Útunk, 1953 (8. évfolyam, 3-53. szám)

1953-01-16 / 3. szám

UTUNK 3 A heverő a fal mellett állott, olyan al­kalmas helyen, hogyha valaki ráfeküdt, a könyvespolc éppen a fejénél volt, csak ki kellett nyújtania a kezét és leszedhette bár­melyik kötetet... Kiril Mihajlovics a lakásának ezt a sar­­kocskáját szerette. Ezért is ment oda és ál­lott meg a jól ismert könyvsor előtt, kezé­ben rég kihűlt teát tartott. „Hanem az a fareszkó, mégis... — gondolta Gyegyuhin s közben a könyvekre nézett, anélkül, hogy látta volna őket. — Hogy is mondta csak Szamotnij. ...ugyan, milyen szót is mon­dott... Jól kigondolta az öreg. A teremben pedig egyszeribe kirobbant a nevetés, úgy látszik, sértő értelme van... Az öreg kü­lönben csendes, békés, nem szokott vádas­kodni, intrikálni, a legjobb kolhozelnök... Most meg hirtelen szót kér és felmegy az emelvényre. Érthető, ha Tyihon Mihajli­­csenko, az a nagyszájú. Hát csak bí­ráljanak, csak adják ki keserűségüket — azért van pártkonferencia és sértődöttek mindig voltak és mindig is lesznek... De Jareszkó, Jareszkó... Hogy éppen ő? Szamotnij...“ Masa párnát hozott és gyengéden, a fe­leség jóságos tekintetével nézett férjére. Benne lobogott ebben minden: az asszony szerelme, a jóbarát gondoskodása és aggo­dalma. — Kirjusa, — szólalt meg halkan, mint­ha attól félt volna, hogy meghallja valaki — mondd meg őszintén, nagyon megmos­ták a fejed? Kiril rajtakapta magát, hogy jobbkeze a teáspoh­árral kissé megremeg; attól félt, hogy Masa észreveszi ezt a furcsa reme­gést, ezért a teáspoharat gyorsan letette az asztalra és letelepedett a heverőre. Nem csepültek, Masa, — mondta el­tűnődve. — Hiszen ez konferencia, — értsd meg... —­ Jó-jó, legyen neked igazad — nem a fejedet mosták, hanem csak bíráltak. De mondd meg őszintén, erősen bíráltak? És Tyimofejicsnek is kijutott belőle? Tyimofejics a rajoni pártbizottság első titkára, Gyegyuhin — másodtitkár. „Persze, ha sorrend szerint, ha szám szerint vesszük, akkor ez igaz — gondolta gyakran Gye­gyuhin; ez a gondolat most is felötlött ben­ne és halántékában fájdalmat érzett. De lényegében én az ő jobbkeze vagyok és a jobbkézben van az erő... De vájjon Masa megérti-e, hogy én sem érzem jól magam, ha Tyimofejicset bírálják... Őt szeretik, dicsérik és most megmutatkozik, ki — az útszélen, ki — a szekéren ...“ — Masa, — szólalt meg, amikor a fali­órára pillantott — az esti ülés nyolckor kezdődik. Még szeretnék pihenni egy kicsit. Majd azután elmondom, hogy volt. Masa nem ment ki. Gyegyuhin lefeküdt a heverőre és behunyta a szemét... „Szegény, hogy megváltozott ezekben a napokban, beesett az arca, — gondolta Masa és ujjai­val átkulcsolta a férfi ernyedt, forró tenye­rét. A szeme körül ráncok keletkeztek. Har­minckét éves — és már ráncos... És mindez — a bírálat miatt: vájjon kinek a feje ez?“ — Valerijnek nem kell semmit sem szól­ni, — mondta Gyegyuhin még mindig csu­kott szemmel — mi az, hogy nem hallani a házban? — Pionírgyűlésen van az iskolában. — Nem az fáj, hogy kritizálnak... Más fáj nekem — az, hogy megbukom a vá­lasztáson, ahogy mondani szokás, leszavaz­nak ... Már láttam a konferencia eddigi menetéből. Ezt én nem kerülhetem már el. De hogy is mondjam meg az asszonynak — félek a bukástól, szorongatnak. Megtáma­dod őket, jó, de aztán mi lesz? Azután hová lyukadsz ki? — Védjen meg a területi bizottság. Hisz jött onnan instruktor, az jól ismer téged ... — Marija, ne beszélj ostobaságokat. Masa kiment és csendesen becsukta az ajtót. Kiril Mihajlovics arcát a párnához szo­rította, de a fülében a szónokok hangja csengett és az a jól ismert zaj, amely csak Viharos gyűléseken szokta a termet betöl­teni. Maga előtt látta a rajoni bizottság kis könyvtártermét, az elnökség asztalát, a vörös takaróval bevont szónoki emelvényt. Maga se tudta miért, legvilágosabban Rjaszincevet látta. Arca mogorva, száraz, halálsápadt, s amikor csendesen, simán be­szél, nagy elálló fülei furcsán mozognak. Gyakran nyitotta ki vászonkötésű füzetét, s mindenki tudta a teremben, hogy Rjaszincev abba mindenféle tényeket, esete­ket, adatokat meg az értesüléseit jegyezte fel... Talmudista, — gondolta Gyegyuhin és homlokára tette a kezét. Érezte, hogy arca alatt átforrósodott a párna. A konfe­rencián se válik meg a kalendáriumaitól. Mindent jóelőre felírt, mindent a kellő al­kalomra tartogatott... Hát igen, akadt olyan, akinek odasóztam, akit megbántot­tam, s akit nem hagytam a nyakamra ülni. Ezt megmondtam a beszédemben és újra