Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)
1953-01-16 / 3. szám
UTUNK 3 A heverő a fal mellett állott, olyan alkalmas helyen, hogyha valaki ráfeküdt, a könyvespolc éppen a fejénél volt, csak ki kellett nyújtania a kezét és leszedhette bármelyik kötetet... Kiril Mihajlovics a lakásának ezt a sarkocskáját szerette. Ezért is ment oda és állott meg a jól ismert könyvsor előtt, kezében rég kihűlt teát tartott. „Hanem az a fareszkó, mégis... — gondolta Gyegyuhin s közben a könyvekre nézett, anélkül, hogy látta volna őket. — Hogy is mondta csak Szamotnij. ...ugyan, milyen szót is mondott... Jól kigondolta az öreg. A teremben pedig egyszeribe kirobbant a nevetés, úgy látszik, sértő értelme van... Az öreg különben csendes, békés, nem szokott vádaskodni, intrikálni, a legjobb kolhozelnök... Most meg hirtelen szót kér és felmegy az emelvényre. Érthető, ha Tyihon Mihajlicsenko, az a nagyszájú. Hát csak bíráljanak, csak adják ki keserűségüket — azért van pártkonferencia és sértődöttek mindig voltak és mindig is lesznek... De Jareszkó, Jareszkó... Hogy éppen ő? Szamotnij...“ Masa párnát hozott és gyengéden, a feleség jóságos tekintetével nézett férjére. Benne lobogott ebben minden: az asszony szerelme, a jóbarát gondoskodása és aggodalma. — Kirjusa, — szólalt meg halkan, mintha attól félt volna, hogy meghallja valaki — mondd meg őszintén, nagyon megmosták a fejed? Kiril rajtakapta magát, hogy jobbkeze a teáspohárral kissé megremeg; attól félt, hogy Masa észreveszi ezt a furcsa remegést, ezért a teáspoharat gyorsan letette az asztalra és letelepedett a heverőre. Nem csepültek, Masa, — mondta eltűnődve. — Hiszen ez konferencia, — értsd meg... — Jó-jó, legyen neked igazad — nem a fejedet mosták, hanem csak bíráltak. De mondd meg őszintén, erősen bíráltak? És Tyimofejicsnek is kijutott belőle? Tyimofejics a rajoni pártbizottság első titkára, Gyegyuhin — másodtitkár. „Persze, ha sorrend szerint, ha szám szerint vesszük, akkor ez igaz — gondolta gyakran Gyegyuhin; ez a gondolat most is felötlött benne és halántékában fájdalmat érzett. De lényegében én az ő jobbkeze vagyok és a jobbkézben van az erő... De vájjon Masa megérti-e, hogy én sem érzem jól magam, ha Tyimofejicset bírálják... Őt szeretik, dicsérik és most megmutatkozik, ki — az útszélen, ki — a szekéren ...“ — Masa, — szólalt meg, amikor a faliórára pillantott — az esti ülés nyolckor kezdődik. Még szeretnék pihenni egy kicsit. Majd azután elmondom, hogy volt. Masa nem ment ki. Gyegyuhin lefeküdt a heverőre és behunyta a szemét... „Szegény, hogy megváltozott ezekben a napokban, beesett az arca, — gondolta Masa és ujjaival átkulcsolta a férfi ernyedt, forró tenyerét. A szeme körül ráncok keletkeztek. Harminckét éves — és már ráncos... És mindez — a bírálat miatt: vájjon kinek a feje ez?“ — Valerijnek nem kell semmit sem szólni, — mondta Gyegyuhin még mindig csukott szemmel — mi az, hogy nem hallani a házban? — Pionírgyűlésen van az iskolában. — Nem az fáj, hogy kritizálnak... Más fáj nekem — az, hogy megbukom a választáson, ahogy mondani szokás, leszavaznak ... Már láttam a konferencia eddigi menetéből. Ezt én nem kerülhetem már el. De hogy is mondjam meg az asszonynak — félek a bukástól, szorongatnak. Megtámadod őket, jó, de aztán mi lesz? Azután hová lyukadsz ki? — Védjen meg a területi bizottság. Hisz jött onnan instruktor, az jól ismer téged ... — Marija, ne beszélj ostobaságokat. Masa kiment és csendesen becsukta az ajtót. Kiril Mihajlovics arcát a párnához szorította, de a fülében a szónokok hangja csengett és az a jól ismert zaj, amely csak Viharos gyűléseken szokta a termet betölteni. Maga előtt látta a rajoni bizottság kis könyvtártermét, az elnökség asztalát, a vörös takaróval bevont szónoki emelvényt. Maga se tudta miért, legvilágosabban Rjaszincevet látta. Arca mogorva, száraz, halálsápadt, s amikor csendesen, simán beszél, nagy elálló fülei furcsán mozognak. Gyakran nyitotta ki vászonkötésű füzetét, s mindenki tudta a teremben, hogy Rjaszincev abba mindenféle tényeket, eseteket, adatokat meg az értesüléseit jegyezte fel... Talmudista, — gondolta Gyegyuhin és homlokára tette a kezét. Érezte, hogy arca alatt átforrósodott a párna. A konferencián se válik meg a kalendáriumaitól. Mindent jóelőre felírt, mindent a kellő alkalomra tartogatott... Hát igen, akadt olyan, akinek odasóztam, akit megbántottam, s akit nem hagytam a nyakamra ülni. Ezt megmondtam