Útunk, 1952 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1952-05-16 / 20. szám

4 ajongva tódultak ki az emberek a nagy, nyitott ajtajú barakk f­lé, amelyre kék festékkel gondosan ták fel a Kantin szót. Az egybeolva­dó hangokból nehezen kapott el a fül­gy-egy érthető mondatot s távolról meg éppen száguldó víz morajlásának ílátott a zsivajgás. A völgykatlant be­záró hegy oldalában még nem szűnt meg a munka, a hevenyészve talpfákra akott keskeny síneken­­ földdel és zikladarabokkal megrakott csillék csi­korogtak. Távolabb, lipinkázó deszka­­pallókon meztelen felsőtestű fiatal fér­­f­iák tele talicskákat toltak sebesen, majd egy meredek szélén gyors moz­dulattal kiborították a terhet és még édesebben, mint ahogy jöttek, igyekez­tek visszafelé, ahol az emelkedő és le­zuhanó csákányok megcsillantak a ju­­zsiusi napfényben. A hegybe vágott alagút mélyéből tompán hallatszott a robbantás mora­ja s kevés idő múlva meggyorsult a csillék futása. A völgyben magasan feszült a töltés. A kelet felőli erdős hegyoldalból suho­gó patak szaladt a kövek között, tiszta vize egy darabig a töltés mellett ha­ladt, azután nagy kanyargásokkal dél felé iramodott és eltűnt a völgyhidak­­kal összekötött hegyek között. Ahol a patak elkanyarodott a töltéstől, a vas­úti síneken egy Diesel-mozdony vesz­tegelt. Nem mindenki evett bent a kantin asztalnál, a fiatalja inkább kitelepe­dett a friss töltésre. Ebéd után néhá­­nyan széttárt karokkal kifeküdtek a füves domboldalra s a tűző nap elől csak arcukat takarták el sapkájukkal. A napsütésben sötétre barnult mezte­len testek fénylettek az izzadtságtól. Pi­hentek. Csomós karizmuk a legkisebb mozdulatra is meg-megrándult. A többség azonban a déli pihenőt inkább beszélgetésre használta fel, egy-egy kisebb csoport, a hangok és kézmoz­dulatok után ítélve, szenvedélyesen vitatkozott. De a magas töltés alatt zubogó patak partjáról éktelen ordito­zás és fel-felharsanó nevetés hallat­szott. Egy nyurga szőke fiú állt térdig a vízben, feltűrt, nem éppen tiszta alsó­nadrágban és izmos lábszárai közt egy tömzsi, anyaszült meztelen, sivalkodó fiatal fiút mártogatott a jéghideg pa­takba. Tetszett a jelenet és kacagtak is hozzá jókedvűen. A tömzsi gyerek tor­­kaszakadtából ordított, rúgott, ficán költ, de az erős karok nem engedték. A nyurga még jobban meglóbálta és úgy belemerítette a vízbe, hogy az éles kövek meghorzsolták a gyerek bőrét. — Még mindig meleged van?­­ Nyomd le a fejét is, hogy ne or­dítson, — kiáltotta valaki. Ki tudja, meddig folytatta volna a nyurga ezt a kegyetlen játékot, ha a barakkok irányából fel nem tűnik egy tornainges fiú, aki már a töltésről rá­kiabált: — Fickó, hagyd abba! Azt akarod, hogy tüdőgyulladást kapjon? — s már szaladt is le a patakhoz. A Fickónak szólított nyurga fiú eny­hén szeplős arcát felfelé fordította, s amikor meglátta a tornaingest, bosszú­san engedte el az ordítozó gyereket. Kihívóan állt a sekély vízben, mondani akart valamit, de az erős karok szorí­tásából kiszabadult fiú felhasználta az alkalmat és teljes erejéből belebokszolt a nyurga hasába. Fickó keserves nyö­géssel kucorodott össze, kezeit a ha­sára szorította, majd szitkozódva nyúlt kő után. A didergő gyerek közben ki­lábalt a patakból és a füves parton megiramodott. Az üvöltözők elhallgat­tak és kíváncsian várták a folytatást. — Tedd le a követ, — mondta a tor­­nainges csendesen, de szigorúan. — Mi közöd hozzá, parancsolj mun­kaidőben. Amikor nem dolgozom, azt csinálok, amit akarok, — ágaskodott Fickó, egyik kezét még mindig a ha­sára szorítva. — Nem parancsolok, hanem a fe­gyelem rád is vonatkozik . .. Mekkora vitéz vagy azzal a gyerekkel, de gyere, legénykedj velem. — Még megkaphatod, — sziszegte kivörösödve a nyurga és a partra lé­pett, de kezéből a kő nagy loccsanás­sal a patakba esett. Huszonnyolc-harminc év körüli munkás állt fel a partmenti fűről és a két fiú közé állt. Bronzvörösre sült teste hatalmas erőt sejtetett. Végig si­mította gondosan rendben tartott ned­ves, göndör haját és fényes, dióbarna szemeivel békítően nézett a tornain­­gesre. Éles metszésű orra alatt sötét­­pirosan duzzadó, de formás ívelésű szája elmosolyodott: — Ne légy olyan szigorú hozzá, bri­­gádvezető elvtárs, még gyerek, nem bír magával. — Ilyen otromba tréfákat ne csi­náljon. Te miért engedted? . .. Nem­ tűröm, hogy