elismételtem. Az újságírót is behívtam az irodámba, de nem azért, hogy befogjam a száját, hanem becsületesen, pártszerűen óv­tam az indokolatlan, elhamarkodott kriti­kától. Liszakov is ugyanoda lyukadt ki — úgy látszik, szegényt, őt sem hagytam kri­tizálni. Na, de Liszakov csak hagyján — egyidősek vagyunk, dolgoztunk, veszeked­tünk, szitkozódtunk... Hanem Jareszkó, Jareszkó — hát tőled, Mitrofán Iljics, iga­zán nem vártam volna ... Szamolnij — lám, hogyan keresztelt el? Ha összeszámo­lom, veled együtt, Mitrofán Iljics, veled együtt, harmincegyen szóltak hozzá — a nyelvük éles volt, mint a borotva. Levágtak — próbáltam volna ott, akkor helyt álla­­ni... Persze, azért bírálnak, mert mindnyá­jan a kongresszusra megyünk és az új sza­bályzatot tárgyaljuk. Érthető. Akkor persze Jareszkó is megszólalt és miket is mondott a vén ördög! Gúnynevet akasztott rám... Mindent nyugodtan át kell gondolni... A szavazás majd megmutatja, mert az urná­hoz nemcsak a felszólalók mennek. A fon­tos, hogy rákerüljek a titkos szavazás lis­tájára. S miért ne kerülnék? Tán van rá indok? Nincs­­bizony. Fegyelmi nem volt ellenem, sok-sok éve dolgozom ...“ Gyegyuhin egyik oldaláról a másikra for­dult és mélyet sóhajtott. Azután mégis úgy gondolta, hogy feküdni rossz és elhatározta, hogy kimegy az utcára. Egyet még sétál ülés előtt... Felkelt, a feje nehéz volt — akkor ilyen nehéz az ember feje, meg a teste, ha egymásután két-három éjszaka nem aludt... Meggyújtotta a heverő fölötti lámpát, ar­cát megdörzsölte kölnivízzel, haját benedve­­sítette és megfésülte, közben pedig figyel­mesen nézett a tükörbe. Már éppen menni készült, amikor eszébe jutott, hogy talán Masa tudja mi az a szamolnij. — Masa! Masa! — kiáltott a felesége után és kinyitotta kissé az ajtót. — Masa! Véletlenül nem ismered a „szamotnij“ szót? i 4 483fj — Csendesebben, mit kiabálsz — szólt rá Masa haragosan, amikor bejött. — Vetted volna elő a szótárt és nézted volna meg... Kiabálsz, pedig Valerij most jött haza és én azt mondtam neki, hogy alszol... Kiril Mihajlovics megfeledkezett a szó­tárról, bűnbánóan, szomorúan nézett a fe­leségére és semmit sem felelt. Gyorsan fel­öltözött és csendesen kiment a folyosóra. * Éjféltájt a konferencia befejeződött és a delegátusok — gyalog, ki gépkocsin és ki­lóra, vagy motorkerékpárra kapva — szét­széledtek és hazautaztak. Fáradtan, botla­dozva, mintha beteg volna, Gyegyuhin is hazaindult. A lakása közelében hirtelen megállt, elgondolkozott, mintha azon töp­rengene, nem felejtett-e ott valamit a te­remben, ahol a titkos szavazás lefolyt... A számláló bizottság elnökévé Tyihon Mihaj­­licsenkot választották meg. Gyegyuhin sze­rette volna emlékezetébe idézni: ez a ba­juszos Mihajlicsenko „Gyegyuhin elvtársat“ mondott, vagy csak egyszerűen Gyegyuhint, az „elvtárs“ szó nélkül. De nem tudott visszaemlékezni. „Hát mi változik meg — mondotta magában suttogva, de azt hitte, hogy csak gondolja. — Minden olyan egy­szerűen történt... Azt mondta: Gyegyuhin elvtárson kívül mindenkit megválasztottak. Persze, úgy is lehetett volna, hogy nem ne­vez „Gyegyuhin elvtársnak“, de annak ne­vezett. Tehát lelkében nincsen harag ...“ Azután levette sapkáját és hideg arcát a szélnek fordítva, sokáig nézett fel a ma­gasba s látta, hogy az égen, mint lékek az óriási tóban, itt-ott fénysugarak bukkannak fel. S a sötét, kék mélységben, valahogy különösen sziporkázva ragyognak a csilla­gok. És elmosolyodott — talán a csillagok­ra, talán valamilyen belső titkos gondola­tára, amelyet ebben a percben fájdalmasnak is és jelentéktelennek, sőt nevetségesnek is érzett: megfordult s még mindig fedetlen fővel elindult a folyó felé. Felment a töltésre, lábával kitapogatott egy érdes mészkövet és leült. Előtte — a sötét, csendes, hívogató sztyeppe. Közelebb — széles lapály. Az egész árterületet köd takarja. Kiril Mihajlovics azért jött errefelé, hogy legalább egy kicsit kiszellőztesse a fejét és megnyugodjék. De az éjszaka történtekkel kapcsolatos gondolatok egymásután reá­csaptak és Gyegyuhin újra a rajoni párt­­bizottság könyvtártermében volt: ha nem is hunyta be a szemét, világosan maga előtt látta ugyanazt a Tyihon Mihajlicsenkot. Keze fejével eligazította bajuszát és ezt mondta: „ ... Gyegyuhin elvtárson kívül...