a beszédemben és újra elismételtem. Az újságírót is behívtam az irodámba, de nem azért, hogy befogjam a száját, hanem becsületesen, pártszerűen óvtam az indokolatlan, elhamarkodott kritikától. Liszakov is ugyanoda lyukadt ki — úgy látszik, szegényt, őt sem hagytam kritizálni. Na, de Liszakov csak hagyján — egyidősek vagyunk, dolgoztunk, veszekedtünk, szitkozódtunk... Hanem Jareszkó, Jareszkó — hát tőled, Mitrofán Iljics, igazán nem vártam volna ... Szamolnij — lám, hogyan keresztelt el? Ha összeszámolom, veled együtt, Mitrofán Iljics, veled együtt, harmincegyen szóltak hozzá — a nyelvük éles volt, mint a borotva. Levágtak — próbáltam volna ott, akkor helyt állani... Persze, azért bírálnak, mert mindnyájan a kongresszusra megyünk és az új szabályzatot tárgyaljuk. Érthető. Akkor persze Jareszkó is megszólalt és miket is mondott a vén ördög! Gúnynevet akasztott rám... Mindent nyugodtan át kell gondolni... A szavazás majd megmutatja, mert az urnához nemcsak a felszólalók mennek. A fontos, hogy rákerüljek a titkos szavazás listájára. S miért ne kerülnék? Tán van rá indok? Nincsbizony. Fegyelmi nem volt ellenem, sok-sok éve dolgozom ...“ Gyegyuhin egyik oldaláról a másikra fordult és mélyet sóhajtott. Azután mégis úgy gondolta, hogy feküdni rossz és elhatározta, hogy kimegy az utcára. Egyet még sétál ülés előtt... Felkelt, a feje nehéz volt — akkor ilyen nehéz az ember feje, meg a teste, ha egymásután két-három éjszaka nem aludt... Meggyújtotta a heverő fölötti lámpát, arcát megdörzsölte kölnivízzel, haját benedvesítette és megfésülte, közben pedig figyelmesen nézett a tükörbe. Már éppen menni készült, amikor eszébe jutott, hogy talán Masa tudja mi az a szamolnij. — Masa! Masa! — kiáltott a felesége után és kinyitotta kissé az ajtót. — Masa! Véletlenül nem ismered a „szamotnij“ szót? i 4 483fj — Csendesebben, mit kiabálsz — szólt rá Masa haragosan, amikor bejött. — Vetted volna elő a szótárt és nézted volna meg... Kiabálsz, pedig Valerij most jött haza és én azt mondtam neki, hogy alszol... Kiril Mihajlovics megfeledkezett a szótárról, bűnbánóan, szomorúan nézett a feleségére és semmit sem felelt. Gyorsan felöltözött és csendesen kiment a folyosóra. * Éjféltájt a konferencia befejeződött és a delegátusok — gyalog, ki gépkocsin és kilóra, vagy motorkerékpárra kapva — szétszéledtek és hazautaztak. Fáradtan, botladozva, mintha beteg volna, Gyegyuhin is hazaindult. A lakása közelében hirtelen megállt, elgondolkozott, mintha azon töprengene, nem felejtett-e ott valamit a teremben, ahol a titkos szavazás lefolyt... A számláló bizottság elnökévé Tyihon Mihajlicsenkot választották meg. Gyegyuhin szerette volna emlékezetébe idézni: ez a bajuszos Mihajlicsenko „Gyegyuhin elvtársat“ mondott, vagy csak egyszerűen Gyegyuhint, az „elvtárs“ szó nélkül. De nem tudott visszaemlékezni. „Hát mi változik meg — mondotta magában suttogva, de azt hitte, hogy csak gondolja. — Minden olyan egyszerűen történt... Azt mondta: Gyegyuhin elvtárson kívül mindenkit megválasztottak. Persze, úgy is lehetett volna, hogy nem nevez „Gyegyuhin elvtársnak“, de annak nevezett. Tehát lelkében nincsen harag ...“ Azután levette sapkáját és hideg arcát a szélnek fordítva, sokáig nézett fel a magasba s látta, hogy az égen, mint lékek az óriási tóban, itt-ott fénysugarak bukkannak fel. S a sötét, kék mélységben, valahogy különösen sziporkázva ragyognak a csillagok. És elmosolyodott — talán a csillagokra, talán valamilyen belső titkos gondolatára, amelyet ebben a percben fájdalmasnak is és jelentéktelennek, sőt nevetségesnek is érzett: megfordult s még mindig fedetlen fővel elindult a folyó felé. Felment a töltésre, lábával kitapogatott egy érdes mészkövet és leült. Előtte — a sötét, csendes, hívogató sztyeppe. Közelebb — széles lapály. Az egész árterületet köd takarja. Kiril Mihajlovics azért jött errefelé, hogy legalább egy kicsit kiszellőztesse a fejét és megnyugodjék. De az éjszaka történtekkel kapcsolatos gondolatok egymásután reácsaptak és Gyegyuhin újra a rajoni pártbizottság könyvtártermében volt: ha nem is hunyta be a szemét, világosan maga előtt látta ugyanazt a Tyihon Mihajlicsenkot. Keze fejével eligazította bajuszát és ezt mondta: „ ... Gyegyuhin elvtárson kívül...