a brigádunknak rossz híre legyen miatta. —­ Miattam van rossz híre? — hor­­gadt fel újra Fickó, de a brigádvezető rászólt: — Most nem vitatkozunk... A dél­utáni pihenés kötelező. Gyerünk a ba­rakkba és szóljatok ott fönt azoknak is, — mutatott a domboldalra, — agyonsüttetik magukat a nappal, s az­után csak szédelegnek. — Nincs kedvem aludni, nem va­gyok álmos, — berzenkedett Fickó, ne­hogy gyávának higyjék. — Ötkor Clopota mérnök előadást tart a szerszámok karbantartásáról, hatkor meg politikai kör... Ne ott aludj, mint a múltkor, hanem amikor ideje van. A csoportok lassanként megindul­tak a barakkok felé. A tornain­­ges brigádvezető hátra maradt Fickó­val, aki morogva húzta fel vászon­­nadrágját és bakkancsát. Szótlanul mentek egy darabig. — Nem férsz a bőrödben, — korhol­ta a brigádvezető, — tegnap vereked­tél, tegnapelőtt meg... nem is jó róla beszélni. Kitüntetésre terjesztettünk fel a telepparancsnoksághoz, most aztán szégyenkezhetünk miattad. Nem elég csak jól dolgozni... Azt hittük, benőtt a fejed lágya és végleg abbahagytad az izetlenkedéseket, de megint beléd bújt az ördög. Fickó arcáról eltűnt a kihívó dac — Mit csináljak? — Mit csináljak, mit csináljak? Megint ezt hajtogatod? Szedd össze magadat. Tudsz te rendes ember is lenni, már megmutattad. Fickónak lebiggyedt a szája s nagy, búzavirág szemeit a brigádvezetőre emelte: — Unatkozom. A brigádvezető csak sokára felelt. — Jobb volt ide-oda hányódni? Ke­m­ek szórakozás lehetett, amikor le­csuktak. — Ne emlegesd, — komorodott el Fickó. — Nem emlegetem, de ha nagyon unatkozol, jusson ez is eszedbe. Hallgattak keveset. — Amíg dolgozom, nincs baj. Ha­nem azután. Nem találom a helyem. — Mért nem csinálod azt, amit a többiek? Mostanában előadásokra sem jársz, nem tanulsz, még futbalozni sem állsz be a fiúk közé. Fickó megállt és zavartan ráncigál­­ta az ingét: — Még olvasni se tudok jól, a fut­­ballpályán meg csak ügyetlenkedem . .. kinevetnek. A brigádvezető nézte a fiú gyereke­sen elpittyedt arcát, amely sehogy sem illett már férfiasodó termetéhez. Hang­ja meglágyult. — Senki sem nevet rajtad. Ostoba­ságokat beszélsz. Amikor idejöttél, a csákányt sem tudtad megfogni s ma már a betonozásnál is jól dolgozol.. . Nézd a barátodat, őt nem bántja az unalom. Mindenütt ott van, pedig már nem is olyan fiatal... — Barakkjuk elé értek. — Most pihenj, aztán gyere az előadásra. Szólok az IMSz-titkár­­nak, hogy segítsenek neked... Ne hagyd el magad. Az ember mindenre képes, ha van elég akarat benne, de ne csatangolj mindig egyedül. Keress barátokat. Fickó egy ideig a barakk előtt áll­dogált, majd zsebredugott kézzel, egy­kedvűen, újra a patak felé indult. A patak mellett elviselhetőbb volt a for­róság. Szeretett volna lefeküdni a bokrok alá és nem tudni semmiről. De mégse feküdt le. Kavicsokat dobált a patakba és nézte az árnyékként elsu­hanó pisztrángokat. „Mit ért ehhez a brigádvezető: túl­szárnyalni a tervet, meg tanulni... ehhez igen ... De aludni küld, amikor facsarodik el a szívem... Minek is jut az ember eszébe olyasmi, amire nem szeret gondolni.“ Hiába akart szabadulni az emlékek­től. Nézte a fényes víztükröt, de a sárgára meszelt árvaházat látta, meg a falut, ahová munkára küldték, a brassói sikátort, ahonnan apró fosz­togatásokra járt, a kiskorúak fogházát, s azt a másik munkatelepet, ahová „nevelni“ vitték ... „És most? Ha Mária egyszer mind­ezt megtudja? ... Hiába tűntem ki a munkában, hiábavaló minden erőlkö­dés... Nem, itt sem bírom tovább... Meg kellene szökni.“ Ismerős füttyszót hallott a bokrok közül. Béla volt, a barátja. — Na, megkaptad az atyait? Fickó kedvetlenül legyintett. Megindultak a patak partján. Egy hatalmas szikla alatt, ahol a víz mély­re mosta a medret, megfürödtek, majd kifeküdtek a napra. A gondosan fésült göndörhajú Béla valami kenőccsel bekente arcát, vállát, mellét. Olyan volt az alakja, mint egy szép szobor, csak a kulcscsontjától vál­­láig húzódó lilás sebhely éktelenítette. Fickó már sokszor meg akarta kérdez­ni, hogy mitől van az, de valahogyan mindig szégyelte. Béla szólalt meg: — Na, mi az l­esz a penész? Fickó hunyorgó­ szemmel nézett a napsugártól szikrázó égre. — Megszököm ... Béla felkönyökölt. — Állj meg vándor... Verd ki a fejedből ... Hova mennél? Nem mind­egy, akárhol vagy?... Sajnállak. Nem tehetsz arról, hogy