“ Olyan hangosan szólalt meg, hogy minden­ki meghallotta s rosszindulat nélkül, nyu­godtan mondta, mint ahogy egy barátnak mondják — „hagyj magunkra minket, menj ki egy percre..." A terem elnémult és Gyegyuhinnak, aki olyan mélyen buktatta le fejét térdére, hogy belefájdult a nyaka és a s füle, úgy tűnt, mintha a delegátusok nesztelenül kimentek volna és magára hagyták volna... És itt is a kemény, ba­rázdás kövön ülve, Gyegyuhin újra lehaj­totta a fejét és hangokat vélt hallani, — hol közelről tisztán hallhatóan, hol távolról, szinte kivehetetlenül. — Hallotta az újságot? — Milyen újságot? Mi történt? — Gyegyuhint a zsurovszkij kommunis­ták... — Komolyan? — De mennyire ... leszavazták, de még mennyire. — Talán megúszta volna, de aztán segít­ségére sietett Jareszkó Szurkuliból. — Mivel? — Ismert dolog ez — a beszédével. Olyan beszédet vágott ki! — Sohsem hittük volna! — Azt mondják, még gúnynevet is akasztott rája ... — Szamotnij? Nemi... Miért lenne az gúnynév. Az nem gúnynév, hanem olyan szó... — Persze, a teremben nagyot nevettek.. — Mi lesz most már vele? — Majd átteszik egy másik rajonba. Hely van elég. — „Igen, pontosan így van, nem gúny­név, dehát akkor mi? — kérdezte Gyegyu­hin önmagától? — Mégse néztem meg a szótárban. Majd megnézem, habár most már semmi értelme. Az újságokban úgyis meg­írják ... Nem, Valerijnek magam mondok el mindent, — hiszen pionír, majd helyesen fogja fel... így fogom mondani: nálunk, fiacskám, a pártban szigorúak... Ha va­lami nincs úgy, ahogy kell — felelj érte... hogy lehetne másképp, fiacskám. Felnősz — és magad is rájössz. Te például láttad, hogy éjjel az úton meggyűl egy piros lám­pa és a mozdony azonnal megáll az út­szakaszon — veszélyes, nem szabad tovább menni... Látod, fiacskám, a párt előttem is meggyújtott egy ilyen lámpát és azt mondta: várj, ne oda menj, arrafelé veszé­lyes ... — Papa, az a mozdony kis ideig áll, azután zöld lámpát gyújtanak neki ... Neked is gyújtanak, papa?“ Ekkor felkapta a fejét — a köd továbbra is mozdulatlanul feküdt, betakarta a Jegor­­likot és a partok nádasait... Gyegyuhin hirtelen felállt, mintha valaki rákiáltott vol­na és először ezekben a napokban, maga sem értette meg, hogyan történhetett, ezt mondta magának: „Úgy látszik, fiacskám, nekem már réges-régen hiányzott az a piros lámpa...“ Lehet, hogy ezek a szavak azért törtek ki belőle, mert olyan sokáig ült éjnek idején itt a dombon, de lehet, hogy azért, mert gondolatban a fiához fordult és nem tudott, nem volt képes válaszolni erre a kérdésre... Gyógyulin nagy, határozott léptekkel ment be a faluba. Lakása ajtaját kulccsal nyitotta ki és láb­ujjhegyen, hogy ne zavarja Masát, bement dolgozószobájába. Meggyújtotta a divány fölötti lámpát. A párnán nyitott könyvet látott — leesett a polcról, vagy az is lehet, hogy Masa tette oda. Megnézte — a szótár negyedik kötete volt. Föléje hajolt és ami­kor a nyitott lapon meglátta a piros ceru­zával megjelölt szavakat, olvasni kezdte: „Szám ... Szamo ... Szamoszty... Szemé­lyiség ... Szamotnij, vagy szamosnij, olyan ember, aki önmagát, a maga személyét he­lyezi előtérbe, aki önmagát, a saját előnyét helyezi mindenek fölé, önimádó, kapzsi, aki a más érdekét semmibe se veszi...“ — Nesze neked, megadta neked, Mitrofán Iljics Jareszkó, — mondta csendesen Gye­gyuhin és becsukta a könyvet. Reggel Kiril Mihajlovics, mint rendesen, elment a rajoni pártbizottság székházába. Külsőleg itt minden a szokott, hétköznapi volt: az utcán, ahogy gyakran előfordult, utazókocsi állott. A Kocsis újságot olvasott („bizonyára rólam olvas“, k­ötlött Gyegyu­hin fejébe), Belajev, az instruktor, sovány, magas, láthatólag igen elfoglalt ember, sie­tős léptekkel ment be a szobájába. Katya néni, a küldönc, negyven év körüli, mindig jókedvű asszony, kijött a pártbizottság épü­letéből, hóna alatt az agyonkoptatott kézbe­sítő könyvvel és foghíjas szájával kedvesen rámosolygott Gyegyuhinra... „Én ugyan nem voltam a­­­konferencián, de azért már mindent tudok és nem haragszom magára, nem vagyok megbotránkozva, hanem hor­dom ki a postát és magára is vidáman nézek", — mondotta a mosolya. Gyegyuhin úgy érezte, de csak egy pillanatig, hogy amit átélt ezekben a napokban és különösen tegnap éjszaka, sőt még az a, most már érthető „szamotnij“ szó — csak álom volt... Az irodában Tyimofejics asztalánál a te­rületi bizottság instruktora ült és cigaret­tázott. Nem éppen komoran, de valahogy szomorúan, szemrehányóan nézett Gyegyu­hinra, mintha mondaná neki: Eljöttél hát, eljönni a te dolgod — a mi dolgunk, hogy döntsünk, mi legyen veled. Az instruktor pedig arra gondolt, hogy Gyegyuhin még nagyon fiatal pártmunkás, a kora is fiatal s még az egész élet