“ Olyan hangosan szólalt meg, hogy mindenki meghallotta s rosszindulat nélkül, nyugodtan mondta, mint ahogy egy barátnak mondják — „hagyj magunkra minket, menj ki egy percre..." A terem elnémult és Gyegyuhinnak, aki olyan mélyen buktatta le fejét térdére, hogy belefájdult a nyaka és a s füle, úgy tűnt, mintha a delegátusok nesztelenül kimentek volna és magára hagyták volna... És itt is a kemény, barázdás kövön ülve, Gyegyuhin újra lehajtotta a fejét és hangokat vélt hallani, — hol közelről tisztán hallhatóan, hol távolról, szinte kivehetetlenül. — Hallotta az újságot? — Milyen újságot? Mi történt? — Gyegyuhint a zsurovszkij kommunisták... — Komolyan? — De mennyire ... leszavazták, de még mennyire. — Talán megúszta volna, de aztán segítségére sietett Jareszkó Szurkuliból. — Mivel? — Ismert dolog ez — a beszédével. Olyan beszédet vágott ki! — Sohsem hittük volna! — Azt mondják, még gúnynevet is akasztott rája ... — Szamotnij? Nemi... Miért lenne az gúnynév. Az nem gúnynév, hanem olyan szó... — Persze, a teremben nagyot nevettek.. — Mi lesz most már vele? — Majd átteszik egy másik rajonba. Hely van elég. — „Igen, pontosan így van, nem gúnynév, dehát akkor mi? — kérdezte Gyegyuhin önmagától? — Mégse néztem meg a szótárban. Majd megnézem, habár most már semmi értelme. Az újságokban úgyis megírják ... Nem, Valerijnek magam mondok el mindent, — hiszen pionír, majd helyesen fogja fel... így fogom mondani: nálunk, fiacskám, a pártban szigorúak... Ha valami nincs úgy, ahogy kell — felelj érte... hogy lehetne másképp, fiacskám. Felnősz — és magad is rájössz. Te például láttad, hogy éjjel az úton meggyűl egy piros lámpa és a mozdony azonnal megáll az útszakaszon — veszélyes, nem szabad tovább menni... Látod, fiacskám, a párt előttem is meggyújtott egy ilyen lámpát és azt mondta: várj, ne oda menj, arrafelé veszélyes ... — Papa, az a mozdony kis ideig áll, azután zöld lámpát gyújtanak neki ... Neked is gyújtanak, papa?“ Ekkor felkapta a fejét — a köd továbbra is mozdulatlanul feküdt, betakarta a Jegorlikot és a partok nádasait... Gyegyuhin hirtelen felállt, mintha valaki rákiáltott volna és először ezekben a napokban, maga sem értette meg, hogyan történhetett, ezt mondta magának: „Úgy látszik, fiacskám, nekem már réges-régen hiányzott az a piros lámpa...“ Lehet, hogy ezek a szavak azért törtek ki belőle, mert olyan sokáig ült éjnek idején itt a dombon, de lehet, hogy azért, mert gondolatban a fiához fordult és nem tudott, nem volt képes válaszolni erre a kérdésre... Gyógyulin nagy, határozott léptekkel ment be a faluba. Lakása ajtaját kulccsal nyitotta ki és lábujjhegyen, hogy ne zavarja Masát, bement dolgozószobájába. Meggyújtotta a divány fölötti lámpát. A párnán nyitott könyvet látott — leesett a polcról, vagy az is lehet, hogy Masa tette oda. Megnézte — a szótár negyedik kötete volt. Föléje hajolt és amikor a nyitott lapon meglátta a piros ceruzával megjelölt szavakat, olvasni kezdte: „Szám ... Szamo ... Szamoszty... Személyiség ... Szamotnij, vagy szamosnij, olyan ember, aki önmagát, a maga személyét helyezi előtérbe, aki önmagát, a saját előnyét helyezi mindenek fölé, önimádó, kapzsi, aki a más érdekét semmibe se veszi...“ — Nesze neked, megadta neked, Mitrofán Iljics Jareszkó, — mondta csendesen Gyegyuhin és becsukta a könyvet. Reggel Kiril Mihajlovics, mint rendesen, elment a rajoni pártbizottság székházába. Külsőleg itt minden a szokott, hétköznapi volt: az utcán, ahogy gyakran előfordult, utazókocsi állott. A Kocsis újságot olvasott („bizonyára rólam olvas“, kötlött Gyegyuhin fejébe), Belajev, az instruktor, sovány, magas, láthatólag igen elfoglalt ember, sietős léptekkel ment be a szobájába. Katya néni, a küldönc, negyven év körüli, mindig jókedvű asszony, kijött a pártbizottság épületéből, hóna alatt az agyonkoptatott kézbesítő könyvvel és foghíjas szájával kedvesen rámosolygott Gyegyuhinra... „Én ugyan nem voltam akonferencián, de azért már mindent tudok és nem haragszom magára, nem vagyok megbotránkozva, hanem hordom ki a postát és magára is vidáman nézek", — mondotta a mosolya. Gyegyuhin úgy érezte, de csak egy pillanatig, hogy amit átélt ezekben a napokban és különösen tegnap éjszaka, sőt még az a, most már érthető „szamotnij“ szó — csak álom volt... Az irodában Tyimofejics asztalánál a területi bizottság instruktora ült és cigarettázott. Nem éppen komoran, de valahogy szomorúan, szemrehányóan nézett Gyegyuhinra, mintha mondaná neki: Eljöttél hát, eljönni a te dolgod — a mi dolgunk, hogy döntsünk, mi legyen veled. Az instruktor pedig arra gondolt, hogy Gyegyuhin még nagyon fiatal pártmunkás, a