csavargót neveltek belőled s mégis mindenüvé elkísér a fogház. Itt legalább kicsit nyugton vagy. Senki sem hánytorgatja. Még dicsérnek, ki is tüntetnek. Dolgozz csak tovább ... okleveles éskubikos lesz belőled, — nevetett. — De mit csináljak én? Nemsokára harminc éves leszek, nem értek semmihez, az erőmön kívül egyebem sincs. Mintha egyedül én lennék felelős a háborúért, — mond­ta dühösen és felült. — Tehetek én arról, hogy háborúba vittek? Hogy nem tanultam tovább? Elhallgatott és vizsgálódva nézte a nyurga fiút. — Elég régi barátok vagyunk. Be­szélhetünk őszintén... Én választot­tam a szüleimet? Sejt koromban körül­néztem és kerestem egy földbirtokos családot, hogy belészülessem? A meg­váltó mindenségit ennek a kutya élet­nek... Tanulhattam volna, mérnök le­hetnék, vagy akármi, de megette a háború ... Aztán mekkora marha vol­tam, amikor a fogságból hazajöttem. Ülhettem volna Salzburgban, vagy akár Párizsban is s ha más nem, le­hetnék katona... Itt még alakoskod­­nom is kell, nehogy ebből a munkából is kirúgjanak ... Nem nekünk való hely ez. De mi egyebet tehetünk. Te az élet egyik oldaláról, én a másik­ról... Egy kutya ... lapátoljunk, egy­szer úgyis elvisz mindent az ördög. Fickó hallgatott. Keserű gondolatok lepték meg. Bele lehet veszni ebbe a körforgásba. Olyan, mint a hullám­vasút: fent vagy, könnyű a szíved, aztán újra zuhansz a mélybe. De a hullámvasút játék, a zuhanáson is lehet nevetni s a végén az ember ki­száll. Itt az élete hánykódik. Megcsil­lan előtte jövendő élete, elérhető, szép, egyszerű, hogy utána eltakarja valami sötét homály, mely a múltból, Béla szavaiból, új környezete iránti idegen­kedéseiből sűrűsödik. — Mindenik olyan bizonyosra veszi azt, amit akar. Én meg a kezem se merem kinyújtani, még ráütnek „mit akarsz, te tömlöd­öltelek?“ — Ne sopánkodj. Van fizetésed, na­ponta háromszor telerakhatod a kendő­­det, mit törődsz a többivel? Gyere, menjünk, nézzünk körül a lányoknál. — Nem megyek, nem szeretem, ahogy te csinálod. — Kölyök vagy, nem érted ... Iste­nemre, olyan vagy, mint egy szerel­mes lovag. A nőkkel úgy kell bánni, ahogy én bánok. Látod, csak fordulok egyet s már szaladnak utánam. Fickó kedvetlenül állt fel, de nem ellenkezett többet. ___ Lennebb a patakban három kantin­ban dolgozó leány ruhát tisztáit. Bélá­ból elszállt a csüggedtség, újra elemé­ben volt. Kötekedett, vízzel fröcskölte a leányokat, apró trágárságokat mon­dott s ha valamelyik háta mögé került, elkapta a derekát és megszorongatta. Fickó csendesen szemlélte a vihánco­­lást, és-elnevette magát a leányok tettetett haragosságán, de amikor Béla az egyikkel távolabb ment és beszél­getni kezdett, otthagyta őket. Elindult a domboldalon. Fent a dombtetőn fel­kapaszkodott egy csenevész bokrok közül kiugró sziklára. Elhelyezkedett a mohás ormon és nézte a kitárulkozó völgyet. Nem járt még erre, eddig a munkatelepnek csak egy-egy részét látta. Most egész nagyságában ki­bontakozott előtte. „Mint egy város“b ámult. Innen még néhány szép ívelésű vasbeton völgyhíd is látszott. Elréve­dezett. Milyen különös is. Az ember eljön ide a vadonba, ahol eddig leg­­fennebb medvék és rókák tanyáztak, kifúrja a hegyek gyomrát, bérceket bont, szétrobbantja a sziklákat és vas­utat épít. Nemsokára vonatok robog­nak itt. Az utasok kinéznek az ablakon, megcsodálják az új vasútvonalat, dicsérik az építőket. Lehet, hogy ő is köztük lesz, csendesen elmosolyodik és megjegyzi: „Itt dolgoztam én is. Lát­ják ott azt a kanyart a sziklák között? Csákánnyal vágtam a gránitot, hogy mi most ilyen pompásan utazzunk. Úgy bizony... — De vajjon hol leszek én akkor?“ — komorodott el. Jó lett volna most beszélni valakivel, kiönteni a szívét. Lent, távol, a völgyhidak közelében sorakozó barakkok közül találgatta, melyikben lakhatik Mária. Sokáig ült mozdulatlanul. A nap már a hegyek fölé hajlott. Bibor fény ömlött a hegyekre, dombokra s könnyű, rózsa­színű felhők libegtek a végtelen égen. Elfelejtkezett az előadásról, de most a gyomra figyelmeztette: közeledik a vacsora ideje. Lemászott a szikláról és leszáguldott a meredek domboldalon. A barakkok környékén csendes volt az élet. Még nem jöttek ki az előadások­ról. Üres teherautó porozott az úton. Zöld pallvat, deszkát, zászlókat vitt a leányok barakkjaihoz. Díszkanut csi­nálnak. Ma érkezik az első vonat. Vágyakozva