előtte áll. Tetszett neki Gyegyuhin nyugodt, kissé beteges, beesett szemű arca, világos, hetyke hajtincse. „No, nem baj, az ilyen lecke csak hasznára vá­lik, — mondotta magában az instruktor, miközben füstkarikákat eregetett és tűnődve nézte, hogyan szállnak és foszlanak széjjel a füstfellegek. — De támogatni kell, vi­gyázni rája ... Hogy is mondják — egy megvertért, két veretlent adnak. — Hogy aludtál, Kiril Mihajlovics? — kérdezte az instruktor. — Rosszul... — Érthető... te, természetesen nem egy éjszaka fogsz még álmatlanságban szen­vedni. Nyomni fogja a lelkedet, az ilyesmi­ből egykönnyen nem lehet kilábalni, de majd megbeszéljük, utánanézünk. Áthelyezünk egy másik rajonba. — ..Kérem, Jevgenyij Pavlovics, ne fárad­jon, — mondotta Gyegyuhin s mintha tá­mogatást keresne, Tyimofejicsre nézett, aki hallgatagon állt az ablaknál. — Miért? — kérdezte az instruktor és elmosolyodott. — Itt buktam el és itt fogok felemelked­ni... kérem beosztásomat a­­ legalsóbb mun­kára. Azt hiszem, Tyimofejics, nem fogják tőlem az ilyesmit megtagadni? — Dicséretreméltó, — mondotta az instruktor. — Tehát az álmatlanság már­is jót tett. Tyimofejics ,­szótlanul megszorította Gye­gyuhin kezét... Onnan, az ablakból jól lát­szott a Jegorlik partja. Meleggel, fénnyel telített, derűs őszi nap volt. A Jegorlik csillogó pengeként szelte át a nádas bozon­tos, tűzvörös sörényét. SZÁNTÓ IRÉN fordítása r Amikor a fémipari iskola fiatal gyerekei két hatalmas vaslemezt hoztak a még mű­ködésben lévő Siemens-Martin kemence elé, majd a sarat kezdték oda cipelni, akkor még az öntőcsarnok munkásai nem tudtak a ké­szülő nagy eseményről. Jetajty,Ln­emL Q-Ujé­ester előállt a ter­vével. Verán László és Hovancsik József famatőr mesterek helyeselték. Azt mondot­ták, hogy a terv megvalósítható és kellő elővigyázattal nem jár veszéllyel. Utána a mérnök és a párttitkár is hozzászóltak. A szomszéd kemence munkásai, a ková­csok, a magkészítők és a többi kőművesek már kora hajnalban értesültek róla, hogy a héttonnás Siemens-Martin kemence dejeules. Beszakadt a salakkamra boltozata. Nem lehet benne dolgozni. Hiába: a Martin­­kemence nálunk még új. Kevés van az or­szágban. Nincs elég szakemberünk és jó famatőr kőművesünk, aki tudja, hogy melyik résznek milyen legyen a bélelése. íme, itt a legjobbat akarjuk, a legjobb szándéktól ve­zéreltetve a salakkamra boltozatát magnezit téglával bélelik ki. Azt gondoltuk, hogy a magnezit téglánál jobb nincs, hiszen ez „v­agmarka". De kiderült, hogy ami a tűz­­kamránál kitűnő, a salakkamránál használ-I­hatatlan, rossz és a boltozat idő előtt ki­égett, a Mar­tin­ne mentet most le kell állí­tani. Egy hétig áll minden. Néhány száz tuzultó tégla megpattan a lehűtés nevet­ Reziellen, ujjal kell helyettesíteni. Óriási anyagi kár származik belőle, de még na­­gtjovo az acéltermelés kiesése épp most, az év végén, amikor pedig háromszoros verseny is van előttünk, először Sztálin elvtárs szü­let­ésnapja int bennünket, másodszor kü­szöbön áll a Román Népköztársaság évfor­dulója, harmadszor az évi tervet is teljesí­teni kell, így beszélgettek az öntőcsarnok munká­sai.­­A J­adin- kontett samatőr kő­művesei azonban Mărginean javaslata után már máskép vélekedtek. S valami új, eddig nem látott, eddig ki nem próbált lázas mun­kán törték a fejüket. És megtettek minden előkészületet arra, hogy ezt a munkát át­vigyék a gyakorlatba is. A kemencében ugyanis továbbra is tűz égett, falai pir­sak maradtak. Derán László és társai sür­gették a gyerekeket: — Szedjétek egy kicsit a lábatokat gyorsabban! Hiszen tudjátok, hogy most fontos minden perc. A kemence két oldalán rengeteg sár gyűlt össze. — Félre! — kiáltotta Derán László és a kemence közepéből kiütött két sor téglát vasrúddal. Tűz csapott ki, meztelen lángnyelvek lát­szottak, forróság szállt a közelben. Ugyan­akkor a kemence másik oldalán Hovancsik József pontosan ugyanilyen rést vágott a kemence falába. A két lyukon keresztül De­rán László és a segédei készültek a pléh­­lemezeket a kemencébe dugni. A hőség miatt csak messziről és bajosan lehetett dol­gozni, karjaikról lepörkölődött a szőr. — Mi az, csak nem akartok, mint valami belzebubok, forró pokolba szállni?! — kér­dezte megrökönyödve az egyik csoportveze­tő a szomszéd villamoskemence mellől. — Értsd meg, hogy a kemencét nem állít­juk le. Ezzel óriási kárt csinálnánk, hiszen még csak kétszáztíz öntést végeztünk és a terv szerint a generáljavításig háromszáz­nyolcvanöt öntésnek kell