kora is fiatal s még az egész élet előtte áll. Tetszett neki Gyegyuhin nyugodt, kissé beteges, beesett szemű arca, világos, hetyke hajtincse. „No, nem baj, az ilyen lecke csak hasznára válik, — mondotta magában az instruktor, miközben füstkarikákat eregetett és tűnődve nézte, hogyan szállnak és foszlanak széjjel a füstfellegek. — De támogatni kell, vigyázni rája ... Hogy is mondják — egy megvertért, két veretlent adnak. — Hogy aludtál, Kiril Mihajlovics? — kérdezte az instruktor. — Rosszul... — Érthető... te, természetesen nem egy éjszaka fogsz még álmatlanságban szenvedni. Nyomni fogja a lelkedet, az ilyesmiből egykönnyen nem lehet kilábalni, de majd megbeszéljük, utánanézünk. Áthelyezünk egy másik rajonba. — ..Kérem, Jevgenyij Pavlovics, ne fáradjon, — mondotta Gyegyuhin s mintha támogatást keresne, Tyimofejicsre nézett, aki hallgatagon állt az ablaknál. — Miért? — kérdezte az instruktor és elmosolyodott. — Itt buktam el és itt fogok felemelkedni... kérem beosztásomat a legalsóbb munkára. Azt hiszem, Tyimofejics, nem fogják tőlem az ilyesmit megtagadni? — Dicséretreméltó, — mondotta az instruktor. — Tehát az álmatlanság máris jót tett. Tyimofejics ,szótlanul megszorította Gyegyuhin kezét... Onnan, az ablakból jól látszott a Jegorlik partja. Meleggel, fénnyel telített, derűs őszi nap volt. A Jegorlik csillogó pengeként szelte át a nádas bozontos, tűzvörös sörényét. SZÁNTÓ IRÉN fordítása r Amikor a fémipari iskola fiatal gyerekei két hatalmas vaslemezt hoztak a még működésben lévő Siemens-Martin kemence elé, majd a sarat kezdték oda cipelni, akkor még az öntőcsarnok munkásai nem tudtak a készülő nagy eseményről. Jetajty,LnemL Q-Ujéester előállt a tervével. Verán László és Hovancsik József famatőr mesterek helyeselték. Azt mondották, hogy a terv megvalósítható és kellő elővigyázattal nem jár veszéllyel. Utána a mérnök és a párttitkár is hozzászóltak. A szomszéd kemence munkásai, a kovácsok, a magkészítők és a többi kőművesek már kora hajnalban értesültek róla, hogy a héttonnás Siemens-Martin kemence dejeules. Beszakadt a salakkamra boltozata. Nem lehet benne dolgozni. Hiába: a Martinkemence nálunk még új. Kevés van az országban. Nincs elég szakemberünk és jó famatőr kőművesünk, aki tudja, hogy melyik résznek milyen legyen a bélelése. íme, itt a legjobbat akarjuk, a legjobb szándéktól vezéreltetve a salakkamra boltozatát magnezit téglával bélelik ki. Azt gondoltuk, hogy a magnezit téglánál jobb nincs, hiszen ez „vagmarka". De kiderült, hogy ami a tűzkamránál kitűnő, a salakkamránál használ-Ihatatlan, rossz és a boltozat idő előtt kiégett, a Martinne mentet most le kell állítani. Egy hétig áll minden. Néhány száz tuzultó tégla megpattan a lehűtés nevet Reziellen, ujjal kell helyettesíteni. Óriási anyagi kár származik belőle, de még nagtjovo az acéltermelés kiesése épp most, az év végén, amikor pedig háromszoros verseny is van előttünk, először Sztálin elvtárs születésnapja int bennünket, másodszor küszöbön áll a Román Népköztársaság évfordulója, harmadszor az évi tervet is teljesíteni kell, így beszélgettek az öntőcsarnok munkásai.A Jadin- kontett samatőr kőművesei azonban Mărginean javaslata után már máskép vélekedtek. S valami új, eddig nem látott, eddig ki nem próbált lázas munkán törték a fejüket. És megtettek minden előkészületet arra, hogy ezt a munkát átvigyék a gyakorlatba is. A kemencében ugyanis továbbra is tűz égett, falai pirsak maradtak. Derán László és társai sürgették a gyerekeket: — Szedjétek egy kicsit a lábatokat gyorsabban! Hiszen tudjátok, hogy most fontos minden perc. A kemence két oldalán rengeteg sár gyűlt össze. — Félre! — kiáltotta Derán László és a kemence közepéből kiütött két sor téglát vasrúddal. Tűz csapott ki, meztelen lángnyelvek látszottak, forróság szállt a közelben. Ugyanakkor a kemence másik oldalán Hovancsik József pontosan ugyanilyen rést vágott a kemence falába. A két lyukon keresztül Derán László és a segédei készültek a pléhlemezeket a kemencébe dugni. A hőség miatt csak messziről és bajosan lehetett dolgozni, karjaikról lepörkölődött a szőr. — Mi az, csak nem akartok, mint valami belzebubok, forró pokolba szállni?! — kérdezte megrökönyödve az egyik csoportvezető a szomszéd villamoskemence mellől. — Értsd meg, hogy a kemencét nem állítjuk le. Ezzel óriási kárt csinálnánk, hiszen még csak kétszáztíz öntést végeztünk és a terv szerint a generáljavításig háromszáznyolcvanöt