nézett utána... Beszélnie kell Máriával. De valjon eljön-e? Az üzenetét biztosan megkapta. Nem akar esténként találkozni. . . Hát ha erő­szakkal kell kihoznia, akkor is beszél vele. A vacsoránál kerülte a brigádvezető tekintetét. Gyorsan evett. Béla, szoká­sához híven, valakit tréfálkozva ugra­tott. Fickó a fülébe súgta: — Sötétedés után felmegyek a leá­nyok barakkjaihoz. Velem jösz? Béla némán bólintott. Nehezen telt az este. Nyitott szem­mel, ruhásan feküdt a priccsen és hallgatta a telep elcsöndesedő zajait. Felette Béla matarászott, majd ő is el­csendesedett. Várt. Nem hallatszott más nesz, csak az alvók lélekzése. Felült, majd óvato­san lecsúszott a priccsről. Zaj nélkül felhúzta bakancsait és felegyenesedett. Béla felé fülelt és gyengén megrázta. Béla egy pillanat alatt talpon volt. Lábujjhegyen osontak ki a barakkból s mint az árnyak suhantak a faépület háta mögé. Lehasaltak a földre és lélekzetvisszafojtva várták meg, míg az őrök ellenőrző útjukon elhaladtak közelükben. Fickóban régi emlékek éledeztek, így óvakodott valamikor a vasúti kocsik között, vagy idegen há­zak pincéiben. Ezek az emlékek most torkát szorongatták és nem élvezte ügyességét, ahogy nesztelenül lopózott tovább. Béla a nyomában lihegett, nyakában érezte leheletét. Amikor elérték az erdős domboldalt, már túl voltak a nehezén. Csak arra kellett vigyázniok, hogy zajt ne üsse­nek. Vigyázkodva, de gyorsan mentek az ismerős ösvényen. A hold még nem jött fel, a meg se libbenő ágak között rájuk hunyorogtak a csillagok. Meg­riasztott madár rebbent, ők is meg­álltak. Valahonnan messziről, mint dongó bogár, surrogó zaj szállt a völgybe. Figyeltek. A zaj lassan zaka­tolássá erősödött. Vonat. Éles fütty sivított a csendbe és egyre halkuló visszhanggal feleltek a hegyoldalak. Az első vonat. Eddig csak a vontató Diesel járt itt. — Most hozzák az új kompresszoro­kat, meg fúrógépeket... Ezeknek is most kell jönni, — mondta bosszúsan Béla. Lent megelevenedett a telep. Láb­dobogások és fojtott kiáltások hallat­szottak. Fickó szerette volna látni az első vonatot. Elindult az erdő szélére. Átölelt egy fiatal bükkfát és onnan nézte a dohogva közeledő vonatot. A mozdony lámpája élesen világított, s mögötte púpos kocsik dübörögtek. — Milyen nagyszerű, — mondta halkan Fickó. —­ Nagyszerű? Akkor eredj le te is a hurrázók közé, — dörmögött Béla és hangja idegenül, ridegen hangzott. Fickó a vonatot figyelte. Éles tekin­tete végig szaladt a kocsisorokon. — Nem kompresszorok azok. Desz­kát, meg gerendát hoznak. —­ Jól látod? — kérdezte nyugtala­nul Béla, — biztosan jól látod? — Jól hát. — Akkor ma még egy vonat érkezik. Mára jelezték a szovjet kompresszoro­kat ... Én nem is megyek tovább, azzal a kis piszével van randevúm, tudod, a délután ... Na, vigyázz magadra, a leány meg ne rikasson, — ütötte hátba Fickót és megindult lefelé a bokrok között. Lent az aljban éljenzés harsant. Végig hömpölygött a völgyön és felzúgott ide a magaslatra is. Fickó szeretett volna leszaladni, de eszébe jutott a találkozó és megiramodott. Macskalépésekkel szaladt a fák kö­zött. Sebesen kapaszkodott fel a domb­oldalakon, ugrásokkal szelte át a víz­mosásokat és kifulladva érkezett meg a tisztásra. Körülnézett, de Mária nem volt sehol. Elkedvetlenedett. Forró hátát egy éles fa hűvös kérgének támasztotta ... Nem jött el. A múlt­kor sem jött el. Pedig most hogy hív­ta ... Valami neszt hallott. Kifinomo­dott füle meghallotta a távoli avar zizegését. Kimeresztette a szemét. És valóban, a tisztás túlsó oldalán a fák közül előbukkant a leány. A felkelő holdsarló fényénél szinte vakított fehér blúza. Elnevette magát: — Titokban jön és egy kilométerre világít.. . Elébe szaladt. — Szervusz Gyuri! Fickónak jól esett, hogy rendes ne­vén szólítja, kezet nyújtott. — Jó, hogy eljöttél... — El, de nem maradhatok sokáig. Mit gondolnak a leányok? — Hagyd, hogy gondoljanak. Felkapaszkodtak az irtás északi oldalára, ahonnan le lehetett látni a völgybe, a vasútra, a barakkokra. Jobbra, mintha csak a fák fölött ívelne, karcsú völgyhíd magasodott. — Láttad a vonatot? — Igen, kiszaladtunk, fogadni akar­tuk őket, de a vasutasok éljeneztek minket. — Nagy dolog ez . .. Letelepedtek. — Mondd, miért akartál okvetlenül beszélni velem? Gyorsan mondd el, mert már megyek is vissza. — Miért? — Fickó meghökkent. „Mi­ért is? Mondjam meg, hogy meg aka­rok szökni?