eltelnie. Menet­közben javítjuk meg! Három teljes napot nyerünk vele, — felelte komolyan Mărgi­nean Ilie. — Elment az eszetek?! Be akartok menni a salakkamrába anélkül, hogy a tűzkam­­rából kivettétek volna a tüzet? Jól meg­gon­doltátok a dolgot? Hiszen szénné égtek! Még csak rendes temetésetek sem leszt — Bízd csak ránk a dolgot! Mi sem va­gyunk éppen mai gyer­ekek! Tervet készí­tettünk és elgondolásunkat a mérnök is he­lyesli. Hovancsik is azt mondja, hogy ki­vihető. Mărginean Ilie egy csöppet sem volt meg­sértődve. Deran László és társai pedig már elmerültek a lázas munkában, feszült idegei­ket tüzelte a vállalkozás újdonsága, érde­kessége és hasznos volta. Képzeletük is szárnyalt és áttüzesedett. Óvakodtak a ve­szélytől, anélkül azonban, hogy egy csöppet is féltek volna. Inkább az éberségük és az egymásra vigyázásuk lett nagyobb.­­A két 0-0 Lillmu­zt sikerült keresztben elhelyezniük, éppen átérték velük a salak­kamra átmérőjét. Nagy erővel kezdték rá a sarat hányni. A kemencén ütött rések is, a sár is arra szolgáltak, hogy hűtsék benne a levegőt és izolálják a tűzkamrát a többi részektől. Mikor órák múlva ezzel a munká­val elkészültek, lementek a földszintre és két oldalt hatalmas lyukat vágtak a salak­kamrába. — Csak nem mentek be, amíg forró?! — mondotta most ugyanaz az acélöntő, aki az előbb is figyelmeztette őket. Az elgondolást most sem értette. Ugyanaz az aggodalom fészkelt benne. — A szabály az, hogy a kemencének ki kell hűlnie. Akkor lehet benne rendesen, nyugodtan és alaposan dolgozni. Ez így csak kapkodás lesz. És a kapkodás az élete­tekbe kerülhet! — mondotta s fölemelte az ujjait. — Nem kapkodunk! Mondtuk már, hogy fejjel dolgozunk. Nem érted?! — felelte egy kicsit németes kiejtéssel Hovancsik. Én dol­goztam Diósgyőrben, Ózdon, Salgótarján­ban ... legalább ötven kemencének láttam a lelkét. Magam tettem szívet és bélést nekik. — Gondoljatok a családotokra. Neked nagy ficul van, Hovancsik. A mérnök csak tanácsokat ad, de az életeteket nem adja vissza! — Éppen, mer­t családunk van, ezért tesszük — felelte Hovancsik. Hiszen ez az acél — békeacél. Kenyér lesz belőle, trak­tor, arató-cséplőgép, meg vasúti sín. A ke­mencének ki kell tartania háromszáznyolc­vanöt öntést a generáljavításig. Érted?! És a kemencét meg lehet javítani anélkül, hogy a tűzkamrát kihűtenénk! cAéZ- KFAeJléFL­át még három óra hosszat hűlt a salakkamra. Közben pedig folytonosan nyomták belé a sűrített levegőt, mely szintén erősen hűtött s elviselhetőbbé tette a levegőt. Eredetileg Marginean Ilie úgy tervezte, hogy csak huszonnégy óra múlva másznak be, azután kezdik el a ja­vítást. Három óra múlva azonban Margi­nean Ilie kereste Derán Lászlót. Beszélt vele, megtanácskozták a tennivalókat. — Én úgy látom, hogy most már be lehet menni. A levegő forró, de elviselhető. Külö­nösen nekünk, akik megszokták a hőséget. Derán László oda­lépett a kemencéhez, szemlét tartott, vizsgálódott. — Igazad van, Ilie — felelte, majd be­mászott a salakkamrába. — Nyugodtan lehet dolgozni — mondotta mosolyogva, amikor kibújt, — csupán az embereket kell két-három percenként vál­tani. S a csoportok működni kezdtek. Lázasan lapátolták ki a salakot és a megégett tégla­maradványokat. Ketten benn dolgoztak, ket­­ten pedig kívülről figyeltek befelé. Az arcu­kat nézték, társaikat őrizték. Segítségre ké­szen állva kicipelték volna társaik közül azt, aki a hőségtől rosszul lesz, vagy elveszíti eszméletét. Amikor a salakkamra törmelékeinek ki­tisztításával elkészültek, sor került a bol­tozat megjavítására. Két nap és két éjjel dolgoztak a csopor­tok, Derán László csoportját a Schwartz testvérek váltották föl. S körülöttük aggó­dó, érdeklődő, lelkes embergyűrű képződött, amely csak akkor oszlott széjjel, amikor Derán László és Marginean Ilie jelentették: — A javítással elkészültünk, az acélolvasz­tást el lehet kezdeni megint! cA HizgjijEiZLbol­t éjjel-nappali munka, j­ó megismerés és új tapasztalatok felejthe­tetlen órái voltak ezek. Derán László és tár­sai közbelépésükkel három teljes napot, öt­hat öntést és körülbelül ötven tonna valódi békeacélt nyertek a hazának. Derán László és társai tagadják azt, hogy december 11 és 12-én valami különösen hősies cselekedetet hajtottak volna végre. Szerintük: hős az, aki szembeszáll a veszéllyel, helytáll a golyózáporban, előrerohan a srapneltűzben. Most azonban békében élünk, aki pedig ilyen időben fejjel dolgozik, az mindent előre lát, előre tud, a veszélyeket elhárította, vagy legalábbis a minimumra csökkentette. „Igaz, kissé furcsa érzés volt a salakkamrába lépni, amikor tudtuk, hogy a tűzkamra ezerfok­os hőségét csupán egy vékony, általunk emelt fal választja el. De hamar megszoktuk ezt is. Nem az ezerfokos hőség bánt el velünk, hanem mi bántunk el az ezerfokos hőség­gel."