öntésnek kell eltelnie. Menetközben javítjuk meg! Három teljes napot nyerünk vele, — felelte komolyan Mărginean Ilie. — Elment az eszetek?! Be akartok menni a salakkamrába anélkül, hogy a tűzkamrából kivettétek volna a tüzet? Jól meggondoltátok a dolgot? Hiszen szénné égtek! Még csak rendes temetésetek sem leszt — Bízd csak ránk a dolgot! Mi sem vagyunk éppen mai gyerekek! Tervet készítettünk és elgondolásunkat a mérnök is helyesli. Hovancsik is azt mondja, hogy kivihető. Mărginean Ilie egy csöppet sem volt megsértődve. Deran László és társai pedig már elmerültek a lázas munkában, feszült idegeiket tüzelte a vállalkozás újdonsága, érdekessége és hasznos volta. Képzeletük is szárnyalt és áttüzesedett. Óvakodtak a veszélytől, anélkül azonban, hogy egy csöppet is féltek volna. Inkább az éberségük és az egymásra vigyázásuk lett nagyobb.A két 0-0 Lillmuzt sikerült keresztben elhelyezniük, éppen átérték velük a salakkamra átmérőjét. Nagy erővel kezdték rá a sarat hányni. A kemencén ütött rések is, a sár is arra szolgáltak, hogy hűtsék benne a levegőt és izolálják a tűzkamrát a többi részektől. Mikor órák múlva ezzel a munkával elkészültek, lementek a földszintre és két oldalt hatalmas lyukat vágtak a salakkamrába. — Csak nem mentek be, amíg forró?! — mondotta most ugyanaz az acélöntő, aki az előbb is figyelmeztette őket. Az elgondolást most sem értette. Ugyanaz az aggodalom fészkelt benne. — A szabály az, hogy a kemencének ki kell hűlnie. Akkor lehet benne rendesen, nyugodtan és alaposan dolgozni. Ez így csak kapkodás lesz. És a kapkodás az életetekbe kerülhet! — mondotta s fölemelte az ujjait. — Nem kapkodunk! Mondtuk már, hogy fejjel dolgozunk. Nem érted?! — felelte egy kicsit németes kiejtéssel Hovancsik. Én dolgoztam Diósgyőrben, Ózdon, Salgótarjánban ... legalább ötven kemencének láttam a lelkét. Magam tettem szívet és bélést nekik. — Gondoljatok a családotokra. Neked nagy ficul van, Hovancsik. A mérnök csak tanácsokat ad, de az életeteket nem adja vissza! — Éppen, mert családunk van, ezért tesszük — felelte Hovancsik. Hiszen ez az acél — békeacél. Kenyér lesz belőle, traktor, arató-cséplőgép, meg vasúti sín. A kemencének ki kell tartania háromszáznyolcvanöt öntést a generáljavításig. Érted?! És a kemencét meg lehet javítani anélkül, hogy a tűzkamrát kihűtenénk! cAéZ- KFAeJléFLát még három óra hosszat hűlt a salakkamra. Közben pedig folytonosan nyomták belé a sűrített levegőt, mely szintén erősen hűtött s elviselhetőbbé tette a levegőt. Eredetileg Marginean Ilie úgy tervezte, hogy csak huszonnégy óra múlva másznak be, azután kezdik el a javítást. Három óra múlva azonban Marginean Ilie kereste Derán Lászlót. Beszélt vele, megtanácskozták a tennivalókat. — Én úgy látom, hogy most már be lehet menni. A levegő forró, de elviselhető. Különösen nekünk, akik megszokták a hőséget. Derán László odalépett a kemencéhez, szemlét tartott, vizsgálódott. — Igazad van, Ilie — felelte, majd bemászott a salakkamrába. — Nyugodtan lehet dolgozni — mondotta mosolyogva, amikor kibújt, — csupán az embereket kell két-három percenként váltani. S a csoportok működni kezdtek. Lázasan lapátolták ki a salakot és a megégett téglamaradványokat. Ketten benn dolgoztak, ketten pedig kívülről figyeltek befelé. Az arcukat nézték, társaikat őrizték. Segítségre készen állva kicipelték volna társaik közül azt, aki a hőségtől rosszul lesz, vagy elveszíti eszméletét. Amikor a salakkamra törmelékeinek kitisztításával elkészültek, sor került a boltozat megjavítására. Két nap és két éjjel dolgoztak a csoportok, Derán László csoportját a Schwartz testvérek váltották föl. S körülöttük aggódó, érdeklődő, lelkes embergyűrű képződött, amely csak akkor oszlott széjjel, amikor Derán László és Marginean Ilie jelentették: — A javítással elkészültünk, az acélolvasztást el lehet kezdeni megint! cA HizgjijEiZLbolt éjjel-nappali munka, jó megismerés és új tapasztalatok felejthetetlen órái voltak ezek. Derán László és társai közbelépésükkel három teljes napot, öthat öntést és körülbelül ötven tonna valódi békeacélt nyertek a hazának. Derán László és társai tagadják azt, hogy december 11 és 12-én valami különösen hősies cselekedetet hajtottak volna végre. Szerintük: hős az, aki szembeszáll a veszéllyel, helytáll a golyózáporban, előrerohan a srapneltűzben. Most azonban békében élünk, aki pedig ilyen időben fejjel dolgozik, az mindent előre lát, előre tud, a veszélyeket elhárította, vagy legalábbis a minimumra csökkentette. „Igaz, kissé furcsa érzés volt a salakkamrába lépni, amikor tudtuk, hogy a tűzkamra ezerfokos hőségét csupán egy vékony, általunk emelt fal választja el. De hamar megszoktuk ezt is. Nem az ezerfokos hőség bánt el velünk, hanem mi bántunk el az ezerfokos hőséggel."