — Miért nem virágzot — Minden falevelén.) Egy vonatkozásban azonban el kell marasztalnunk az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőségét. S ez az, hogy a jó fordítással megelégedve nem törekedett egyéb tekintetben is hozzásegíteni az olvasót a könyv megértéséhez. Helyes lett volna, ha a Kiadó, mint ahogy azt a Rokonok esetében tette, rövid előszót íratott volna a kötet elé. Ezt egyáltalán nem pótolja az első lap alján közölt mintegy húszsornyi jegyzet. Ez sem elmélyült, s a regény megértéséhez szükséges tudnivaló-kat meglehetősen ötletszerűen foglalja össze. Nagyon szűkszavúak a regényben előforduló névmagyarázatok. Széchenyi István, vagy Wesselényi Miklós neve alatt egyformán „om politic maghiar" áll, vagy Dugonics András csak „preot şi scriitor", a Bethlen Gábor nevét magyarázó jegyzet pedig ennyit mond: principe ardelean“. Az ilyenfajta jegyzetelés nemcsak objektivista, de szűkszavúsága következtében nem világítja meg a román olvasó előtt a könyv fontos vonatkozásait sem. A jegyzetek elkészítésénél a kötet szerkesztőjének gondosabb, lelkiismeretesebb munkát kellett volna végeznie. A Haiducul isi joaca murgul megjelenése az apróbb hibák ellenére is jelentős lépés a két nép haladó örökségének kölcsönös megismerésében. (DÁVID GYULA) FIATAL ÍRÓ NOVELLÁJA A pénzreform napjaiban játszódik le Mircea Zaciu novellája: întâmplări din casa cu plopi (A jegenyefás ház eseményei. Almanahul Literar 1952, 2—3. szám). A fiatal író novellája hazai szépprózánk fejlődésének jelentős eredménye. Ez a nagyon tehetséges, élettel teli írás emberi jellemek és tevékenységek színes és valószerű bemutatásával tükrözi hazánk gazdasági és irodalmi életének néhány fontos kérdését. A legsikerültebb jellemrajzot Zaciu Sava Cumpanasu, a sematikus műveket gyártó író alakjában nyújtja. Igen találóan világít itt rá Zaciu arra, hogy egy író irodalmi munkásságának minősége szorosan összefügg az író politikai, emberi becsületességével. Sava Cumpanasu silány ember és éppen ezért rosszul, sematikusan ír, írói munkáját nem a dolgozó nép szeretete fűti át, ezért természetes, hogy nem igyekszik behatolni az új élet sokrétű jelenségeibe, nem törekszik megismerni ezt az életet, nem akar ennek tevékeny résztvevőjévé válni. Sava Cumpanasu számára az írásnak célja nem az, hogy a népet. ., hanem az, hogy saját érdekeit szolgálja. Feneketlen hiúsága, karrierizmusa, pénzéhsége — íme, mik vezetik őt írói munkájában. Nem viaskodik a problémákkal — hiszen neki nincsenek problémái — idillikus papírfigurákat ábrázol s önmagával teljesen elégedett. Az az ember, aki egyesíti magában a kispolgárság valamennyi jellemző hibáját, nem lehet ugyanakkor a szocializmus építésének igazi írója. A pénzreform, amely Népköztársaságunk gazdasági életének fellendülését jelentette — Sava Cumpanasu számára gyászos esemény volt. Ugyanis, mindent megtagadva magától, modern Harpagonként állandóan zsugorgatva, nagy összeget őrzött pénzkazettájában. Kispolgári törekvései így állítják szembe a dolgozó képpel: Zaciu írói éleslátására vall az a mód, ahogyan sikerült megragadnia Cumpanasu alakjában a kapzsiság és oportunizmus szoros összefonódását. Cumpanasu nem fizet elő a Scânteiára. Hiszen ez pénzbe kerül... És büszkén veri a mellét, ő az igazi kommunista, ő az, aki a párt takarékossági politikájának vonalát követi.. . Rendesen öltözködni, a lakást csinosítani, színházban jobb helyre ülni, — ezek szerinte „burzsuj szokások", ő nem tesz ilyesmit. Koplal, rendetlen ruhában jár sivár lakásban él és a színházban a legrosszabb helyre ül. íme, hogyan látja és milyennek hirdeti Cumpanasu a szocializmus embereinek életszínvonalát. És ezzel a primitív, vulgáris felfogással kitűnően összeegyezteti kispolgári vagyongyűjtési szenvedélyét. Ugyanakkor, — minthogy belső meggyőződés és erkölcsi erő tekintetében távol áll attól, hogy kommunista legyen — ilyen nevetséges külső tényezőkkel véli kommunista voltát bizonyítani. Zaciu bebizonyította, hogy tud bánni a szatíra fegyverével. Ellenállhatatlan humorral, éles szatírával sikerül nevetségessé tenni Cumpanasut és a hozzá hasonlókat. Zaciu ábrázolásában Sava Cumpanasu alakja helyenként kissé túlzottan karikatúraszerűvé válik. Ez különösen ott kirívó, ahol szemelvényeket mutat be Cumpanasu írásaiból. Itt Zaciu szándéka nyilvánvalóan az, hogy a sematikus és idillikus ábrázolási mód összes jellemvonásait sűrítve mutassa be. Azonban a bemutatásnak ez a formája helyenként már a paródiába csap át. Nagyon emberien ábrázolja az író Cumpanasu feleségének, Mártának vívódásait. Ez becsületes, lelkesedni tudó asszony, akinek mindinkább rá kell döbbennie arra, hogy az, akit élettársának választott, nem méltó hozzá, hogy mindazok a szép vonások, amelyekkel ő a férjét felruházta, nem egyebek, mint illúziók. Mégis és éppen ez teszi olyan élővé az asszony alakját — nem tudja egyik napról a másikra megváltoztatni érzéseit. Még szereti, még mentegeti magában Cumpanasiut. Ezt az emberi gyengeséget az írónak sikerült úgy bemutatnia, hogy ezáltal semmiképpen sem csorbította meg Márta becsületes jellemének integritását, sőt, még közelebb hozta őt az olvasóhoz. Neagu költőnek, a ház másik lakójának ábrázolásával Zaciu célja az volt, hogy szembeállítsa Cumpanasuval a nép útján haladó becsületes irodalmár figuráját. Itt azonban észre kell vennünk azt, hogy egyelőre az író még sokkal színesebben ábrázolja a negatív, mint a pozitív hősöket. Neagu megrajzolása eléggé vázlatos; őt kizárólag, mint a Cumpanasuval ellentétes magatartás képviselőjét látjuk. Cumpanasu hibáinak feltárásával egyidejűleg az író mindig elénk hozza Neagut, mint olyat, aki a Cumpanasuéval hasonló körülmények között a helyes emberi és írói állásfoglalás példáit adja. De nem látjuk azt, hogy rá, a becsületes íróra hogyan hatnak társadalmi fejlődésünk jelenségei és benyomásai hogyan válnak művészi alkotásokká. Neagut többet beszélteti, mint cselekedteti és szorzó* Zaciu novellája azért is értékes, mert új témakörrel gazdagítja irodalmunkat. Reméljük, hogy írását rövidesen magyarul is olvashatjuk. (Róbert Márta), JCaáttika Centrul Poligrafic Nr. 2, Subunit. 7 Cluj — 36,7