Így beszélnek Derán László, Marginean Ilie és társai, akik december 11-én mégis elindultak a pokol előtornácában falat emel­ni. Ők tudják, hogy munkájukkal mit nyert a haza, mit nyertek tapasztalatban, bizton­ságban maguk. Lehet, hogy később a költő üllőjén rí­mekké kalapálja munkájukat és csengő lírai versek születnek tetteikből. Az is lehet, hogy époszt, elbeszélést, vagy regényt írnak De­rán László és társai élményanyagából. Egyelőre nyersanyagnak, előzetes értesí­tésnek tetteikből elég ennyi. JHI­­SZITI______ IRTA: SZILÁGYI ANDRÁS KÖLTÉSZETÜNK ÚT TERMÉSÉRŐL IDŐSZERŰSÉG ÉS HARCOSSÁG Pár évvel ezelőtt költészetünk még nem tudta teljes mélységében megragadni a nép nagy, ünnepi pillanatait. A sok szólam nem helyettesíthette a nép igazi érzelmei­nek dalbafoglalását. Csak az emlékezetes sztálini műszak, a Sztálin elvtárs hetvene­dik születésnapját köszöntő versek hozták meg a fordulatot. A hála és szeretet dala akkor szárnyakat kapott. Azóta ezek a szár­nyak csak izmosodtak. Jobb bizonyíték, mint Létay: Taníts minket című verse, úgy véljük, nem szükséges. Létay kétségtelenül népünk Sztálin elvtárs iránti határtalan sze­­retetéből merített, amikor versében, oly so­katmondó egyszerűséggel tudta­ Sztálin elvtársban a tanítómestert megrajzolni. Létay ehhez magát a tanítót, de a tanít­ványt is ábrázolja. Az elején mintha port­réra törekednék. Verse első sorában száz­milliók által ismert és százmilliók szívéhez nőtt képet idéz: „Pipára gyűjtsz, térképet nézel..." Ez a sor sok mindent felidéz. Látjuk a térképet néző Sztálint Corkcinnél az intervencionisták ellen küzdő hadak élén, a polgárháború minden frontszakaszán. Látjuk, amint az ötéves tervek térképei felé hajol. S azután újból térkép felett, amint bátor fiainak fasisztákat pusztító rohamát követi. És látjuk az erdősítés térképe, a kommunizmus nagy építkezéseinek térképe fölött, pipára gyújtó Sztálint. S mert ez a sor ily nagy általánosító erővel indítja meg képzeletünket, éppen ezért érezzük meg Lé­tay következő sorainak mélységes igazsá­gát: „. . Állsz a fénylő mezők felett —­t százmilliók tekintetével s követem bölcs kezed, / amint a messze századokba, s el­jövendő időkbe int, / felragyogtatja, meg­mutatja céljaink, terveink." A továbbiak­ban Létay csak gazdagítja a­ jövőt építeni tanító Sztálin tanítómesteri vonásait. (4. szakasz) Itt már érezzük, hogy a sztálini tanítás egyenlő a tettreserkentéssel, a tettel. (Szabadságunk a te­metésed) és ekkor egy szakaszban Létay mélyen bontja ki a sztá­lini tettek lényegét: „Munkádból kert nő, kéklő tenger, / kezedhez ruházott a sors;­­ világot formálsz s féltő szemmel / írásomra hajolsz." Itt képet kapunk a természe­tet legyőző, tehát a kommunizmust építő Sztálinról (Munkádból kert nő, kéklő ten­ger); a tudományos előrelátás lángelméjé­ről, a társadalom törvényszerűségeinek mély ismerőjéről (kezedhez ruházott a sors) és a sztálini tettek céljáról (az ember szük­ségleteinek kielégítése) az ember iránti sztá­lini gondoskodásról. (Világot formálsz s féltő szemmel / írásomra hajolsz.) így vezet el bennünket Létay a tanítványhoz. Majd folytatja: „Bólintsz-e rá valaha. Jól van, / így szép s igaz, így mondd tovább — / kinyitom a könyveid sorban / szólítsz, szó­lít a Párt." Létaynak ez a szakasza messze­­hatóan általánosító erejű. Itt nyilván nem­csak az ő írásáról szól, hanem mindnyá­junk munkájáról. És van-e nagyobb boldog­ság, mint az, ha a párt, a haza meg van elégedve munkánkkal. Keveseknek adatott meg, hogy személyesen beszélhessenek Sztálin elvtárssal. De ő összes műveinek eddig ki­adott 13 kötetében, új munkáiban a világ összes dolgozóiva­l beszélget. Mi pedig, hogy megtudjuk, jól dolgozunk-e, Sztálin elvtárs műved tanulmányozzuk. (Kinyitom a könyveid sorban). A sztálini művek tanulmányozása nem­csak tanulsággal szol­gál, de serkentést ad a még jobb munkára, a még lelkesültebb alkotásra. (Szólítsz, szó­lít a Párt). Úgy érzem, kevés ilyen szép verset írtak Sztálin elvtársról nálunk. A mély eszmék, az izzó érzések ritka­ egyszerűséggel nyer­nek kifejezést. Épp ezért a versből, legtöbb sorából a keresetlen, hálatelt szó, a nép szava szól ahhoz, akit tanítójaként szíve legmélyéből szeretve­ szere­t. A Bánsági írás 2—3 számában jelent meg Endr­e Károly Lenau című verse. Örvende­tes, hogy az idős költő, ha ritkán is, de hallatja hangját. S még örvendetesebb, hogy Lenauról úgy emlékezik, ahogyan azt Lenin megjelölte Gercen emlékére című cikkében: „A Munkáspártnak nem a nyárs­polgári magaszt­alás kedvéért kell megemlé­keznie Gercenről, hanem azért, hogy tisz­tázza a saját feladatait...