Így beszélnek Derán László, Marginean Ilie és társai, akik december 11-én mégis elindultak a pokol előtornácában falat emelni. Ők tudják, hogy munkájukkal mit nyert a haza, mit nyertek tapasztalatban, biztonságban maguk. Lehet, hogy később a költő üllőjén rímekké kalapálja munkájukat és csengő lírai versek születnek tetteikből. Az is lehet, hogy époszt, elbeszélést, vagy regényt írnak Derán László és társai élményanyagából. Egyelőre nyersanyagnak, előzetes értesítésnek tetteikből elég ennyi. JHISZITI______ IRTA: SZILÁGYI ANDRÁS KÖLTÉSZETÜNK ÚT TERMÉSÉRŐL IDŐSZERŰSÉG ÉS HARCOSSÁG Pár évvel ezelőtt költészetünk még nem tudta teljes mélységében megragadni a nép nagy, ünnepi pillanatait. A sok szólam nem helyettesíthette a nép igazi érzelmeinek dalbafoglalását. Csak az emlékezetes sztálini műszak, a Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapját köszöntő versek hozták meg a fordulatot. A hála és szeretet dala akkor szárnyakat kapott. Azóta ezek a szárnyak csak izmosodtak. Jobb bizonyíték, mint Létay: Taníts minket című verse, úgy véljük, nem szükséges. Létay kétségtelenül népünk Sztálin elvtárs iránti határtalan szeretetéből merített, amikor versében, oly sokatmondó egyszerűséggel tudta Sztálin elvtársban a tanítómestert megrajzolni. Létay ehhez magát a tanítót, de a tanítványt is ábrázolja. Az elején mintha portréra törekednék. Verse első sorában százmilliók által ismert és százmilliók szívéhez nőtt képet idéz: „Pipára gyűjtsz, térképet nézel..." Ez a sor sok mindent felidéz. Látjuk a térképet néző Sztálint Corkcinnél az intervencionisták ellen küzdő hadak élén, a polgárháború minden frontszakaszán. Látjuk, amint az ötéves tervek térképei felé hajol. S azután újból térkép felett, amint bátor fiainak fasisztákat pusztító rohamát követi. És látjuk az erdősítés térképe, a kommunizmus nagy építkezéseinek térképe fölött, pipára gyújtó Sztálint. S mert ez a sor ily nagy általánosító erővel indítja meg képzeletünket, éppen ezért érezzük meg Létay következő sorainak mélységes igazságát: „. . Állsz a fénylő mezők felett —t százmilliók tekintetével s követem bölcs kezed, / amint a messze századokba, s eljövendő időkbe int, / felragyogtatja, megmutatja céljaink, terveink." A továbbiakban Létay csak gazdagítja a jövőt építeni tanító Sztálin tanítómesteri vonásait. (4. szakasz) Itt már érezzük, hogy a sztálini tanítás egyenlő a tettreserkentéssel, a tettel. (Szabadságunk a temetésed) és ekkor egy szakaszban Létay mélyen bontja ki a sztálini tettek lényegét: „Munkádból kert nő, kéklő tenger, / kezedhez ruházott a sors; világot formálsz s féltő szemmel / írásomra hajolsz." Itt képet kapunk a természetet legyőző, tehát a kommunizmust építő Sztálinról (Munkádból kert nő, kéklő tenger); a tudományos előrelátás lángelméjéről, a társadalom törvényszerűségeinek mély ismerőjéről (kezedhez ruházott a sors) és a sztálini tettek céljáról (az ember szükségleteinek kielégítése) az ember iránti sztálini gondoskodásról. (Világot formálsz s féltő szemmel / írásomra hajolsz.) így vezet el bennünket Létay a tanítványhoz. Majd folytatja: „Bólintsz-e rá valaha. Jól van, / így szép s igaz, így mondd tovább — / kinyitom a könyveid sorban / szólítsz, szólít a Párt." Létaynak ez a szakasza messzehatóan általánosító erejű. Itt nyilván nemcsak az ő írásáról szól, hanem mindnyájunk munkájáról. És van-e nagyobb boldogság, mint az, ha a párt, a haza meg van elégedve munkánkkal. Keveseknek adatott meg, hogy személyesen beszélhessenek Sztálin elvtárssal. De ő összes műveinek eddig kiadott 13 kötetében, új munkáiban a világ összes dolgozóival beszélget. Mi pedig, hogy megtudjuk, jól dolgozunk-e, Sztálin elvtárs műved tanulmányozzuk. (Kinyitom a könyveid sorban). A sztálini művek tanulmányozása nemcsak tanulsággal szolgál, de serkentést ad a még jobb munkára, a még lelkesültebb alkotásra. (Szólítsz, szólít a Párt). Úgy érzem, kevés ilyen szép verset írtak Sztálin elvtársról nálunk. A mély eszmék, az izzó érzések ritka egyszerűséggel nyernek kifejezést. Épp ezért a versből, legtöbb sorából a keresetlen, hálatelt szó, a nép szava szól ahhoz, akit tanítójaként szíve legmélyéből szeretve szeret. A Bánsági írás 2—3 számában jelent meg Endre Károly Lenau című verse. Örvendetes, hogy az idős költő, ha ritkán is, de hallatja hangját. S még örvendetesebb, hogy Lenauról úgy emlékezik, ahogyan azt Lenin megjelölte Gercen emlékére című cikkében: „A Munkáspártnak nem a nyárspolgári magasztalás kedvéért kell megemlékeznie Gercenről, hanem azért, hogy tisztázza a saját feladatait...