“ — Mondjad. — sürgette a leány. —­ El akarok menni innen. — El? — csodálkozott Mária. — Igen. — Miért? — rebbent a leány hangja riadtan. — Ide figyelj Mária ... — kereste a szavakat, hogy izzadt belé. — Te jó leány vagy ... én meg... — S te micsoda vagy? Fickó szaporán szedte a lélekzetet. — Hát tudd meg, — kezdett kiabál­ni, hogy Mária a fiú szájára tette a kezét, — tudd meg, én csavargó va­gyok, rovott multú ... mit keressek köztetek? A leány hallgatott és Fickó vállára tette a kezét. — Tudom. Fickó felpattant. — Tudod és szóbaállsz velem? — Ülj le. Felkiabálod az egész tele­pet... Tudom. — Elhallgatott. Mondja el, hogy amikor már többször látták együtt őket, figyelmeztették? Mondja el, hogy hány álmatlan éjszakája volt, hogy kerülte és sokáig nem tudta rá­szánni magát a találkozásra? Minek tudja meg, hogy Weigel, a telep veze­tőségéből öntött beléje bátorságot: „Fickó nem elveszett fiú, — mondta, — egy rothadt társadalom rontotta el menhelyeivel, árvaházaival, bűnözésre nevelő „gyermekvédő“ intézményeivel? Ha szereti, inkább segítse egyenes útra ... Nálunk még a sziklák is meg­változnak, nemcsak az emberek.“ Érezte a fiú vállának remegését. — Tudom, de most ne beszéljünk róla. Mindenki számára új élet kezdődik. Miért ne kezdődhetne neked is? Fickóban vad indulatok kavarogtak. Hirtelen mozdulattal magához szorí­totta a leányt. — Engedj el, — mondta csendesen Mária. — Ne haragudj ... — Hátravetette magát az eperszagú földön. Formát­lan érzések és gondolatok cikáztak benne. „Legjobb lenne most elszaladni örökre. Aki előtt úgy takargatta múlt­ját, mint csúnya sebet, mindent tud róla. Sőt régebb is tudott.“ Szégyelte magát. Elmenjen innen? Megriadt a gondolatra. „A telep, a fiúk, Béla és Mária....“ A völgyből megint ide hallatszott a mozdony pöfögése. Fájna a szíve, ha el kellene menni innen. Lennebb csúszott és gondolattalanul a leány ölébe hajtotta fejét. Valami ismeretlen érzés szorongatta a torkát. Érezte, hogy Mária keze a hajával ját­szik. Hallgattak. — Menjünk, hűvös van és sokáig is elmaradtam. I­- art karba fonva mentek át a Usz­ításon, egészen a telep legszélső barakkja fölé emelkedő fás dombig. Nem messze tőlük ívelt a hatalmas völgyhíd a hold ezüstös fényében. — Nem találkozhatunk többet éj­szaka, — mondta Mária, — láthatjuk egymást egyébkor is. — A fiúhoz hajolt és megcsókolta az arcát. — Megyek. Jó éjszakát! Ebben a pillanatban éles hang süvöl­tött a domb alatt. — Állj! Állj! A völgyhídnak futó magas töltés oldalán kövek gurultak. — Állj! — Az­után egy nyöszörgésbe futó üvöltés: — Segítsééég!... Egy emberi alak hengeredett le a töltésről. Kiáltások hangzottak s egy fegyver dörrenése. Megelevenedett az éjszaka. Mind a ketten riadtan figyeltek. Fickó éles szeme észrevette, amint egy árnyék felemelkedik a völgyhíd innen­ső oldalán s a tu­lsó oldalon eltűnik. Megiramodott a dombról. Elrohant a barakk mellett és nem a töltésnek vette az irányt, hanem a híd alá. A sötétben botorkált a kőtörmelékek kö­zött. Amikor a híd alól kijutott, érezte, hogy véres, ragadós a tenyere. Körül­nézett. Egy alak szaladt a cserjés domboldal felé. Árnyéka hosszan el­nyúlt a holdfényben. Utána vetette magát. Fent a töltés tetején emberek szitkozódtak: — Felszaggatták a síneket ... Arra szaladtak!. . . Hosszú lábai sebesen vitték. A menekülő elé akart kerülni, de az el­tűnt a cserjés között. Megállt és hall­gatózott. Hallotta a törtetést, de meg­hallott más hangokat is. Messziről vonatkerekek zakatolása hallatszott. A hídon asszonyok és férfiak kiabáltak, kendőt lobogtattak, lámpákat lóbáltak, valaki éles fényű lámpával szaladt előre a sínek között. Nem tudta mi történik. Zajt hallott maga fölött. Bokortól bokorig lopakodott fölfelé. A zaj megszűnt, ő is megállt. Lehasalt a földre s úgy mászott egyre fennebb. Közelében ág reccsent... Feltérdelt és a bokor árnyékának védelmében ki­kémlelt. Alig három lépésnyire tőle, háttal feléje, egy ember guggolt. Centiről centire tolta magát közelebb, kicsit várt, majd kiegyenesedett és rá­ugrott. A guggoló alak a váratlan támadástól felkiáltott. Egymásba csimpaszkodva gurultak lefelé. Egy bokor akasztotta meg őket. Fickó a nyakát akarta lefogni, de nem sike­rült. Az ismeretlen hatalmas erővel szorította a derekát, úgy érezte, nyom­ban