“ Endre Károly is úgy nyúl vissza Lenau­­hoz, hogy a mai bánsági valóságot, a testvéri népek kézfogóját, a kollektív gazdaságok virágzását dalolja örömteli szívvel: „Füg­geszd reánk tekinteted, ami oly messze járt — felismered várjon hazád, a bánáti határt? Itt, ahol ma már karban kar, román, német, magyar, s mindenütt pezs­­dülő erő, mely alkotni akar / eltűnt a lát­határ körén a ballagó határ, / helyette trak­tor duruzsol, fordul és körbejár." Endre Ká­roly éles képekben állítja szemben a múl­tat a jelennel. íme, a múlt: „A pár sem tudta görnyeden, kinek vet és arat, / szolga parancsolt, szolga tűrt, az úr hol is tanyáz? / Sebaj, hűséggel rostokol a szá­madó juhász". És íme, a jelen: „Itt meg­tudod, hogy mit jelent élni mindenkién, / Itt más az élet értelme, itt kérdezzed: miért? ! Hallgasd a lelkes szavakat, kövesd a ter­vezést ! figyeld mély gondban homlokuk, szervezve a vetést". A költőnek tehát sikerül a múlt és jelen egybevetésével, új életünk képbesűrítésével Lenau emlékét úgy idézni, hogy azzal büsz­keséget keltsen bennünk. Büszkék vagyunk arra, hogy a múlt nagyjainak kínzó kérdé­seiné mi adjuk meg a feleletet. Büszkék arra, hogy a kedélyt és az életszeretetet baba­fullasztó világ helyett mi is új, élettől duzzadó világot teremtünk. Kár, hogy Endre Károly verse egyes helyeken tisztázatlan (s ezért persze a szer­kesztőséget is bírálat illeti). A költő­ ugyan­is nem tudja teljesen tisztán ábrázolni Le­nau borúlátásának okait. Bár megmutatja, hogy ezt a borúlátást a hűbéri társadalom, a zsarnokság, a kegyetlen kizsákmányolás, az alkotásnak szárnyat szegő szellemi pan­gás magyarázza, mégis zavaros a költő kommentárja, ami a lennui bút, fájdalmat, kétségbeesést illeti. Endre Károly verse elején azt írja, hogy ma­ is: „halál szegi az életet s tűnik az ifjúság... / a szépség sorsa fonnyadás s ahol két szerető, s csókjára veti árnyait a válás, temető." Majd így folytatja: „Tápot talál ma is, ha kell, a boruló kedély, / mert így marad örökké, hogy fényre jő az éj..." Mindezzel nem tudunk egyetérteni. Igaz, hogy „halál szegi az életet“, csakhogy ebből korántsem következik, (mint ahogy azt az osztálytár­sadalom ellentmondásaiban őrlődő Lenau hitte), hogy a szépség sorsa fonnyadás, a szerelmesek csókjára árnyat vet a temető. A halál nem rettenti a­ szabadságban élő új társadalmat építő embert. A születés és ha­lál állandó folyamata — éDP, mert boldog­ságunkat építjük — nem zárja a szépséget az ifjúság korlátai közé, nem vegyíti sze­relmesek csókjába a válás keserű ízét. Igaz, hogy tápot talál ma is a boruló kedély, csakhogy kiváltó okai nem azok — minő­­ségi­leg mások — mint Lenau idejében. Ezt nem tudja érzékeltetni Endre Károly, mi több, ellentmondásba is keveredik. Utolsó­­előtti szakaszában azt mondja: „Homályos múzeumba jut, a kétség s fájdalom." Még előbb pedig így ír: „A bánat meghalt va­lahol, az ifjúság dalol". Most már vagy tá­pot talál a bánat, vagy eltemettük? Nyilván, hogy Endre Károly itt bizonytalan és nem tudja megmutatni, hogy a mi harcos derű­látásunk nem zárja ki a bút, a fájdalmat, ami együtt jár a­ harccal. Ilyenszerű kije­lentései összefüggenek azzal a lappangó idillista hanggal, mely az említett sorokon kívül­ még a következőben is megnyilvánul: ,,Eltűnt a kapzsi vámszedő, a pálya, tér szabad". Ezt csakis általánosítottnak fog­hatjuk fel s közismert — ezt gyakorlatunk bizonyítja — hogy a „kapzsi vámszedők" nem tűntek el. Nyilvánvaló, hogy ilyen vo­natkozásban Endre Károly verse nem tölti be a költészetünkre háruló nevelőszerepet. Csak megismételhetjük: kár, hogy ennek az eszmeileg gazdag, szerkezetében jól fel­épített, nemesen zengő versnek értékét ilyen eszmeileg tisztázatlan és zavaros részek le­rontják. Mint látjuk, költészetünk szép eredmé­nyeket ért el. Örvendenünk kell, hogy egyre élettelibb, egyre eszmegazdagabb. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek Irhákra utalnak. A tematikai gazdagodás mellett egyes központi témák elkerülését észlelhet­jük. Igaz, hogy verseinkben életünk problé­máival találkozunk, igaz, hogy egyre in­kább kiszigetelődik az idillizmus, de az osztályharc közvetlen ábrázolása hiányzik. Ritkák az olyan versek, mint Horváth Ist­ván: Április elején című elbeszélő költemé­nye. Költőinket nem gyújtja haragra az osz­tályellenség aknamunkája és az olvasók széles rétege mindhiába várja, mikor tűzik már tollak hegyére az űzért, a közvagyon rablóját, a bürokratát, a lelketlen, hanyag­­„általánosan vezető“ közigazgatási vagy gazdasági aktivistát. Várjon nem azért ide­genkednek a költők ezektől a témáktól, mert — hamisan — úgy érzik, hogy ezek a sema­tizmus veszélyét rejtik magukban? A kérdés nyilván utólagos megvitatásra vár, annyit azonban már most is elmondhatunk, hogy a sematizmus mindenkép csak az író tudatá­ban fészkelhet, de semmi esetre sem jelle­mezheti a valóság egyik-másik területét,­­s főleg azokat a területeket, ahol az osztály­harc élessége, a harc bonyolultsága gazdag és jellemző életanyagot kínál a költőnek. Az utóbbi időkben lankadt költőink anti­­imperialista heve. Majtényi Bírók, A láz versei és Személyes ügy című költeményei Kiss Jenő Beloiannisz mosolya című verse óta nemigen találkoztunk a békeharc ügyét közvetlenül szolgáló versekkel. Várjon a mi életünk, a nemzetközi események, az ame­rikai imperialisták agresszív cselekedeteinek újabb sorozata Koreában, a Bécsi Békevé­delmi Kongresszus nem kínálnak megannyi alkalmat költőinknek, korunk legnagyobb mozgalma, a békeharc magasztalására és századunk barbárjainak, az amerikai im­perialistáknak a megbélyegzésére? Aggasztó a­z, hogy költőink hozzájárulása a választási kampányhoz a legcsekélyebb­nek mondható. Nagyon sokan nem írtak semmit. Egyesek viszont visszatértek az ál­talánosságokhoz és élettelen, eszmeszegény verseket írtak. Hajdú Zoltán Választ a nép című vrsében visszaesik költészetünk gyer­­mekbetegségébe. Sematikus verse jó pél­dája annak, hogy amikor a költő nem­ mé­lyül el (Hajdú viszont éppen ebben az idő­szakban írta József Attila című szép és el­mélyült versét), amikor a mi igazságainkat és eszméinket nem a maga gondolatain és érzésein keresztül közli, amikor tehát nem törődik a tartalommal, okvetlenül a forma­lizmus hibájába esik. M. Iszakovszki­ így ír: „Mielőtt az adott esemény verssé for­málódna, elkerülhetetlenül a költő tudatán és egész lényén keresztül megy, s a költő, amikor leírja az eseményt, kifejezi az ese­ményekhez való viszonyát, gondolatait és érzéseit. Más szóval úgy adja azt át, amint eszével és szívével felfogja. Emellett termé­szetesen objektívnek is kell lennie, azaz helyesen kell értelmeznie az eseményt, vi­gyáznia kell arra, nehogy eltorzítsa és el­térjen az igazságtól.“ Hajdú azonban nem ezt teszi. Megreked a külsőségeknél és egy egész szakaszt, még­hozzá a kezdő szakaszt a zászlók lengésének leírására szán. Majd olyan képet vet be, amelyet már egyik előző versében is használt, csakhogy akkor a Szovjetunióra értette, most pedig a pártra érti. (A napról van szó). A vers utolsó há­rom szakasza a legteljesebb lapos általános­­ságba fullad. .Nyoma sincs annak, hogy a költő „eszével és szívével felfogja“ az ese­ményt, hogy­ gondolataival és érzelmeivel a nép gondolatait és érzelmeit tükrözi ép­pen ezért, ez a vers távol áll valóságunktól, mert nem népünk valóságos érzelmeinek, lel­kesedésének vagy örömének visszhangja, hanem bizonyos, lényegében helyes, de elis­mételve semmiféle hatóerővel nemi bíró ál­talánosságok közlése. A versben bonyolult és szinte érthetetlen mondatokat, hányave­­tien odabiggyesztett rímeket és nyelvtani hibákat találunk. Erenburg szavai újból be­bizonyosodnak: „A formalizmus nem a for­ma iránti érdeklődés, hanem a tartalom hiánya.“ Ez csak példa arra­, hogy jó költőink sem mentesek még a hibáktól. Továbbra is első­rendű feladatnak marad a burzsoá ideoló­gia elleni küzdelem, a sematizmus, idilliz­­mus és formalizmus elleni szakadatlan harc. összegezve: költészetünk új termésének egy-két kérdését érintve az örvendetes ered­mények jelentése mellett okvetlen szólnunk kellett a központi témák elhanyagolásának veszélyéről az itt-ott felbukkanó eszmei tisz­tázatlanságról, az idegen ideológia hatá­sainak jelenlétéről. Ezek a hiányosságok egyben feladatainkat is jelzik. A pártos köl­tészet továbbfejlődését csak költőink szünte­lenül erősödő kapcsolata valóságunkkal és ideológiai felvértezettségük biztosíthatja. E téren tehát tovább fáradoznunk annyit je­lent, mint költészetünket egyre magasabb színvonalra emelni. SZÁSZ JÁNOS

Next