“ Endre Károly is úgy nyúl vissza Lenauhoz, hogy a mai bánsági valóságot, a testvéri népek kézfogóját, a kollektív gazdaságok virágzását dalolja örömteli szívvel: „Függeszd reánk tekinteted, ami oly messze járt — felismered várjon hazád, a bánáti határt? Itt, ahol ma már karban kar, román, német, magyar, s mindenütt pezsdülő erő, mely alkotni akar / eltűnt a láthatár körén a ballagó határ, / helyette traktor duruzsol, fordul és körbejár." Endre Károly éles képekben állítja szemben a múltat a jelennel. íme, a múlt: „A pár sem tudta görnyeden, kinek vet és arat, / szolga parancsolt, szolga tűrt, az úr hol is tanyáz? / Sebaj, hűséggel rostokol a számadó juhász". És íme, a jelen: „Itt megtudod, hogy mit jelent élni mindenkién, / Itt más az élet értelme, itt kérdezzed: miért? ! Hallgasd a lelkes szavakat, kövesd a tervezést ! figyeld mély gondban homlokuk, szervezve a vetést". A költőnek tehát sikerül a múlt és jelen egybevetésével, új életünk képbesűrítésével Lenau emlékét úgy idézni, hogy azzal büszkeséget keltsen bennünk. Büszkék vagyunk arra, hogy a múlt nagyjainak kínzó kérdéseiné mi adjuk meg a feleletet. Büszkék arra, hogy a kedélyt és az életszeretetet babafullasztó világ helyett mi is új, élettől duzzadó világot teremtünk. Kár, hogy Endre Károly verse egyes helyeken tisztázatlan (s ezért persze a szerkesztőséget is bírálat illeti). A költő ugyanis nem tudja teljesen tisztán ábrázolni Lenau borúlátásának okait. Bár megmutatja, hogy ezt a borúlátást a hűbéri társadalom, a zsarnokság, a kegyetlen kizsákmányolás, az alkotásnak szárnyat szegő szellemi pangás magyarázza, mégis zavaros a költő kommentárja, ami a lennui bút, fájdalmat, kétségbeesést illeti. Endre Károly verse elején azt írja, hogy ma is: „halál szegi az életet s tűnik az ifjúság... / a szépség sorsa fonnyadás s ahol két szerető, s csókjára veti árnyait a válás, temető." Majd így folytatja: „Tápot talál ma is, ha kell, a boruló kedély, / mert így marad örökké, hogy fényre jő az éj..." Mindezzel nem tudunk egyetérteni. Igaz, hogy „halál szegi az életet“, csakhogy ebből korántsem következik, (mint ahogy azt az osztálytársadalom ellentmondásaiban őrlődő Lenau hitte), hogy a szépség sorsa fonnyadás, a szerelmesek csókjára árnyat vet a temető. A halál nem rettenti a szabadságban élő új társadalmat építő embert. A születés és halál állandó folyamata — éDP, mert boldogságunkat építjük — nem zárja a szépséget az ifjúság korlátai közé, nem vegyíti szerelmesek csókjába a válás keserű ízét. Igaz, hogy tápot talál ma is a boruló kedély, csakhogy kiváltó okai nem azok — minőségileg mások — mint Lenau idejében. Ezt nem tudja érzékeltetni Endre Károly, mi több, ellentmondásba is keveredik. Utolsóelőtti szakaszában azt mondja: „Homályos múzeumba jut, a kétség s fájdalom." Még előbb pedig így ír: „A bánat meghalt valahol, az ifjúság dalol". Most már vagy tápot talál a bánat, vagy eltemettük? Nyilván, hogy Endre Károly itt bizonytalan és nem tudja megmutatni, hogy a mi harcos derűlátásunk nem zárja ki a bút, a fájdalmat, ami együtt jár a harccal. Ilyenszerű kijelentései összefüggenek azzal a lappangó idillista hanggal, mely az említett sorokon kívül még a következőben is megnyilvánul: ,,Eltűnt a kapzsi vámszedő, a pálya, tér szabad". Ezt csakis általánosítottnak foghatjuk fel s közismert — ezt gyakorlatunk bizonyítja — hogy a „kapzsi vámszedők" nem tűntek el. Nyilvánvaló, hogy ilyen vonatkozásban Endre Károly verse nem tölti be a költészetünkre háruló nevelőszerepet. Csak megismételhetjük: kár, hogy ennek az eszmeileg gazdag, szerkezetében jól felépített, nemesen zengő versnek értékét ilyen eszmeileg tisztázatlan és zavaros részek lerontják. Mint látjuk, költészetünk szép eredményeket ért el. Örvendenünk kell, hogy egyre élettelibb, egyre eszmegazdagabb. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek Irhákra utalnak. A tematikai gazdagodás mellett egyes központi témák elkerülését észlelhetjük. Igaz, hogy verseinkben életünk problémáival találkozunk, igaz, hogy egyre inkább kiszigetelődik az idillizmus, de az osztályharc közvetlen ábrázolása hiányzik. Ritkák az olyan versek, mint Horváth István: Április elején című elbeszélő költeménye. Költőinket nem gyújtja haragra az osztályellenség aknamunkája és az olvasók széles rétege mindhiába várja, mikor tűzik már tollak hegyére az űzért, a közvagyon rablóját, a bürokratát, a lelketlen, hanyag„általánosan vezető“ közigazgatási vagy gazdasági aktivistát. Várjon nem azért idegenkednek a költők ezektől a témáktól, mert — hamisan — úgy érzik, hogy ezek a sematizmus veszélyét rejtik magukban? A kérdés nyilván utólagos megvitatásra vár, annyit azonban már most is elmondhatunk, hogy a sematizmus mindenkép csak az író tudatában fészkelhet, de semmi esetre sem jellemezheti a valóság egyik-másik területét,s főleg azokat a területeket, ahol az osztályharc élessége, a harc bonyolultsága gazdag és jellemző életanyagot kínál a költőnek. Az utóbbi időkben lankadt költőink antiimperialista heve. Majtényi Bírók, A láz versei és Személyes ügy című költeményei Kiss Jenő Beloiannisz mosolya című verse óta nemigen találkoztunk a békeharc ügyét közvetlenül szolgáló versekkel. Várjon a mi életünk, a nemzetközi események, az amerikai imperialisták agresszív cselekedeteinek újabb sorozata Koreában, a Bécsi Békevédelmi Kongresszus nem kínálnak megannyi alkalmat költőinknek, korunk legnagyobb mozgalma, a békeharc magasztalására és századunk barbárjainak, az amerikai imperialistáknak a megbélyegzésére? Aggasztó az, hogy költőink hozzájárulása a választási kampányhoz a legcsekélyebbnek mondható. Nagyon sokan nem írtak semmit. Egyesek viszont visszatértek az általánosságokhoz és élettelen, eszmeszegény verseket írtak. Hajdú Zoltán Választ a nép című vrsében visszaesik költészetünk gyermekbetegségébe. Sematikus verse jó példája annak, hogy amikor a költő nem mélyül el (Hajdú viszont éppen ebben az időszakban írta József Attila című szép és elmélyült versét), amikor a mi igazságainkat és eszméinket nem a maga gondolatain és érzésein keresztül közli, amikor tehát nem törődik a tartalommal, okvetlenül a formalizmus hibájába esik. M. Iszakovszki így ír: „Mielőtt az adott esemény verssé formálódna, elkerülhetetlenül a költő tudatán és egész lényén keresztül megy, s a költő, amikor leírja az eseményt, kifejezi az eseményekhez való viszonyát, gondolatait és érzéseit. Más szóval úgy adja azt át, amint eszével és szívével felfogja. Emellett természetesen objektívnek is kell lennie, azaz helyesen kell értelmeznie az eseményt, vigyáznia kell arra, nehogy eltorzítsa és eltérjen az igazságtól.“ Hajdú azonban nem ezt teszi. Megreked a külsőségeknél és egy egész szakaszt, méghozzá a kezdő szakaszt a zászlók lengésének leírására szán. Majd olyan képet vet be, amelyet már egyik előző versében is használt, csakhogy akkor a Szovjetunióra értette, most pedig a pártra érti. (A napról van szó). A vers utolsó három szakasza a legteljesebb lapos általánosságba fullad. .Nyoma sincs annak, hogy a költő „eszével és szívével felfogja“ az eseményt, hogy gondolataival és érzelmeivel a nép gondolatait és érzelmeit tükrözi éppen ezért, ez a vers távol áll valóságunktól, mert nem népünk valóságos érzelmeinek, lelkesedésének vagy örömének visszhangja, hanem bizonyos, lényegében helyes, de elismételve semmiféle hatóerővel nemi bíró általánosságok közlése. A versben bonyolult és szinte érthetetlen mondatokat, hányavetien odabiggyesztett rímeket és nyelvtani hibákat találunk. Erenburg szavai újból bebizonyosodnak: „A formalizmus nem a forma iránti érdeklődés, hanem a tartalom hiánya.“ Ez csak példa arra, hogy jó költőink sem mentesek még a hibáktól. Továbbra is elsőrendű feladatnak marad a burzsoá ideológia elleni küzdelem, a sematizmus, idillizmus és formalizmus elleni szakadatlan harc. összegezve: költészetünk új termésének egy-két kérdését érintve az örvendetes eredmények jelentése mellett okvetlen szólnunk kellett a központi témák elhanyagolásának veszélyéről az itt-ott felbukkanó eszmei tisztázatlanságról, az idegen ideológia hatásainak jelenlétéről. Ezek a hiányosságok egyben feladatainkat is jelzik. A pártos költészet továbbfejlődését csak költőink szüntelenül erősödő kapcsolata valóságunkkal és ideológiai felvértezettségük biztosíthatja. E téren tehát tovább fáradoznunk annyit jelent, mint költészetünket egyre magasabb színvonalra emelni. SZÁSZ JÁNOS