összeroppannak a csontjai, émely­­gett és nagyokat nyögött. Valahogy ki­szabadította bal kezét és régi vereke­dések ismert fogásához folyamodott. Összehúzta magát, ujjait megfeszítette és teljes erejéből a másik nyakába döfött. Az ismeretlen nagyot hördült és engedett a szorítása. Fickó felhasz­nálta az alkalmat, felhúzott térdekkel ellökte magától. A súlyos ember le­fordult róla, ő meg felemelte öklét, hogy arcába sújtson. A holdfényben elővillant Béla göndör feje. Keze erőt­lenül esett le. — Béla, — suttogta. Valami fényes villant előtte és erős tárgy csapódott koponyájához. El­sötétült minden előtte és a fűbe hanyat­lott. * Milyen különös. Szúr a szeme. Nem bírja felnyitni. Zúg, kattog minden körülötte és a zúgást alig tudják át­törni a távoli hangok. Erőlködik, hogy kinyissa a szemét. Fáj, mintha villá­mok cikáznának az agyában. Deren­gést lát s a félhomályban ismeretlen alakok kóvályognak. Valaki meg­érinti. — Ne mozdulj, feküdj nyugodtan. Újra lehányja a szemét. Mintha tisztulna a feje, a hangokat is tisztáb­ban hallja. Újra feltekint. „Né, hiszen ez a brigádvezető.“ — Béla, — nyögi. A brigádvezető a szájára teszi a kezét. — Ne beszélj, nem szabad. Mindjárt jön az autó és bevisznek a kórházba. Nem lesz semmi baj... Csak csend­ben légy, nem szabad mozognod ... Derék ember vagy, Fickó. Jó így feküdni, már nem zúg úgy a feje. — Béla, — kérdezi megint és a brigádvezetőre néz. — Megfogták, nyugodj meg. „Megfogták!“ Ismeri, tudja mit je­lent ez... és nem érez szánalmat. Gépkocsi motorjának zúgását hallja. Gyengéd kezek emelik... Milyen sokan vannak itt. Egy pillanatra fel­tűnik Mária biztató mosolya. — Gyógyulást. Gyere minél előbb vissza. Fickó. A gépkocsi lassan elindul. F­ICKÓ TAMÁS GÁSPÁR NOVELLÁJAI SZEMLÉR FERENC Tavaszi dal Május, május, röpülj ragyogva, virágot hints az ablakokra, zúdíts tömeget a terekre, ezer jelvényt az emberekre! Adj a kezükbe tarka kendőt, vörös zászlót, magasra lengőt, nagy, széles, hömpölygő seregben lobogtassák mind önfeledten! Nyisd ki a torkuk! tárja tágra hangod győzelmes harsogása, hadd zengjen-zúgjon ez az ének a világ háromnegyedének. S mi fennmarad, az is, ha hallja, rád gondoljon, a diadalra, míg ott is győz a fegyveres nép s veled dalol a földkerekség. Sztálinváros, 1952. május 1-én. Az Ütünk előfizetési díja évi 20 lej. Előfizetni lehet a Sajtóelosztó Központ összes fiókjainál. SZERKESZTŐSÉGÜNK ÚJ CÍME: MÁRCIUS 6-8. 3. Tel.: 10­86. UTUNK GORKIJ A ZENÉRŐL Gorkij és a zene címmel kis füzet jelent meg Pikszakov szovjet zene­esztétikus tollából, magyar fordítás­ban. A szerző az első oldal lapalji jegyzetében mentegetőzik. Feltételezi, hogy a könyvecske címe alapján ér­tekezést vár az olvasó, elmélyült ze­nei tanulmányt, mely lélektanilag boncolgatja a nagy író zeneszerete­­tét. A szerző­­— mint írja — igénytele­nebb feladatra vállalkozott. Ám épp ezzel tett jó szolgálatot a zene ked­velőinek és a nagy szovjet író olva­sótáborának. Gorkij gazdag egyénisé­gének egyik nagyszerű vonását, a ze­ne iránti szenvedélyes szeretetét tár­ja fel. Nem az volt a szerző szándéka, hogy „a nagy író műveinek zenei vo­natkozásait elemezze.“ Azzal ajándé­kozza meg az olvasót, hogy Gorkijt beszélteti. A füzet Gorkij-művekből vett értékes szemelvényeket tartalmaz. Idéz azokból az írásokból, melyekben Gorkij maga ad számot zenei benyo­másairól. Vannak közte zeneesztétikai szempontból is figyelemreméltó ész­revételek, így például Gorkij a nyu­gateurópai dekadens zenét rendkívül találóan „a jóllakottak zenéjének" nevezi. Rámutat a polgári zene deka­denciájára, szembeállítja a népkölté­szettel, a népzene egészséges, meg­termékenyítő szellemével. Gorkij egész életében foglalkozott a népköltészettel, nemcsak szenvedé­lyesen szerette a népdalokat, hanem gyűjtötte és tanulmányozta is. . A nagy népdalénekesekhez mély barát­ság fűzte. Ennek köszönhető, hogy Gorkij a folklórtudományt is nagy­becsű tanulmányokkal gazdagította. A füzet közli Gorkij beszélgetését Saporinnal. Saporin, mint „felejthe­tetlen órákról“ emlékezik meg erről — élete egyik legnagyobb élményé­nek tartja. Ebben az emlékezetes be­szélgetésben Gorkij kifejtette: elvárja a szovjet zenszerzőktől, hogy megír­ják a „munka szimfóniáját“ a volgai dalok alapján. A „népi, hősi opera“ lehetőségéről is beszélt, amelynek a hősi eposz talaján kellene felépülnie. Gorkij és a zene című szemelvény­­gyűjteményben az olvasó olyan meg­állapításokat talál, melyek a mai ze­­nealko­tók számára is irányt mutatnak MÓRICZ ZSIGMOND ROMÁNUL Móricz Zsigmond újra megszólalt románul. 1949-ben a Rokonok fordí­tása jutott el a román dolgozók kezébe, most néhány héttel ezelőtt megjelent Móricz utolsó nagy művei­nek egyike: Rózsa Sándor a lovát ugratja. A Rokonokban azzal a Mó­ricz Zsigmonddal ismerkedett meg a román olvasó, aki a két világháború közötti nagy gazdasági válság évei­nek Magyarországát elevenítette meg, az alföldi kisváros korrupciós, züllött világát. A Rózsa Sándor már egy mesz­­szebbre látó Móricz Zsigmond regé­nye. Az 1933-tól 1941-ig eltelt évek nem múltak el nyomtalanul a nagy realista író fölött. Egyfelől a Kom­munista Párt által vezetett töme­gek egyre fokozódó politikai küzdel­mei és bérharcai, másfelől az egyre erősödő fasiszta terror tovább érleli Móricz valóságlátását és már nem­­csak az uralkodó osztályok rothadt­ságát tudja ábrázolni, hanem bemu­tatja a kizsákmányolók ellen harcoló néptömegeket s hőseiket is. Az, hogy a regény most román nyelven megjelent, két szempontból is jelentős. Egyrészt, mert ezáltal a román dolgozó népet megismerteti a magyar nép történelmével és kizsák­­mányolói elleni harcával, másrészt, mert hozzájárul annak a képnek ki­egészítéséhez, amelyet eddig a román olvasó Móriczról a Rokonok alapján alkotott. Ez a könyv a magyar iro­dalom egyik értékes alkotása, egyik legnagyobb történelmi regénye. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó választása éppen ezért helyesen esett erre a regényre. Móricz gazdag, színpompás, a nép­nyelv elemeit bőségesen felhasználó nyelvezete nem könnyű feladata elé állította a fordítót. Petre Mureşanu tolmácsolása minden szempontból sikerült, a román fordításban is ér­zik az író nagy nyelvi ereje. Külön ki kell emelnünk a népdalok sike­rült fordításait. A híres Rózsa Sán­dor nóta most románul is az eredeti színvonalán szólal meg. Sándor Rózsa ’ncaleca Şi la drum mi s’aşterna Straiele cu fir de aur Pan, la Tisa-i fatfaia, Hai, măndruţo la fereastră De vezi murgul cum şi-l saltă Murgul lui ca un balaur Cu căpăstrul de argint Şi cu scări de margarint. Ugyanilyen sikerült egyik ismert népdalunk román szövege is: Dragoste, dragoste Blestem şi pacoste De ce nu esti floare In câmp pe razoare. (Szerelem, szerelem — Átkozott gyötrelem — Miért nem virágzot — Minden falevelén.) Egy vonatkozásban azonban el kell marasztalnunk az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó szerkesztőségét. S ez az, hogy a jó fordítással megelé­gedve nem törekedett egyéb tekin­tetben is hozzásegíteni az olvasót a könyv megértéséhez. Helyes lett volna, ha a Kiadó, mint ahogy azt a Rokonok esetében tette, rövid előszót íratott volna a kötet elé. Ezt egyáltalán nem pótolja az első lap alján közölt mintegy húszsornyi jegyzet. Ez sem elmélyült, s a regény megértéséhez szükséges tudnivaló-­­kat meglehetősen ötletszerűen fog­lalja össze. Nagyon szűkszavúak a regényben előforduló névmagyaráza­tok. Széchenyi István, vagy Wesselé­nyi Miklós neve alatt egyformán „om politic maghiar" áll, vagy Dugonics András csak „preot şi scriitor", a Bethlen Gábor nevét magyarázó jegy­zet pedig ennyit mond: principe ardelean“. Az ilyenfajta jegyzetelés nemcsak objektivista, de szűkszavú­sága következtében nem világítja meg a román olvasó előtt a könyv fontos vonatkozásait sem. A jegyze­tek elkészítésénél a kötet szerkesztő­jének gondosabb, lelkiismeretesebb munkát kellett volna végeznie. A Haiducul isi joaca murgul meg­jelenése az apróbb hibák ellenére is jelentős lépés a két nép haladó örök­ségének kölcsönös megismerésében. (DÁVID GYULA) FIATAL ÍRÓ NOVELLÁJA A pénzreform napjaiban játszó­dik le Mircea Zaciu novellája: în­tâmplări din casa cu plopi (A je­­genyefás ház eseményei. Almana­hul Literar 1952, 2—3. szám). A fiatal író novellája hazai széppró­zánk fejlődésének jelentős ered­ménye. Ez a nagyon tehetséges, élettel teli írás emberi jellemek és tevékenységek színes és valószerű bemutatásával tükrözi hazánk gazdasági és irodalmi életének né­hány fontos kérdését. A legsikerültebb jellemrajzot Zaciu Sava Cumpanasu, a semati­kus műveket gyártó író alakjában nyújtja. Igen találóan világít itt rá Zaciu arra, hogy egy író irodal­mi munkásságának minősége szo­rosan összefügg az író politikai, emberi becsületességével. Sava Cumpanasu silány ember és éppen ezért rosszul, sematikusan ír, írói munkáját nem a dolgozó nép szeretet­e fűti át, ezért természe­tes, hogy nem igyekszik behatolni az új élet sokrétű jelenségeibe, nem törekszik megismerni ezt az életet, nem akar ennek tevékeny résztvevőjévé válni. Sava Cumpa­nasu számára az írásnak célja nem az, hogy a népet. ., hanem az, hogy saját érdekeit szolgálja. Feneket­len hiúsága, karrierizmusa, pénz­éhsége — íme, mik vezetik őt írói munkájában. Nem viaskodik a problémákkal — hiszen neki nin­csenek problémái — idillikus pa­pírfigurákat ábrázol s önmagával teljesen elégedett. Az az ember, aki egyesíti magában a kispolgárság valamennyi jellemző hibáját, nem lehet ugyanakkor a szocializmus építésének igazi írója. A pénzre­form, amely Népköztársaságunk gazdasági életének fellendülését jelentette — Sava Cumpanasu szá­mára gyászos esemény volt. Ugyanis, mindent megtagadva ma­gától, modern Harpagonként ál­landóan zsugorgatva, nagy össze­get őrzött pénzkazettájában. Kis­polgári törekvései így állítják szembe a dolgozó képpel: Zaciu írói éleslátására vall az a mód, ahogyan sikerült megragadnia Cumpanasu alakjában a kapzsi­ság és oportunizmus szoros össze­fonódását. Cumpanasu nem fizet elő a Scânteiára. Hiszen ez pénzbe kerül... És büszkén veri a mellét, ő az igazi kommunista, ő az, aki a párt takarékossági politikájának vonalát követi.. . Rendesen öltöz­ködni, a lakást csinosítani, szín­házban jobb helyre ülni, — ezek szerinte „burzsuj szokások", ő nem tesz ilyesmit. Koplal, rendet­len ruhában jár sivár lakásban él és a színházban a legrosszabb helyre ül. íme, hogyan látja és milyennek hirdeti Cumpanasu a szocializmus embereinek életszínvonalát. És ez­zel a primitív, vulgáris felfogással kitűnően összeegyezteti kispol­gári vagyongyűjtési szenvedélyét. Ugyanakkor, — minthogy belső meggyőződés és erkölcsi erő te­kintetében távol áll attól, hogy kommunista legyen — ilyen ne­vetséges külső tényezőkkel véli kommunista voltát bizonyítani. Zaciu bebizonyította, hogy tud bánni a szatíra fegyverével. Ellen­állhatatlan humorral, éles szatí­rával sikerül nevetségessé tenni Cumpanasut és a hozzá hasonlókat. Zaciu ábrázolásában Sava Cum­panasu alakja helyenként kissé túlzottan karikatúraszerűvé válik. Ez különösen ott kirívó, ahol sze­melvényeket mutat be Cumpanasu írásaiból. Itt Zaciu szándéka nyil­vánvalóan az, hogy a sematikus és idillikus ábrázolási mód összes jellemvonásait sűrítve mutassa be. Azonban a bemutatásnak ez a for­mája helyenként már a paródiába csap át. Nagyon emberien ábrázolja az író Cumpanasu feleségének, Mártának vívódásait. Ez becsüle­tes, lelkesedni tudó asszony, aki­nek mindinkább rá kell döbbennie arra, hogy az, akit élettársának választott, nem méltó hozzá,­­ hogy mindazok a szép vonások, amelyekkel ő a férjét felruházta, nem egyebek, mint illúziók. Mégis és éppen ez teszi olyan élővé az asszony alakját — nem tudja egyik napról a másikra megváltoztatni érzéseit. Még szereti, még mente­geti magában Cumpanasiut. Ezt az emberi gyengeséget az írónak sikerült úgy bemutatnia, hogy ez­által semmiképpen sem csorbí­totta meg Márta becsületes jelle­mének integritását, sőt, még köze­lebb hozta őt az olvasóhoz. Neagu költőnek, a ház másik la­kójának ábrázolásával Zaciu célja az volt, hogy szembeállítsa Cum­­panasuval a nép útján haladó be­csületes irodalmár figuráját. Itt azonban észre kell vennünk azt, hogy egyelőre az író még sokkal színesebben ábrázolja a negatív, mint a pozitív hősöket. Neagu megrajzolása eléggé vázlatos; őt kizárólag, mint a Cumpanasuval ellentétes magatartás képviselőjét látjuk. Cumpanasu hibáinak fel­tárásával egyidejűleg az író min­dig elénk hozza Neagut, mint olyat, aki a Cumpanasuéval ha­sonló körülmények között a helyes emberi és írói állásfoglalás pél­dáit adja. De nem látjuk azt, hogy rá, a becsületes íróra hogyan hat­nak társadalmi fejlődésünk jelen­ségei és benyomásai hogyan vál­nak művészi alkotásokká. Neagut többet beszélteti, mint cselekedteti és szorzó* Zaciu novellája azért is értékes, mert új témakörrel gazdagítja iro­dalmunkat. Reméljük, hogy írá­sát rövidesen magyarul is olvas­hatjuk. (Róbert Márta), JCaáttika Centrul Poligrafic Nr. 2, Subunit. 7 Cluj — 36,7

Next